stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Haraszti Miklós
Isten nevében
 

Azt hihetnénk, többé már nem okozhat nehézséget, hogy ledöntsük a szólásszabadság jogtalan korlátait – különösen azóta nem, hogy oly sok diktatúra indult el a demokrácia felé vezető úton. Az irányelvek teljesen egyértelműek: a bűncselekményre való uszítást bűncselekménynek kell tekintenünk, de máskülönben a sértő megnyilatkozásokat úgy kell kezelnünk, hogy ösztönözzük a párbeszéd kialakulását – a sajtóban, a különböző etikai fórumokon vagy a polgári bíróságokon.
A fejlemények azonban más irányba mutatnak: erősödő büntetéspárti tendencia tapasztalható, melynek eredményeképpen a közbeszédre vonatkozó új tilalmak kerülnek be egyes országok büntetőtörvénykönyveibe, annak ellenére, hogy történt némi előrelépés a jó hírnév és méltóság megsértésének dekriminalizálásában.
Az egyik ilyen ? la mode büntető formula a „történelemgyalázás”: van, ahol azzal követjük el ezt a bűnt, hogy megkérdőjelezzük a nemzet uralkodó történelmi narratíváját, más országokban pedig azt büntetik, ha védelmezzük a hivatalos történelemfelfogást. Míg Törökországban vádat emelnek azok ellen az írók ellen, akik népirtásnak nevezik az örmények 1915-ös lemészárlását, addig Svájcban elítéltek egy török politikust, amiért a népirtás kifejezést „nemzetközi hazugságnak” minősítette. 
Ám ami még ennél is alattomosabb beszédkorlátozó divat világszerte, az a „vallásgyalázás”.
Március 26-án az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa (EJT) határozatot fogadott el, amelyben az emberi jogok megsértéseként ítélte el a „vallások becsmérlését”, dacára a széles körben hangoztatott félelemnek, hogy ezzel majd a szólásszabadság korlátozását fogják igazolni. A nem kötelező érvényű passzust a muszlim országokat képviselő Pakisztán javasolta, s a Tanács 23 ország „igen” szavazatával fogadta el; 11 ország a határozat ellen voksolt, míg 13 tartózkodott a szavazástól. A határozat hivatalos címe „Combating Defamation of Religions” (A vallásgyalázás elleni küzdelemről). Nem új szöveg: 2006 kivételével 1999 óta minden évben továbbfejlesztette és ismét elfogadta az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa, illetve elődje, az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága. Mindez az Iszlám Konferencia  nevű szervezet folyamatos szponzorálásának köszönhető, amelynek nem titkolt célja, hogy a lehető legtöbb országban kodifikálják a vallás becsmérlését mint bűncselekményt, vagy legalábbis világszerte megvetés sújtsa azt, aki ilyet tesz. Az egész kampány persze kimondatlanul is annak az erőszak- és öncenzúra-hullámnak a hátán utazik, amely a Rushdie-fatva (1989) óta világszerte kíséri a muszlim tárgyú művészi vagy szekuláris ábrázolásokat. 
Posztmodern, orwelli kereszteshadjárat 
Az idei határozat, a korábbi változatoktól eltérően, már nem hallgatja el az Emberi Jogok Deklarációjának 19. cikkelyét, a szabad véleménynyilvánításhoz való jogot. Ezúttal legalább említésre méltónak bizonyult ez az alapvető emberi jog, jóllehet olyan kontextusban, amelyben félrevezetően összemossák a vallások „megsértését” a vallásos emberek elleni gyűlöletkeltéssel, erőszakra való uszítással, majd ennek alapján kiveszik a szólásszabadság védelmének hatálya alól. A határozat arra is kísérletet tesz, hogy a vallást érő kritikákat összecsúsztassa a rasszizmussal.
Másrészről az igencsak homályosan meghatározott tiltanivaló gyalázkodások körében megjelent egy új forma: a vallások „szimbólumainak és köztiszteletben álló vezetőinek” „célbavétele” a médiában és az interneten. Ami itt történik, talán csak diplomáciai buzgólkodásnak tűnik, ám valójában hadüzenet a 21. századi médiaszabadságnak, s a hadjáratot a legújabb kor zsarnokainak koalíciója vezeti.
E hadüzenetben nincs semmi múltba révedő vagy történelmieskedő aspektus. Az emberi jogok nyelvén íródott, így az előterjesztés látszólag összeegyeztethető a liberális demokráciák fejlett multikulturalizmusával. A védelem jogát követeli az „inzultusokkal” szemben, nemcsak az iszlám, hanem minden vallás számára. S láss csodát: minden aláíró ország elvállalta ezt a követelést: a késő-kommunista és a posztkommunista kormányok épp úgy, mint a volt gyarmati és a muszlim többségű nemzetek. A 23 ország között kevés az olyan demokrácia, amelyben szabad közbeszédet, plurális médiát találhatunk – talán csupán a Dél-Afrikai Köztársaság és Indonézia ilyen. Ám a szavazástól tartózkodók között számos olyan ország van, ahol a szólásszabadságnak komoly garanciái vannak. S éppen a tartózkodók folyamatosan magas száma biztosítja, hogy minden évben hivatalosan elfogadják a javaslatot.
E nagyon is korszerű koalícióépítő stratégia az oka annak, hogy nem osztom a közkeletű véleményt, miszerint a határozat támogatói valamely kulturálisan körülhatárolható ország tagjai. Ez az állítás csak újabb ürügy arra, hogy vállonveregessék a kezdeményezést, engedékenyen alábecsülvén a jelentőségét. Valójában a vallás-sértés kriminalizálását követelő mozgalom egy minden ízében posztmodern kereszteshadjárat az emberi méltóság ellen, melyet orwelli csúsztatással látszólag épp az emberi méltóság nevében vívnak.
A szavazás az EJT-ben évről évre kétszeres győzelemhez juttatja az azt támogató elnyomó kormányokat. Az ENSZ-határozat otthon segít bebetonozni, hogy kulturális tabuk és az istenkáromlást büntető törvények segítségével továbbra is ellenőrzés alatt tarthassák a közbeszédet, miközben nemzetközileg a tolerancia világ-élharcosaiként arat számukra dicsőséget.
Természetesen nem nehéz belátni, hogy miért tartózkodik leereszkedően oly sok demokrácia a küzdelemtől, megengedvén, hogy az Iszlám Konferencia Szervezet sikerre vigye a játszmáját. Végül is az iráni forradalom valamint az Al-Kaida globális fellépése óta azok, akik a vallásgyalázás elnyomó fogalmát hajlandók legalább az emberi jogokra hivatkozva elővezetni, kétségtelenül mérsékeltnek mondhatók a dzsihádistákhoz képest, akik nyíltan megtagadják ezeket a jogokat. Az EJT manőverei azzal is támogatják az ilyen értelemben vett mérsékelteket, hogy segítenek nekik visszaverni honi radikálisaik vádját, miszerint kormányuk nem volna igaz őre a hitnek.
Történetesen én jól emlékszem az ilyen játszmákra, az egypárti kommunista állam civilizációjában eltöltött évtizedeim idejéből, ahol a pluralizmus a párt politbüróján belüli frakciók harcából állt. A kremlinológusok szintén ismerték ezt a játékot, de nekik nyilván nagyobb örömük telt a megfigyelésében, mint nekem. A technika neve „balról előzés” volt, és abból állt, hogy a máskülönben pragmatikus pártvezetők időről-időre keményvonalas jelszavakat kezdtek hangoztatni, nyilvánvalóan azért, hogy ezzel tartsák sakkban a sztálinistákat. Csakhogy ez valójában mindig többet jelentett a keménykedő beszédnél – a szabadgondolkodók elleni újabb intézkedésekkel járt együtt, például házkutatásokkal és vádemelésekkel, „mindössze” azért, hogy így bizonyítsák a vezetőség hűségét az ügy iránt. Ez a taktika távoli rokonságban áll a mérsékelt nyugati pártok „fogjuk ki a szelet a vitorláikból” politikájával, amikor például bevándorlás-ellenes intézkedéseket hoznak, hogy ezzel akadályozzák meg az idegengyűlölő programok népszerűségének növekedését, mely programok, mit is? bevándorlás-ellenes intézkedéseket követelnek....
Ezzel az a baj, hogy „ha kifogjuk a szelet a vitorlákból”, akkor az arra elég lehet, hogy mi a fedélzeten maradhassunk, de a korlátozásokon így nem enyhíthetünk. Engedjék meg, hogy felvázoljam, valójában mi történik akkor, amikor alkalmazzák az Emberi Jogi Tanács határozatát.
A határozatot támogató egyik országban, Azerbajdzsánban 2007-ben két újságírót börtönbüntetésre ítéltek. Rafik Tagi, a Senet című kulturális folyóirat egyik szerzője, és Samir Sadagatoglu, a folyóirat egyik szerkesztője három illetve négy évet kapott, amiért állítólag „vallásellenes indulatokat gerjesztettek” egy 2006-ban megjelent filozófiai esszével. Az esszé némileg önkritikus szellemben hasonlította össze az európai és a muszlim értékeket. (Címe ez volt: „Európa és mi”.) Ártatlan, jóindulatú és udvarias tézise hasonló gondolatokat fogalmazott meg a hit és értelem viszonyáról, mint XVI. Benedek pápa abban az évben elhangzott híres regensburgi beszéde. De az én értékelésem szerint az esszé még a pápai szövegnél is mérsékeltebb szellemben íródott, például nem tartalmazott bizánci idézeteket Mohamed erőszakos hittérítéséről. Az erőszak problémája még csak fel sem merült a szövegben.
Ezt megelőzően egy iráni ajatollah, Fazel Lankarani fatvában szólította fel a híveket a két újságíró megölésére. Azerbajdzsáni vallási aktivisták erre válaszul megfélemlítő kampányba kezdtek. A beszámolók szerint megengedték nekik, hogy a tárgyalóteremben halálos fenyegetéseket kiabáljanak. Az újságírók bűne „vallásgyalázás” volt (ezek szerint tehát a saját vallásuké), másrészt „erőszakra való izgatás” (értelemszerűen a saját maguk ellen irányuló erőszakra uszítottak tehát). 
Csakhogy a vádlottak padján ők ültek, nem pedig azok, akik erőszakkal fenyegették őket. S legfőképpen: az iráni ajatollahot, aki a meggyilkolásukra szólította fel a híveket, soha senki sem vádolta meg izgatással, sem Iránban, sem Azerbajdzsánban. Az ő személyét óvta a státusza, mely szerint ő a hit védelmezője, nemhogy meggyalázója.
Hasonlóan durva esetekről nem-muszlim országból is érkeznek beszámolók; ezek egyébként valamennyien az EBESZ tagállamai, és néhány közülük tagja az Európa Tanácsnak is. Az EBESZ kötelezettségvállalásai és az ET normái nyilvánvalóan tiltják a „vallásgyalázás” címén folyó zaklatást. De az EJT határozatainak védernyője alatt (és annak kihasználásával, hogy Európában nem tapasztalható határozott fellépés az ilyen jogi zaklatással szemben) a dán Mohamed-karikatúrák körül gerjesztett krízist arra használták fel, hogy elbánjanak a kritikus szellemben dolgozó újságírókkal.
Oroszországban, a vologdai Nas Region című napilap 2006. február 15-én megjelentetett egy összeállítást a dán rajzokból, hogy illusztrálja a világméretű vitáról szóló cikkét. A tulajdonos nem sokkal ezután megszüntette a lapot, hogy így enyhítse a jogi következményeket. Az ügyészek ugyanis azonnal vádat emeltek a szerkesztő, Anna Szmirnova ellen „vallásellenes izgatás” címén. 2006 áprilisában 100 ezer rubel (körülbelül 600 ezer forint) pénzbírságot róttak ki rá, és ezen felül két év felfüggesztett börtönbüntetést is kapott. Szerencsére egy hónappal később a Vologda körzeti fellebbviteli bíróság hatályon kívül helyezte az ítéletet. Világos volt, hogy a happy endet a napilap megszüntetése tette lehetővé.
Pontosan ugyanezen forgatókönyv szerint zajlottak le az események Volgográdban is: a Gorodszkije Vesztyi kiadója úgy döntött, hogy megszünteti a lapot, miután az orosz kormánypárt, az Egyesült Oroszország helyi tagozata gyalázkodás és izgatás címén feljelentést tett. A lap megszűnt, ezért a bíróság ejtette az ügyet. A bűnvádi eljárás tárgya egy kedves, őszintén megbékélés-párti karikatúra volt, amelyen együtt szerepelt a négy kultusz-személyiség, Mózes, Jézus, Mohamed és Buddha. A rajzon a vallási vezetők tévét néznek, és szomorúak a látottak miatt – épp különböző vallások képviselői tüntetnek és bántalmazzák egymást. „Mi nem erre tanítottunk benneteket!” – mondja az egyik próféta.
Belaruszban Alekszander Zdvizskovot, a Zsoda című ellenzéki lap szerkesztőjét 2008. január 18-án három év letöltendő börtönbüntetésre ítélték vallásellenes izgatás miatt. Zdvizskov lapja 2006 márciusában lehúzhatta a redőnyt, és máig sem húzta fel –bűne mindössze az volt, hogy tervbe vette a dán karikatúrák megjelentetését. Zdvizskov külföldre menekült, ám visszatérésekor letartóztatták. A Legfelsőbb Bíróság végül három évről három hónapra, a Zdvizskov által már le is ült időre enyhítette az ítéletet.
Fatvát hirdetni írók ellen és bérgyilkost fogadni riporterek elhallgattatására

De ezek az ügyek csak afféle alkalomleső rajtaütések voltak. A karikatúra-válság óta új büntető divat hódít, amelyet szintén az EJB határozata inspirált: a „szélsőségesség”-csomag. Oroszország (az ötletgazda), Belarusz, Kazahsztán, Kirgizisztán, Moldova és Tadzsikisztán törvényhozói egy csokorba kötötték a vallásgyalázással kapcsolatos retorziókat az egyébként legitim uszításellenes törvényekkel, majd hozzávarrták a kormányt és hivatalnokait illető „támadó kritika” (igen, „politikusgyalázás”) tilalmát is. Ezt a törvényhozói egyveleget úgy tálalják, mint a „szélsőségesség” (e pontosan soha nem definiált attitűd) elleni harc magasabbrendű formáját.
A „szélsőségesség elleni harc” persze hasonlít némiképp „a terrorizmus dicsőítése ellen” Nyugaton hozott törvényekre, amely hasonlóság hasznos a bírálatok hatástalanítására. De míg a nyugati törvények hazai bírálói szerint ezek a jogszabályok esetleg felhasználhatók a politikai másként-gondolkodás elfojtására, addig a keleti „extrémizmus”-csomagokat leplezetlenül éppen ezzel a szándékkal hozták létre. És erre is használják, különösen az emberi jogok Észak-Kaukázusi megsértéséről beszámoló újságírókkal, jogvédőkkel szemben.
E szöveg írásakor Szlovákia épp saját „szélsőségesség programcsomagját” tervezi, meghirdetett célja szerint azért, hogy így küzdjön a radikalizmus ellen. Írország – ahol egyébként dekriminalizálták a rágalmazást és a becsületsértést – épp mostanában vezetnek be egy új bűnt, az „istenkáromló rágalmat” (blasphemous libel); a lépésre állítólag egy 1930-ból származó alkotmányos elv kötelezi a kormányt. Vajon erőltetett-e az EJB-kampány diffúz, talán nem is tudatosított hatását felfedeznünk ezekben a fejleményekben?
Amikor korábban a kampány hátterében zajló erőszakhullámról beszéltem, azt a nyugtalanító, de kimondatlan kapcsolatot értettem rajta, amely az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának jogi próbálkozásai, illetve a muszlim témájú szekuláris vagy kritikai megnyilvánulások elleni fatvák, gyilkosságok, pogromszerű demonstrációk között áll fenn. A fatva-szerzők és az ENSZ-diplomaták panaszai tulajdonképpen megkülönböztethetetlenek egymástól. Ami itt hiányzik, az annak a felismerése, hogy a vallás védelme a gyalázkodástól nem egyszerűen csak kártékony, hanem egyenesen a fordított harc: a valóban szükséges kriminalizáció helyetti bűnüldözés.
Én nem látok semmiféle morális különbséget aközött, amikor bérgyilkost szerződtetnek az Anna Politkovszkájához hasonló tényfeltáró újságírók megölésére, és aközött, amikor fatvát hirdetnek, azaz írók és újságírók meggyilkolására szólítják fel a híveket. Mindkét esetben azért büntetik meg az írót-újságírót, mert a munkáját végezte. Mellesleg a fatvák éppúgy pénzjutalmat kínálnak, mint Oroszországban a zakazcsiki – a megrendelők...
Pakisztánban, az ENSZ ez évi határozatát benyújtó országban, Mohammed Juszaf Kueresi, a pesavari történelmi Mohabat Kan-mecset imavezetője 2006-ban kihirdette, hogy a mecset és vallási iskolája 25 ezer dollárt és egy kocsit ajánl fel annak, aki megöl egy dán karikaturistát (bármelyiket!) – ugyanekkor egy helyi ékszerész céh további egymillió dollárral fejelte meg ezt az összeget. Indiában pedig Uttar Pradesh hadzs- és kisebbségügyi minisztere, Hadzsi Jakúb Kurejsi 510 millió rúpia (kb. 2 milliárd forint) vérdíjat tűzött ki a karikaturista fejére, plusz a gyilkos súlyát aranyban. És ezek olyan demokráciák, amelyek aláírták az ENSZ-határozatot, vagy tartózkodtak a szavazástól.
Jól látható, hogy a határozat nemhogy kifogná a szelet a radikálisok vitorláiból –inkább fedezékül és ürügyül szolgál a gyilkos vallási feszültséget gerjesztőknek és a reakciós cenzúrának.
Egyszerűen botrányosnak tartom, hogy az írók és újságírók meggyilkolására felhívó határozatok megszövegezői még mindig köztiszteletben állnak, és semmilyen módon nem kell szembesülniük gyűlöletes tettük következményeivel, mialatt számos újságírónak kell anonimitásban élnie, rendőri védelem alatt. A fatvára felbújtók közül senkinek a neve nem szerepel a nemzetközileg körözött személyek listáján, még azokban az országokban sem, amelyek bizonyosan kiadnák azokat, akik a háttérből irányították Politkovszkaja gyilkosait. Ez a hiány az ENSZ-határozat leghosszabb és legsötétebb árnyéka.
Valamelyest megbocsátható az óvatosság egy olyan kicsiny ország esetében, mint Dánia, amely összeroppanna egy esetleges kereskedelmi bojkottól –, és minden nemzet esetében, amennyiben magára marad. De mi a helyzet az Európai Unióval? Nem azért jött-e létre, hogy erősebb legyen, mint a tagjai külön-külön? És mi a helyzet az Interpollal és a többi nemzetközi bűnüldöző és jogérvényesítő ügynökséggel? Mikor törölték a gyilkosságra való felbujtást a bűncselekmények listájáról? Hol van legalább egy beutazási tilalom a vallási gyűlölködésből elkövetett bűnök zakazcsiki-jei ellen?
Az Ember Jogi Tanáccsal tudatni kellene: ha a vallási gyűlöletkeltés miatt aggódnak, akkor azonnal szólítsanak fel azok megbüntetésére, akik fatvákat hirdetnek és erőszakra bujtanak fel. Ez volna a legerősebb védelem a muszlim – vagy bármely más hit – meggyalázása ellen. Azzal segítsék elő a toleranciát, hogy megszabadítják a félelemtől a világ szerkesztőit!
     (Index on Censorhip 2/2009, eurozine)
    
Bibliográfia

HARASZTI Miklós
Darabbér 
Párizsi Magyar Füzetek Könyvei, 1980
Téka, 1989

A cenzúra esztétikája 
AB Független Kiadó, 1986 
Magvető, 1991

Kései bevezetés a kádárizmusba 
AB Független Kiadó 1981 

„Civil kurázsitól civil társadalomig –
A magyar szamizdat két évtizede”
Magyar Lettre Internationale, 38
 



Lettre, 2009 tél, 75. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret