Julia Kissina
Alkalmi vendég
A férjem rokona katolikus volt. Meghalt, és nem váltott ki könnyeket
egyetlen rokonából sem. Ami utána maradt, senkit nem érdekelt, csupa jelentéktelen
holmi. Olyan gyorsan zárták koporsóba, hogy megnézni sem lehetett a benne
fekvőt. Egy csúnya kis templomban, ahol rosszul játszott az orgonista,
köré gyülekeztek férfiak és nők.
Mindnyájan csak magukra gondoltak, semmi nem terelte el a figyelmüket.
A férfiak bőrkabátjaikban egyedül akartak lenni. A sűrűn kifestett nők
fogyni akartak. De az európai racionalizmus hagyománya szerint mindenki
komor méltósággal viselte magát.
A pap épp, hogy megérkezett a dzsoggingjában és izzadt. Sebtében felvette
az edzőruha fölé a reverendát, találomra kinyitotta a Bibliát és felolvasott
néhány elsőre talált idézetet, ami ideálisan passzolt a sajnálatos eseményhez.
A közönség meg se moccant, akár a színházban. Homályosan ismerték ezeket
a szavakat, olvasták az iskolában, gyakran idézték a rádióban a nagy egyházi
ünnepeken.
A pap érthetően formálta a szavakat. Egy kicsit sietősen beszélt ahhoz,
ami egy temetésen kívánatos, bár ki tudja, nem sietősebb-e, amikor honoráriumra
se számíthat. Így aztán mindenkit hidegen hagyott a szép, puha száj. Szándékosan
imbolygott, hintázott, nekilendült és oktató szüneteket tartott, a szükséges
helyeken néha felemelte a hangját, hogy aztán a következő szavaknál suttogjon.
Hirtelen az özvegy felé fordult. Aki, tudvalevő, két napja le sem hunyta
a szemét. Ezt követően a pap fejét az elhunyt fia felé lendítette, aki
új, kölnivízszagú kesztyűbe bújtatta a kezét, majd az elhunyt lánya felé
fordult, aki egész figyelmét az egyik szállítóra koncentrálta. Szép férfi
volt ez a szállító, magas, szélesarcú, fekete gödrökkel a lába alatt. Végül
a lelkész befejezte, és akkorát sóhajtott, hogy bepárásodott a szemüvege.
A közönség kezdett fellélegezni. A négy szállító, akik ellenzős sapkát
és valódi szövetből készült szürke rövidkabátot viseltek, vállukra emelték
a koporsót és kivitték a templomból.
Az özvegy egy percre elgyönyörködött a fekete szalagban, a megrendelt
szépírásban, a jól látható: Drága Eriknek Erikától feliratban. Látta, hogy
minden tekintet feléje fordul, mindenki őt nézi. Bűntudatos pillantással
végignézett magán, s egyszerre csak meglátott egy hasához tapadó fehér
selyemfonalat. Észrevették! A hátán végigfutott a hideg, és elakadt a bordái
között. Hüppögött, kezével eltakarta püffedt arcát és észrevehetetlenül
összetekerte a cérnát golyóvá. A közönség, akit nem gyötört a részvét,
látnivalóan abban bízott, hogy majd az özvegy siratja a halottat. Az özvegy
körbenézett a jelenlévőkön, és egy cobolyprém galléron állapodott meg a
tekintete, amit az unokahúga viselt. Bűntudatosan elmosolyodott, majd leeresztette
a szemhéját és követte a koporsót.
A temetési menet összezavarodott, remegett, mint a töltelék. Az özvegy
igyekezett zavarát leplezni, suttogva beszélt a fiával arról, hogy a gulyást
már elhozták az étteremből, és melegítik speciális gázon, s hogy a gázt
különleges palackokból adják. Hátulról a tömeg morajlott. A fiú megrántotta
az anyja kezét, és szemével a temetőmunkások felé intett. Az anya megtorpant,
és újra az egyenletesen ringatózó koporsóra nézett. Végül a koporsóvivők
odaértek a fagyos úton a frissen ásott sírhoz, s vállukról levéve lassan
kezdték leengedni a gödörbe. A koporsó nem akadozott, hanem engedelmesen
ereszkedett, mintha csak türelmetlenül várná, hogy mikor ér földet. A vézna
sírásó behízelgő mosollyal, azzal, ami megkülönbözteti a sírásót a soha
nem mosolygó koporsóvivőtől, összelapátolt egy kupac földet, csálén odaállt
a gödör fölé, és felkínálta a lapátot a földdobáláshoz. Az első göröngyöt
a lelkész dobta. Utána következett az özvegy. Egy egész lapáttal dobott
a világos fakoporsóra és próbálta erősen figyelni a fedelét. A föld csak
kopogott a koporsón. Semmi nem történt. A koporsó drága volt és hasztalanul
került a föld alá. Csalódottan lépett odébb és várta, hogy következzenek
a többiek.
A vendégek derekasan dobálták a földet, végül kimerülten a temetőfenntartó
felelősségére bízták a továbbiakat. A sírköves otthonosan, házigazdaként
dudorászva mozgolódott a gödör felett, a gyászolók pedig kezdtek sietősen
eltávozni a sövény felé.
Őszre járt, s ez az első, fagyot még nem hozó hideg előhívta az éhséget
a gyászolók bensőjében. A halál lehelete dermeszt, s ettől mindnyájan megéheztek.
A gyászmenet szétszéledt, ki a saját kocsiján, ki taxival, s tíz perc múlva
megjelentek a házban, mintegy oppozícióban a másik kapuval, a gazdag temetőivel.
A gyászolók lerázták magukról az olvadó havat, sietősen topogtak a küszöbön,
s megkönnyebbülve mentek be a melegre, ahol nedves bundáikat az előszobai
padra vetették.
A fekete szalagokkal díszített vendégszobában az elhunyt lánya vesződött
egy alumíniumteknőben főzött gulyással, és automatikusan töltögette a tányérokba.
Az öccse és az unokaöccsei futószalag gyanánt felsorakoztak, minden úgy
ment, mint a karikacsapás, végül mindenki megtalálta a neki megfelelő helyet
és csend lett.
Az özvegynek nem okozott gondot férje hiánya: háziasszonyként élvezettel
figyelte a barna marhahúsfalatokat, ahogy azok eltűntek az ismerősök és
ismeretlenek szájában. Lassanként morajlás futott végig az asztalon. Egy
unokaöcs megkönnyebbülten elővette fényképeit a legutóbbi szabadságáról
és suttogva magyarázni kezdte a vitorlás felépítését. Az egyik rokon a
harmadik kupica után, amit a halott emlékére ivott, disznó vicceket kezdett
mesélni.
Csak Varja, az orosz lány nézett fátyolos szemmel, aki véletlenszerűen
került ide a temetésre és katolikus sem volt. Felállt az asztaltól és csendesen
lement a lépcsőn, oda, ahol az elhunyt az utolsó hónapjait töltötte. Harmadik
napja volt külföldön. Idegenül mozgott a hálóban, villanyt gyújtott, nagy
nehezen talált egy fotót, ahol a megboldogult egy macskát simogatott. A
fényképen a halott külföldi barna pizsamában ült a díványon, és tettetett
vidámsággal simogatta a macskát, az pedig a férfit nézte fürkészőn. Varja
igazságtalannak tartotta, hogy ahelyett, hogy sírnának, mindannyian gulyást
esznek, és elhatározta, hogy ő szenved és koplalni fog, mintha otthon lenne.
Ahogy áthaladt a szobán, forróság öntötte el a nyomorúság érzésétől, elképzelte,
hogy nemrég még ezen a padlón járkált az elhunyt. Sosem ismerte, de a fotó
alapján elképzelte az élőt, ahogy komótosan megy a világoszöld tapéta mentén,
ahogy tapogatja száraz jobb kezével a falat, ballal tartja a gyapjúplédet.
Ahogy hirtelen megérinti a vállával a falon függő üdülőt ábrázoló fekete-fehér
fotót. Varja észrevett egy apró üvegcserepet, egy széttört üveg darabkáját.
Igaza volt. Itt jött-ment ez a külföldi, aki most halott. Leült a plüssdíványra,
amin az elhunyt úgy szerette simogatni a macskát. És a macska visszajött,
gombolyagban Varja térdére ült. Az emeleten már táncolni kezdtek. A szekrény
remegett. Az elhunyt két, a nyugati élettől eltelt boldog ötéves unokácskája
meglepetten futkosott a lépcsőn. A fejük fehér volt, mintha tévedésből
behintőporozták volna.
Varja még egyszer sajnálattal megszemlélte az elhunyt fotóját, büszkén
emlékezett az orosz temetésekre, élesen látta maga előtt. „Nálunk zokognak
– gondolta – szokásosan. És vodkát isznak az elhunyt egészségére, aztán
részegen sírnak és isznak. Tanulságos eset volt, amikor egyszer Taskentben
egy csaknem ismeretlen asszony temetésére került, és a nagydarab kövérecske
nő, aki a nyitott koporsóban feküdt, könnyekre fakasztotta. Ez a bánat
most is itt volt, növekedett, túlnőtt mások bánatán, és Varja büszke volt
erre. Akkor azon a taskenti temetésen a zongorán talált egy fotót az elhunytról,
amit összehasonlított a koporsóban fekvővel, s ezzel az összehasonlítással
mindig nyert a kép, és azután ettől neki, Varjának kiszáradt a torka és
szipákolni kezdett, mert általánosított és arra a következtetésre jutott,
hogy milyen semmiség is az élet. És most is, ettől a visszaemlékezéstől
Varja sírva fakadt. Kezdte siralmasan érezni magát, magányos hősként, aki
egy idegen halottra gondol.
A lépcsőn lejött az elhunyt fia, és elment a naptár mellett, amin a
halál dátumánál álltak a számok. A lapokat mindig a halott tépte ki a naptárból
– ez volt a magyarázat – és most nem volt, aki ezt megtegye, ezért a naptár
szimbolizálta a halál idejét.
A fiú nyugodtan odament Varjához és kifejezéstelenül kérdezte: - Te
Varja, tudod, ott fent, enni? – kérdezte kedvesen, de hibásan, mert nemrég
kezdett oroszul tanulni, mégpedig Varja volt a levelező barátja.
- Nem kell a ti gulyásotok nekem – mondta iskolás németséggel Varja,
de elkeseredésében erős akcentussal, és magában megismételte oroszul: a
német-fasiszta gulyásotok. A fiú odébb ment és rágyújtott. Varja
elhatározta, hogy megpuhítja, beszélgetéssel és más módszerekkel megkísérli
előhívni belőle sajnálatát az apja iránt, vagy valamilyen emberi érzés
szikráját előcsiholni. Kedve szerint azt kérdezte volna, zokog-e majd feltartóztathatatlanul,
amikor az anyja meghal? De ezt kérdezte kis megfontolás után: Kit szeretett
jobban, az apját vagy az anyját? Kérdésével világosan zsákutcába terelte
a fiút, és kárörvendő mosoly bujkált a szája sarkában. Várta a választ.
A fiú nyugodtan felnézett a remegő mennyezetre: - Mutti-anyát - mondta
kis gondolkodás után. Ott fenn már bekapcsolták a rádiót. A halott külföldi
fia a műanyag kristálycsillárt nézegette, és látnivalóan az emeletre kívánkozott.
De Varja nem hagyta annyiban. - Mutasd meg a családi albumotokat. – mondta,
kihangsúlyozva az album szót németül, „album”-mal pótolva az orosz „albom”
szót. Az elhunyt fia közömbösen kihúzott egy albumot a komódból. Nyilvánvalóan
szégyellte, hogy olyan ósdi. Megint felfelé nézett. Mutasd meg és mesélj,
kérte kitartóan Varja. - Ez apa, ez anya. Ez apa. Az anya. Ez apa. Ez a
nővérem. Ez anya – darálta. Részletesebben, részletesebben – hajtogatta
makacsul Varja. - Ez anya, fiatalon. Ez apa fiatalon. Ez a nővérem gyerekkorában
– folytatta.
- Hisz te nagyon hasonlítasz apádra – mondta Varja, hogy előhívja a
fiúból az elhunyt iránti érzelmeit. A fiú bűntudatosan vállat vont.
A lépcső megnyikordult és az özvegy ereszkedett lefelé.
- Kóstoltad már a gulyást? – kérdezte nyájaskodva.
- Nem akarok enni – mondta büszkén Varja.
- Nem szereted a gulyást?
- Nem vagyok éhes – ismételte Varja.
- Mama, de nem éhes – mosolyodott el a fiú. Az özvegy hátat fordított
és sértetten elindult visszafelé.
- Megyek anyámhoz, mert ma szomorú – mondta a fiú, és kihasználta
az alkalmat, hogy felmenjen a táncolókhoz. A mennyezet kezdett még jobban
meggörbülni. Varja pedig tovább lapozgatta az albumot, próbált minél többet
kideríteni az elhunytról, és megérteni az okát, miért nem sír senki. Így
ért el a háború előtti képekhez „Apa fiatalon”, és egyszer csak egy ilyen
képre bukkant: „Apa, mint fiatal SS tiszt”.
Varja idáig nem látott ilyen egyenruhát, de most már mindent értett.
A halottat nem szerették, mert fiatalon fasiszta volt, ráadásul az SS-ben.
Megkönnyebbülten összecsapta az albumot, úgy, hogy por szállt belőle, megvetően
a díványra hajította, a macskás képet bedugta a komód és a fal közé, úgy,
hogy a kép a komód háta mögé repült s valahová a linóleumpadlóra esett.
Odafenn bécsi keringőre táncoltak. Akkor hát ezek – a fasiszta gyászolói!
Még egyszer elismételte magában ünnepélyesen tiszta oroszsággal és leült
a sarokba, hogy akkor hát ez a harci helyzet, hogy meghívták ide, s hogyan
menjen ezután férjhez egy némethez. Két keringő következett, neki nem szólt
senki.
- Jól sikerült a gulyás – hangzott a válla fölött. Az elhunyt lánya
szólt hozzá:
- Varja, ettél már?
- Nem vagyok éhes – mondta gyűlölettel Varja.
Az özvegy a barátnőjével turbékolt az asztalnál, ujjaival babrálta
a varrást a blúzán. Varja odament a lemezes dobozhoz és nézegetni kezdte
a tartalmát. Végre megtalálta, amit keresett: A Kalinkát. Na most
megmutatom nekik, hogy volt Sztálingrád alatt – mondta magában Varja, s
a „Bécsi vér”-t lecserélte az orosz népi táncra, majd szilaj guggolós táncba
kezdett, úgy, ahogy volt, szoknyásan. A gyászolók meghökkentek. Az elhunyt
fia a sarokban állt és reszketett a szája. Az özvegy lázasan a szívéhez
kapott, belekapaszkodott a szék karfájába, és úgy tűnt, mindjárt felborul
vele. A vendégek között az ivóasztalnál már zokogtak. Az elhunyt lánya
hüppögött, és Varja, mint egy alkoholista, csak táncolt, táncolt, amíg
eszméletlenül össze nem esett...
CSANDA MÁRIA FORDÍTÁSA
Lettre, 2008 téli, 71. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|