stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Julia Kissina
Alkalmi vendég
 

A férjem rokona katolikus volt. Meghalt, és nem váltott ki könnyeket egyetlen rokonából sem. Ami utána maradt, senkit nem érdekelt, csupa jelentéktelen holmi. Olyan gyorsan zárták koporsóba, hogy megnézni sem lehetett a benne fekvőt. Egy csúnya kis templomban, ahol rosszul játszott az orgonista, köré gyülekeztek férfiak és nők. 
Mindnyájan csak magukra gondoltak, semmi nem terelte el a figyelmüket. A férfiak bőrkabátjaikban egyedül akartak lenni. A sűrűn kifestett nők fogyni akartak. De az európai racionalizmus hagyománya szerint mindenki komor méltósággal viselte magát.
A pap épp, hogy megérkezett a dzsoggingjában és izzadt. Sebtében felvette az edzőruha fölé a reverendát, találomra kinyitotta a Bibliát és felolvasott néhány elsőre talált idézetet, ami ideálisan passzolt a sajnálatos eseményhez. A közönség meg se moccant, akár a színházban. Homályosan ismerték ezeket a szavakat, olvasták az iskolában, gyakran idézték a rádióban a nagy egyházi ünnepeken.
A pap érthetően formálta a szavakat. Egy kicsit sietősen beszélt ahhoz, ami egy temetésen kívánatos, bár ki tudja, nem sietősebb-e, amikor honoráriumra se számíthat. Így aztán mindenkit hidegen hagyott a szép, puha száj. Szándékosan imbolygott, hintázott, nekilendült és oktató szüneteket tartott, a szükséges helyeken néha felemelte a hangját, hogy aztán a következő szavaknál suttogjon.  Hirtelen az özvegy felé fordult. Aki, tudvalevő, két napja le sem hunyta a szemét. Ezt követően a pap fejét az elhunyt fia felé lendítette, aki új, kölnivízszagú kesztyűbe bújtatta a kezét, majd az elhunyt lánya felé fordult, aki egész figyelmét az egyik szállítóra koncentrálta. Szép férfi volt ez a szállító, magas, szélesarcú, fekete gödrökkel a lába alatt. Végül a lelkész befejezte, és akkorát sóhajtott, hogy bepárásodott a szemüvege. A közönség kezdett fellélegezni. A négy szállító, akik ellenzős sapkát és valódi szövetből készült szürke rövidkabátot viseltek, vállukra emelték a koporsót és kivitték a templomból. 
Az özvegy egy percre elgyönyörködött a fekete szalagban, a megrendelt szépírásban, a jól látható: Drága Eriknek Erikától feliratban. Látta, hogy minden tekintet feléje fordul, mindenki őt nézi. Bűntudatos pillantással végignézett magán, s egyszerre csak meglátott egy hasához tapadó fehér selyemfonalat. Észrevették! A hátán végigfutott a hideg, és elakadt a bordái között. Hüppögött, kezével eltakarta püffedt arcát és észrevehetetlenül összetekerte a cérnát golyóvá. A közönség, akit nem gyötört a részvét, látnivalóan abban bízott, hogy majd az özvegy siratja a halottat. Az özvegy körbenézett a jelenlévőkön, és egy cobolyprém galléron állapodott meg a tekintete, amit az unokahúga viselt. Bűntudatosan elmosolyodott, majd leeresztette a szemhéját és követte a koporsót.
A temetési menet összezavarodott, remegett, mint a töltelék. Az özvegy igyekezett zavarát leplezni, suttogva beszélt a fiával arról, hogy a gulyást már elhozták az étteremből, és melegítik speciális gázon, s hogy a gázt különleges palackokból adják. Hátulról a tömeg morajlott. A fiú megrántotta az anyja kezét, és szemével a temetőmunkások felé intett. Az anya megtorpant, és újra az egyenletesen ringatózó koporsóra nézett. Végül a koporsóvivők odaértek a fagyos úton a frissen ásott sírhoz, s vállukról levéve lassan kezdték leengedni a gödörbe. A koporsó nem akadozott, hanem engedelmesen ereszkedett, mintha csak türelmetlenül várná, hogy mikor ér földet. A vézna sírásó behízelgő mosollyal, azzal, ami megkülönbözteti a sírásót a soha nem mosolygó koporsóvivőtől, összelapátolt egy kupac földet, csálén odaállt a gödör fölé, és felkínálta a lapátot a földdobáláshoz. Az első göröngyöt a lelkész dobta. Utána következett az özvegy. Egy egész lapáttal dobott a világos fakoporsóra és próbálta erősen figyelni a fedelét. A föld csak kopogott a koporsón. Semmi nem történt. A koporsó drága volt és hasztalanul került a föld alá. Csalódottan lépett odébb és várta, hogy következzenek a többiek.
A vendégek derekasan dobálták a földet, végül kimerülten a temetőfenntartó felelősségére bízták a továbbiakat. A sírköves otthonosan, házigazdaként dudorászva mozgolódott a gödör felett, a gyászolók pedig kezdtek sietősen eltávozni a sövény felé.
Őszre járt, s ez az első, fagyot még nem hozó hideg előhívta az éhséget a gyászolók bensőjében. A halál lehelete dermeszt, s ettől mindnyájan megéheztek. A gyászmenet szétszéledt, ki a saját kocsiján, ki taxival, s tíz perc múlva megjelentek a házban, mintegy oppozícióban a másik kapuval, a gazdag temetőivel. A gyászolók lerázták magukról az olvadó havat, sietősen topogtak a küszöbön, s megkönnyebbülve mentek be a melegre, ahol nedves bundáikat az előszobai padra vetették. 
A fekete szalagokkal díszített vendégszobában az elhunyt lánya vesződött egy alumíniumteknőben főzött gulyással, és automatikusan töltögette a tányérokba. Az öccse és az unokaöccsei futószalag gyanánt felsorakoztak, minden úgy ment, mint a karikacsapás, végül mindenki megtalálta a neki megfelelő helyet és csend lett.
Az özvegynek nem okozott gondot férje hiánya: háziasszonyként élvezettel figyelte a barna marhahúsfalatokat, ahogy azok eltűntek az ismerősök és ismeretlenek szájában. Lassanként morajlás futott végig az asztalon. Egy unokaöcs megkönnyebbülten elővette fényképeit a legutóbbi szabadságáról és suttogva magyarázni kezdte a vitorlás felépítését. Az egyik rokon a harmadik kupica után, amit a halott emlékére ivott, disznó vicceket kezdett mesélni. 
Csak Varja, az orosz lány nézett fátyolos szemmel, aki véletlenszerűen került ide a temetésre és katolikus sem volt. Felállt az asztaltól és csendesen lement a lépcsőn, oda, ahol az elhunyt az utolsó hónapjait töltötte. Harmadik napja volt külföldön. Idegenül mozgott a hálóban, villanyt gyújtott, nagy nehezen talált egy fotót, ahol a megboldogult egy macskát simogatott. A fényképen a halott külföldi barna pizsamában ült a díványon, és tettetett vidámsággal simogatta a macskát, az pedig a férfit nézte fürkészőn. Varja igazságtalannak tartotta, hogy ahelyett, hogy sírnának, mindannyian gulyást esznek, és elhatározta, hogy ő szenved és koplalni fog, mintha otthon lenne. Ahogy áthaladt a szobán, forróság öntötte el a nyomorúság érzésétől, elképzelte, hogy nemrég még ezen a padlón járkált az elhunyt. Sosem ismerte, de a fotó alapján elképzelte az élőt, ahogy komótosan megy a világoszöld tapéta mentén, ahogy tapogatja száraz jobb kezével a falat, ballal tartja a gyapjúplédet. Ahogy hirtelen megérinti a vállával a falon függő üdülőt ábrázoló fekete-fehér fotót. Varja észrevett egy apró üvegcserepet, egy széttört üveg darabkáját. Igaza volt. Itt jött-ment ez a külföldi, aki most halott. Leült a plüssdíványra, amin az elhunyt úgy szerette simogatni a macskát. És a macska visszajött, gombolyagban Varja térdére ült. Az emeleten már táncolni kezdtek. A szekrény remegett. Az elhunyt két, a nyugati élettől eltelt boldog ötéves unokácskája meglepetten futkosott a lépcsőn. A fejük fehér volt, mintha tévedésből behintőporozták volna.
Varja még egyszer sajnálattal megszemlélte az elhunyt fotóját, büszkén emlékezett az orosz temetésekre, élesen látta maga előtt. „Nálunk zokognak – gondolta – szokásosan. És vodkát isznak az elhunyt egészségére, aztán részegen sírnak és isznak. Tanulságos eset volt, amikor egyszer Taskentben egy csaknem ismeretlen asszony temetésére került, és a nagydarab kövérecske nő, aki a nyitott koporsóban feküdt, könnyekre fakasztotta. Ez a bánat most is itt volt, növekedett, túlnőtt mások bánatán, és Varja büszke volt erre. Akkor azon a taskenti temetésen a zongorán talált egy fotót az elhunytról, amit összehasonlított a koporsóban fekvővel, s ezzel az összehasonlítással mindig nyert a kép, és azután ettől neki, Varjának kiszáradt a torka és szipákolni kezdett, mert általánosított és arra a következtetésre jutott, hogy milyen semmiség is az élet. És most is, ettől a visszaemlékezéstől Varja sírva fakadt. Kezdte siralmasan érezni magát, magányos hősként, aki egy idegen halottra gondol.
A lépcsőn lejött az elhunyt fia, és elment a naptár mellett, amin a halál dátumánál álltak a számok. A lapokat mindig a halott tépte ki a naptárból – ez volt a magyarázat – és most nem volt, aki ezt megtegye, ezért a naptár szimbolizálta a halál idejét. 
A fiú nyugodtan odament Varjához és kifejezéstelenül kérdezte: - Te Varja, tudod, ott fent, enni? – kérdezte kedvesen, de hibásan, mert nemrég kezdett oroszul tanulni, mégpedig Varja volt a levelező barátja.
- Nem kell a ti gulyásotok nekem – mondta iskolás németséggel Varja, de elkeseredésében erős akcentussal, és magában megismételte oroszul: a német-fasiszta gulyásotok.  A fiú odébb ment és rágyújtott. Varja elhatározta, hogy megpuhítja, beszélgetéssel és más módszerekkel megkísérli előhívni belőle sajnálatát az apja iránt, vagy valamilyen emberi érzés szikráját előcsiholni. Kedve szerint azt kérdezte volna, zokog-e majd feltartóztathatatlanul, amikor az anyja meghal? De ezt kérdezte kis megfontolás után: Kit szeretett jobban, az apját vagy az anyját? Kérdésével világosan zsákutcába terelte a fiút, és kárörvendő mosoly bujkált a szája sarkában. Várta a választ. A fiú nyugodtan felnézett a remegő mennyezetre: - Mutti-anyát - mondta kis gondolkodás után. Ott fenn már bekapcsolták a rádiót. A halott külföldi fia a műanyag kristálycsillárt nézegette, és látnivalóan az emeletre kívánkozott. De Varja nem hagyta annyiban. - Mutasd meg a családi albumotokat. – mondta, kihangsúlyozva az album szót németül, „album”-mal pótolva az orosz „albom” szót. Az elhunyt fia közömbösen kihúzott egy albumot a komódból. Nyilvánvalóan szégyellte, hogy olyan ósdi. Megint felfelé nézett. Mutasd meg és mesélj, kérte kitartóan Varja. - Ez apa, ez anya. Ez apa. Az anya. Ez apa. Ez a nővérem. Ez anya – darálta. Részletesebben, részletesebben – hajtogatta makacsul Varja. - Ez anya, fiatalon. Ez apa fiatalon. Ez a nővérem gyerekkorában – folytatta.
- Hisz te nagyon hasonlítasz apádra – mondta Varja, hogy előhívja a fiúból az elhunyt iránti  érzelmeit. A fiú bűntudatosan vállat vont. A lépcső megnyikordult és az özvegy ereszkedett lefelé.
- Kóstoltad már a gulyást? – kérdezte nyájaskodva.
- Nem akarok enni – mondta büszkén Varja.
- Nem szereted a gulyást?
- Nem vagyok éhes – ismételte Varja.
- Mama, de nem éhes – mosolyodott el a fiú. Az özvegy hátat fordított és sértetten elindult visszafelé.
 - Megyek anyámhoz, mert ma szomorú – mondta a fiú, és kihasználta az alkalmat, hogy felmenjen a táncolókhoz. A mennyezet kezdett még jobban meggörbülni. Varja pedig tovább lapozgatta az albumot, próbált minél többet kideríteni az elhunytról, és megérteni az okát, miért nem sír senki. Így ért el a háború előtti képekhez „Apa fiatalon”, és egyszer csak egy ilyen képre bukkant: „Apa, mint fiatal SS tiszt”.
Varja idáig nem látott ilyen egyenruhát, de most már mindent értett. A halottat nem szerették, mert fiatalon fasiszta volt, ráadásul az SS-ben. Megkönnyebbülten összecsapta az albumot, úgy, hogy por szállt belőle, megvetően a díványra hajította, a macskás képet bedugta a komód és a fal közé, úgy, hogy a kép a komód háta mögé repült s valahová a linóleumpadlóra esett. Odafenn bécsi keringőre táncoltak. Akkor hát ezek – a fasiszta gyászolói! Még egyszer elismételte magában ünnepélyesen tiszta oroszsággal és leült a sarokba, hogy akkor hát ez a harci helyzet, hogy meghívták ide, s hogyan menjen ezután férjhez egy némethez. Két keringő következett, neki nem szólt senki.
- Jól sikerült a gulyás – hangzott a válla fölött. Az elhunyt lánya szólt hozzá:
- Varja, ettél már?
- Nem vagyok éhes – mondta gyűlölettel Varja.
Az özvegy a barátnőjével turbékolt az asztalnál, ujjaival babrálta a varrást a blúzán. Varja odament a lemezes dobozhoz és nézegetni kezdte a tartalmát. Végre megtalálta, amit keresett: A Kalinkát.  Na most megmutatom nekik, hogy volt Sztálingrád alatt – mondta magában Varja, s a „Bécsi vér”-t lecserélte az orosz népi táncra, majd szilaj guggolós táncba kezdett, úgy, ahogy volt, szoknyásan. A gyászolók meghökkentek. Az elhunyt fia a sarokban állt és reszketett a szája. Az özvegy lázasan a szívéhez kapott, belekapaszkodott a szék karfájába, és úgy tűnt, mindjárt felborul vele. A vendégek között az ivóasztalnál már zokogtak. Az elhunyt lánya hüppögött, és Varja, mint egy alkoholista, csak táncolt, táncolt, amíg eszméletlenül össze nem esett...

       CSANDA MÁRIA FORDÍTÁSA
 



Lettre, 2008 téli, 71. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret