stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Trisse Gejl
 A pátriárka 
(Nem akarnak integrálódni)

Hát már semmi se szent? – kérdezi Finnt a kilencedik lyuknál a golfcsarnok műfüvén.  Most már semmi sem a miénk? Az még hagyján, hogy megszállják a víkendházakat. Ez nem érdekli, hiszen a sajátját évekkel ezelőtt eladta. Helle viszont írt róla.

’Éljenek a víkendházak’ állt vitaindítója elején. 
 A cikk a pozitív megkülönböztetésről szólt a víkendházak eladása kapcsán. A lánya szerint a nyaralók bizonyos százalékát a bevándorlóknak kellene felajánlani, mert az üdülőövezetnél jobbat keresve sem találhatnánk az idegenek integrálásához. Véleményét valami felmérésre alapozta, mely szerint az idegenellenes nézeteket legvehemensebben hirdető dánok viselkednek a legkedvesebben a bevándorlókkal, amikor szemtől szembe találkoznak velük. Atyaúristen! Hogy lehet valaki ilyen naiv? Hát tényleg azt szeretné, hogy galambjaikkal és tyúkjaikkal megvessék a lábukat a dán kispolgárok fellegvárában, és szeméttel töltsék meg a hátsókerteket? Hiszen ez egyenesen polgárháborúhoz vezetne. Hansen úr és becses neje – akinek életét a különböző előírások megalkotása tölti ki annak szabályozására, hogy milyen magas lehet a sövény, vagy hogy milyen gyakran kell füvet nyírni, és hogy egyáltalán szabad-e állatot tartani – biztosan szívrohamot kapna. Nem is beszélve arról, hogy akkor a dán zászló mellett ott lobogna a török, az iraki, a kurd és a szomáliai is. Micsoda szemet gyönyörködtető látvány lenne! A Szentivánéjt felválthatná a halal-vágás. Az integráció egyébként manapság úgyszólván lehetetlen, hiszen ők nem akarják.
 Válaszában ezt meg is írta. A vasárnapi rovatában. Nem akarnak integrálódni. És ha mégis, akkor igenis vegyék meg a nyaralójukat piaci áron, és ne arra költsék a pénzüket, hogy a gyerekeiket visszaküldik a hazájukba az ottani kultúrában nevelkedni.

Na de a golfpályán!
 Vajon tényleg rosszul megy a sora annak, aki vasárnap délután fel s alá rohangál a golfpályán? 
 Finn-nek nincs kedve vitatkozni. Borúlátónak tartja. Még hogy borúlátó, hohó! Megpróbálja felpiszkálni Finnt, hadd evezzen veszélyes vizekre, ahol meg kell küzdenie azért, hogy ostoba humanista érveivel a víz fölött tudja tartani a fejét.
 Pedig nyíltan kell megvitatni a problémát, közli vele. Ha két régi barát sem képes beszélni róla a golfpályán, akkor nem csoda, hogy annyira félnek a nyilvános vitától. Most már senki sem mer megnyilatkozni a témában. Csak nehogy megsértsenek valakit. Hát hol marad a politikai eszmecsere? De Finn-nek nincs kedve veszekedni vele.

Időnként nem tudja eldönteni, hogy tényleg a politikán ugranak-e össze Hellével, vagy inkább apa és lánya örökös veszekedéséről van szó. Pedig úgy érzi, hogy egyedül ők ketten merik kimondani a véleményüket. Fogalma sincs, hogy a lánya tényleg elhiszi-e azt a sok badarságot, amit leír. Nem érti, miért lett olyan fontos neki, hogy nagy hangon védelmezze az idegeneket. Talán ilyen a természete. Hiszen mindig is vonzotta a másság. Mindig is azt hitte, hogy különbözni már önmagában is érdem. Ez persze akkor volt, amikor azok még nem lepték el az országot. Amikor egzotikus ritkaságnak számított a pakisztáni zöldséges.

-Micsoda felelőtlenség – sziszegte, de csak azért, mert Helle tudatosan provokálta, szánt szándékkal előhozott egy elfeledett veszekedést.
 Minna, az unokája nem volt megkeresztelve. Helle szerint ő ezt személyes sértésnek vette, pedig csak a dán hagyományok semmibevétele dühítette. Helle persze megint csak ellen akart szegülni. Egyszerűen bemerítette a gyereket egy gleccsertó vizébe, és egy vén, fogatlan, alkoholista grönlandi boszorkányt kért meg, hogy olvasson rá. Atyaúristen!
 Most meg azért veszekednek, mert Helle bejelentette, hogy kilépett az államegyházból. Állítólag már nem hisz a vallásban.
 -Ha Minna szeretne, felnőtt korában bármikor megkeresztelkedhet – közölte. – De az is lehet, hogy egyáltalán nem akar megkeresztelkedni – folytatta. – Lehet, hogy egy szép napon csadorban állít haza, és nem akar disznóhúst enni, mert beleszeretett egy muzulmán férfiba, és természetesen jogában áll az iszlám vallást választani – provokálta. Harald csak nézte a lányát. Érezte, ahogy a dühtől összerándul a gyomra.
 Ha ezt megengedi, akkor igenis felelőtlen anya – sziszegte. Hát végig akarja nézni, hogy a lánya teljesen aláveti magát egy férfi akaratának, és hagyja magát minden másnap elpáholni?
 -Hiszen ezek verik a feleségüket! A gyerekeiket meg bezárják! Hogyan tudsz a védelmedbe venni ilyesmit?! A feleségüket burkába csomagolják, a szemük elé pedig börtönrácsot tesznek!
 -Mennyivel jobbak a hasukat mutogató, fogszabályozós, anorexiás tinédzserek? – kiabált Helle. – Akiket gyomormosásra kell vinni, mert hozzátartozik a kultúránkhoz, hogy a gyerekeink hullarészegre isszák magukat? Miért nem tudod elviselni, hogy vannak olyanok, akiknek az életszemlélete nem egyezik meg a tiéddel?
 -Hogyan vagy képes nő létedre ekkora hévvel védelmezni egy hímsoviniszta életfelfogást? Hiszen verik az asszonyaikat, és elégetik, és …
 -Azok a hinduk – szakította félbe Helle diadalittasan.
 -… a lányaikat pedig vén férfiakhoz kényszerítik!
 -Hát persze, mintha te nem ellenezted volna az én párválasztásomat! – felelte szárazon.
 -Lehet, de ezért még nem öltelek meg!
 -Nem, hálás is vagyok érte – válaszolta, és sarkával elnyomta a cigarettacsikkjét, aztán visszamentek a többiekhez.

Ez még akkoriban történt, amikor összejártak. Akkoriban, amikor még minden úgy volt, ahogy lennie kellett. Amikor Kjerstin havonta egyszer szombati ebédre hívta a családot, Hans és Birgitte is ott volt, s Helle és Lars is a kis Minnával, és Harald figyelte, ahogy a kis sötéthajú gyönyörűség szaladgál a szobákban, szemmel láthatóan boldogan, ide-oda, ki és be a nyitott ajtókon át, hogy Kjerstin majdnem elbotlott benne, amikor a nagy tálat behozta a konyhából. Ő pedig aggódva gondolt arra, hogy milyen világban fog ez a csöppség felnőni. Micsoda fejetlen, kaotikus, értékek nélküli és viszonylagos lesz a világ, mire nagy lesz.

* * *

Előkeresi Helle legutóbbi cikkét. Jó pár hónapos. Az ő lapjában jelent meg – éppen az ő állandó rovatával szemközti oldalon. Ez már önmagában is komikus. Személyesen neki szól, bár ezt senki sem veszi észre, mert Helle az anyja lánykori vezetéknevén küldte be a cikket.
 Hogy hivatalosan is megváltoztatta-e a nevét, és elhagyta az övét, nem tudja. De jól kiókumlálta. Hányan tudják, ki is az a Helle Dröm? Csak ő, és talán Hans. És persze Kjerstin svéd családja, ők azonban aligha olvasnak dán újságokat.
 Helle el akarta kerülni, hogy kiderüljön az őket összekötő rokoni kapcsolat. Talán attól félt, hogy ha a lapnál rájönnek, hogy az egyik újságírójuk lánya, nem fogják közölni a cikkét. Vagy attól, hogy a nyomdába kerülés előtt megmutatják neki, ő pedig nem engedi megjelenni. A legvalószínűbb azonban az volt, hogy azért írta más néven a cikket, mint a regényeit, mert nem akarta, hogy személyes bosszúval vádolják, a kritikus ellen, akinek nem tetszett a könyve, hiszen akkor a krónika hitelét vesztené, és célt tévesztene, s nem sikerülne őt, Harald Hüglert komplett idiótának feltüntetnie.
 Helle nem ostoba. Sőt, nagyon is eszes, konstatálja Harald halvány mosollyal a szája széle körül.

* * *

Helle krónikája azonban mindent eltorzított:
 „Egyszerre paradox és fennkölt, hogy a derék Harald Hügler milyen buzgón  ítélkezik, és követeli az újdonsült dánok hagyományos családmodelljének megszűnését, miközben ő maga érezhetően a magcsalád jelentette elveszett paradicsomra áhítozik, mely a modern áttöréssel tűnt el. Irígykedve látja ezt az eszményt a bevándorlók családjaiban megvalósulni.
 A modern bűnbeesés előtti idők utáni vágyakozás a Harald Hüglerhez hasonló idősödő férfiakat ádáz haragra gerjeszti a pakik iránt, akik idejönnek, felsöprik a padlónkat, vezetik a taxijainkat, értékekben pedig jóval gazdagabbak nálunk.
 De honnan ez az elkeseredett düh, ez a hatalmas félelem? Az igazság az, hogy ezek az emberek azt a mintát hozzák magukkal, amelyet mi a kiterjedt dán parasztcsaládok idejéből ismerünk, amikor a konyhában még ott rotyogott a körtebefőtt, apa és fia pedig elhagyta földjét, hogy kisebb csapatokban a városba költözzön. Vagy nagyobbakban Amerikába. 
 Bizonyára Harald Hüglernek is van olyan távoli rokona vagy nagybátyja, aki a múlt század elején egy szebb és jobb élet reményében vágott neki az óceánnak. Ugyanabban az utcában telepedett le, mint a lakóhelyéről elszármazott többi emigráns, akikkel segítettek egymásnak munkát találni. Egymás között házasodtak, ugyanazt a nyelvet beszélték, és jó néhány generáción keresztül megőrizték az otthoni emlékeket és szokásokat. Bizonyára a Harald Hüglerhez hasonló megkeseredett vénemberek is ismernek olyan történeteket, amelyekben értelmetlen, furcsa szokásokat erőltettek unokáikra vagy dédunokáikra Arizonában, Kaliforniában vagy Torontóban, csak mert nagyapa pörcös disznósültet akart enni. És nagyapa utódai bizonyára elfogadták ezt.
 Hogyan ragaszkodhatunk ennyire a 19. századi szentimentális családképhez és a vérségi kötelékekhez, miközben megvetjük a régimódi családmodellt az újdonsült dán családok esetében? Honnan ez a megvetés – vagy inkább önmegvetés?”
 A fenti megjegyzés – minő véletlen – nagyon is ült, hiszen anyai nagybátyja 1923-ban csakugyan kivándorolt Amerikába, és Kaliforniában telepedett le, a családi adomák pedig a pörcös karaj lelkes rajongójaként őrzik emlékét.
 Hiszen pont ő mesélte el Hellének a történetet.

Mutatóujja végigsiklik a betűkön. Végigsimítja a ’Helle’ nevet. Egy pillanatig nyoma sincs benne a harci kedvnek, csupán egy lánya után vágyakozó öregember. Kezében tartja az újságkivágást, előre dőlve alkarját a térdére támasztja, és egy pillanatra megáll körülötte az idő. Össze kell szednie magát. Nem hagyhatja, hogy a lánya azt higgye, rozoga vénember lett belőle. Adnia kell neki valami használható útravalót.

Középen összehajtogatja az újságcikket, és visszateszi a műanyagtokba. Becsukja a kis A5-ös mappát, melyben – jól tudja – inkább az unokáiról és a közös családi nyaralásokról készült fényképeket kellene tartania, egyetlen lánya különböző lapokban megjelent, ellene tett dühödt kirohanásai helyett.
 

      (regényrészlet)
      SOÓS ANITA FORDÍTÁSA
 



Lettre, 2009 tél, 75. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret