stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Márton László
A műfordítás a mai magyar írásbeliségben
(szigligeti előadások)
 

Szeretettel köszöntöm azokat, akik idejöttek ezen a meleg, nyárvégi délutánon. 
Eredetileg az volt az elképzelés, hogy ezen a három napon először fogok beszélni a prózáról, aztán a drámáról és aztán a műfordításról. De amikor erre az előadássorozatra elkezdtem felkészülni, akkor rájöttem, hogy szerencsésebb volna megfordítani a sorrendet. Különben is egy egységes egészről szeretnék beszélni, a magyar írásbeliségről, úgy, ahogy van. Függetlenül attól, hogy a líráról nem beszélek, mert ahhoz nem értek, azaz nem művelem. Azt gondolom, hogy legjobban a műfordításon keresztül tudnánk nekifutni annak, ami körülvesz bennünket itt a falakon, ahogy a könyveket nézzük. S arra gondoltam, hogy mind a három napon meg fogok pendíteni, fel fogok tenni tíz kérdést. Nem biztos, hogy kielégítően válaszolni tudok rájuk, de mindenesetre felvetem őket, és egy-két észrevételt fűzök hozzájuk. 
 Kezdem azzal, hogy magamról beszélek egészen röviden. Amikor el kell mondani, hogy ki vagyok, azt szoktam mondani, hogy elbeszélő és műfordító, de elsősorban elbeszélőnek tekintem magamat. Másodsorban műfordítónak. Itt van egy hierarchia, egy értéksorrend, hogy az életemben mire vagyok a leginkább büszke, hogy melyik tevékenységemet tartom igazán fontosnak, ezt én tudom rangsorolni.
 Úgy alakult, hogy amikor pályakezdő író voltam húszegynéhány éves koromban, nehezen tudtam publikálni. Akkoriban, a 80-as években ez a mizéria mindenkit egyformán és elég erősen sújtott. Folyóirat-publikációhoz is elég nehéz volt hozzájutni, a könyv-publikáció pedig egy lottó ötössel ért fel. Egész egyszerűen éreztem magamban egy elég erős kényszert, hogy kijuthassak a nyilvánosság elé, és fordítóként jóval hamarabb akceptáltak, mint íróként. Az írói pályám első öt-hat évében azért fordítottam, mert publikációs nehézségeim voltak.  
 A későbbiek folyamán azért fordítottam, mert nehézségeim voltak saját munkáimmal, például volt egy ötletem, ami nem működött, vagy úgy éreztem, hogy zátonyra futottam valamivel, vagy egyszerűen nem voltam jó formában,  és a hiányzó ihletet pótolta a fordítás, mondhatom azt is, hogy pihenésképpen csináltam. Ott jönnek, szépen sorjáznak egymás után a mondataim, amiket én írok, tehát kétségkívül az enyémek, ugyanakkor nem kell bíbelődni azzal, hogy kitaláljam az egész cselekményt, mert már ki van találva. Vagy egy drámának a dramaturgiai szerkezetét, mert valaki már kitalálta helyettem.
És még később arra jöttem rá, hogy amikor jó formában vagyok, és pénzt sem kell feltétlenül keresnem, és publikációs nehézségeim sincsenek, mert azok már nagyon régóta nincsenek, akkor sem tudok meglenni műfordítás nélkül, mert ezen a módon tudok eljátszani egy sor olyan szerepet az íróasztalnál, a számítógép előtt, amit saját magamtól, a saját írói eszközkészletemen belül nem tudnék eljátszani. 
Ennyit bevezetésül. Nyilvánvalóan az, aki napról napra vagy időről időre szembesül különféle műfordítói problémákkal, és megoldást igyekszik azokra találni, annak egészen más értéke, hírértéke és újdonságértéke lesz annak, amit mondok, mint annak, aki olvas ugyan idegen nyelvből fordított szövegeket, de gyakran észre sem veszi, hogy ezek igazából fordítások.  
Kezdem azzal, hogy szerintem műfordítás mint olyan, vagy mai magyar műfordítás mint olyan nem létezik. Mert az egy túlságosan elvont dolog. Maga a műfordítás mint probléma, az igenis létezik, az lesz a következő, egyes számú kérdés, hogy az micsoda is, de a műfordítás mint műfaj vagy műnem, az csak elvont általánosságban létezik, egyébként léteznek fordítói problémák, megoldások, fordítói teljesítmények, és valamiképpen ezek összessége. Itt külön probléma az, hogy a műfordítást el szokták választani a szinkrontól, a szinkrontolmácsolástól és a szakszöveg fordítástól. Az egyszerűség kedvéért azzal most egyáltalán nem is foglalkozom, hanem adottnak veszem, hogy a szépirodalmi szövegek fordítása más, mint a nem szépirodalmiaké. Ezzel együtt is nagyon diffúz dolog a műfordítás. Nagyon sok tényező miatt szertedarabolódik. Én a nagyon sok közül most kettőt szeretnék megemlíteni. 
Az egyik az, hogy nyelvek szerint, mondjuk azt, hogy a szlavisták, azon belül mondjuk az oroszosok és a lengyelesek, egészen más problémákat látnak, mint mondjuk a germanisták, és megint mást az orientalisták, akik szintén egy heterogén csoportot képeznek. Már csak azért is, mert az általuk tanulmányozott irodalom belső értékrendjét valamelyest óhatatlanul a magukévá teszik. Ez az egyik. (Most nem beszélek arról, hogy teljesen más problémákat vet fel egy mai szöveg, amit egy mai szerző írt, és egészen más problémákat vet fel egy archaikus korból származó, esetleg az írásbeli formájában csak későn lejegyzett szöveg, ilyen mondjuk a Kalevala.)
És műfaji elhatárolódások is vannak. És a műfaji elhatárolódások talán még sokkalta erőteljesebbek és fontosabbak. Nevezetesen egészen más problémákat jelent a versfordítás, mint a próza, és ez a kettő megint egészen mást, mint a színpadi művek fordítása. Ezt így elsőre nem is kell szerintem különösebben bizonygatni, mert a szemlélet alapján nyilvánvalónak látszik, de majd mindjárt bővebben is fogok beszélni ezekről. Most megjegyzem mindenesetre, hogy vannak a műfordítással kapcsolatos szellemességek meg előítéletek, meg előzetes ítéletek. Hogy a nevezetesebbeket felidézzem mindannyiunk kedvére és okulására: azt szokták mondani, azt hallottam sokszor, hogy minden fordítás ferdítés, ami szerintem semmit nem mond, akkor van az a szellemes mondás, hogy fordítani olyan, mint gúzsba kötve táncolni, és van egy másik szellemesség, hogy a fordítás az olyan, mint a feleség, vagy az asszony, hogy amelyik szép, az nem hű, és amelyik hű, az nem szép. 
Ezek az előítéletek szinte mind, kivétel nélkül a versfordításhoz kapcsolódnak.

Mit tekintsünk műfordításnak? 
A mulatság kedvéért elhoztam a Napút című folyóiratnak a legújabb számát, amelyben körkérdést intéznek különböző fordítókhoz, egyebek mellett megkérdezik tőlük azt is, hogy szerintük mi a műfordítás. Nem tanulság nélküliek a válaszok, úgyhogy párat felolvasok belőlük. (Én is válaszoltam erre a kérdésre, de azt nem olvasom fel, mert azt itt most majd bővebben elmondom.)  Itt van Lackfi János, aki mint tudjuk, a francia nyelvű líráknak (mert az megintcsak nem egységes csoport) egyik legelismertebb fordítója, és a személyes élmény erősen átüt a sorain: „Egyhelyütt oda nyilatkoztam, miszerint a műfordítás betegség, akár a szerelem. Vagyis akiben ott motoszkál ez a vírus, az állandóan olvas idegen nyelven, és mindörökre ott motoszkál benne az átvihetnék, azt lesi, mit vihet át a túlsó partról az innensőre. Ha némely francia, belga, svájci vagy luxemburgi vagy éppen kanadai regény hatása alá kerülök, és az még nincs meg magyarul, rögtön matekozni kezdek, a margón számolgatok, kezdetnek melyik, saját lábán is megálló részletet lehetne elsütni egy folyóiratban ízelítőképpen. Lehet, hogy ebből ki lehet gyógyulni, egyelőre ennek semmi jelét nem tapasztalom magamon.” Ebből a pár mondatból süt az élményszerűség meg az, hogy mit élt át és mit szenvedett meg. 
Más válaszolók esetében szembeötlő a nagyon erős metaforikusság. A metafora vagy a harcot, a küzdelmet, vagy valami mást jelöl. Matolcsy Balázs: „Mi a műfordítás? Hosszú kirándulás, hajnali indulás a menedékházból a zord bércek felé, sziklafalak megmászása, átkelés hömpölygő patakokon, barlangok feltárása, füves tisztások illata, hosszú kaptatók az ég kékje felé, szusszanásnyi pihenő a csúcsokon, madarak éneke, nyári zápor, a fáradt lábak meg-megbicsaklása az ereszkedőn, és a megérkezés öröme.” Akkor most egy-két harciasabb metaforikát. Németh István Péter: „A  műfordító és a műfordítandó mű költője virtuálisan úgy áll egymással szemben, mint Jákob az angyallal. Meg kell mérkőzniük Jabbok gázlójánál, Penúél mellett. Ha Rilkét, vagy bárki más klasszikust magyarítok, mindig ez a harc van a szemem előtt. Kicsiny vagyok, mint az ószövetségi hős az angyalhoz képest, erőm és képességem nyilván töredéke az isteni lény erejének és képességének, mégis nekifogok a lehetetlennek, legyenek a sorok szépek és épek az én nyelvemen.” Itt azt a paradoxont fogalmazza meg, hogy a fordító csekélyebb értékűnek érzi magát az eredeti mű szerzőjével szemben, ami szerintem nem teljesen magától értetődő, ugyanakkor ebben a kisebbrendűségi érzésben nagy adag gőg is van, ez az ószövetségi felstilizálás, és a célkitűzés, hogy valamiképpen döntetlenre jöjjön ki az eredmény. Szembenállásként fogalmazza meg a munkafolyamatot, nem pedig valamiféle együttműködésként. Nagyon tanulságos. 
Már csak egyet olvasok, bár fel lehetne olvasni az összeset is. Rácz Péter, aki meg nagyon szkeptikus pont a metaforarendszert illetően, és magát a kérdést is visszautasítja lényegében, hogy kell-e definiálni a műfordítást. Mindenesetre azért válaszol, ha egy kicsit kedvetlenül is: „A lényeg olyasmi, hogy a műfordítás annyi, mint az eredetivel majdnem megegyező, más nyelvű irodalmi alkotás létrehozása, feltételezve, hogy mind a műfordító, mind a közönség elfogadja. Nekünk, az olvasók 99 százalékának a lefordított mű lesz az eredeti. Ez nemcsak azt jelenti, hogy Tolsztoj vagy Böll hősei szinte magyarok, hiszen magyarul gondolkoznak a regények oldalain, és ezt el kell fogadnunk, de Nemecsek is lehet olasz vagy bolgár kisfiú, ha egyszer olaszul vagy bolgárul érez, gondolkodik és beszél. És Csingacsuk is tud magyarul, sőt szlovákul is…”
Szerintem ennyi elég is. Lehet látni, hogy itt van egy jól körülhatárolható problémahalmaz, amit nagyon-nagyon sokféle nézőpontból lehet szemlélni és lehet megközelíteni. Nyilvánvaló, hogy itt a műfordítók vérmérséklete meg felkészültsége meg ízlése is szerepet játszik, és nyilván az is, hogy alapvető kérdésekben lehet egészen eltérő felfogást is vallani., és elvileg ezek mindegyike vezethet eredményekre.
Na most jönnek a kérdések, vagyis ez volt az első kérdés, hogy mit tekintünk műfordításnak. Ide tartozik az is, hogy hogyan lehet a munkafolyamatot röviden leírni. Hogy például művészet-e, vagy mesterség. Hiszen hát most azért beszélünk erről, mert van egy olyan hallgatólagos megegyezés, hogy a műfordítás az irodalom része. És például verset fordítani nyilvánvalóan nem fog tudni az, aki nem tud verselni. Ez se magától értetődő dolog, mert vannak olyan nyelvek, ahol a verseket a leglaposabb prózában adják vissza, de a magyar kultúrában van egy olyan hagyomány, hogy verseket versben szoktunk visszaadni valamilyen módon, a szabadverset szabadversben.
Mindenesetre nagy általánosságban annyi azért elmondható, hogy a műfordítást többek között az teszi műfordítássá, hogy a létrejött magyar nyelvű szöveg művészi hatást kelt, elvileg valami hasonlót, mint az eredeti. Ugyanakkor azonban azt is lehet tudni, hogy ennek vannak bizonyos mesterségbeli szabályai. Nagyon bonyolultak, nagyon szerteágazók.. 
De azért mondom, hogy kezdve attól, hogy akkor, ha valaki verset fordít, lehetőleg ismernie kell a metrikát, és lehetőleg gyakorolnia. A prózafordítás meg ott kezdődik, hogy nem árt tudni, hogy mi az, hogy bekezdés. Hogy a párbeszédeket lehet idézőjellel jelölni meg gondolatjellel is. Nem árt követni az eredeti szöveget ebben a tekintetben. Ha kitesszük a gondolatjelet és az új bekezdést, lehetőleg egyvonalban legyenek. Ez tulajdonképpen nyomdai előkészítői ismeret.
Tudni kell azt, hogy hogyan épít fel az ember egy körmondatot, amennyiben körmondat szólal meg az eredetiben, és amennyiben magunkévá tesszük azt az elvet, hogy prózafordításban megőrizzük az eredeti mondatszerkezetet, ami szintén nem mindig magától értetődő. Mert a régebbi gyakorlatban az volt, hogyha nagyon bonyolult volt egy mondatszerkezet, akkor azt mondták rá, hogy ez nem magyaros, és feldarabolták. Újabban ez már kicsit elavult felfogásnak számít. 
Szóval rengeteg sok mesterségbeli szabály is van, és ezek megintcsak nem készen kapott szabályok, és nem általánosan érvényesek, hanem mindig egy fordítói feladattal kapcsolatban merülnek fel. Mondhatnám azt is, hogy minden egyes fordítandó mű a maga mesterségbeli szabályrendszerét nem annyira létrehozza, mint inkább kiteríti a fordító elé, és akkor a fordítónak ezzel szembesülnie kell, és ha elkezdi, akkor el kell sajátítania. 
Külön kérdés lesz, hogy lehetséges-e ezt a mesterséget megtanulni. Szerintem ezzel ma Magyarországon bajok vannak, és nemcsak ma, mert már tegnap is bajok voltak. 
Akkor még mindig itt merül fel, a „mit tekintsünk műfordításnak” kérdésnél, hogy például hogyan függ össze a fordítás a nyelvtudással. Attól még, hogy valaki jól ismer egy nyelvet, mondjuk felsőfokú nyelvvizsgája vagy diplomája van belőle, egyáltalán nem biztos, hogy tud fordítani. Tudniillik nemcsak az idegen nyelvet kell jól ismerni, hanem magyarul is kell tudni. És ez még mind nem elég, mert kellenek például háttérismeretek, hiszen hát mindenféle utalások lehetnek az adott szövegben, amiket nemcsak meg kell érteni, hanem meg is kell értetni. És például nem mindegy, hogy a görög mitológiának közismert szereplőire utal valaki, mondjuk arra, hogy Apollo megnyúzta Marszüaszt, de ma már ez sem számít teljesen magától értetődően közkincsnek, vagy mondjuk egy archaikus oszét eposzban a sátor közepére állított bográcslánc mágikus-mitikus jelentőségét kell az olvasóval megismertetni. A kulturális távolság nagyon sokat számít, de ennél is fontosabb az a fajta nyelvi intelligencia, ami lehetővé teszi a fordító számára, hogy rekonstruálja, akár versben, akár prózában, akár drámában azt a szöveget, amit magyarul meg akar jeleníteni.
Megfordítva is felteszem, a kérdést, hogy lehet-e jól fordítani úgy, hogy valaki nem tudja az adott nyelvet igazán jól. Ha semennyire nem tudja, akkor jön a nyersfordítás illetve a közvetítő nyelvekből való fordítás. De ezekbe a kérdésekbe nagyon nem akarok belemenni. Vannak esetek, amikor muszáj. Vannak kevésbé ismert nyelvek, és előfordul az, hogy valaki olyan költő, mint Weöres Sándor, de sajnos nem tanult meg grúzul, és ezért Rusztavelitől A  tigrisbőrös lovagot nem fogja tudni grúzból fordítani, akkor csinálnak neki egy nyerset. Akkor is nagyon hasznos dolog, ha a fordító felolvastatja magának az eredeti szöveget, vagy belenéz, hogy hallja a zenéjét, a ritmusát. Nagy általánosságban azt tudom mondani, ez teljes általánosság, hogy a nyersfordítás még mindig jobb, mint a közvetítő nyelv, mert a közvetítő nyelvben sokkal több minden elvész, mint egy intelligens és lelkiismeretes nyersfordításban, és a nyersfordító többnyire él, megszólítható, meg lehet tőle kérdezni egy csomó mindent, tehát ő egy élő kommentár. De hát azért ez sem ennyire egyszerű és egyértelmű. Csak mondom, hogy ez is előfordul, meg az is előfordul, a magyar irodalomban tudunk olyan nagy költőket, akik nem hiszem, hogy meg tudtak szólalni angolul, gondoljunk Arany Jánosra vagy Vörösmartyra, de azért Shakespeare különféle nagy drámáit egészen meggyőző módon mégiscsak átültették. 
Tehát az is lehet, hogy adott esetben egy nyelv távol áll egy kicsit tőlünk, tehát nem egy ma beszélt világnyelvről van szó, vagy egy világnyelvnek néhány száz évvel ezelőtti változatáról, ami már amúgy is egy distanciát jelent, akkor sok szótározással, kommentárok forgatásával meg ilyesmivel a nyelvi hátrányt le lehet dolgozni. De nyilván egy nyelv alapos ismerete, a szavak etimológiájának, szemantikai holdudvarának pontos felmérése, az soha nem árt. Ebből következik persze, hogy egyik esetben, amikor a fordító keni-vágja a nyelvet, és kirázza a kisujjából azt, hogy miről szól a szöveg, különösen, ha az nem egy nagyon nehéz szöveg, akkor beszélünk a szó köznapi értelmében megértésről. De az is eredményre vezethet, ha nem megértjük a szöveget, hanem megfejtjük. Tehát biztos vagyok benne, hogy ha egy ókor-kutató a kezébe vesz egy óbabiloni agyagtáblát, akkor azt nem úgy fogja olvasni, mint egy újságot a villamoson. Egyáltalán nem lehet benne biztos, hogy pontosan hogy ejtették azt a szöveget, és ha esetleg szembejönne a Gilgames-eposz lejegyzője Komoróczy Gézával, aki jól ismeri egyébként az ékírásos jeleket, akkor nem biztos, hogy el tudna vele az időjárásról társalogni, de mindenesetre egy nagyon meggyőző megfejtését tudja adni annak a szövegnek, ami ott van.
A saját életemből mondok egy példát, hogy ez mennyire bonyolult dolog. Körülbelül egy időben fordítottam Walter Benjaminnak az Egyirányú utca című nagyesszéjét, esszéregényét és Sebastian Brantnak a Bolondok hajója című allegorikus, szatirikus világlátomását a 15. századból.  Brant egy korai újfelnémet tájszólásban írta ezt a szöveget, újfelnémet felsőfrank tájszólásban. Körülbelül, amikor már úgy két éve dolgoztam rajta, addigra már egész jól megszoktam. Addig nem. És iszonyú nehéz volt megérteni, hogy egy-egy szöveghelyen pontosan mit mond. Mert folyton lapozgatni kellett a szótárat, meg a Friedrich Zarnke kommentárjait kellett nézni. Szerencsére ez a Zarnke olyan részletes nyelvtani elemzéseket adott, hogy ez minden tekintetben kielégítő volt. Viszont mihelyt a szavak jelentését megértettem, rögtön rájöttem, hogy mi van ott, mert a Brandt észjárását nagyon egyszerű volt követni.
Ezzel szemben a Walter Benjamin, az életem legnehezebb fordítása volt. Mindent meg lehetett érteni, semmi szótári megértési nehézség nem volt, csak arra nem sikerült rájönnöm, hogy mire gondolhatott Benjamin. Mert gondolhatott egyvalamit, és gondolhatta annak az ellenkezőjét is. Csupa ilyen „A királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz ha ti akarjátok én nem ellenzem” típusú mondatokat írt. És ráadásul ezek a mondatok nagyon sokféleképpen kapcsolódhattak egymáshoz. Ott semmi nyelvi megértési nehézség nem volt, viszont annál több és annál nagyobb probléma volt a gondolati rekonstrukcióval. Azzal kellett vért izzadni. 
Ez volt az első kérdés, amiről beszélni akartam. 

A második a műfordítás diffúz volta. Amit az előbb már említettem. Tehát hogy nyelvek szerint külön műhelyek vannak, és ezeknek a műhelyeknek a problémakörei teljesen másmilyenek lehetnek, és hogy műfajok szerint is nagyon erősen elkülönböződik a fordítás.
 Hogyha feltesszük azt a kérdést, hogy mi a versfordításnak a tétje, a versfordításnál szerintem az alapprobléma mindig a forma rekonstruálása. Kicsit leegyszerűsítve a formai hűség. Felvetődik itt megint a kérdés, hogy mi az, hogy formai hűség. Hogy egy adott versformát miként értelmezzünk. Akár egy antik strófát, akár hexametert, akár nyugati versformákat, mondjuk a rímes alexandrinust. Ez mindig értelmezés kérdése. És nyilvánvaló, hogy mindenki másképpen fogja értelmezni. És a formai hűség adott esetben átcsúszhat valamifajta nagyon merev doktrinerségbe, ami közben megöli a verset. Elképzelhető, hogy egy Horatius-fordításkötet esetében az összes antik strófa nagyon pontosan kijön, a cezúrák, dierézisek, sorzárlatok nagyon jól kijönnek, csak éppen nem élő vers benyomását kelti a szöveg, és tökéletesen veszendőbe megy az, hogy ezek dalok voltak. Vagy az, hogy némely fordítók a latin és a görög nyelvnek a szintaxisához nagyon pontosan igazodtak, és ami az eredetiben természetesnek érződött, magától értetődött, az a magyarban mondhatatlan és érthetetlen, vagy egyszerűen suta. 
            A másik az, hogy versfordítás esetében az, aki rendszeresen verseket fordít, annál óhatatlanul felvetődik a kérdés, hogy saját költői karakterét nem adja-e fel azáltal, hogy mindenféle maszkokat ölt magára, és próteuszi lény lesz. Legszélsőségesebb példája ennek Weöres Sándor. Ha az ő egybegyűjtött fordításait megnézi az ember, akkor azt látja, hogy ezer alakot tud ölteni. Mindegyikben ott van ő maga, de közben szét is szóródik. Ez a fajta életmű olyan kör, amelynek a középpontja mindenhol van, a széle meg sehol.

 A prózafordítás esetében a formai hűség ugyanebben a formában nem merül fel, ott sokkal inkább arról van szó, hogy a szöveg ritmusa, a szöveg belső lüktetése mennyire válik érzékeltethetővé, és hogy mennyire tudja ugyanazt a hatást elérni a mű, mint az eredetiben. Ez nagyon bonyolult dolog, és nemcsak a fordítón múlik. Mert a kulturális kontextus is teljesen más lehet, és másféle kívánalmak, előítéletek és előzetes elvárások fogadhatják a lefordított művet. Ezt megfigyelhetjük akkor is, amikor magyar műveket fordítanak idegen nyelvekre, Márai Sándor műveinek egészen meglepő németországi fogadtatása ennek a jele, például A gyertyák csonkig égnek-et olyan világirodalmi kontextusba olvassák bele, amiben a magyar olvasó nem tudja ezt elképzelni, vagy csak nagyon nehezen. Az is eléggé furcsa, amikor Krúdy Gyula Boldogult úrfikoromban című regényét joyce-i tudatregénynek olvassák több nyelvterületen is. 
 Mindenesetre ha a forma rekonstruálása a tét a versfordításoknál, a prózafordítás esetében szerintem inkább a nyelvi erő. Mind a két esetben a hűségről van szó, vagy valamiféle hűségről, de egyik esetben a mondatok dinamikájáról van szó, a másik esetben pedig valamiféle metrikáról, még a szabadvers esetében is. Ennek egy alesete az esszéfordítás, itt a szemléletesség, a követhetőség, a fogalomhasználat pontossága, ilyesmiről van szó. A drámafordítás esetében pedig megint más a dolognak a tulajdonképpeni tétje. Aki valaha fordított színháznak, akár már meglévő fordítások mellé újrafordított valamit, akár egy kortárs vagy nem kortárs szerzőt fordított először, akkor tudja azt, hogy teljesen más közegben dolgozik. Ha regényt fordít valaki, azt többnyire egy kiadónak adja oda, és a kiadó jó esetben egy szerkesztő gondjára bízza a szöveget. A színház esetében van egy dramaturg és van egy rendező. A rendezőnek többnyire gőze sincs arról, hogy mi a fordítás, és mik a fordítói problémák. Az ilyesmit figyelmen kívül hagyja, és igaza is van neki. Őt az érdekli, hogy ez hogy fog megszólalni a színpadon, és mit szól majd hozzá a néző. És többnyire a dramaturg is ennek a kívánalomnak a szolgálatában áll. És akkor itt a varázsszó az, hogy mondhatóság. Hogy jól mondható legyen. Színházi szempontból majdnem mindegy, hogy a fordított szöveg mennyire pontosan közelíti meg az eredetit, sőt, a rendezők egy részét a filológiai érvelés kifejezetten idegesíti. A rendezőt az érdekli, hogy fognak-e röhögni a huszadik sorban is a nézők abban az esetben, ha poén van. Ez a jó eset, mert a rosszabb esetben az történik, hogy ahol nincs poén, ott is akar a rendező egyet mindenképpen, mert úgy érzi, hogy különben a szünetben húszan veszik a kabátjukat a ruhatárban.  
 Ennek aztán egyenes következménye az, hogy például a műfaj is értelmezés kérdése. Legegyszerűbb, ha a saját fordítói munkámból mondok egy konkrét példát. A 90-es években kaptam egy megbízást, nem színháztól, hanem könyvkiadótól, hogy fordítsam le újra a Faustot. Az első részt, a félreértések elkerülése végett. És akkor nekiálltam, és csináltam. Tudjuk, hogy a Faust első részének nagyon sok fordítása van, egyszer elmentem a Széchenyi könyvtárba, megnéztem. Tizenhét fordítást találtam, ennek egy része teljesen használhatatlan, de a nevezetesebbekből is van jó néhány. Legyen elég Sárközi György, Franyó Zoltán és Jékely Zoltán munkáját említenem. Báthori Csaba Faust-fordítása utóbb jelent meg, az enyém után. Nekem igazából a Jékelyével kellett konkurálnom, mert az számított kanonizált, sztenderd fordításnak. A két fordítás között vannak mindenféle más apró különbségek: Jékely más kommentárkiadásokat használt, én meg újabbakat, jobbakat, ő másképp értelmezett dolgokat. De nem ez az érdekes, hanem az, hogy Jékely költeménynek olvasta a Faustot. Meg volt róla győződve, hogy ez egy gigantikus költemény, ami történetesen párbeszédes formában van. Én meg úgy láttam, hogy ez egy dráma, olyan dráma, amit történetesen nagyon nagy költő írt, aminek ezért jelentős lírai potenciálja is van. Tehát nekem fontos volt az például, hogy a sorvégek egybeessenek a mondatvégekkel. Hogy a szentenciák csattanjanak. Hogy a dialógusok ki legyenek élezve. Ezekhez képest a nagy látomások leíró jellege nyilván egy kicsit elsikkadt. Jékely pedig megtömte nehezen érthető, különös hangzású erdélyi tájszavakkal a szöveget, ami egy költeménynek jót tesz, de a néző húsz percig gondolkodik, mire felfogja, hogy egy-egy kifejezés, fordulat körülbelül mit jelent. S egész egyszerűen ebből a felfogásbeli eltérésből adódott az összes többi fordítói eltérés. Most az időbeli, nyelvi, kulturális távolságról nem beszélek, arról már ejtettem szót. Nyilván egész mást jelent Goethét fordítani az 1950-es évek első felében, mint negyven évvel később. Ez volt a második kérdés.

A harmadik kérdés az az, hogy a műfordítás és a lefordított mű része-e a magyar irodalomnak vagy sem. Nem olyan egyértelmű a dolog, mert el szokták különíteni a magyar irodalmat a világirodalomtól. És nyilván, ha ez az elkülönítés létezik, akkor ennek oka is van, de azért érdemes belegondolni, hogy az Ómagyar Mária-siralom micsoda, amivel állítólag a magyar költészet kezdődik. Az egy latin himnusznak a fordítása, elég pontos fordítása. Kérdés továbbá, hogy mondjuk a Károlyi-biblia része a magyar irodalomnak vagy nem része. Mert ha a Károlyi-biblia nincs, akkor most hosszan lehetne sorolni, hogy ki mindenkinek az írásművészete alakul másképp. Akkor Ady Endre biztosan nem úgy írja meg a verseit, ahogy megírta. Ha egyáltalán létrejön az általunk ismerthez kicsit is hasonlító költői személyiség. Vagy hát Arany János Hamlet-fordítása, az most akkor mi, része a magyar irodalomnak vagy nem? Shakespeare az persze kivétel, mert őt tiszteletbeli magyar szerzőnek szokták tekinteni, vannak ilyen szerzők. El tudom képzelni, hogy valaki úgy nő fel, hogy elolvassa Shakespeare összes műveit, és nem is tudatosítja, hogy a szerző egy Erzsébet-kori angol író volt, és egy 19. századi magyar írót lát benne. Mint ahogy én magam sem tudtam nagyon sokáig, hogy Verne Gyula nem magyar író volt, hanem francia. És amikor megtudtam, hogy tulajdonképpen francia volt, akkor sem törődtem vele különösebben, mert nyilvánvaló volt, hogy ez egy magyar író, körülbelül úgy, mint Karinthy vagy Molnár Ferenc.
 De ez is másképpen van a lírikusoknál. Ha megnézi az ember Weöres Sándor összes műveit, akkor ott van, hogy Egybegyűjtött Írások 1-3., és akkor ott van mellette, hogy Egybegyűjtött Műfordítások 1-3. És Szabó Lőrinc Örök barátaink, ott van a többi kötete, a Versek és levelezés és mindenféle mellett. Lehet azt mondani, hogy ez nem Weöres műve és nem Szabó Lőrinc műve, de akkor mit keresnek a műfordítások az életműkiadásban? Ha viszont mégis Weöres vagy Szabó Lőrinc műve, akkor az is benne van a magyar irodalomban, persze nem úgy, mint a Lóci óriás lesz vagy mondjuk a Kétfejű fenevad. De mindjárt azt is hozzátehetjük, hogy a jelentős költők, akik jelentős műfordítók is, többnyire azért is fordítanak, mert ez hatással van az életművükre, vagy azt akarják, hogy hatással legyen. Vannak olyan költők, akik nem szeretnék, hogy befolyásolják őket, és nem akarnak Próteusz lenni, mondjuk Pilinszky ilyen volt, vagy Ady Endre is ilyen volt, aztán vannak olyanok, akik kifejezetten nem érzik jól magukat, ha ez nincsen. Ilyen volt Weöres, ilyen volt Kosztolányi, ilyen Tandori Dezső is.
 
Itt most megint felvetődik egy olyan kérdés, ami a műfordításhoz csak közvetve kapcsolódik, de szerintem nagyon fontos elgondolkodni rajta, hogy tulajdonképpen hol húzódnak a magyar irodalom határai, mi tartozik a magyar irodalomhoz, és mi nem tartozik. Szerintem a magyar irodalomtörténetírás, amely Toldy Ferenctől kezdve kialakította és megszilárdította a maga diskurzusát, eldöntötte és lehatárolta, csak ez megint nem olyan magától értetődő. Mert mi van akkor, ha valaki, aki nem magyarnak született, elkezd magyarul írni? Nincs rá nagyon sok példa, de azért van. Gondoljunk Heltai Gáspárra, aki erdélyi szász volt, és német anyanyelvű volt, és nagyon sokat írt németül, ezek nem közismert művek Magyarországon, de a magyar nyelven írt műveinél nem szokta kétségbe vonni senki, hogy hozzátartoznak a magyar irodalomhoz, egészen odáig, hogy van egy Marc Martin nevű francia író, nem is olyan idős, negyven éves lehet, aki nemrégiben adott közre egy magyar nyelven írt regényt. Valami oknál fogva megtanult magyarul, megszerette a magyar kultúrát, elkezdett magyarul írni. Picit idegenszerűen hat a nyelvezete, de nagyon erőteljes és nagyon kifejező és meggyőző. Nem gondolnám, hogy őt kívül kellene rekeszteni a magyar irodalmon. 
 Aztán ott vannak azok a szerzők, akik magyarnak születtek, vagy magyarnak tekintjük őket, s nem magyarul írtak valamiért. Erre viszonylag sok példa van, több, mint elsőre gondolná az ember. Mondjuk Gróf  Fekete János latinul írt malac versei, vagy Pyrker László németül írt eposzai, vagy Remenyik Zsigmond spanyolul írt kisregényei, vagy Ungvárnémeti Tóth László görög nyelven írt ódái. Valamilyen oknál fogva két kivételtől eltekintve ezeket nem szokás a magyar irodalom részeként tárgyalni, tudomást sem vesznek róluk. Két jelentős kivétel van: Janus Pannoniust az irodalomtörténészek a magyar irodalom részének tekintik, noha latinul írt, és egyáltalán nem biztos, hogy magyar volt az anyanyelve, de mégis ő egy jónevű humanista költő, és ott a magyar líra kezdeteinél az jól fest, a másik meg Széchenyi István. Az ő németül írt munkáit is a magyar irodalom részének tekintik, ennek kegyeleti okai vannak, mert jelentős gondolkodó és politikus volt, azonkívül tragikus sorsa felhasználható a magyarság végzettudatának erősítésére.  
 Mindenesetre ezt érdemes volna újragondolni és felülvizsgálni, és ez összefügg kőkeményen a műfordítással. Most nagyon óvatosan még azt is fölvetem, hogy a történelmi Magyarország területén élt nemzeti kisebbségek irodalma vajon nem tekinthető-e valamilyen módon, valamilyen mértékben szintén a magyar irodalom részének. Függetlenül attól, hogy ezt ma már egy rendes szlovák vagy román hazafi illegitim kérdésnek tartaná. De mégis, a 18. század végéig ezek a kultúrák még nem különültek el olyan élesen. Mondjuk, amikor Krmann Dániel, aki szlovák anyanyelvű volt és németül illetve latinul írt, Rákóczi ügyében ment a svéd királyhoz követségbe, és nagyon érdekes emlékiratot hagyott hátra a követjárásáról, fordításban jelenik meg ugyan, de szerintem nem lehet a magyar irodalomtól és a magyar írásbeliségtől teljesen függetlenül tekinteni. 
Ez volt a harmadik kérdéskör.

A negyedik a műfordítás és a saját alkotás viszonya. Tudjuk, hogy vannak olyan országok, olyan kultúrák, ahol nagyon élesen különválik a két brancs, az írók-költők egyfelől és a műfordítók másfelől. Pályakezdő koromban nagyon meglepett, amikor egyszer eljött egy francia újságíró Budapestre, kérdezte, hogy mit csinálok, mondtam, hogy írok és fordítok, és azt mondta, hogy a kettő együtt nem megy: vagy ez, vagy az. Ha nem döntöttem el, akkor nem vagyok komolyan vehető. Meglepett, de aztán sok hasonló reakcióval találkoztam. Vannak Németország nyugati részében is olyanok - fura módon Ausztriában és a keleti német országrészben nem - akik szintén élesen különválasztják a kettőt. Mondjuk, ha valaki fordítóként kap egy ösztöndíjat egy műfordítóházba, akkor a legsúlyosabb illetlenségnek számít, ha kiderül, hogy ott írt egy saját verset is. És ha valaki erre a nyelvterületre kerül, akkor, ha írói ambíciói vannak, nagyon vigyáznia kell arra, hogy műfordítóként ne érvényesüljön, különben soha nem fogják íróként elismerni, és fordítva is. Itt is hierarchia van, az írók lenézik a műfordítókat, a műfordítók pedig bezárkózással védekeznek ez ellen.
 Magyarországon ez nem így van. Ennek különféle okai és hagyományai vannak. Azt tudjuk, hogy a lírikusok a 19. század második felétől kezdve szinte kivétel nélkül mind jelentős műfordítók is voltak. Két jelentős kivételt említettem: Pilinszkyt és Adyt. József Attilát is ide lehet számítani, aki nem volt annyira jelentős műfordító, noha fordított is. A végtelenségig lehetne a névsort mondani: Arany Jánostól mondjuk Nádasdy Ádámig, aki jelentős költő, és jelentős műfordítói életműve is van. Ennek az okairól beszéltem. Részben arról van itt szó, hogy a magyar kultúrában mindig nagyon erős importra való késztetés volt. Az írók, de főleg a költők számára ez misszió és kötelesség volt, hogy hazahozzanak mintegy kultúr-turistaként nem hűtőszekrényt és nem nylonharisnyát, hanem verseket. És a hazahozatal egyben megérkezés a magyar nyelvbe. Ha most megnézzük a ma aktív költőket, akkor azt látjuk, hogy nagyrészük ma is rendszeresen fordít. Ez arányában tán kisebb, mint ötven vagy nyolcvan évvel ezelőtt volt, és elég sok olyan jelentős költőt tudunk, akik nem fordítanak, de mindenesetre ez most is megvan, és ez a késztetés lényegében él tovább.   
 Más a helyzet a prózaírókkal. Ott úgy veszem észre, hogy inkább ritkaságnak számít, hogy valaki jelentős prózaíró és ugyanakkor fordítson. Esterházyról, Nádasról vagy Krasznahorkairól nem nagyon tudom elképzelni, hogy fel is merült légyen számukra ez a kérdés. Ellenpéldának fel lehet hozni Békés Pált, Forgách Andrást és nem tudom ki mindenkit, de feltűnő ez a különbség. 
 Számomra ez úgy vetődik fel, hogy mi az optimális arány a saját művek és a fordított művek között. Nyilvánvaló, hogy fordítanivaló a végtelenségig van, iszonyatos mennyiségben. Viszont az élet véges, nem is olyan nagyon hosszú, és azon belül sem biztos, hogy az ember jó alkotói formában van mindvégig. Tegyük fel, hogyha nem esik el 26 évesen valaki egy csatában, vagy nem ugrik vonat alá 32 évesen, és sorolhatnám, akkor van esély arra, hogy 80 éves koráig is elél, vagy még tovább, de egyáltalán nem biztos, hogy még 79 évesen is ugyanolyan szellemi erők és alkotó energiák birtokában van, mint mondjuk 40 éves korában. Már csak ezért sem árt a munkák, a feladatok arányát jól beállítani. Ez az egyik fele. Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, de ez a kérdés van. Ha mondjuk van egy üstökös-szerű tehetség, aki alkotói pályája 30 éve alatt írt két saját könyvet, és lefordított 50 könyvet mástól, és ezek vegyes színvonalúak, mert a fordított művek óhatatlanul nagyon heterogének egy fordító életművében, akkor biztos, hogy nem jól állította be az arányokat. 
 Arra szeretném itt még felhívni a figyelmet, hogy a fordítás egy aktív alkotó számára lehet ihletpótlék is, de ugyanakkor lehet ihletsorvasztó is. És az a jó, ha inkább pótlék, ha inkább segít. Aztán vannak olyan fordítók is, akiknek nincsen saját életművük, csak egy negatív életmű. De az ember úgy képzeli el őket, mint alkotó egyéniségeket. Számomra ilyen például Bartos Tibor, akinek egy jellegzetes írói egyénisége van, és nem írt soha semmit. Vagy ilyen volt, amíg élt, Szöllősi Klára, aki irdatlan sokat fordított németből, angolból és franciából. A beavatottak tudják, hogy egészen fiatalon, a háború előtt írt egy nem is érdektelen regényt egy bölcsészlányról, de aztán a kezdeti pálya megtört, és többet nem írt. És ilyen, akit közelről ismerek, Adamik Lajos, akivel több mindent csináltam közösen, például a Grimm-meséket, róla tudom, hogy titkos író, és mint ilyen, erős írói egyéniség, csak éppen nem olvasható a fordításokon túli életműve. 
 Aztán azt is meg lehet figyelni, főleg azoknak, akik a Műfordító Egyesület levelezőlistájára feliratkoztak, hogy kezd kialakulni egy profi fordítóréteg Magyarországon fiatal fordítókból, akik tényleg azt célozzák be, hogy nagy felkészültséggel, nagy szakmai tudással állandóan hadra foghatók legyenek, és többnyire kortárs irodalmat fordítsanak. Polonisták, nederlandisták, angolosok, franciások, portugálosok, spanyolosok és persze németesek, oroszosok nagy mennyiségben vannak, készülődnek, és egymást megkeresik fordítói problémáikkal. Ez egy teljesen új jelenség, és nem tárgyalható az intézményi háttértől függetlenül.

Ez egy következő kérdéskör. De mielőtt erre rátérnénk, ötödik témának még azt írtam fel, hogy mit fordítunk. Mert nem szavakat fordítunk, és nem is mondatokat fordítunk, még csak nem is szöveget fordítunk, hanem annál jóval többet. Valamiképpen egy sikerült, jó fordítás a kulturális kontextust is lefordítja. Ezt minden korszakban másképpen értették. Akkor, amikor Dugonics András a 18. században egy francia regény cselekményét áthelyezi Egerbe, és megmagyarítja a szereplők nevét, meg áthelyezi a tájegységeket is, az is egy fordítói koncepció, amit ma már nem tekintünk járható útnak, vagy csak egészen kivételes esetekben, tréfaként, fordításparódiaként. Ugyanúgy, ahogy Weöres Sándor egy igen emlékezetre méltó verse, A kézcipő című vers, ami Schiller Die Handschuh című versének a fordításparódiája. Egyszerűen azt csinálta, hogy mindent szó szerint lefordított, ettől valami egészen különös, groteszk kontextus jött létre, és a Schiller verséhez semmi köze nincsen.  Ha fordítói szemináriumot tartanánk, akkor összeolvashatnánk a Kézcipőt, Weöres Sándor A kézcipő c. költeményét A kesztyűnek a Vas István féle szabályos, nyugatos fordításával, amiből Schiller verse 90 vagy 80 százalékos hatásfokkal megismerhető. A versforma, a rímszerkezet, a balladai felépítés és minden egyéb. Ha viszont felteszi az ember a kérdést, hogy melyik hat erősebb szövegnek, és melyik hat erősebb versnek, akkor bizony Weöres bugyutaságot imitáló paródiája sokkal erősebb. Hogy miért van ez, annak a tanulságai nagyon messzire vezetnének.
 De mindenesetre felvetődik a kérdés, hogy mit kell a fordítónak tudnia az adott műről és az adott szerzőről. Amikor kezdő fordító voltam, akkor történetesen egy élő szerzőt fordítottam, ami viszonylag ritkán fordult velem elő, Günter Grassnak a Találkozás Telgtében (Das Treffen in Telgte)  című regényét, ami aztán Vesztfál csevely címen jelent meg, és úgy alakult, hogy eljutottam az NSZK-ba, ez a 80-as évek derekán ritkán fordult elő, és nem volt olyan könnyű, és minthogy éppen Köln környékére jutottam el, rájöttem, hogy két óra vonatozással el tudok menni Telgtébe, és akkor elmentem. És onnantól kezdve sokkal könnyebb volt fordítanom egy csomó mindent, mert láttam, hogy hogyan helyezkedik el a folyó a város házaihoz képest, ismertem a topográfiát, aminek a könyvben jelentős szerepe volt, s ráadásul pontosan azt láttam, amit nyilvánvalóan Grass is látott, és nyilvánvalóan ő is odautazott, mielőtt megírta volna a regényét . Talán nem is az a fontos, hogy ismertem a várost, hanem az, hogy ez valamiképpen az általam akkor még személyesen nem ismert Grass-szal közös hullámhosszra hozott. A közös hullámhossz, ez volt igazából a fontos. 
 Ugyanakkor Grasst egy kicsit el is távolította az élő szerzők közül, mondjuk azt, hogy élő klasszikussá tette. Akkor voltam 25 éves. A közelmúltban lefordítottam a Kalligram kiadó számára a Christoph Ransmayr nevű osztrák írónak A repülő hegy című regényét. Ez egy majdhogynem verses szöveg, sorokra van tördelve, és nagyon erős szabadvers lendülete van. Ő ugyan tagadja, hogy ez vers volna, mindenfélét magyarázott ezzel kapcsolatban, de én úgy döntöttem, hogy szabadversnek fogom fordítani, és beépítettem a megfelelő metrikai klauzulákat, amelyek versszerűvé tették a szöveget. Viszont a regénynek egy része Írország nyugati partjain játszódik, más része meg Kelet-Tibetben, Kham tartományban, és különböző 7-8000 méter magas hegyeken. Oda nem mentem el, se Írország nyugati partjára, se Kelet-Tibet magas hegyeibe, mindenesetre elég sok szakirodalmat olvastam Tibetről, a területről is, a földrajzi viszonyairól meg a történetéről, a kínaiak által való leigázásról, a tibeti állam rövid fennállásáról és az angolok gyarmatosítási kísérleteiről. Tulajdonképpen ebből semmi nem volt benne a szövegben, ennek ellenére úgy éreztem, hogy nekem erre szükségem van, hogy meglegyen az az érzésem, hogy ha nem is megközelítőleg, de hozzámérhetően annyit tudok a történetről vagy a terepről, vagy a szereplőkről, mint a szerző. Nyilván, hogyha több időm lett volna, akkor az lett volna az igazi, hogyha a tibeti írást is megismerem, mert arról is szó van a regényben, tibetiül meg is lehetett volna tanulni. De ez nem nélkülözhetetlen feltétele a regény megértésének és másnyelvű rekonstruálásának. Elég németül tudni annyira, hogy Ransmayr irtózatos láncolatú és súlyú körmondatait valamiképpen magyar tirádákba és verssorokba rendezhesse a fordító. Tehát lényegében kontextust is fordítunk, kulturális kontextust, s hogy mi a kulturális kontextus, mi tartozik ide, azt mindig a fordító maga dönti el. Maga dönti el például, hogy fűz-e jegyzeteket a szöveghez, például itt A repülő hegy nem tűrte a jegyzeteket, egyszerűen nem lehetett hozzáfűzni semmit, nyilvánvaló volt, hogy ez merénylet lett volna ellene. Más művekben ez lehetséges, de akkor sem mindegy, hogy az ember hány jegyzetet fűz hozzá és mifélét. Az se mindegy, hogy miről vesz tudomást, hol ismer fel például egy bibliai vagy antik idézetet, és hol nem ismer fel, hol nem akarja felismerni, vagy éppen csak tudatlanságból nem veszi észre. Egyszer mutatott nekem egy Stefan Tontić nevű boszniai szerb író egy magyar folyóiratot, amiben a versei le voltak fordítva, az utolsó sor úgy hangzott, hogy „megújulnak sebeid, Avelja” Akkor megnéztem a német fordítást is, és ezt a nevet ott Abelnek fordították, és megállapítottam, hogy a magyar fordító nem ismerte fel, hogy itt a bibliai Ábel szólongatása folyik, akit  Káin meggyilkolt, alapos volt a gyanú számomra, hogy semmit nem értett meg a versből. Így hát a műve nem tekinthető fordításnak, hogy most egy primitív példát mondjak a kulturális kontextus fordítására. Nagyon messzire vezet a dolog, és minden mű esetében másképpen vetődik fel. 
 De itt az az alapvető fordítói dilemma, hogy mennyire érzékeltessük a szöveg idegenszerűségét, tehát azt, hogy ez nem magyar mű. Itt két szélsőséges álláspont van. Van, aki azt mondja, hogy igazi magyar verset kell formálni versfordítás esetében az idegen szövegből, és igazi magyar prózát kell a prózából, és mondhatónak kell lenni a drámának, magyar színpadon mondhatónak. A másik felfogás pedig azt mondja, hogy ez meghamisítja a művet, mert azt is mutatni kell, hogy idegen volt, hogy máshonnan jött. És még ha elfogadjuk is azt, hogy igazi magyar prózának meg versnek kell lennie, megint felvetődik a kérdés, hogy mi az, hogy igazi magyar vers meg próza. Hát például, megint saját munkámból veszek egy példát, a Jelenkor kiadó a 90-es években elhatározta, hogy kiadja Heinrich von Kleist összes műveit, és az elbeszélésekkel kezdte. Nekem jutott a Kohlhaas Mihály újrafordítása, amit utoljára Kardos László fordított le, a 40-es évek második felében, úgy tudom, ’49-ben jelent meg a szöveg, és ennek megfelelően ő osztályharcos, marxista szövegnek olvasta, lényegében egy parasztfelkelésről szóló tudósításnak, ahol Kohlhaas Mihály fellázad a feudális elnyomók ellen. S emiatt, meg amiatt is, mert igazi magyar szöveget akart létrehozni, azt gondolta, hogy a hosszú, egybeékelt mondatok magyartalanok. Meg a függő beszédet is magyartalannak érezték, és Kleist függő beszédeit is párbeszédre írta át az egyébként kiváló Kardos László, mert úgy érezte, hogy ez az igazi magyar szöveg. Meg nyilván ez képviselte a dolgozó nép álláspontját kellőképpen. Én meg arra gondoltam, hogy az is igazi magyar szöveg lesz, hogyha megpróbálom a Kleist igazi mondatszerkezetét magyarul visszaadni. Ennek viszont az lett az eredménye egyebek mellett, hogy valamiképpen ez az elbeszéléskötetet az akkori magyar elbeszélő próza eredményeihez hasonlóan olvasták, tehát úgy, mintha Darvasi vagy Láng Zsolt írta volna. Egy kicsit úgy odakerült melléjük. 
 Én egyébként azon az állásponton vagyok, hogy nem kell megijedni az idegenszerűség érzékeltetésétől, de tisztelem, ha nem osztom is azoknak az álláspontját, akik másképpen gondolják. Ez megint műtől, kultúrától és nyelvtől függ nagyon nagymértékben.  És valóban vannak elképesztő anglicizmusok meg germanizmusok, amik kiabálnak a magyar szövegben, akkor viszont nem arról van szó, hogy nem jó magyar szöveg, hanem hogy nem gördülékeny, vagy nem olyan simaságú, mint az eredeti volt. De ezt megintcsak tudni kell esetenként megítélni. 

***
Akkor viszont most át lehet térni gyakorlatibb részekre egy kicsit. Arra, hogy milyen mozgástere van a műfordítónak. Tehát például számot kell vetni azzal a ténnyel, hogy a műfordítónak megbízója van, és megbízást kap. Nagyon ritka eset az, hogy valaki elkezd saját szakállára fordítani, főleg terjedelmesebb műveket. És ha be is fejezi, akkor hibát követ el. Számolnia kell azzal, hogy nagyon kicsi az esélye, hogy kész fordítását el tudja helyezni egy kiadónál. Minél nagyobb a kész fordítás terjedelme, annál kisebb az esély.
           Egyszer, amikor kiadói szerkesztő voltam, a 90-es években a Helikon kiadónál, landolt az asztalomon Aeneas Piccolomini (II. Pius pápa) 4000 oldalas kézirata. Időközben meghalt a fordító, időközben a Helikon kiadó kézirattárát kiselejtezték, nyomtalanul eltűnt az ott leadott összes kézirat, úgyhogy ezt a művet a magyar olvasók belátható időn belül nem ismerhetik meg. Pedig ez nagyon értékes munka volt, én tudom, mert végigolvastam, kincsestára a 15. századi itáliai viszonyoknak, rengeteg magyar vonatkozása is van, és aki fordította, Boronkai Iván, nagyon jó fordítói munkát végzett.
 Kicsit szerencsésebben járt Prileszky Csilla, aki lefordította arabból a teljes Ezeregyéjszakát, ő is meghalt ugyan, és az Európa Könyviadó az ő munkáját sem jelntette meg, de ott egy gépiratos másolat fennmaradt a kiadó irattárában, és a családja utánajárása nyomán az Atlantisz Kiadó kiadta. Hiányzott a gépiratból 20-30 oldal, de azt Simon Róbert, aki a férje volt, belefordította szép csöndben. Bárhogy nézzük is, Prileszky Csilla úgy halt meg, hogy soha nem láthatta nyomtatásban ezt a gigantikus munkát, amin 20 éven át dolgozott. 

Tehát függ az ember a megrendelőtől. Kérdés, hogy kik a megrendelők. Elsősorban is könyvkiadók, kisebb mértékben a folyóiratok, még kisebb mértékben és újabban egyáltalán nem a rádió, de az is lehet, adott esetben a televízió, ha a szinkront is hozzászámítjuk, akkor a filmstúdiók, és persze a színház. Azt említettem, hogy a különböző típusú intézményeknek teljesen más szempontjaik vannak. Egészen más annak a könyvkiadónak a szempontja, amely egy híres író születésének 200. évfordulójára gyorsan ki akar adni valamit, és nem tartja kielégítőnek a meglévő fordításokat, mint egy színházé. Ráadásul a kiadók szokásrendszere is teljesen eltérő. 1989-ig volt egy bizonyos egység. Először is az összes kiadó a Kiadói Főigazgatóság felügyelete alatt állt, ami a felügyelet miatt egyáltalán nem volt jó dolog, de volt egy általános áttekintés, hogy melyik cég mit akar kiadni, másodszor a honoráriumokat rendeletek szabályozták, tehát a fordítónak nem kellett küzdenie azért, hogy viszonylag tűrhető bért kapjon a munkájáért, ma viszont anyatigrisként kell harcolnia érte, és tudjuk, hogy nyugaton sem fizetik túl a fordítókat, nyugaton is kizsákmányolják saját magukat, és maguk finanszíroznak egy csomó mindent, például, hogy utánajárnak dolgoknak. De az még mindig fejedelmi ahhoz képest, ahogy Magyarországon fizetik átlagosan a fordítókat. Mondjuk 40.000 Ft egy ívért az nagyon jó honoráriumnak számít, ez kb. a fele vagy inkább a harmada a nyugati átlaghonoráriumnak, és még az is gyakran kevés a megélhetéshez. 
Nem lehet erről a szempontról sem elfeledkezni. 

A színházi fordítások esetében nagyon gyakran külön kívánalmak vannak. Mai napig emlékszem rá, hogy megkért a Katona József Színház dramaturgja, hogy fordítsam le Gerhart Hauptmann Patkányok című drámáját. Ez az a darab, amit nem lehet lefordítani, ma már tudom. Azért nem fordítható le, mert két nyelv szólal meg a darabban, a berlini dialektus meg az irodalmi német. Ezt magyarul nem lehet megcsinálni, ez az álláspontom, ennek a fordításáról a legjobb lemondani. Ettől függetlenül két fordítása is van, az egyik Háy Gyuláé az 50-es évekből, a másik Csorba Győzőé, ez húsz-huszonöt évvel későbbi lehet. Mindketten valamiféle mesterséges tájnyelvet próbáltak kitalálni, ami színpadon sajnos nem működik.
 A dramaturg nézte az első két oldalamat, és azt mondta, hogy szerintem írjuk be ide, hogy „Nem, nem, te inkább azt a kis kurvát akarod elkapni.” Mondtam, hogy nem tudom beírni, mert nincs benne az eredetiben. Mondta, hogy nem baj, írjam csak bele. És akkor valami ösztön azt súgta nekem, hogy most álljak fel, és ne nagyon forszírozzam tovább ezt a munkát. Mai tapasztalatom ezt a döntést csak megerősíteni tudja, mert ha egy fordító ebbe belemegy, akkor olyan csapdába kerül, ahonnan soha többé ki nem vergődik.
 Mondok egy másik példát. Az egyik budapesti színház el akart játszatni egy sikeresnek ígérkező amerikai vígjátékot. Kerestek egy fiatal írót, találtak is. Jónevű fiatal író volt, már két kötete megjelent, jó kritikák érkeztek róla, tehát egy tehetséges ember nyilvánvaló, és az is biztos, hogy tud írni. Ezenkívül nagyon jól tudott angolul, tehát angolul is tud, meg írni is tud. Azt gondolta a színház, hogy ebből csak valami nagyon jó dolog lehet. 
 Az író nekiállt a fordításnak, az első tíz oldalt megmutatta a rendezőnek, a rendező azt mondta, hogy nagyon jó, csak így tovább, erre ő lefordította az egészet. A rendező megnézte, azt mondta, ez úgy szar, ahogy van, teljesen használhatatlan, fordítsa le még egyszer. Azt nem mondta meg, hogy miért nem jó, csak annyi útmutatást adott, hogy ez így mondhatatlan. A varázsige a „mondható”, meg a „mondhatatlan”. Nagyon sok minden benne van ebben a zsákban. Erre a szerencsétlen még egyszer lefordította, anélkül hogy részletesen megkérdezte volna, hogy mi benne a mondhatatlan és miért. A rendező megnézte: ez sem jó, másért és másképp nem jó, de ez sem jó. Ezek után előszedtek egy másik embert, aki nem író volt, viszont színházi ember, és szintén tudott angolul. Arra gondoltak, hogy amit ő csinál, az majd mondható lesz. Ő is nekiesett, ő is megcsinálta. Nézte a rendező, ez tényleg mondható, csak a probléma az, hogy teljesen érdektelen ebben a változatban a szöveg. Elmondható, csak minek. 
 És akkor előszedtek egy másik dramaturgot, aki ezzel a dramaturggal nem is volt olyan kimagaslóan jó viszonyban, és megkérte ezt a dramaturgot, hogy ebből a három szövegvariációból eszkábáljon össze egy negyediket, ami mondható is, meg érdekes is. Ez a másik dramaturg nekiesett a szövegnek, elkezdett eszkábálni és csirizelni. Azt mondta a rendező, hogy ez még mindig nem lesz jó. Ő nem tudott angolul, de beleírt egy csomó mindent még, ami őneki eszébe jutott. 
S ezáltal egy olyan szövegkatyvasz jött létre, amit minden kezdő és gyakorló fordító számára az abszolút negatív példaként tudok csak beállítani, és ettől óvakodjék mindenki, mert ez a halál. És azt hiszem, hogy ez a két kötetes fiatal író nem fog fordítani egyhamar, mert egy időre elment a kedve a fordítástól, olyan rossz tapasztalat volt ez számára.
  
Mi van akkor, ha kapunk egy megbízatást, hogy egy rossz művet fordítsunk le? Egy olyan művet, esetleg jó honoráriumért, amit nem tartunk jónak. Az ember meg akar élni. Egy jó fordító ilyenkor megcsinálja. Adott esetben egy olyan író, aki sokkal jobb író, mint akinek a művét fordítja. Megcsinálja, és ilyenkor egy módon lehet mentálisan jól kijönni belőle, ha egy kicsit feldobja. Csinál belőle egy fokkal jobb művet, nyelvileg erősebbet. 
 Nincs ezzel önmagában véve semmi baj. Ezzel akkor van baj, ha valaki zsinórban húsz ilyen megbízatást vállal egymás után, és éveken át csak ilyesmiket fordít. Az rombolja az ízlést, rombolja a nyelvi beidegződéseket. Ettől óvakodni kell. 
 Más probléma van akkor, hogyha egy nagyon befutott, nagyon elismert fordító egy világirodalmi klasszikust nem vesz komolyan. És elhatározza, hogy feldobja. Elég gyakran csinálja ezt Tandori Dezső. Vagy csinálta régebben. 
 Tandori nagyon sokféleképpen fordít. Én dolgoztam együtt vele, és tanúsíthatom, hogy rendkívül lelkiismeretesen és alaposan dolgozik. De például amikor Karl Krausnak Az emberiség végnapjai című munkáját fordította, ez egy legendás történet, így elragadta az ihlet. Karl Kraus poénjait annyira megszerette, hogy ő is hozzáírt egy párat. 
 Ez megint olvasás kérdése. Ő tudniillik affélegroteszk blődliként olvasta Az emberiség végnapjait, és nem vett tudomást arról, hogy Kraus egy dokumentum-drámát írt, korabeli hirdetményekből, újságkivágásokból, ilyesmikből készített montázst. Nem, ő ezt egy dadaista abszurdnak vette. Eörsi volt a kontrollszerkesztő, Eörsi István, (mindjárt beszélünk a kontrollszerkesztő intézményéről is), Eörsi nagyon földhöz ragadt módon azt mondta, hogy azt kell lefordítani, ami van az eredetiben, és ami nincs benne, az ne legyen. És kihúzta Tandori zseniális ötleteit. Tényleg nagyon jó dolgokat írt bele. 
 Tandori ennek ellenállt. És akkor jött a kötet felelős szerkesztője, Győrffy Miklós, akitől tudom ezt az egészet, mert jártam a próza-szemináriumára, és ott mesélte, kevéssel a könyv megjelenése után. Ő tudta, hogy Eörsinek egyrészt igaza van, másrészt egy olyan kiváló fordítót, mint Tandori, nem akart elkeseríteni, elveszíteni meg végképp nem. Ugyanakkor olyan könyvet akart, ami nem vérzik el a legegyszerűbb filológiai próbatételen. És egy kompromisszum történt, az, hogy a hosszabb Tandori-beírásokat kihúzta, a rövidebbeket benne hagyta. Nagyon vicces dolgok vannak benne. Pláne, ha az ember összeolvassa az eredetivel. Nem biztos, hogy Kraus ebből ismerhető meg a legjobban.  Viszont kétségtelenül nagyon friss, érdekes szöveg jött ilyen módon létre. 
De ez megint messzire visz, hogy megnézzük, hogy egy fordító milyen előfeltevésekből indul ki, amikor egy könyvnek nekiugrik. Hogy például úgy képzeli, hogy van egy összefüggő szemléleti vagy meggyőződési rendszer a mű mögött, vagy nincs. Adott esetben nincs, mert teljesen összefüggéstelen szövegeket is állítanak elő a pályatársak, csak kérdés, hogy mennyire helyesen értelmezzük ezt fordításkor.  

A szerkesztő és a kontrollszerkesztő intézményéről:  a 90-es évek elejéig bevett gyakorlat volt, hogy valaki, aki hozzáértő embernek számított, összevetette a fordítást az eredeti szöveggel. Ez mindenképpen nagyon hasznos. Mert például előfordul az, hogy egy fordítónál cseng a telefon, feláll, visszaül, és közben átugrik két mondatot. Ettől a fordítás és főleg a fordító nem lesz rosszabb. Ez a legjobb fordítókkal is megtörténik. Ha felvetődik a kérdés, hogy mi a különbség a jó meg a rossz fordítás között, akkor nem ez. Az is előfordul, hogy átugrik a szeme egy szón, és félreértelmezi, mert egy hasonló alakú szót lát a helyére. Vagy leiterjakabokat csinál. A lejterjakab az, amikor valaki félreért valamit, és látványos hülyeséget fordít.  Ez abból ered, hogy Ágai Adolf annak idején, a Jakobs Leitert, ami Jákob lajtorjája, merő tréfából, nem tudatlanságból, Leiter Jakabnak fordította. S ez így megmaradt, mint a fordítói lapszusnak a fogalma. De nem ez rontja el a fordítás egészét. A kontrollszerkesztő a fordítónak az ügyetlenségeit, a rossz mondatszerkesztésbeli ügyetlenségeit is ki tudja igazítani.
 Én ezt az intézményt nagyon jónak tartom, de sok esetben átcsúszhat cenzúrába, nyelvi és stiláris cenzúrába is. És nagyon nem jó az, amikor a fordító és a kontrollszerkesztő más fordítói felfogást képvisel. Ilyen is volt. Ismét egy konkrét példa: amikor Adamik Lajossal közösen fordítottam a Grimm-meséket, megkaptuk a Magvető Kiadótól kontrollszerkesztőnek Bor Ambrust, aki bizonyos tekintetben helyeselte a fordítói eljárásunkat, bizonyos tekintetben meg nem. Mert ő azt gondolta, hogy ezeknek a meséknek a magyar népmesékhez közelebb kell állniuk hangvételükben. Úgyhogy ez nem volt jó.
 Ezzel szemben, amikor kispórolja a kiadó, ami egyre gyakrabban előfordul, a kontrollszerkesztőt, ez főleg kezdő fordítóknak válhat nagyon kárára, pláne, hogyha a szerkesztőt is kispórolja, aki esetleg kiigazíthatja az elírásokat meg a helyesírási hibákat. Annak idején, amikor kezdő fordító voltam, és a Helikon kiadó számára adtam le kéziratokat, akkor Radnóti Sándor kontrollszerkesztette a fordításaimat. Már akkor is neves kritikusnak számított,  de még nem volt a Holmi szerkesztője, és egyetemi tanár sem volt. Akkoriban ellenzéki tevékenysége miatt nemhogy állása nem volt, de szerződéses munkája sem lehetett, és akkor kontrollszerkesztett. Azt kell mondanom, hogy bámulatos volt, ahogyan végezte a munkáját. Fantasztikus intuíciója volt, hihetetlenül sokat tanultam tőle. Nagyon nagy megerősítést jelentett, amikor egy megoldásra azt mondta, hogy az most így jó. Az is nagy megerősítést jelentett, amikor volt valami kifogása, és én vitába szálltam vele, és meg tudtam győzni. Soha többé nem volt ennyire jó kontrollszerkesztőm, mint ő, amivel nem akarom azt mondani, hogy jó lenne, ha most is kontrollszerkesztéssel keresné a kenyerét. De az is biztos, hogy ez a munka a számára bizonyos értelemben előkészület volt a Holmi szerkesztésére is.
Ezek feltétlenül pozitív élmények, de ma már én nem nagyon szeretném, hogy kontrollszerkesztőm legyen, mert elég nagy fordítói gyakorlatom van, és voltak olyan tapasztalataim, hogy a kiadó kapott egy x összeg támogatást a fordításra, az ilyen támogatások egy részét a kiadók el szokták tenni a nyomdaköltségek fedezésére, ezt nem is lehet különösebben rossz néven venni, csak ne legyen túlságosan nagy rész az ilyen, viszont a kontrollszerkesztőt is ebből fizette, és a honoráriumomból levett egy eléggé tekintélyes részt azért, hogy legyen egy olyan kontrollszerkesztő, aki olyan megoldásokat kényszerített rám, amiket én nem tartottam jónak. 
Ez persze alkufolyamat, és akármilyen jó pozícióban van is egy fordító, és akármilyen tekintélyesnek számít is, azt nem lehet csinálni, hogy van egy kontrollszerkesztőnek százhatvankét észrevétele, és ő mind a százhatvankettőre azt mondja, hogy nem. Mert először is, tegyük fel, hogy húszban tényleg igaza van, ahol elírások meg mindenfélék vannak, vagy talán talál egy jobb megoldást, de ha ezt leszámítjuk, és még mindig van százharminc, amiben nem adunk neki igazat, akkor se lehet százharmincra azt mondani, hogy nem, hanem először nem, másodszor, harmadszor nem, ne haragudj, nem, nem, ez öt, legkésőbb hatodszorra azt kell mondani, hogy na jó. És akkor megint nem, nem, nem, négy nem, de ötödszörre azt kell mondani, hogy egye meg a fene, jó, legyen. Ez körülbelül így megy, és itt az arány a kérdés. Van, aki fele-fele arányban tudja ezt elérni, van, aki jobban tudja érvényesíteni a saját megoldásait.  
Ennek ellenére én nagyon sajnálatosnak tartom, ha ez az intézmény kimarad, és egyre inkább kimarad, mert kezdő fordítók számára nélkülözhetetlen stúdium. Ez volt a hatodik kérdéskör. 

A hetedik az ezzel szorosan összefügg, hogy hogy lehet a fordítói mesterséget megtanulni. Itt van egy paradoxon. Tudniillik a fordítói mesterséget fordítás közben lehet megtanulni. Úgy lehet megtanulni, hogyha az ember folyamatosan fordít, és saját maga rájön mindenféle dolgokra. Elsősorban így lehet. Viszont folyamatosan fordítani úgy lehet, hogyha az ember megbízásokat kap, kiadótól, színháztól, nem tudom kitől. Viszont megbízást az kap, akiről köztudott, hogy jól tud fordítani, és akinek már jelentős fordítói életműve van. És ezzel a kör lényegében bezárult. Azt tudom mondani annak, aki pályakezdő, és akinek ilyen ambíciói vannak, hogy amíg egyetemi hallgató, amíg nem szorul rá arra, hogy maga fedezze az életszükségleteit és pénzt keressen, akkor fordítson – tényleg ellentmondok most saját magamnak –, lehetőleg ne négyszáz oldalas regényeket fordítson, hanem fordítson verseket meg rövid prózát saját kedvtelésére, gyakoroljon, és mutassa meg olyan embernek, akinek van fordítói vagy szerkesztői gyakorlata. Hallgassa meg a tanácsait, azok lehetnek adott esetben hülyeségek is, de körülbelül tudni kell, hogy ki az, aki ilyen ügyben megkérdezhető. 
 Ideális az volna, hogyha mindenkinek volna egy mestere, aki foglalkozna vele rendszeresen. Aki persze nemcsak a tudását, hanem az előítéleteit is részben átplántálná, de akkor is ez lenne a legjobb. Ennek híján a kiadók tudnak így működni, csak persze egy kiadói szerkesztőnek iszonyú sok dolga van, amikor bent van a kiadóban, meg folyton csöngenek a telefonok, mindenfélét kell csinálnia. Egy időben jártam be az Európa Kiadóba, ott ült Lator László, és akkor vittem be a versfordításaimat. Először csak azt mondta, hogy hagyjam ott a kéziratot, elolvassa, mert ő vizuális típus, és az elhangzott szövegekkel nem tud mit kezdeni. Egyszer ott ült a gépnél elég idegesen, hogy most meg kell írnia valamit, és világossá vált számomra, hogy nem lehet ezzel terhelni amúgy is elfoglalt embereket. És nyilván nem én jártam egyedül a nyakára. Szóval ezért nem fizetik a szerkesztőket, és nem is mindegyiknek van elég pedagógiai vénája. 
 Tudjuk, hogy az egyetemeken szokott lenni fordítói szeminárium, versfordítói is, meg prózafordítói is. Én az egyetemek életében nem vagyok ismerős, nem tudom megmondani, hogy most éppen mi van a Pázmányon, az ELTÉn, vagy Pécsett vagy Debrecenben vagy Szegeden, szokott lenni. Az én időmben csinálta a Lator László a versfordítói és a Győrffy Miklós a német prózafordítóit, voltak ezzel párhuzamosan másnyelvűek is. Az a jó, amikor olyasvalaki csinálja, aki még elég fiatal, de már van tapasztalata, és jelentős művészi képességei vannak, Győrffy ilyen volt, akkoriban még negyvenéves sem volt. A mai napig közel állnak a fordítói elképzeléseim, legalább is ami a prózát illeti, ahhoz, ahogyan Győrffy foglalkozott a lefordított szövegekkel. Ha valaki egy ilyenre be tud jutni, az mindenképpen nagyon hasznos. 
 Mindenesetre mindig konkrét műveken és konkrét problémákon lehet megtanulni azt, hogy mi az ideális megoldás általában is. Mindenképpen érdemes újrafordításokkal kísérletezni, akkor is, ha egy klasszikus költő felülmúlhatatlanul megcsinált valamit. Akinek kellő önbizalma van, az rugaszkodjék neki, és ne ijedjen meg, hogy esetleg nem lesz olyan jó, és nem fogja felülírni Szabó Lőrincnek a Keats-fordítását, nem baj. És még ennél is fontosabb a felfedezés. Mindenki tegye meg a saját felfedezéseit, mert ezzel lehet a legjobban betörni a kiadókba meg a folyóiratokba, hogyha valaki azt állítja magáról, hogy egy adott korszak adott kultúrájáról, bizonyos szerzőkről nagyon sokat tud, és érdemes ezt a tudását mással megosztania, hogy érdemes odafigyelni rá. 
 Fordítóként mindenképpen azt kell elhitetni, azt a képet kell kialakítanunk magunkról, hogy vannak dolgok, amelyekről fiatal korunk és tapasztalatlanságunk ellenére kiemelkedően többet tudunk, mint mások, és ezek fontos dolgok. Adott esetben valaki azt mondja, hogy a 16. századi dán elbeszélő prózában olyan kincsek vannak, amikről sejtelme sincsen senkinek, és tényleg ő le tud fordítani régi dán szövegeket, és azok tényleg értékhordozónak bizonyulnak, az egy nagyon komoly sanszot jelent. Mindenképpen ez kell, és nem az, amikor valaki úgy általánosságban akar fordítani, vagy várja azt, hogy felkérést, munkát kapjon. Valamilyen akármilyen fordítást. Nem, javaslatokkal kell bombázni a kiadói műhelyeket.

A következő kérdés az, hogy milyen viszonyt alakít ki a fordító a szerzővel. Ez szerzője válogatja, meg fordítója válogatja, meg műve válogatja. Amikor itt felolvastam a Napútból a krédókat, valaki kirándulásról beszélt, nyilvánvalóan nem a fordítói folyamatról általában, hanem ebben benne van a szerzőhöz meg a műhöz való viszonya is. Amikor angyallal való tusakodásról beszél valaki más, akkor itt nyilvánvalóan arról van szó, hogy konfliktusban van a szerzővel. Megesik az, hogy olyan szöveget fordítunk, amit nem tartunk jónak, vagy jónak tartunk, csak valamiért ellenszenves számunkra. Vagy nem értünk egyet azzal, amit mond a szerző. Például, hogy megint Tandori példáját mondjam, készült a nagy Walter Benjamin kötet, az Angelus Novus, amit Radnóti Sándor szerkesztett, és akkor Tandori történetesen megkapta A műfordító feladata c. Benjamin-esszét fordításnak, és amíg azt fordította, többször is felhívta Radnóti Sándort, hogy hangot adjon tartalmi kifogásainak, és elmondja, mennyire nem ért egyet a Benjamin által kifejtett gondolatokkal. Aztán túljutott ezen, és más Walter Benjamin szövegek nem okoztak neki ennyi gondot. Ott az volt a probléma, hogy Benjaminnak van egy Kafka-esszéje, ami tele van Kafka-idézetekkel, méghozzá olyan Kafka-művekből vett idézetekkel, amiket Tandori már korábban lefordított. Ő azonban ahelyett,hogy visszakereste volna saját régebbi fordításait, inkább újra lefordította az idézeteket; ezt, úgy látszik, egyszerűbben megoldhatónak látta.
             Azt gondolom, hogy a szerzőhöz való viszony mindenképpen egyfajta kommunikáció. Természetesen más a helyzet akkor, amikor élő szerzőt fordítunk, akit meg tudunk szólítani, és más a helyzet akkor, hogyha egy halott szerzőt. Nyilvánvaló, hogy Nádori Lídia ülne itt, aki vele nagyjából egyidős német szerzőket fordít, és jó és rossz tulajdonságaikat kívülről megtanulja, mire végére ér a könyvnek, egészen mást mondana, mint én, aki jelenleg egy Gottfried von Strassburg 13. századi költő Trisztán-eposzával foglalkozom. Erről a Gottfriedről a keresztnevén kívül semmi biztosat nem tudunk. Persze sokmindent elmondhatunk róla, de ez mind-mind következtetés vagy feltételezés. Egészen másként zajlik a kommunikáció egy élő szerzővel, mint egy halott szerzővel. Nem akarok átmenni misztikusba, és nem akarom túldramatizálni ezt a dolgot, de vannak konkrét tapasztalataim. Azt tudom mondani, az én számomra az derült ki, hogy egy élő szerző, mondjuk Günter Grass, aki még csak ötvenegynéhány éves volt, amikor fordítottam a regényét, vagy a Christoph Ransmayr, aki nálam alig néhány évvel idősebb, ilyen szempontból sokkal halottabb tud lenni, mint akik már tényleg halottak. Kevésbé lehet telefonon felhívni, vagy e-mailt írni neki, mint a 13. századi Gottfried von Strassburgot. Ez a telefon persze metafora. 
Arról van szó, hogy megismerjük a szerzőnek az észjárását, rekonstruáljuk a mondatai alapján, eljutunk nagyon gyakran az ötletig, a mű csírájáig, és ezáltal olyan esztétikai tapasztalatra teszünk szert, ami közönséges olvasónak nem volna lehetséges. Én például soha életemben nem írtam verset, vagy nem voltak lírikusi ötleteim, mondjuk így, viszont nagyon szerettem és szeretek verseket fordítani. Megtanultam, elsajátítottam a verselési technikákat, és az az érzésem, amikor egy-egy nagy verset fordítok, hogy ezt az én soha meg nem írt verseim helyett teszem. Ez az én magánügyem, ez önmagában nem érdekes, viszont vannak kivételes pillanatok, amikor például Hölderlinnek a nagy Duna-versét fordítottam, rájöttem, vagy rájönni véltem arra, hogy ez a vers hogy jött létre, és hogy mit vett észre Hölderlin, vagy mi játszódhatott le a tudatában, amit aztán továbbfejlesztett úgy, hogy létrejött a két nagy Duna-vers, az Ister meg A Duna forrásánál.  És nyilván ez meghatározta azt is, hogy hogyan értelmezem a két verset. Miféle mitológiai háttérgondolatokat tulajdonítok neki. Ez nemcsak a szöveg immanens elemzéséből adódott, hanem van Hölderlinnek egy szövege a kentaurokról, meg a folyamok és a folyamistenek természetéről, és feltételeztem, hogy ezek összefüggenek a versekkel. Ebben az időben fordított Pindarosz-ódákat, elolvastam ezeket a fordításokat is, meg hogy mit gondolhatott Pindaroszról, és ő maga mit írt Pindaroszról. És ennek alapján valami mindenképpen összejött. Utána pedig elkezdtem elolvasni, de csak ezután, a különböző Hölderlin-interpretációkat, a Peter Szondiét (a Szondi Péterét), és Heidegger híres Hölderlin-előadásait. És a guta ütött meg, amikor Heideggert olvastam. Rájöttem, hogy ha előbb olvasom el, akkor semmiképpen nem tudom lefordítani a Heidegger interpretációja alapján, olyan bénítóan hatott. Egy nagyon konzisztens meg erőteljes értelmezést adott, a gondolatiságát messzemenően feltárta, csak éppen egyvalamit hagyott figyelmen kívül, azt, hogy ez költészet. Egy filozófiai traktátus értelmezését adta a Duna-versek elemzésekor. Elképzelhető, hogy ez filozófiai traktátus, és nekem kerülte el a figyelmemet, mégis fordítóként úgy képzeltem, hogy verset fogok fordítani. 
Vannak olyan halott szerzők, akik közelebb engedik magukhoz az embert, és vannak, akik nem. Sebastian Brant, akiről már beszéltem, a baseli egyetem jogi karának dékánja volt, őhozzá olyan nagyon közel kerülni nem lehet. Viszont annyira korlátolt ember, hogy történetesen a korlátoltsága miatt tudott nagy költeményt írni paradox módon, mert észrevette, hogy változóban van a világ, lényegében azt vette észre, hogy a hagyományos középkori világkép perceken belül összeomlik. Éppen amikor megjelent a műve, akkor járt Kolumbusz Amerikában. A törökök hegyes orrú csizmája viharos gyorsasággal közeledett a kelet-európai ülepek felé. Hogy egy ilyen törökös jellegű megjegyzést is tegyek. Küszöbön állt a reformáció. Vagy Kopernikusz perceken belül (vagyis alig négy évtizeddel később)megírja a művét a világegyetem elrendezéséről. Ezt ő megérezte, amit a nála sokkal értelmesebb, sokkal rugalmasabban gondolkodó Rotterdami Erasmus például nem érzett meg. Azáltal, hogy ilyen tőről metszett, korlátolt és erénycsőszi attitűdöt vett fel, ami viszont jó megfigyelőképességgel és egy bizonyosfajta szatirikus hajlammal párosult, tulajdonképpen akarata ellenére egy művészileg hatásos szöveget hozott létre. Ezt az embert én nem tudtam telefonon felhívni. De nem is kellett, mert abszolút világos volt mindig, hogy mit gondol. Egyszer egy helyen leírt egy személynevet, és senki sem kommentálta, senki nem tudta, hogy ki lehet az illető, de ő sem adott választ.
Míg ezzel szemben a másik véglet Heinrich von Kleist, akivel mondjuk így, hogy barátságot lehetett kötni. Ez egy nagyon fura dolog, hogy egy halottal hogyan kötünk barátságot. Úgy, hogy fordítjuk. De hát azt nem egyedül csináltam, hanem Forgách Andrással és Földényi F. Lászlóval. Földényi írta a jegyzeteket, Forgáchcsal fordítottuk közösen. Az úgy volt, hogy van egy fiatal író, a kora szerint itt lehetne a JAK-táborban, mert 28 éves volt, amikor írta a Kohlhaas Mihályt, nálunk fiatalabb volt, és mi tapasztaltabbak volunk, többet tudtunk. Másfelől azonban ő volt a régebbi, ő a halott, a halottnak mindig igaza van, meg a halott mindig többet tud, és természetesen sokkal többet tudott, mint mi. 
Ebből a furcsa paradoxonból adódott egy csomó minden. Hogy aztán hogyan fejlődött tovább ez a barátság, már csak azért sem mondom most  el, mert ez nem kifejezetten műfordítói probléma, hanem a saját írói problémám, másrészt már többször elmeséltem. Mindenesetre azt tudom mondani, hogy egyfajta kommunikáció a szerzővel, maga a munkafolyamat. Viszont a munka jellege (most abbahagyjuk a metaforákat), nem kommunikáció, hanem elemzés. 
A fordítás (most nem definiálni akarom, csak elmondom, hogy micsoda) megvalósított elemzés, olyan elemzés, ami lebontja, szétszedi az adott nyelven megírt művet, és rekonstruálja egy másik nyelven. És az elemzés alapossága és meggyőző volta meg argumentáltsága - nem kifejtett argumentumok kellenek, hanem látens argumentumok, plusz még mindenféle egyéb képesség, a már emlegetett nyelvi intelligencia, nyelvi erő, ilyenek - ezek garantálják az elemzés sikerét. Plusz az, hogy nem csöng egy nap óránként hússzor a telefon, plusz az, hogy nincsen csőtörés a házban, hogy a fordító nem kialvatlan és nem másnapos, de ezek nem műimmanens szempontok. 
Van még egy nagyon fontos dolog, amit meg akarok említeni, a fordítások avulékonysága. Miért van az, hogy a fordítások viszonylag gyorsan elavulnak? Egy világirodalmi mű ötven évvel ezelőtti fordítását ma már elavultnak érezzük, míg ugyanannak a fordítónak, ha a fordító alkotó is, a saját műveit nem érezzük elavultnak. Például Kosztolányi Dezső Rómeo és Júlia fordítása, az bizony poros egy kicsit mára. Míg viszont - erről talán nem kell különösebben győzködnöm a hallgatóságot - Kosztolányi versei és novellái harmatfrissek ma is. Még inkább így van ez 19. századi fordításokkal. Mondjuk Petőfi Coriolanus-fordítása, most ez jut eszembe, hát az bizony használhatatlan lényegében, annak ellenére, hogy Petőfi csinálta, míg Petőfi versein nem fog az idő. És még sorolhatnám a példákat. És a fordító, akármilyen jó fordító, és akármilyen zseniális megoldásai vannak, ezzel tisztában kell hogy legyen. Én is tisztában vagyok vele. Most, amikor elszúrom három hónapomat valamivel, akkor ötven év múlva az már poros lesz. Én azt nem fogom már megérni, de azt már most is látom, hogy fiatalkori fordításaim avulnak szépen, rendesen.
 Ma már, függetlenül attól, hogy fordítói felfogásom is nagyon sokat változott, ha ránézek Heinrich von Ofterdingenre, a Novalis-fordításra, amit a 80-as években csináltam, egyrészt már másképp csinálnám, másrészt viszont tényleg érezni rajta egy egészen vékony porréteget. Látom. Vagy amikor készült a Grimm-mesék új kiadása a Kalligram számára, bizony azt le kellett porolni. 
 Ez megint nagyon különböző. Mert például ha Fábián Gábor, az 1840-es években elkészíti az Osszián-énekeinek teljes fordítását, akkor az másképpen avul el - függetlenül attól, hogy soha a büdös életben senki nem fogja még egyszer lefordítani - mint egy Shakespeare-dráma fordítása, amit rengetegszer lefordítanak újra. Fábián nyelvezete nagy erővel idézi fel a korabeli Osszián-kultuszt, ezért avul másképp és kevésbé, mint egy Vajda Péter-féle Shakespeare-átültetés.Vagy abban az esetben, ha valaki nagyon szerencsésen eltalál valamit, akkor lehetséges, hogy nagyon hosszú ideig eleven, mint mondjuk a Károli Biblia-fordítása, az is ebbe a kategóriába tartozik. De ilyenkor az a magyarázat, amiről már volt szó, hogy az ilyen fordítás többé-kevésbé betagolódik a magyar irodalomba, és bizonyos mértékig eredeti műnek érződik.
 Itt arról van szó, hogy az alkotó a saját művével benne él a maga nyelvi közegében, és illeszkedik a kulturális kontextusához, a fordító pedig odafordítja a kulturális kontextust, és az erről való képzeteink idővelradikálisan megváltoznak. Hogy egy kicsit érthetőbben fejezzem ki magamat, ugyanígy fel lehet tenni azt a kérdést is, hogy mondjuk – ez nem az én ötletem, hanem Szilágyi János Györgyé, csak most átveszem tőle –, hogy amikor valaki  nagyon ügyesen hamisít műtárgyakat, mondjuk görög vázákat, és ezeket jó áron eladja a piacon, és senki nem veszi észre, hogy ezek hamisítványok, mert abszolúte érti a dolgát, és mondjuk 1910-ben valaki hamisít egy vörös alakos attikai vázát, és eladja mondjuk 1500 fontért a British Museumnak. És akkor egyszerre csak 1950-ben jön a revízió, ránéznek a muzeológusok, hogy tejóisten, hiszen ez hamisítvány. Hogy lehet, hogy annak idején ezt nem vették észre? Későbbi szemmel azonnal lehet látni, hogy nem hiteles. Azért, mert megváltozott a kulturális kontextus, megváltozott a görög vázákról való tudás, a korízlés, és abban a pillanatban észre lehet venni, hogy ez szecessziós ízlésű váza, nem görög. Vagy egy 18. századi hamisítványról észre lehet venni, hogy biedermeier vagy rokokó. Azonkívül az ikonográfiai kutatások is fejlődnek, és azonnal tudja minden államvizsgán átment művészettörténész, hogy Éva a balkezében soha nem tart almát, mindig csak a jobb kezében, mert előkerült egy papirusz, ahol ezt leírják. Lehet, hogy előkerül egy másik papirusz, ahol leírják, hogy Éva mégiscsak tarthat almát a balkezében, és akkor kiderül, hogy amit eddig hamisnak tartottak, az mégis igazi. 
 De ez már nem áll a fordításokra, mert a fordításuk nem nyerik vissza a frissességüket soha, ha már egyszer elavultak. Ez körülbelül olyan, mint a Thaly Kálmánnak a kuruc versei, A maga idejében elismerték hitelesnek, és aztán egyszerre csak észrevették, hogy ez 19. századi kuruc költészet. És ugyanígy ha egy 20. század eleji Gogol-fordítást olvasunk mondjuk Guthy Somától, akkor azt látjuk, hogy ez egy poszt-mikszáthi elbeszélésmodor, és elképzelhető, hogy Galgóczy Árpád vagy Goretity József ezt teljesen másképpen csinálná, és azt érezzük mainak, a Gogolról való tudásunk teljesen másmilyen, és  a műfordítás azzal van inkább összhangban. Ezért válik a fordítás az idő zsákmányává, és ezért van az, hogy Csokonainak a versei azok élnek, a Metastasio-fordításai nem élnek. 

Arról szerettem volna még beszélni, hogy mit nehéz fordítani, könnyű fordítani, mit nem lehet fordítani, mit nem érdemes fordítani. Erre még esetleg visszatérünk. Beszélhettem volna még arról is, hogy milyen visszaigazolásokra van szüksége a fordítónak, mert erősen szüksége van rá, talán még inkább, mint egy írónak. Ezek a visszaigazolások többnyire négyszemközt zajlanak és teljesen spontánok, barátoktól és pályatársaktól jönnek. A műfordítás-kritika siralmasan hiányzik, hogy miért, az külön kérdés. Ez a műfaj egyszerűen nem létezik. Akármilyen jelentős fordítások jelennek meg, komoly, elemző bírálat vagy értékelés nincs róluk. Szomorú, de így van. 
Én a fordítói problémákkal két oldalról szembesülök, egyrészt akkor, amikor fordítok, többnyire németből, mert fordítottam én már litván meg újgörög meg mindenféle más verseket is, természetesen nyersfordítások segítségével, angolból is fordítottam, noha nem dicsekszem az angol nyelvtudásommal. Viszont azzal is szembesülök, hogy milyen az, amikor az én írásaimat fordítják le egy másik nyelvre. Mert ez is megesik időnként.
Itt alapvetően két csoportra oszthatók a fordítások. A német és a nem német fordításokra. Amikor németre fordítanak, azt meg tudom nézni. Össze tudom vetni az eredetivel. Emlékszem rá, hogy a szerző körülbelül mire gondolt, tényleg az van-e a fordításban. Azonkívül, minthogy van fordítói gyakorlatom, még javaslatokat is tudok tenni. 
Nekem eddig három regényemet fordították le németre, mindig másik fordító munkája volt. Az egyik fordító egy nagyon magabiztos ember volt, nem is mutatta meg menet közben a munkáját, a végén ideadta, én észrevételeket fűztem hozzá, és akkor ő tízből hatot elfogadott, négyet nem. De volt olyan egész egyszerű dolog is, hogy én azt írtam, hogy kettő, és ő azt dreinek fordította véletlenségből, én kértem, hogy zwei legyen. Ez nem probléma, ezen nincs mit vitatkozni. De amikor azt mondtam, hogy jó lenne bizonyos szakaszokat futurum perfectumban fordítani és nem jelen időben, ez már nagyon bonyolult fordítói probléma, meg is próbáltam neki magyarázni, hogy miért volna jó, ez a Jakob Wunschwitz igaz története esetében volt, akkor ő makacsul ellenszegült, és egy bizonyos pont után úgy láttam, hogy nem érdemes tovább erőltetni, úgyhogy maradt jelen idő, ami sokkal laposabb szöveget eredményezett. De ő azt mondta, hogy az olvasó el fogja dobni a könyvet, ha meglátja a futurum perfectumot. Mindenesetre a Jakob Wunschwitz német fordítása annyiból volt nekem tanulságos, hogy addig egyfolytában Kleist hatása alatt álló szövegnek írták le nyelvileg is, és azt láttam, hogy a fordító iszonyú nehézségekkel küszködik a magyar mondatok németre való átültetésekor. Úgyhogy ez nem volt igazából konvertibilis. 
Az Árnyas főutcá-t egy introvertált lelki alkatú fordító fordította, őt bátorítani kellett. Amikor aztán látta, hogy nem megoldhatatlanok a nehézségek, hanem áthidalhatók, és meg lehet csinálni, akkor megjött a bátorsága, és a végén teljesen belelendült, és szárnyakat kapott. A Minerva búvóhelye megint más ügy volt. Ott a 18. századi Metternich-féle gépezetnek a tárgyi adalékait kellett szállítani a fordítók számára. 
Mindenesetre nekem mindig nagyon jó tapasztalataim voltak az ilyen összeolvasásokkor, a fordító is jól jött ki belőle, meg én is jól jöttem ki belőle. 
Hogy a kiadók mit hogyan csináltak, azt nem mesélem el, mert az messzire vezetne. Tény az, hogy nem akartam soha elnyomni a fordítókat, nem akartam rájuk telepedni, nem terrorizáltam őket, de ha segítségre volt szükség, rendelkezésre álltam. 
Más a helyzet akkor, ha egy művet bolgárra vagy szlovákra fordítanak. Ilyen tapasztalataim voltak. Ilyenkor az ember el van ragadtatva. Ugyanez volt a helyzet, amikor megláttam egy szövegemet mongol fordításban. Tök jó. 
Azért itt is vannak támpontok. Abból, hogy mire kérdez rá a fordító, mit akar tudni, milyen kérdése van, hány kérdése van, mennyire intelligens kérdések, ebből ki lehet következtetni rengeteg mindent. Hogy mennyire veszi komolyan a munkát, és hogy a szövegértése körülbelül milyen szintű lehet. Itt is azt tudom mondani, hogy meg vagyok elégedve ezekkel a fordítókkal, tök jó kérdéseket tettek fel, meg vagyok róla győződve, hogy mindent megtettek, ami tőlük tellett, és ebben a meggyőződésben a mai napig nyugodtan alszom. 
Körülbelül ennyit akartam mondani a műfordításról. 

(Elhangzott a JAK-táborban, Szigligeten,2009. augusztus 26-án.)




Lettre, 2009 tél, 75. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret