stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Claudio Magris
Robinson és a Robinsonok



Robinson Crusoe, miután kis híján a tengerbe veszett, ám végül az áramlat egy ismeretlen, elhagyatott szigetre sodorta, alighogy elhelyezkedik ideiglenes menedékében, máris az idő mérésére alkalmas rendszert szerkeszt, és – szorult helyzetében, bizonytalan sorsa fölötti aggodalmában – valóságos mérleget (sőt, nagy kezdőbetűs Mérleget) von „ügyei állásáról”, helyzete jó és rossz oldaláról: hajótörést szenvedett, de életben maradt, el van vágva a világtól, de egy nem túl barátságtalan és nem is túl veszélyes szigetre került, egyedül van, de számos hasznos dolog áll rendelkezésére, amelyeket a tenger sodort a partra. A veszteség és nyereség ilyetén összegzése, amelyet a hajótörött valódi táblázatba foglal, megszabadítja Robinson lelkét a helyzete miatt érzett szorongástól, nem engedi, hogy pánikba zuhanjon; ez a számvetés nem a tevékenységi szférára vonatkozik, inkább a lelki életre, és Robinson ugyanolyan fizikai, szinte érzéki örömmel fogadja, mint a bőrére simuló, durva ruhákat, a tűz melegét vagy az erdő illatát.
Az ismeretlen világ meghódításának polgári eposzában, melynek Defoe regénye (1791) az első és egyben a legköltőibb változata, a gazdaság egyfajta életerő, a pénzforgalom a lüktetve keringő vérnek felel meg; a könyvelés maga is ugyanolyan kaland, mint az üzlet vagy éppen a hajótörés, amelyről számot ad. Robinson lakatlan szigetén nincs pénz, nincs is rá szükség; a csereérték nem létezik: „Csak annak volt Értéke, aminek Hasznát vettem.” A kettős könyvelés mégis mindenre kiterjed: az erdőben megbúvó ház építésére, a környék felderítésére, a vadászatra, a félelemre, az imára és a Gondviselésbe vetett hitre, amint Marx mondta; az idő még soha nem volt annyira pénz, mint itt, a túlélésért folytatott magányos harcban. A természet viharai romba döntik a létet és a fennálló rendet, de minden emberi cselekvés racionálisan kidolgozott és szenvedéllyel megélt Terv; egyetlen vállalkozáshoz sem lehet úgy hozzáfogni, mondja Robinson a vadonban, „hogy ne számoltuk volna ki, milyen Költségekkel jár”.
Rousseau számára Robinson – akárcsak Péntek – a természeténél fogva jó ember mintaképe, aki a társadalom bűneitől távol, egymaga teremti meg a civilizációt; Kant szemében ő a modern egyén, aki visszavágyik az érintetlen természeti paradicsomba, de ugyanakkor tudatában van, hogy olyan fejlődést, olyan civilizációt épít, amely maga mögött hagyja ezt a paradicsomot, és lehetetlenné teszi a visszatérést; Marx viszont az „önálló vállalkozót” látja Defoe hősében, aki úgy jár el, mintha a természetet is a liberális közgazdaságtanból ismert, jóindulatú „láthatatlan kéz” irányítaná, vagyis mintha a gazdasági folyamatok természeti jelenségek volnának, ám a végén rájön, hogy minden, még egy lakatlan szigeten élő, magányos egyén élete is társadalmi jelenség.
A nagy könyveket soha nem üresítik ki az ideologikus értelmezések; ezek ugyanis nem elszegényítik, hanem gazdagítják a könyvet, rámutatnak kimeríthetetlen gazdagságára, amelyből minden korban, sőt, minden egyes olvasó számára új aspektusok, új jelentések bontakoznak ki, választ adva az egymás követő nemzedékek új és új kérdéseire. A Robinson Crusoe-t olvasó és értelmező Marx olyan, mint a Homéroszt olvasó és értelmező Platón, aki olykor túl is lép Homéroszon, de csakis Homérosznak köszönhetően, s időről időre, váratlanul ismét szembetalálkozik vele.
A Robinson Crusoe a par excellence kalandregény, egyike azoknak a nagyszerű könyveknek, amelyekben egyetlen sort sem lehetne kicserélni, s amelyek oly nagyok, hogy még rövidített, átdolgozott formában is felfoghatók, hiszen gyerekként vagy kamaszként szinte mindannyian így ismerkedtünk meg ezzel a halhatatlan történettel, melynek lényege még a butácska feldolgozásokból is kiviláglott. A Robinson Crusoe-t az Odüsszeiához, a Don Quijotéhoz vagy a Háború és békéhez hasonlóan többször is elolvassuk életünk során, és mindig új rétegekre bukkanunk benne, írta Alberto Cavallari, aki nemcsak remekül fordította le a regényt, de rendkívül értékes, hosszú bevezető tanulmányt is írt hozzá A modernség szigete címmel. Ez az írás – amelyből jelen tanulmányunk is sokat merített – lényegében mindent elmond a könyvről, a könyv értelmezéseiről és az idők során bekövetkezett átváltozásairól.
A kalandregényben, a többi narratív műfajtól, például a lélektani regénytől eltérően, bármi megtörténhet és meg is történik, a legképtelenebb fordulatokra, horizont- és identitásváltásokra is sor kerülhet, a sétagalopp és a nyeregből való kiütés egyaránt előfordul. Ebből a szempontból nézve a legnaivabb kalandregény áll a legközelebb a valósághoz, mert a legprózaiabb, legegyhangúbb valóságban is bármely pillanatban bekövetkezhet egy-egy tökéletesen váratlan fordulat. Robinson nagy, szabad kalandja, amely kitágítja a szívet, megnyitja a végtelenbe nyúló tájak és a szakadatlan, merész fordulatok előtt, egyben az egyik legnagyszerűbb parabola a modernség születéséről – annak a modernségnek a születéséről, amelynek éppen Robinson az egyik „alapító atyja” (Cavallari). Robinson folytatja, s ugyanakkor a feje tetejére állítja az előző századok kaland- és utazóregényét; pennája meghódítja az ismeretlent és a képzeletbelit a valóság és a megismerés – olykor a csökönyösen gyakorlatias és haszonelvű megismerés – számára, s ily módon az utazást a modern egyén új erkölcsi allegóriájává tágítja.     
Robinson az új homo oeconomicus, önmagát aszketikusan a munkának szentelő, protestáns kapitalista; Defoe, aki más – poétikailag talán még nagyszerűbb – remekműveiben többek között Moll Flanders és Lady Roxana szemérmetlenül erotikus történeteit beszélte el, Robinsonból szexuális élet nélküli alakot, „Éva nélküli Ádámot” (Cavallari) csinált: a 300 oldalas regény utolsó előtti oldalán két és fél sorban foglalja össze a hős késői házasságát, gyermeke születését és megözvegyülését. Robinson testvéries, demokratikus barátságban él a jóindulatú vademberrel, Péntekkel, de azért ő a sziget ura és uralkodója, a fehér gyarmatosítás előőrse, a haladás ellentmondásosságának kétarcú megtestesítője, a haladásé, amely a civilizáció és a leigázás, a szabadság és az új rabszolgaság tragikus örvényében felmutatja a modernség eredendő bűnét. 
Sok korábbi, tengerről és hajótörésről szóló könyvben szökevények, zendülők, felkelők menedéke volt a sziget, a tisztaság és a szabadság helye, ahová el lehet szökni a történelem és a társadalom bajai elől; Robinson – és nagyszámú utánzója – viszont eleinte szenvedéssel éli meg a szigetet mint a civilizációból való száműzetése színhelyét, később viszont örömtelien, szinte gyarmatként tekint rá. A mélységesen vallásos Robinson a haladás és a technika felvilágosult vallásának élharcosa, amely egyfajta eltökélt, kiegyenlítő szekularizáció révén lassanként minden transzcendenciát magába szív; miként Odüsszeusz oszlatja szét a racionalitás segítségével a mítosz, a küklópszok és a szirének bűbáját – és borzalmát –, Robinson is elpusztítja az élet költőiségét, amikor vasakarattal ragaszkodik a Terv végrehajtásához, amikor mindenestül a társadalmi céloknak rendeli alá a lét változatosságát; a regény a polgári próza eme diadalának roppant költői, ám egyben józan bemutatása. 
Defoe egyszerre semleges krónikása, képzeletgazdag megéneklője és könyörtelen leleplezője a világot uralma alá hajtó, új homo oeconomicusnak és a kapitalizmusnak, a történelem legforradalmibb, leglázadóbb és leginkább gyökértelenné tevő erejének, amely teremtő, romboló és önromboló vitalitásával olyan, akár a fátum. Nem véletlen, hogy – a Don Quijote után – ő a modern regény egyik, sőt, talán egyedüli megalkotója, azé a műfajé, amely egyszerre hordozza magában a polgári modernség életerejét, közönségességét, prózaiságát, megalkuvását, ellentmondásait. Defoe nemcsak nagyszerű regényeiben ragadja meg ezt a világot, de remek újságcikkeiben is merészen mutatja be. Újságíróként jól tudja, milyen erősen függ a sajtószabadság a gazdasági hatalomtól, mégis sikerül túljárnia munkaadóinak eszén, és kimondania az igazságot; még az is megesik, hogy a liberálisoktól átáll a konzervatívokhoz, csak hogy kifejthesse liberális eszméit, s – amint Cavallari írja – gyakran az egyik párt zsoldjában állva dolgozik a másiknak.
Trevelyan megállapította, hogy Defoe az első, aki modern szemmel nézi a régi világ halálát; ő veszi észre elsőként, hogy Európa és a Nyugat már nem képes megérteni, megzabolázni, befogadni azt a Másikat, amelyet éppen ekkor fedez fel, hódít meg, ám a Másik kísértetétől sem tud megszabadulni. A Robinson Crusoe, amint az egy gyakran pénztelen, de a pénz és a piac új értékével nagyon is tisztában lévő író remekművéhez illik, a világirodalom első sikerkönyve volt: már az 1898-ban összeállított Ulrich-féle bibliográfiában is 196 kiadását sorolják fel – sok közülük alig néhány évvel az első kiadás után jelent meg –, és 110 fordítását említik (még gél, bengáli és török nyelvre is lefordították). Emellett a regénynek számtalan utánzata és átdolgozása született, főként német területen; az úgynevezett robinzonádok száma 200-250 között ingadozik, habár a pontos számukat nehéz megállapítani, mert – amint magam is tapasztalhattam, miután vagy százat elolvastam közülük – gyakran egymásból is merítenek, egymást is plagizálják.
Van Holland Robinson (1721), a következő években pedig megjelenik a francia, a német, a szász, az észak-európai, a vesztfáliai, a svéd, az amerikai, az angol, a sziléziai, a spanyol és az alsó-szász Robinson, sőt, a Robinson kisasszony is; létezik Robinson, az orvos, a könyvárus és a „filozofáló” is; ott van Campe pedagógiai Robinsonja (1779); ezenkívül olyan regények is akadnak, melyek címében nem fordul elő a Robinson név, de szintén hajótörésről, lakatlan szigetről, a ház és egyben a világ felépítéséről, a vademberrel való találkozásról szólnak.
Az említett könyvekre nemcsak Defoe hatott, hanem olyan szövegek is, mint az Histoire des Seravambes,  a francia Denis Vairasse műve, vagy a La Terre Australe, Gabriel Foigny írása. Ezeket a szövegeket áthatja az európai tudatnak az a nyugtalansága és a válsága, melyet La Crise de la conscience européenne című, régi könyvében oly mesterien elemzett Paul Hazard, az európai tudaté, amely a 17. század abszolutisztikus, dogmatikus klasszicizmusától elszakadva, új világokat felfedezve önmagát tette vita tárgyává, és a politikai-erkölcsi utópiák helyszíneként szolgáló ismeretlen szűzföldekről, a béke, az egyenlőség, a vallásszabadság, a vagyon- és szexuális közösség birodalmairól álmodozott.
E tengeri és hajótörési kalandok horizontja az utópia, a boldog természetességről szőtt álom, ám Robinson, ezen új álomvilág lakója valójában a Történelem őrszeme, a Történelemé, amely előrenyomulván elpusztítja a paradicsomnak hitt helyeket, még akkor is, ha ez az előrenyomulás gyakorta a menekülés csalóka álcáját ölti, mint például a legszebb – sőt, az egyetlen igazán szép – robinzonádban, a német Johann Gottfried Schnabel Insel Felsenburg (1731) című művében. Ebben a könyvben hányatott sorsú emberek kötnek ki egy szigeten, ahol egy utópikus, patriarchális közösséget hoznak létre. Amint később is előfordul – persze, másféle nyugtalanságok, mélységek közepette – Melville, Stevenson vagy Gauguin déltenger-mítoszaiban, a sziget sokszor a szabad, mégis ártatlan erotika paradicsoma. A Joris Pinesben (1726), egy régebbi szöveg átdolgozásában a szexuális közösség egyben vérfertőző közösség is; A német Robinsonban a főszereplő anyja egyenesen egy majommal áll össze, és gyermekeket is szül tőle. A szabadosság és az épületes moralizálás jól megfér egymással ezekben a regényekben, melyek egyike-másika legalább annyira közönséges és bárgyú, mint napjaink televíziós robinzonádja, a Celebek szigete; a múlt éppúgy bővelkedik szépségben és ostobaságban, mint a jelen.
Robinson mítosza tovább élt a pedagógiai célú feldolgozásokban, folytatásos regényekben, gyerekeknek szóló elbeszélésekben, például Wyss plébános épületes Svájci Robinsonjában, továbbá számos kiváló szövegben, Michel Tournier művétől, a Péntek vagy a Csendes-óceán végvidékétől (1967), amelyben a vadember egyfajta mágikus, primitív létre téríti a polgárt, az osztrák Marlen Haushofer Die Wandján át (1963), amelyben egyetlen nő éli túl a rejtélyesen bekövetkező világvégét, Max Frisch talán legnagyobb művéig, Az ember a holocénben jelenik meg című írásig (1979), melynek témája ugyancsak az egyén megmásíthatatlan, ironikus és tragikus pusztulása a természet és a történelem özönvizében.
Adorno szerint a totális robinzonádot Kafka írta meg, az ő műveiben ugyanis az ember csupán hajótörött egy megmagyarázhatatlan valóságban. A hajótörésnek nincs vége, de nincs kezdete sem. Selkirk, a hajótörést szenvedett tengerész, akinek kalandjai megihlették Defoe-t, egy korábban érkezett, Moszkitó Will nevű hajótöröttet talált a szigeten; ugyanígy szinte valamennyi Robinson megtalálja a szigeten elődjét, vagy legalábbis elődje nyomait: a szász Robinson egy öreg spanyollal találkozik, a német nem mást talál ott, mint saját apja holttestét, mások rég halott hajótöröttek írásaira bukkannak, amelyekben még régebbi hajótöröttekről esik szó, és így tovább, egyre mélyebbre ereszkedve „a múltnak kútjában”, amely olyannyira lenyűgözte Thomas Mannt, s amelynek soha nem érhetünk a legmélyére. A kezdet bizonytalanabb, elérhetetlenebb és valótlanabb, mint a vég; talán nem is létezik, és a hajótörés – a rossz, a  fájdalom, az esztelenség és a mindezekkel szembeni ellenállás – ismétlődik öröktől fogva. Nem véletlen, hogy Camus éppen Defoe egyik mondatát választotta A pestis mottójául.

        TODERO ANNA FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

MAGRIS, Claudio 
A Habsburg mítosz
Európa, 1988
Duna 
Európa, 1992 
Egy másik tenger 
Európa, 1993 
Kisvilágok 
Európa, 2000 
Vaktában 
Európa, 2007 
"San Marco Kávéház" 
Magyar Lettre Internationale, 36 
(Alberto Scarponival) 
"Egy író a senkiföldjén" 
Magyar Lettre Internationale, 33 
„Vaktában
– egy könyv születése”
Magyar Lettre Internationale, 68 



Lettre, 2009 tél, 75. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret