stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Will Brady
Hazatérés Skóciába
(Homecoming 2009)

A skót kormány kezdeményezésének köszönhetően a 2009-es év a „Hazatérés” éve Skóciában: ünnepe mindannak, ami skót, és amelyre, mint kiderült, valamennyiünket meghívtak. E hivatalos programfüzet bevezetőjében Alex Salmond, a skót parlament képviselője és Skócia első minisztere arra hívja fel a figyelmünket, hogy ezen év „nemzeti költőnk és kulturális ikonunk”, Robert Burns születésének 250. évfordulója is egyben. Természetesen ez jó alkalom a tisztelgésre: „Burns szolgáltatja az inspirációt ehhez az egy éven át tartó ünnepségsorozathoz, melynek során éltetjük azokat a nagyszerű dolgokat, amelyeket Skócia adott a világnak: a golfot, a whiskyt, a nagy elméket, az innovációt, Burnst magát és teljes kulturális örökségünket.”
Míg inkább csak eltöprengünk azon az érdekes szemantikai fordulaton, hogy Burns önnön ünneplésének inspirátora, azon már fennakadhatunk, hogy Salmon miért döntött úgy, hogy csak a golfot és a whiskyt említi meg, mint mindent betetőző skót teljesítményt, mielőtt rátért volna a lehangolóan semmitmondó „nagy elmékre és innovációra”, hogy aztán átevickéljen a „teljes kulturális örökséghez.” Salmond szavai, ironikus módon, tünetértékűek: jól jellemzik azt a szegényes és avíttas előítéletet, amellyel a jelenkori Skóciához közelítenek, ahhoz a Skóciához, amelyet feltételezhetően maga Salmond is megpróbál kicsit felrázni és felélénkíteni.
A „Hazatérés Skóciába” kampányt széles körben bírálták, és tényleg, nagyon sok szempontból valóban könnyű préda. A Guardian blogja úgy hessegette el magától a kezdeményezést, mint a skót kormány és a skót turisztikai hivatal, a VisitScotland „kínos próbálkozását arra”, hogy megnövelhesse az állami bevételeket azoknak a turistáknak Skóciába csalogatásával, akik „kedvelik a közhelyes és elkoptatott, ódon hangulatot.” Világos, hogy az ünnepségsorozat hátterében gazdasági megfontolások húzódnak. Salmond maga is megerősítette, hogy szándékai szerint „szeretné fellendíteni a gazdaságot Skócia vagyonának és javainak teljes és kreatív hasznosítása révén.” De a bírálat nem is annyira a kezdeményezés okát, mint inkább a tartalmát érinti: a kifogás az ellen a merült fel, hogy továbbra is könyörtelenül sulykolják a skótszoknyás-skótdudás fantáziaképet, amely természetesen sem nem teljes, sem nem kreatív kifejeződése a skót identitásnak. Ugyanakkor az is igaz, hogy a „hagyományos Skócia képei… mélyen bevésődtek a külföldiek fejébe”, az pedig, hogy a Hazatérés kampányt olyan erőteljesen reklámozták Kanadában, Új-Zélandon és Ausztráliában, alátámasztani látszik azt, hogy igenis létezik egy, a világon szerteszét szóródott népcsoport, amelynek tagjaiban ezek a szimbólumok erős visszhangot keltenek. Körülbelül negyvenmillió ember él világszerte, akik azt állítják magukról, hogy vannak skót gyökereik. Ha elterjesztjük a skót diaszpóra tagjai között a „hazatérés” gondolatát, akkor ez valószínűleg nagy hasznot jelent a skót turisztikai iparnak.
Ezt leszámítva a kampány konok és eszmeiségében korlátolt marketingje elárulta és cserben hagyta – nem csak Skócia kulturális eredményeit, hanem azt is, ami az autentikus skót nemzeti érzés alapja. Amikor a kormány tavaly júniusban bejelentette a Hazatérés Skóciába ünnepségsorozat tervét, a The Times szerint „ujjongva mutatta be a sajtóanyagokat, amelyekben sokszáz fehérképű és víg ’hős’ masírozik fel-alá, önnön skótságát ünnepelve.” Hat hónappal később ez a kép szembetűnően megváltozott, némileg előnyére: most az első sorokban tivornyázó népség között egy magányos ázsiai férfit láthatunk, amint szorgalmasan tanulmányozza Robert Burns összegyűjtött műveit. A hivatalos kommentárok szerint ez a módosított vízió a „modern Skócia tarka változatosságát” volt hivatva bemutatni. A faji egyenlőségért korteskedők szemében azonban egészen másnak látszik a dolog: éles bírálatuk szerint a módosított kép sértő, amennyiben egy felületes és szimbolikus politikai gesztus csupán. Geoff Palmer professzor, az Edinburgh and Lothians Race Relations Council  elnöke azzal vádolta a kormányt, hogy kampányuk valós célcsoportja a gazdag és fehér amerikai réteg, a megreparált képet pedig afféle „méltatlan trükközésnek” minősítette.
Palmer elítélő nyilatkozata teljesen érthető, az ehhez hasonló botrány pedig mindig könnyű préda a média számára, ugyanakkor mégis az a jellemző, hogy a mai Skóciában a nemzeti hovatartozás, a kulturális örökség és a politikai elkötelezettség problémáinak elmélyült vizsgálata elégtelen és nem megfelelő. Amikor Salmond azt írja, hogy „Legyen bár Ön skót, vagy skót származású, vagy akár csak rajongója csodálatos nemzetünknek”, akkor helyénvalónak tűnik elgondolkozni azon, hogy vajon milyen közönségnek címezték e sorokat – de még ennél is helyénvalóbb rákérdezni a mai skót identitás állapotára.
Szó se róla, számtalan szociológiai értekezés is megerősíti azt, hogy ez egy végletesen bonyolult vállalkozás, és napestig bolyonghatunk a paradoxonok, téves értelmezések és problémás definíciók útvesztőjében. Robin Williams a „The Sociology of Ethnic Conflicts” (Az etnikai konfliktusok szociológiája) című cikkében azt firtatja, „hogyan viszonyul az etnikum a nemzethez, a nemzeti hovatartozáshoz és a nacionalizmushoz?” Elméletileg elegendőnek tűnik az egyenes válasz: „A nemzet egy politikailag öntudatos nemzetiség, amely állampolgári jogokat követel magának a közös etnikumhoz való tartozás alapján… A nacionalizmus egy politikai törekvés, amelynek célja az adott nemzet támogatása.” A gyakorlatban azonban ezek a definíciók sokszor elégtelenek. „Mivel nagyon kevés területi (nemzeti) államra jellemző, hogy polgárai egyetlen etnikumból kerülnek ki, ezért a ’nemzetállam’ kifejezés zavaros és veszélyes.” Ez pedig különösen igaz Skócia esetében, ahogy erre Anthony Cohen is rámutat Personal Nationalism: A Scottish View of Some Rites, Rights, and Wrongs (Személyes nacionalizmus: Rítusok, jogok és hibák skót szempontból) című 1996-os művében:

„Skócia majdnem minden jelentős társadalmi szempont szerint rendkívül heterogén ország. Etnikailag, nyelvileg és vallásilag is sokszínű; lakossága földrajzilag teljesen elkülönült régiókban oszlik szét… társadalmi osztályai pedig ugyanolyan felosztást követnek, mint bárhol máshol a modern világban. Ezért valakinek a Skóciája alapvetően eltérhet valaki másnak a Skóciájától.”

Ez a megfigyelés a háttere Cohen elemzésének, amely a skóciai nacionalizmusról, pontosabban arról a „kapcsolatról” szól, „amely az egyéneket egymáshoz, illetve a nemzethez fűzi.” A nemzet, állítja Cohen „egy lehetséges erőforrás a sok közül, amelynek segítségével az egyének kifejezésre juttathatják én-érzetüket”, de ez az „önazonosság félreérhető, ha úgy tekintünk rá, mintha a nemzethez való tartozás határozná meg, vagy abból származna.” Ráadásul ha elhanyagoljuk „a nacionalizmus személyes dimenzióját, és ezáltal a a nemzeti konstrukció keretei között próbáljuk meg megérteni a self működését, akkor azt kockáztatjuk, hogy félreértelmezzük magát a nacionalizmust.” Világos, hogy futóhomokon járunk. Azt azonban Cohen is élesen kiemeli, hogy „Skócia történelmei, irodalmai, folklórjai, tradíciói, nyelvei, zeneművei, tájképei és ételei társadalmi tények, amelyekbe maguk az egyének is bevonódnak, hogy ezáltal alkossanak meg önmaguk számára közös szótárt és közös szókincset. A kultúra így működik.” A közös az „az érzés és hozzájárulás, amelyen a nemzet alapszik.” Ha ebből a szempontból közelítünk, akkor már kezdjük érteni, hogy Alex Salmond miért volt kénytelen olyan fárasztóan sztereotipikus képet alkotni Skóciáról. Ismét Cohent idézem:

„A nacionalista politikusnak… hasonlóan a többi igyekvő vezetőhöz, a lehető legtöbb ember rokonszenvét kell elnyernie azáltal, hogy olyan kifejezéseket használ, amelyeket valamennyien képesek vagyunk beazonosítani. A politikai nacionalista »kollektivizálja«, míg az egyén »elszemélyesíti« a nacionalizmust.”

Salmond kétségtelenül megpróbálja „kollektivizálni” a nacionalizmust, akár annak az árán is, hogy nacionalista hevületet gerjesszen – valószínűleg abban a reményben, hogy így kiaknázhatja a „feltételezett skótság ideológiáját, amely láthatóan ellenállhatatlanul vonzó a mai Skócia számára.” És szó se róla, máshol is. A múlt év októberében az Edinburgh University megnyitotta a skót diaszpórát kutató központját. Az intézet kutatási célja az, hogy kiderítse, mi állhat Skócia nemzetközi vonzerejének háttérben, hogy megvizsgálja azt az „általánosan fehér jelenséget”, amely mind népszerűbb Németországban és Kelet-Európában, ahol a Highland játékok és a skót klubok állítólag szépen virágoznak. Ezek a kutatások rámutatnak az „autentikus” nemzeti identitás definiálásanak problémájára is, és megkísérlik megválaszolni azt a kérdést, hogy a Hazatérés anyagaiban olvasható „szívük szerint skót” és „vérbeli skót” kifejezések miért lehetnek zavaróak és sértők. Még ennél is problematikusabb a nemzeti/állampolgári hűség, amelyet antagonisztikus kifejezések segítségével próbálnak megfogalmazni: úgymint Skócia nemzeti identitásának legfőbb forrása az Angliával való szembehelyezkedés, vagy a vele szemben táplált rosszindulat. És ez természetesen nem csak a skót identitásalkotásnak, hanem magának a nemzeti identitásnak is problémája – sok érv szól amellett, hogy minden identitás összehasonlításon alapul, és hogy ez „nagyon is ésszerű.” Julian Pitt-Rivers 1954-es, Európát vizsgáló antropológiai tanulmányában azt állítja, hogy a legközelebbi szomszédok azok, akik leginkább hangsúlyozzák és leginkább dicsőítik az egymástól való különbségeiket. Egy másik tanulmány is hasonló következtetésre jut:

„Míg a nacionalista érzelem bázisa nagyon különböző lehet a világon, addig Európában ezt az alapot azok a határok jelentik, amelyek elválasztják egymástól a független politikai státuszt élvező nemzeteket a középkori keresztény birodalom területén… Ennek következtében Európában a nacionalizmus normálisnak tekinthető alapja az örökös visszatekintés, a hajdani dicsőségek ünneplése; ezek a nemzetek majdhogynem mindig tudatosabbak a múltat, mint a jelent illetően.” (H. M. Begg – J. A. Stewart: The Nationalst Movement in Scotland /A nacionalista mozgalom Skóciában/ 1971)

Ebből pedig az következik, hogy az Anglia és Skócia között húzódó határ szükségszerű elemnek bizonyulhat a skót – és az angol – identitás számára, ráadásul a napjainkra jellemző politikai retorika anakronisztikus nemzeti önképet kelthet életre. És mert a nemzeti identitás „soha nem lehet biztos, és olyannyira hiányzik belőle az ellentmondásosság és a kétértelműség, hogy akár hagyhatjuk is, hadd oldja meg saját maga saját magát”, ezért azt tapasztalhatjuk, hogy [a nemzeti identiás] „formális, szertartásos, misztifikált, szimbolikus és jelképes” (Cohen). A skótok esetében ez a folyamat akkor vette kezdetét, amikor 1603-ban egyesült Angliával az angol korona alatt, majd mikor ennek folytatásaként, egy évszázaddal később (1707-ben) megalakult az egyesült parlament is, és ezáltal létrejött egy új, legitim képződmény, Nagy-Britannia. Az ezt követő időszakot intenzív gazdasági és társadalmi változások jellemezték: két évszázadnyi páratlan jólét és prosperitás Skóciában, amelyet legtöbben az unió létrejöttének és létének tulajdonítanak, és amelyről a legtöbb történész azt állítja, hogy ez volt a skót történelem kezdete, mivel „a skótok számára megkezdődött, anyagi értelemben is, a fejlődés (és ennek következtében megmutatkozhattak a skót felvilágosodás kulturális és intellektuális eredményei is), továbbá itt keresendőek a 19. században kialakult »Nagyobb Britannia« (Greater Britain) gyökerei is.” (MacKenzie: Empire and National Identities: The Case os Scotland /Birodalom és nemzeti identitás: Skócia esete/, 1998). Ha az imperializmus felvirágoztatta ezt a Nagyobb-Britanniát, akkor segített azoknak a kifejezéseknek a megszilárdításában is, amelyek révén a nemzeti identitás meghatározhatja önmagát. A rejtett kulturális fölény pedig, MacKenzie szavaival élve, „a történelem olvasását a mítoszok birodalmába emeli.”
A skót misztifikáció pályagörbéjét nagyban befolyásolta a „felfedezés”, amikor az 1760-as években „antik költészet” címen rátaláltak a 3. századi highlandi bárdra, Ossiánra. Colin Kidd így ír erről:

„Az Ossián-jelenség nem okozott komolyabb zavart a skót felvilágosodás ideológiai irányvonalában – valójában épp erősítette azt. Noha Ossián antik költeményeinek kelta hősei számtalan  »kifinomult« erénnyel rendelkeztek – gyengéd érzelmek és büszkeség párosult kulturális egyszerűséggel és hősies, irgalmat nem ismerő harci vitézséggel –, azért mégis a kegyetlen barbarizmus képviselői voltak. Így a skót gealek… a 18. század után csak nagyon csekély mértékben járultak hozzá a skót identitás anyagához. (Gaelic Antiquity and National Identity in Enlightenment Ireland and Scotland /A kelta antikvitás és a nemzeti identitás az ír és a skót felvilágosodás korában/, 1994)

A keltaság egyetlenegyszer játszott kitüntetett szerepet a skót politika kultúra színpadán: az az identitás, amely a sötét korok Dál Riata királyságához kapcsolódik, alátámasztja azt, hogy igenis léteztek a skótok a 13. században a pikt, brit, szász, normann, breton és a flamand származású népcsoportok között, és megerősíti magukat a Dál Riata-i skótokat is. Ez a Dál Riatát idéző történet nemcsak azon igény alapjául szolgált, hogy Skócia szuverén, az angoloktól független impérium legyen, hanem a vallási identitás gyökereit is a kelta múltba vezették vissza, leginkább a mitikus Dál Riata-i királyról, I. Donaldról szóló mesékre. A Dál Riata emléke ugyanakkor a késő középkori időszak óta együtt élt Skóciában a lowlandi emberek nemtetszésével, akik a kelta életforma és szokások mellett leginkább a highlandi klánok törvényen kívüliségét bírálták. Ugyanakkor nem egészen a 18. századig a keltákkal szemben megmutatkozó, gyakorlati ellenszenv azzal párosult, hogy elutasították a nemzet büszke Dál Riata-i múltját is. De ezután… – ismét Kidd szavait idézem:

„Skócia kelta eredetű identitása számos intellektuális csapást szenvedett el, amelyet soha nem volt képes kiheverni… A felvilágosult skót társadalomtudósok történelmi munkáiban… a highlandi kelta kultúra értékeit megfosztották bárminemű nemzeti vagy etnikai identitást meghatározó jelentőségétől, és átmenetileg úgy kezelték, mint az emberi civilizáció egyik tünetét, azaz a társadalmi visszamaradottság keretei között értelmezték újjá.”

Míg Skócia irodalmi rétegeinek erőfeszítései a Lowlandsre irányultak, addig a Highlands zavarba ejtően anakronisztikus maradt. Érvelésük szerint a múlt idegen tartomány, „a primitív ember mentális világa, ide értve az etnikai és nemzeti elődöket is… már régen kiveszett a civilizált, kereskedelmi modernitásból.” A modernitás tehát egy tetszőleges kiválasztott történelemolvasattól függ. A felvilágosult skótok minimalizálták a különbségeket az intézményes és a kulturális világban, és ennek eredményeképp képesek voltak érzelmileg függetleníteni magukat a skót gael gyökerektől, mint egy primitív közösségtől. Így a 18. században megmutatkozó újjáteremtett lowlandi kultúra  „csak gyámoltalan cinkosa volt a brit egyesítési és imperialista törekvéseknek, amelyek semmit nem tettek azért, hogy helyreállítsák a skótok gazdag etnokulturális identitását” (Kidd). Murray Pittock The Invention of Scotland (Skócia feltalálása)című művében egyetért azzal, hogy a highlandi kultúra „romantikus jelei és jelképei” kulcsfontosságú elemek abban a folyamatban, „amelyben a skót etnikai nacionalizmus megbékél a globális állapotokkal” (MacKenzie). Ugyanakkor az imperialisztikus kölcsönhatás szoros kapcsolatban áll a biztonságosan lawlandi Burns tradíciókkal, és azokkal az erőfeszítésekkel, hogy olyan skót hősöket alkossanak, amelyek elegyítik magukban a lawlandi és a highlandi személyiségjegyeket. Úgy tűnik tehát, hogy Skócia változatos és számos különböző jegyet elegyítő kultúrájának problémáját sikerült megoldani azáltal, hogy összeolvasztották a különböző alkotóelemeket – mint azt szépen példázza a Burns társaságok, a Highland játékok és a Szent András szervezetek léte, amelyek a Birodalom minden területén feltűntek, és amelyek mind a mai napig fennmaradtak.
Ez év január 25-én 18 ország több mint ezer, összesen 80 ezer tagot számláló Burns klubja rótta le tiszteletét a nagy bárd születésének évfordulója alkalmából. Már a „Burns vacsora” rítus puszta ténye is tovább hagyományozza a költő „Skócia nemzeti ikonja” státuszát. Burns fennmaradása valóban különös – noha helyénvaló a feltételezés, hogy a költő egy olyan nemzetet jelképez, amelynek történelme – akárcsak Burnsé magáé – kilúgozott, misztifikált, mi több, időnként koholt. Neil Ascherson nemrégiben a London Review of Books hasábjain megjelent cikkében arról a megfigyeléséről számol be, hogy Burns rajongói az elmúlt két évszázad során mindig azon kapták magukat, ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy „újra és újra megjelenítsék hősüket egy kitalált életrajz szereplőjeként.” Az igazság elferdítése megbocsáthatónak tűnik, sőt akár elkerülhetetlen, ha a rendelkezésre álló tények ennyire szegényesek (vagy ennyire ellentmondásosak). Ha Burns életének elmesélése során „bevallanánk, hogy fogalmunk sincs, mit miért csinált, vagy mit gondolt erről vagy arról az emberről, akkor az majdhogynem a halhatatlan költő emlékének elárulása lenne.” Nem sok választásunk marad hát, lehengerelnek minket „az egymás után következő életrajzírók, akik saját úri kedvük szerint öltöztetik fel saját Burns bábujukat.”
Robert Burns élete rövid, szenvedélyes és ellentmondásos volt, a viselkedése pedig sokszor érthetetlennek tűnik. Hogy lehetséges az, hogy az egyenlőség és a szabadság elkötelezett szószólója, A rabszolga panaszának szerzője egyszer csak fogja magát, és úgy dönt, hogy Jamaicába utazik rabszolgahajcsárnak? És hogyan gyászolhatja a skót függetlenség elvesztését, miközben a brit alkotmányt dicsőíti? Ascherson szavaival élve úgy tűnik, hogy „Burns időnként sutba vágta a meggyőződéseit, a legjobb verseivel egyetemben.” Ezeket az ellentmondásokat azonban figyelmen kívül hagyja a kortárs bálványimádás – ehelyett Alex Salmond arra hívja fel a figyelmünket arra, hogy „Burns üzenete a barátságról, az Auld Lang Syne (Haj-hajdanán Weöres Sándor fordításában – A ford.), örökérvényű.”
Érdekes párhuzam, hogy a hagyományos skót történetírás hajlamos rá, hogy egyszerűen kihagyja a kínosabb történelmi mozzanatokat – mint például Skócia  belebonyolódását a rabszolgatartásba –, és hogy állandósítson bizonyos téveszméket, mint például azt a meggyőződést, hogy Anglia leigázta Skóciát. A „misztifikáció” folyamatának – amelynek a Hazatérés ünnepségsorozat csak egy újabb megjelenési formája –, aggasztóan konzervatív aspektusai vannak. Talán jobb volna, ha nem úgy tekintenénk 2009-re, mint az unásig ismert skót közhelyek ünneplésére. Sokkal inkább lehetőségnek kellene tartanunk arra, hogy elköteleződhessünk a kulturális sokszínűség mellett, amely mindig is centrális helyet foglalt el Skócia történelmében, és amely mind a mai napig létezik. 

     Edinburgh Review 126 (2009), eurozine

           MÁRTON RÓZA KRISZTINA FORDÍTÁSA
 
 



Lettre, 2009 tél, 75. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret