stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Henrik Nordbrandt
Rögeszmék és utópia 

1.
Hosszú évekkel ezelőtt elhagytam az országot, ahol születtem és nevelkedtem, mert úgy éreztem, hogy idiótákkal vagyok körülvéve.
Ezt a mondatot  abban az időben alighanem képtelen lettem volna még elgondolni is, de ha el tudtam volna is, semmilyen körülmények között sem írom le. A neveltetésem hatásos öncenzúrával ruházott fel. Éppen ezért látszik most e mondat megfelelő bevezetésnek.
Hiszen én magam is az idióták nyelvét beszéltem, de erre a belátásra is csak akkor jutottam, amikor egyúttal azt is be kellett vallanom, hogy még mindig  ezt a nyelvet beszélem, és azt is, hogy ezen már késő változtatnom. Nem tudok átváltani egy másik nyelvre. Ellenben kritizálni tudom, mert mindennek ellenére belülről ismerem.
Filozófiailag talán állíthatnánk azt, hogy az idióták nyelvét csakis Isten teremthette, máskülönben egyáltalán nem lenne Isten. Mert sehol máshol nem lenne helye.
Csak ma, felnőttként fejezem így ki magam, holott valószínűleg életemnek már nagyon korai időszakában is hasonló lehetett a felfogásom, mert éreztem, hogy a felnőttek mindig hazudnak, amikor Istenről beszélnek. Vagy megpróbálnak bebeszélni maguknak valamit, amiben lehetetlen, hogy csakugyan higgyenek. Minél jobban próbálkoztak a meggyőzésemmel, annál jobban tiltakoztam ellene. Titokban, tehetném hozzá, mert tudtam, hogy mit sem használna, ha nyíltan kimutatám kételyeimet. Csak erőlködéseiket erősítettem volna vele.
Lehetséges, hogy akadnának, akik most azt kérdeznék tőlem: „Hogyan gondolkozhat egy kisgyerek ilyen reflektáltan és logikusan?“ Erre a kérdére az lenne a válaszom, hogy ez azért lehetséges, mert a gyerek még nem alkalmazkodott az idióták nyelvéhez. Vagy legalábbis nem annyira, hogy kimosta volna az agyát.

Bárki, aki vissza tud emlékezni saját korai gyermekkorára, tudja, milyen logikusan gondolkozik egy kisgyerek, és milyen nehéz becsapni. Csak amikor már tönkretettük az agyukat az „Erős vár a mi Istenünk“ és „Az Úr az én pásztorom“ - féle verbális vírusokkal, akkor vehetjük rá őket, hogy bármiféle rémséget elfogadjanak.

Nekem is volt apám (vagy „atyám“), éppen ezért nagyon is jól tudtam, hogy az apák korántsem tökéletesek. Ezért a „Mi atyánk ki vagy a mennyekben“  kinyilatkoztatása egyszerű ostobaságként hangzott a fülemben. Nem tudtam elfogadni, hogy az, aki mindent megteremtett, ami a világon van, az egész földet, a tengereket és a csillagos eget, egyszerűen egy atya. És mivel Jézus maga utalt arra, hogy ugyanennek az elképzelhetetlen atyának a gyermeke, arra a meggyőződésre jutottam, hogy valami hézag lehetett nála is. A szenvedéstörténetet valahogy úgy képzeltem el, ahogy később a Monty Python ábrázolta a  Brian életében.
Tisztában vagyok vele, hogy lesznek, akik provokációként fogják fel e megjegyzéseimet. Pedig nem célom provokálni senkit, csak adnék egy sanszot az értelemnek is. A világ mai helyzetében úgy érzem, ezt kötelező megtennem. Biztonság kedvéért hozzáteszem, hogy noha a vallás iránti tiszteletem rendkívül csekély, tisztelem az emberek érzéseit, közöttük a vallásos érzéseket is.

2.
E gondolatok feljegyzésének szünetében beültem egy kávézóba, és azon törtem a fejem, hogy vajon nem szavaztam-e helytelenül az Északi országok EU csatlakozásával kapcsolatban. Amikor kissé szórakozottan kinyitottam egy újságot, amely  az asztalon hevert, egy cikkre esett a pillantásom, és ez a cikk azt tárgyalta, hogy az EU-ban léteznek olyan komoly erők, amelyek be akarják vezetni Istent az új, előkészületben lévő EU-alkotmányba.
Jézus, Szűz Mária és a Szentlélek ezek szerint onnan sem hiányozhat. Netalántán a Pokol is benne lesz? Ez esetben talán ki kellene kérni az amerikaiak tanácsát, mert ők mostanában kicsit többet foglalkoznak az ördöggel, mint az európaiak. Talán az sem véletlen, hogy az USA   mint „Nagy sátán“ szerepel az utóbbi időben.
Ugyane szerint a cikk szerint a Vatikán egyik képviselője úgy vélekedett, hogy azért kell, hogy az Atya feltétlenül az EU tagja legyen, hogy a jövőben elkerüljük a háborúkat. Úgy látszik, e nyilatkozó teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy több mint ezer éven át sok-sok háborút éppen eme atya nevében vívtak a világon.
A kávéházi látogatástól ezért teljesen tiszta lelkiismerettel fordulok vissza egy gyermekkori emlékemhez:
Egy hittanórán kérdezte tőlem a tanár: – Mit mondott Jézus az írástudóknak a templomban?
Természetesen fogalmam sem volt róla. A tanár nemcsak rendíthetetlen vallásos meggyőződéséről volt híres, hanem  a testi fenyítést illető kötelességtudásáról is, ami akkortájt nem volt ismeretlen kombináció az iskolákban. Úgyhogy alaposan meggondoltam a dolgot, és teljességgel az igazságnak megfelelően a következőt feleltem:
– Azt senki sem tudhatja. Mert ez olyan régen történt, hogy azok közül, akik ott lehettek, ma már senki sincs életben.
Csattanós pofon lett a jutalmam, és kizavartak az osztályból. Ez utóbbi megérte a pofont.
Ettől függetlenül sértve éreztem magam. Hasonlóképpen sértve érezném magam, ha ma arra akarnának kényszeríteni, hogy olyan szabályok szerint éljek, melyeket közelkeleti  nomád népek több ezer évvel ezelőtt alkottak, még ha maga a hatalmas mennyei úr írta is elő nekik. Sajátságos és szomorú tény, hogy a világ nagy részének vezetői megpróbálják cselekedeteiket ugyane mennyei atya akaratára való utalással igazolni.
Ugyanazok az emberek, akik az utcán járva szatelit adókon keresztül társalognak egymással, és a tévében távoli égitestek képeit nézik, melyeket az ember által készített űrszondák küldenek a földre, egy olyan világképben hisznek, amelyet az ókorban konstruáltak. Az öröklött, megrögzött gondolkodás nyilvánvalóan erősebb, mint az értelem.
A vallás viszonylag elhanyagolt kérdés. Csak az utóbbi években középpontba került iszlám vetette fel újra a problematikáját, anélkül hogy a lényegébe való behatolásra akárcsak kísérlet is történt volna.
A vallás azt állítja, hogy tudomással bír olyan felsőbb hatalmakról, melyek létét  az idők kezdetétől mind a mai napig senki a világon  nem tudta bizonyítani. Az az állam, mely egy ilyen intézményt beépít a sruktúrájába, ahogy én látom, elkerülhetetlenül egy új misztifikációnál köt ki, és ezáltal helyet ad valamiféle többé-kevésbé rejtett hierarchiának. Ezért az a társadalom, amelyben nincs tökéletesen szétválasztva egymástól állam és egyház, soha nem lehet tökéletesen demokratikus.

3.
Jelen írás témája az északi országok és helyzetük a kibővített EU-ban. Saját személyes tapasztalataimra csakis azért helyezek ilyen nagy súlyt, mert a személyes ebben az összefüggésben nagy mértékben egybeesik az általános elvekkel.
Az én szememben az EU – minden fonákságával és hiányosságával együtt – egy szép utópia. Ezért olyan fontos, hogy minden régi csontvázat kitakarítsunk a szekrények mélyéről. Ám olykor előfordul, hogy a szekrény tulajdonosai nem látják a csontvázat. Én úgy hiszem, képes vagyok rá, hogy meglássam őket, mivel oly sokáig voltam távol. Miközben ezt írom, harminc év távlatából újraélem északi hátteremet, és a ködös novemberi félhomályban foszforeszkálnak a csontvázak.
Odakinn az utcán kiakasztották a fűzéreket. Közeledik a karácsony. És miután egy fél emberöltőn keresztül gyűlöltem ezt az ünnepet, végül is azt hiszem, kezdem elfogadni, nem elsősorban Jézus születésének ünnepeként, hanem mint egy északi téli ünnepet, nevezze pogánynak, aki akarja. Szeretnék részt venni benne, kibékülni vele, hagyni, hogy felszívjon a sötétség, és nézni amint behatol az új fény.
Ezekben a mapokban Koppenhága utcáit járom, és újra meg újra azon kapom magam, hogy örülök ezeknek a világító karácsonyi díszeknek. Jól tudom, hogy az elüzletiesedést képviselik, amit nem bírok elviselni. Taszít ez az egész stresszes bevásárlási hisztéria is. Mégis, milyen pompás ez a sok fény! Milyen szomorú lenne nélküle!
Nagyon kevés olyan dán zsoltár van, ami bármit mondana nekem. Jó részük olyan érzést kelt bennem, amelyet sajnos nem tudok más szóval jelölni, mint az undor, de néhány  karácsonyi zsoltárt tulajdonképpen kedvelek. Idővel képessé váltam arra, hogy figyelmen kívül hagyjam kereszény tartalmukat, és így némelyiket majdnem úgy fogom fel, mint valamiféle sámán himnuszt a sötétséghez, az év elmúlásához és a fény újjáéledéséhez.
De mivel a karácsony a megbékélés ideje is, kérem azokat a szimpatikus teológusokat akikkel az idők folyamán találkoztam, bocsássák meg kemény szavaimat, melyekkel a vallást illetem. És akkor közösen elénekelhetjük az “Egy szál rózsa virul a fagyos földön”-t.

4.
A sportfanatikusokat azonban továbbra is teljes szívemből joggal gyűlölöm: már amikor az iskolában kényszerítettek rá, hogy futbalozzam, feltűnt, milyen csúnya és erőszakos játék ez. Nem elég, hogy tiltakozásaimat semmibe vették, a végén még el kellett szenvednem a bántalmazást is.
Amilyen régre csak vissza tudok emlékezni, mindig az volt a véleményem, hogy a sport és a háború ugyannak a dolognak a két oldala, és hogy egyik sem létezhetne a másik nélkül. Csak mostanában jöttem rá, hogy véleményem nem volt annyira eredeti mint hittem: az ókori görögök a sportot a háborúra való felkészítésnek tekintették.
Nem ritkán kerültem kínos helyzetbe olyankor, amikor általában a sportról, és különösen a futballról kinyilvánítottam a véleményemet. Utoljára egy hónappal ezelőtt Isztambulban kérdezték tőlem, kinek szurkolok, mire azt feleltem, hogy képtelen vagyok szurkolni egy csapat  idiótának függetlenül attól, hogy piros trikót visel-e vagy kéket.
Néhány nappal elutazásom után a negyedet, ahol laktam, öngyilkos merénylők szétbombázták. Önkéntelenül arra gondoltam, hogy sok szurkoló egy-egy futballmeccsen mennyire emlékeztet ezekre a fanatikus őrültekre, akik saját magukkal együtt levegőbe röpítik embertársaikat is. De ez a téma olyannyira érzékeny, hogy ajánlatos tartózkodni a nyilvános véleménynyilvánítástól.
"Győztünk" ordítják egymás szavába vágva a szurkolók, noha csak nézői voltak a játéknak, melyben semilyen módon nem vettek részt, és amely már önmagában is totálisan értelmetlen. De ha az ember felhívja a figyelmüket erre az abszurd szituációra, idiótának nézik, rosszabb esetben fizikailag is bántalmazzák.

5.
Barbara W. Tuchman amerikai történész The March of Folly (A balgaság bevonulása) c. könyvében négy olyan korszakot ír le a történelem folyamán, amikor az ember különösen ostobán viselkedett. Gondolom azért teszi ezt, mert minden pesszimizmusa ellenére táplál magában egy halvány reményt, hogy az ember képes tanulni a történelemből. 
Ahogy a saját generációmat elnézem, nem tudom, mennyit tanult a történelméből. Szegénységből gazdagságba, amerikanizmusból antiamerikanizmusba,  vallásosságból materializmusba, forradalmi romantikából totalitarizmusba szédült. De én nem ítélhetem meg őket, mert sohasem éreztem magam közéjük tartozónak.
Amikor azok a diákok, akik 1967-ben némán ültek az auditóriumokban, és mindent elfogadtak, amit a professzoraik mondtak, lett légyen az bármilyen sületlenség, majd egy év múlva a barikádokon gyülekeztek és kórusban üvöltöztek, nekem elegem lett. Nem azért, mert nem értettem egyet velük, mert nagy vonalakban egyetértettem, hanem azért, mert annyi hamis hangot hallottam a kórusban.
Elmentem innen. Elegem volt az az idiótákból és a "Győztünk" meg "Igazunk van"-mentalitásból. Nem csináltak mást, mint fogták az Atyát, a Fiút, szeretett Grundtvigjukat, biciklis lovagjaikat, futballjukat, jazzüket, fúvós zenekaraikat, meg Elvist, a Beatles-t, és a Rolling Stones-t, a Jézus-hippiket, a buddhista roncsokat,  a francia egzisztencialimust, Marxot és Maót, ezt mind jól összerázták, és a végén mégis az derült ki, hogy az eredmény pontosan ugyanaz az unalmas dán májpástétom, amiért mindig is éltek-haltak!
Valahogy így gondolkodtam akkor, még ha más szavakkal is fejeztem ki magam, már ha szavakban gondolkoztam egyáltalán.
Sok év telt el, mire kezdtem megérteni, hogy azért reagáltam így, mert magam is az idióták nyelvén gondolkoztam, vagy legalábbis az ő feltételeik szerint cselekedtem. Ahelyett hogy logikusan kielemeztem volna azokat a jelenségeket, amelyek gyerekkoromtól kezdve gyötörtek, és hozzáláttam volna valami konstruktív dologhoz, hogy megváltoztassam őket, megfutamodtam. Hagytam, hogy idioszinkráziáim eszképizmusba hajszoljanak. Olyan vakon meredtem saját hazám hibáira, hogy olyan jelenségeket mint a vallás és a sport, speciálisan dánnak tekintettem.
Ez kicsit azzal állt összefüggésben, hogy még keveset láttam a világból. Amikor először érkeztem Görögországba, valóságos csodaként hatott rám, hogy megszabadultam mindentől, ami északi: a nyomasztó sötétségtől, melyben lelki szemeim előtt, mint megannyi kukac, papok és futballisták nyüzsögtek. És ha nem utazom el, valószínűleg megtartottam volna eme tévképzeteimet, és báván elfelejtem, hogy gyermek- és korai ifjúkoromban magam is az északiakon nevelkedtem, olyanokon mint  Astrid Lindgren, Selma Lagerlöf, Knut Hamsun, Johannes V. Jensen és a húga,Thit Jensen, valamint  Palle Laurings Dánia történelme sorozatán. Hogy csak véletelenszerűen említsek néhány nevet.

6.
Az egyetemen kínaiul tanultam, amit aztán elfelejtettem. Ezután jött a török és az arab, ezeket folytattam. A Koránon arabul rágtam át magam. Visszafojtott lélegzettel, hogy úgy mondjam. Formailag ez a könyv valószínűleg a világ egyik legnagyobb mesterműve, ám tartalmaz olyan kegyetlen részleteket, hogy legszívesebben még a muzulmánok is elfelejtenék. (Ebben többek között Salman Rushdie is egyetértene velem.)
“Annak, aki Isten és az ő apostolai ellen támad, és az országban viszályt akar kelteni, büntetése kivégzés vagy keresztre feszítés, vagy kezének és lábának tőből való levágása, vagy száműzetés.”5/33
“Azok, akik megtagadják kinyilvánításainkat, megégettetnek. Mihelyt leégett róluk a bőr, új bőrt adunk nekik, hogy alaposan átérezzék a kínt. Isten hatalmas és bölcs.” 4/56
Így tudtam meg, hogy nem csupán jómagam és polgártársaim beszélik az idióták nyelvét. Ez a nyelv nemzetközi, vagy “transzformacionális”, mint Noam Chomsky grammatikája.
Amikor 1972-ben népszavazást tartottak Dánia belépéséről az EU-ba, igennel szavaztam, amivel magamra haragítottam baloldali irányultságú barátaimat. Annak alapján, amit itt leírtam, valószínűleg érthető, hogy miért vagyok az EU híve. Úgy fogtam fel Dániát, mint egy kicsi,  klausztrofób cellát. Nagyobb házat szerettem volna, amelynek ha lehet, egyetlen hatalmas szobája van.
Most már tudom, hogy egy háznak sok szobája kell, hogy legyen, nagy és kicsi egyaránt. Saját szobák, melyekbe azonban mások is bebocsáttatást nyernek.

        KERTÉSZ JUDIT FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

NORDBRANDT, Henrik
A Finckelstein-féle véres bazár
Gyldendal, 1999
“Versek”
Magyar Napló, 1999. 3. 

“Versek”
Forrás, 2007. 1.
 
 



Lettre, 2009 tél, 75. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret