stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Suzanne Brogger
Bika és kígyó 
(Solve)

Van egy régi monda, amely több dániai templomhoz is kötődik: a bikáról és a kígyóról szól. A bika és a kígyó száma és mérete szerint a történetnek sok változata létezik, de a legrégebbi verzió valószínűleg a S?lvétől  hét kilométerre fekvő Tj?rnelundéból származik.

Itt történt, hogy egyszer egy lány egy kis kígyót talált az országúton. Hazavitte, őrizte, gondozta. Egy napon a kígyóból óriási sárkány lett, és felfalt boldogot boldogtalant. Erre a faluban feltápláltak édes tejjel és dióval egy bikaborjút – ahogy az egy áldozati állathoz illik, a bika megölte a kígyót, majd tett kilenc lépést – akárcsak Tor a „Jósnő jövendölésé“-ben, – és kimúlt. 
A tj?rnelundi lány valószínűleg annak a királylánynak az elődje, akinek a kalitkájára rátekeredett egy kígyó, melyet a mondabeli Ragner Lodborg ölt meg.

A kígyó halált hozó hatalom; a történet napjainkban a terroristákról szólhatna. Mindenhol ott vannak, útját állják az embernek. Az árnyak birodalmához tartoznak, jó történeteket lehet róluk mesélni. E történetek nélkül egyáltalán nem is léteznének. A sárkányok, ahogy régen mondták, a fákról lógtak le. Voltak, akik hallották üvöltésüket a Viborg környéki erdőkben. A sárkány a félelem képi megjelenése, mely hozzátartozik az élethez. Látott valaki valaha sárkányt? Háát... egyszer volt egy ember, aki találkozott egyszer a sárkánnyal. Milyen nagy volt vajon? Háát... Vajon sikló volt vagy keresztes vipera? A mitoszban a kígyó olyan hatalmasra nő, hogy átfogja az egész  világot – globális.
 A legtöbb bika és kígyó- mesében a kígyó körbefogja a templomot. Mindig érdekes, hogy miféle mesék keletkeznek két történelmi korszak összeütközésénél, mint ebben az estben például a pogányság és kereszténység között.  De a bika és kígyó meséje arról a harcról szól, mely mindörökre megmarad a hatalom és különböző erők között. A nemek közötti, a  vadak és a szelídek közötti, a természet és a kultúra, vidék és város közötti harcról. A bika a falué volt,  méghozzá a legerősebb háziállat, ami csak valaha létezett. A bika és kígyó meséje magába foglalja a harcot az ismert és az ismeretlen, a helyi és az idegen között.
 

     ?      

Minden európai országnak nehézségei vannak a bevándorlók integrálásának kérdésében. Egy ország sem találta meg a receptet, az érvényes stratégiát, talán mert mindegyik fél számára olyan türelmi feladatról van szó, mely generációkon ível át. De a kudarcban Dánia viszi a pálmát. Az a Dánia, mely különleges történelmi törekvéseivel a demokrácia, a társadalmi lelkiismeret, az emberi jogok és türelem dolgában már hírnevet szerzett magának, ami gazdasági szempontból nézve sok millió koronát ér. Ezt a hírnevet viszonylag rövid idő alatt sikerült eljátszania. Azt, aminek a felépítése sokszor évszázadokig tart, pillanatok alatt  le lehet rombolni.
 A globalizáció áldozatai, a nemzeti és etnikai idegenek Európa érzékeny pontjai. A kelés elgennyesedéssel fenyeget, immunrendszerünk e robbanásszerű fejleménnyel szemben napról napra gyengébb. Jó, segítsük és támogassuk őket a környezetükben, az úgy jobb. Csak maradjon az egész normális.
 Azok, akik még emlékezhetnének a 30-as évek Németországára, amikor a zsidóknak tilos volt tejet inniuk, a padra leülniük, úszniuk, zöldséget enniük, stb., jobbára már meghaltak. A legelgondolkodtatóbb és legkínosabb az arra való emlékezés, hogy  milyen kellemes  volt az élet Hitler  Németországában a háború előtt. Szó sem volt még a zsidók kiirtásáról. Sokkal nagyobb és ambiciózusabb vízióról volt szó: az elköltöztetésükről, ez volt akkor a terv, s csak amikor ezt az álmot nem sikerült megvalósítaniuk, akkor folyamodtak a végső megoldáshoz. Pétain alatt sem azért éltek szivesen a franciák, mert mindenki antiszemita volt. Hanem azért, mert a rezsim a biztonság és normalitás illúziójába ringatta a lakosságot.

     ?    

Pályám kezdetén két dolgot tanultam meg a feminizmus gondolatiságából: azt, hogy mindent két oldalról lehet nézni, mert két nem van, so oder so. Utazásaim során pedig megtanultam minden dolgot a  másik oldaláról nézni. Jó, ha lelke mélyén mindig tudja az ember, hogy mindig harc folyik az értelmezés jogáért, és nem lenne épeszű az, aki feltétel nélkül igazat adna az egyik félnek és a másiktól teljesen megvonnná ezt a jogot. De mielőtt még a feminista eszmékkel ismeretséget kötöttem – valamikor a 70-es években – már megtanultam minimum két kultúrában élni.
 Én tigrisekkel jártam egy osztályba! Vagy legalábbis a tigrisek nagymamáival. Még mindig birtokomban van egy emlékkönyv a ceyloni – ma Sri Lanka – Ladies College-ból, tele szingaléz és tamil üdvözletekkel és lánynevekkel. Ők voltak az osztálytársaim, akikkel közösen tanultam Shakespearet, Coleridget és Stevensont. Akkor még elképzelhetetlen volt, hogy  egy napon gyűlölni fogják egymást és polgárháborót fognak vívni egymás ellen csak azért, mert más etnikai csoporthoz tartoznak.
 Az erre az időre való visszaemlékezés megtanított arra, milyen óvatosnak kell lennünk az etnikai kisebbségek különbözőségeinek hangsúlyozásával, milyen eszelősen kell vigyázni a tűz felszításával, különböző frontok provokálásával és kialakításával. Röviden szólva, hogy mennyire megbocsáthatatlan a politikában különféle  gazdasági vagy társadalmi jellegű problémák etnikai tolmácsolása.

Később Thaiföldön, Bangkokban volt módom megtanulni valamit a nememről. Azt, hogy mit jelent nőnek lenni erotikus értelemben. Az 50-es években idehaza a nőknek majdnem hogy tilos volt erotikus lényként mutatkozniuk, hacsak nem revűsztárként. Nem volt szabad túl hangosan nevetniük, kis cipőkben, apró léptekkel illett járniuk. Vagypedig azt mondták rájuk, hogy közönségesek és olcsók.
    Bangkokban megtanultam, hogy egy erotikus nő egyúttal lehet bájos és vonzó, sőt elegáns és nemes is. Megtanultam, hogy ha egy nő szégyenérzet nélkül szeretne fellépni, nem kell feltétlenül döngő léptekkel vágtáznia. Viselkedhet bátran, de mindig bizonyos eleganciával. Bangkokban sok külföldiek által bérelt ház állt thaföldi asszonyok tulajdonában. E házakat a nők elvált férjeiktől kapták eltartási ajándékként. Amkor egy férfi „kis“ feleséget – mia noi-t – hozott a házhoz, a „nagy“ feleségnek –  mia jaj – rendszerint vásárolt egy virágüzletet, vagy néhány házat. A hamvas ibolyának látszó asszonyok valójában kőkemény üzletemberek voltak.
 Vietnámban a nők „bársonykesztyűs vaskéz“ néven emlegették stratégiájukat. Amikor  ott voltam, dúlt a háború. És az asszonyok, akik nap közben hosszú, felsliccelt ruhájukban, az ao-dai-ban, mint megannyi robogón száguldó pillangó, az utcák ékességei voltak, éjszakánként, mint gerillák, gépfegyverrel az oldalukon aludtak a föld alatti járatokban.
 Tehát már kezdettől fogva tudtam, hogy ha az ember eredményt akar elérni ezen a világon mint nő, hasznos lehet úgy tenni, mintha az ember másmilyen lenne. Nőnek lenni kettős funkció – egyfelől ember vagy, másfelől van a kezedben egy kártya, melyet vagy kijátszol, vagy nem – attól függően, hogyan játszol. 
 A palesztin diáklányok számára Ammanban a Palesztina felszabadításáért vívott harc egész különös jelentőséggel bírt. Ez a harc a hagyományos női szerep alól való felszabadulást is jelentette számukra. A gerillalét révén lehetőségük nyílt arra, hogy  kikerüljenek a hagyományos családi korlátok közül, melyek között felnőttek. Mert ekkor az apák és fiútestvérek is kórusban szavalták: a megaláztatás és igazságtalanság ellen mindenkinek össze kell fognia. Beleértve a nőket is. Ez az 1967-es hat napos háború, az Izraeltől elszenvedett katasztrofális vereség után történt. 
 Az egyik gerilla harcost, aivel akkoriban az egyetemen beszélgettem, úgy hívták: Liana Badr. Azóta író lett belőle, és Ramallahban dolgozik a palesztin kultuszminisztériumban. Harminc évvel később találkoztam vele egy Rockefeller védnökségével rendezett írókongresszuson egy salzburgi kastélyban. Liana jól boldogult. Ám ugyanakkor elismerte, hogy azóta erős visszaesés történt az utána következő palesztin nőgenerációk tagjai számára, akik ismét nem kapnak képzést, és sok esetben – a biztonság kedvéért – már 12 éves korukban férjhez adják őket.

Egy másik nő, akivel szívesen találkoznék, ha még életben van, a perzsa császárnő, Farah Diba; abban az időben, amikor interjút készítettem vele, az iráni sah felesége volt, és megengedték neki, hogy egy kis kultúrával szórakoztassa magát; nyugati művészeket hívhatott Persepolisba, miközben a sah az ország irányításával volt elfoglalva pávatrónján.
 Semmi sem változtatta meg annyira korunkat, mint az iszlám forradalom Teheránban. A forradalmi hullám azóta – a papok győzedelmes vezetésével –  elöntötte az egész világot, mely attól függően fenyegető veszély vagy reménység, hogy melyik oldalról nézi az ember. Ha ma találkoznék Farah Dibával, megkérdezném, hogyan lehetett volna elkerülni a forradalmat, ha egyáltalán el lehetett volna kerülni. Mind a vallás, mind a forradalom forró téma önmagában is. De egymással ötvözve már valóságos maxi molotov-koktél, amellyel szemben jószerével tehetetlen a világ.
 Iráni élményeimből megtanultam, milyen gyorsan változhat meg fundamentálisan a világ, úgy, hogy mire észrevesszük, már késő.
 Az Omani szultánságban, melyet 1989-ben látogattam meg, az emberek rettegtek Irántól, és a mullahok minden propogandakönyve és -füzete be volt tiltva.
 Ami számomra  Omanban a jól képzett nőkkel való beszélgetéseim során kiderült – egyébként mindnyájan zanzibári születésűek voltak –, hogy egyetlen nő sem szeret háremben élni. Mindig mélyen megalázó, amikor egy nőt eltaszít a férje, és  választ helyette egy kettes számú feleséget. Nem az Ezeregy éjszaka  háremeiről, a lebbenő selyembugyogók és drágakövekkel ékesített köldökök világáról beszélek, hanem a háznak arról a részéről, ahol jónéhány nő él összezsúfolva.
 Régebben a nők gazdasági és társadalmi biztosításaként emlegették a háremet, ahol a nőknek bizonyos esetekben módja nyílik rá, hogy  felépítsenek egy közösséget, mely védelmet nyújt a külső kellemetlenségek ellen. Ám ha a nők maguk választhatnának, egyikük sem választaná. 
 Más kérdés, hogy azok a hagyományos társadalmakban élő nők, akikkel beszéltem, vágyakoztak ugyan a technikai fejlődés és modernizálás, a magasabb képzés, a felelősségteljes állások és társadalmi szerepek után – de a feminizmus és a modernitás mellékhatásai nélkül.
 Nekik maguknak kell megteremteniük azt, ami után vágyakoznak. Mert a modernitás nélküli női emancipáció koktéljával még a mai napig soha sehol nem találkoztam. És nem hiszem – bár ezt sohasem lehet tudni –, hogy a történelem előtti korok matrilineáris törzsei Kínában és Kamerunban   – ahol a férfiak kézről-kézre járva „látogató barátokká“ redukálva éltek – kívánatos vízió volna számomra. 

      ?

A legdühödtebb, legradikálisabb nőmozgalommal Japánban találkoztam. A világnak éppen azon a pontján, ahol a legnagyobb érzékkel  adnak helyet a hagyományoknak és a legelszabadultabb kilengéseknek – anélkül, hogy  egyesítenék őket. A klasszikus női kimonót kombinálják a „Comme des garçons“ divatházzal, amely dekonstruálja a női testet és a nőből fiút kreál. Azt hiszem, Japán az első olyan ország, ahol a legtöbb olyan iskolázott nő él, aki nem vállal gyereket, mert a nemek közötti viszony nem alkalmas rá. Náluk még mindig dúl az ősi férfi-kényeztetés. 
 Tokióban Setsuko Katóál laktam, aki lefordította és kiadatta Creme fraiche c. könyvemet. Ő megszegte a szabályokat, és valamiféle mentorommá vált bátorság és akaraterő dolgában. Régebben férjnél volt, a férje lekezelte, és általában véve nagyon rosszul bánt vele. Setsuko egy amerikai újságban egyszer véletlenül olvasott egy  Szabadíts meg a szerelemtől  című dán könyvről, mely – az ő megfogalmazása szerint – úgy érintette, mint egy friss tavaszi szellő. Lefordította a könyvet japánra, de egy kiadó sem fogadta el közlésre. Akkor Setsuko fogta magát és elzarándokolt Tokióból a koppenhágai Nikolaj Pladsra, és lefordította Tone című eposzomat japánra, amit szintén nem adtak ki. Ám Setsuko nem adta föl. És a Creme fraiche c. könyvemmel szerencséje volt.
 Időközben megszabadult kellemetlen férjétől, és most, 60 évesen női hálózatok felépítésébe kezdett, és aerobicra jár.

      ? 

Nekem magamnak is voltak beilleszkedési nehézségeim, amikor dán-idegenként egész modernitásommal és kozmopolita tapasztalataimmal betelepedtem a nyugat-jütlandi helyi lakosság, a napszámosok és gazdák közé. Hogyan viselkedjem? Mihez kell alkalmazkodnom, és mi az, amit vissza kell utasítanom?
 Soha nem tanultam meg, hogy Szentiván napjára kimeszeljem a házam és lenyírjam a sövényt. De megtanultam, hogy megkérdezzem, nem kér-e valaki egy dugványt, egy bokrot, vérbükk vagy palástfű magot, ahogy magam is kaptam dugványokat szomszédasszonyaimtól. Mindig megkérdezzük egymást.
 Megtanultam azt mondani, ha nem tudtak felváltani, vagy visszaadni, hogy „Akkor jövök 5 őrével“, és letettem az asztalra a 2.50-emet. Megtanultam, hogy én legyek az adós, mert ők a világ minden kincséért sem akarnak tartozni senkinek. A házukat mindig kifizetik, mindent csak készpénzre vásárolnak, az adósságnak a gondolatát sem bírják elképzelni. Azonnal képesek átszámolni mindent, pl. két fácánt adnak egy üveg pálinkáért.
 Természetesen megkíméltem őket a női felszabadulás szélsőségeitől, és sohasem beszéltem nekik a nőmozgalomról, mert sértő viselkedés lehet lehetőségeket és szabadságjogokat emlegetni olyan emberek előtt, akik egyáltalán nem rendelkeznek vele. De észrevettem, hogy ha az ember egy kicsit megvakargatja hagyományos életük felszínét, az is tele van eltérésekkel: idegen apáktól származó gyerekek, szekrényükben üvegeket és nyugtatókat rejtegető erős parasztasszonyok, hallgatag, udvarias férfiak, akiknek álarca mögött erőszakos szörnyetegek rejtőznek. Rejtegetik az igazságot, mert az életnek mennie kell tovább.
 Soha nem tanultam meg nyulat nyúzni, belezni, mint ahogy ahhoz sincs türelmem, hogy egy fácánt megszabadítsak a tollaitól.Viszont megtanultam, hogyan kell pamutzacskóban zselét készíteni. És megtanultam valamit, ami az én kulturális hátteremmel teljesen szokatlan: koszorút viszek a halottak sírjára.
 Nem ugyanaz a szellemi beállítottságunk, ezt nyugodtan elmondhatjuk. A Buddha szobromra azt mondták, majom, szerintem pedig még a szent úrvacsorájuknak is több a sava-borsa, mint bingón nyert disznósültjüknek.
 Mindent egybevéve tapasztalaim szerint minél inkább igyekeztem olyanná válni mint ők, annál kevésbé sikerült. De mindahányszor összehasonlítási alap nélkül csináltam valami olyasmit, amiről ők soha nem is álmodtak, elfogadtak, mint egy másik, érdekes törzs képviselőjét.
 Beilleszkedési tapasztalataimat következőképpen foglalhatnám össze: mindamellett, hogy az ember igazodik a szabályokhoz és tiszteletben tartja a genius loci-t, a hely szellemét, ostobaság beleavatkozni abba, milyeneknek kellene lenniük az embereknek. Hogy mit kellene viselniük és mit kellene gondolniuk.

     ? 

Hogyan tehetnénk mérlegre a hagyományt a modernitással szemben? Egyes hagyományos társadalmakban a nő értékét a hozományban vagy a menyasszony árában határozzák meg. Akinek nincs ára, az maga fizet. A modern nő napjaink Dániájában megfizette az árat.

Milyen a szinglik önértékelése Dániában? Vajon nem kívánják-e olykor, hogy valaki, aki ismeri és szereti őket, találjon számukra egy élettársat? Ezt nem tudom, de azt igen, hogy a szabadság nagyon csábító, és nagyon drágán fizetünk érte. Viszont a szabadság hiányáért épp olyan drágán fizetünk.

Az én időmben elfecséreltük az árat. Nem érdekelt minket, hogy mi az értékünk. Ingyen adtuk magunkat. Kinek, minek? A nőmozgalomnak? A korszellemnek? A szabadság utáni vágyunknak? Így aztán mi magunk fizettük meg az árat, a szabadság árát. Én személy szerint úgy vélem, hogy mindaz, amit elértünk, és kiteljesedett életünkben átéltünk, megérte az árát. De talán ezt is lehet egy másik oldalról nézni?
 

     ?

Egy dolgot – ha nem is bántam meg – de csodálkozom rajta, és megmosolygom. Azt hittük akkoriban, hogy megszabadítottuk az életösztönünket a dohos, neurotikus intimszférától és áthelyeztük a nyilvános térbe, amelyet tévesen a szabad levegővel, a szabadsággal kötöttünk össze. Nem volt  sejtelmünk arról, hogy a nyilvános tér a reklámmal és a médiaiparral megfejelve még dohosabb, és hogy a magánélet igenis rendelkezik azzal a szabadsággal, melyet nagyon kevéssé ellenőrizhetünk.
 Sejtelmünk sem volt arról, hogy e felszabadítással kockára tettük személyes integritásunk irányítását. Az ösztönélet ugyanis mindig a nyilvános szférához tartozott, és halálos büntetés járt minden kihágásért.
 Létrejött egy új irodalmi zsáner olyan nevekkel fémjelezve mint Szolzsenyicin, Primo Levi vagy Kertész Imre, mely a XX. század borzalmainak hátterében kristályosodott ki: a tanúságtétel műfaja.
 Vajon a nőmozgalom a 20. század közepén zárójelbe tehető esménynek bizonyul majd a nők kétezer évig tartó felhőtlen elnyomásában? Bebizonyosodik majd, hogy a nagy történelemben a fundamentalisták teszik majd ki az ősrégi pontot a dolog végére?
 Természetesen azt hisszük, mi győztünk. Hogy az egész világon minden nő arra a szabadságra vágyik, mellyel mi rendelkezünk. De várjunk csak, mi lesz, amikor rájönnek, hogy a mi asszonyaink a stressz miatt nem tudnak szülni? Dánia messze elől jár a világon a nőfelszabadítás, a meddőség és mellrák viszonylatában. Szép kis história.
 Én személy szerint vallom, hogy megérte. It was worth it. Ha ez az ár, hát ez az ár. Számomra rendben van, ha az élet ára az maga élet.
 De talán nem feltétlenül ez az az üzenet, amit  probléma nélkül eladhatnánk Közel-Kelet, Afrika vagy Ázsia asszonyainak. Nem lehetünk biztosak abban, hogy a világ más részein élő  asszonyok ugyanilyen nevetve táncolnának a sírok fölött. Más szóval nem vagyok egészen bizonyos abban, hogy ők is áhítoznak a mi szabadságunkra. Különösen, ha papok egész sora várja ugrásra készen, hogy megmentse őket a szuperstressztől amely minket fenyeget, és amelyet saját erőnkből képtelenek vagyunk megfékezni vagy korlátozni.
 Valójában a nőfelszabadítás mint átadható jövő nem is annyira a nőktől, mint inkább a férfiaktól függ. Mi a férfiak reakciója a nőfelszabadításra? Két véglet létezik. A masszív macsó agresszió, a verés, a női-menhelyek. A férfi, aki kétszer is leütötte élettársát egy macska miatt kirobbant veszekedés során. A másik  véglet az angyali férfi, aki olyannyira szövetséges a nővel, hogy egyáltalán nincs semmi ellenállása.
 Hogy a nőfelszabadítás mennyire jelent előrelépést a civilizáció útján, az attól függ, mennyire lesz termékeny. Képes-e tojásrakásra? Tud-e szaporodni? Más szóval lesz-e olyan széles, középen álló férfi-csoport, amely képes továbbfejlődni emberi síkon, mind a női, gondoskodó funkciók, mind a férfias védelmező és erőpozíció terén? Lesz-e olyan széles csoport, lesz-e elég olyan férfi aki képes megtermékenyíteni a felszabadult nőket? Egyébként vége a játéknak.
Too bad. So sad.         

        (részlet)
            KERTÉSZ JUDIT FORDÍTÁSA



Lettre, 2009 tél, 75. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret