stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Kiss Csilla
Semprún és Villepin az európai emberről

Miért ír egy spanyol és egy francia közös könyvet? Ez persze nem a valódi kérdés: ennél sokkal érdekesebb, hogy miért ír egy baloldali aktivista és egy megrögzött jobboldali közös könyvet Európáról? Miért és hogyan találják magukat abban a helyzetben, hogy mindketten az európai álmot szeretnék élni?

Márpedig Jorge Semprún és Dominique de Villepin pontosan ezt teszik közös könyvükben az európai emberről. A szerzők egyike sem igényel bemutatást. Mire A nagy utazás-sal, csaknem negyvenévesen, berobbant az irodalmi életbe, Semprún túl volt a francia ellenálláson, a buchenwaldi koncentrációs táboron, tíz év illegális földalatti munkán Franco Spanyolországában,  és éppen leszámolóban volt a spanyol kommunista párttal (és az ővele): miközben könyve elnyerte a Formentor-díjat, eurokommunista nézetei miatt az SKP kizárta először a vezetőségből, majd tagjai sorából. Bár innentől „hivatalosan” írói pályára lépett (ahogyan ezt tucatnyi regénye, esszéje bizonyítja), nem fordított hátat a politikának: 1988 és 1991 között Felipe Gonzáles szocialista kormányának (pártonkívüli) kulturális minisztere, s azóta is résztvevője számtalan politikai vitának és kampánynak: legújabban a francia szocialista párt megújítását célul kitűző Gracchusok sorában, azok között, akik már a 2007-es elnökválasztási kampányban is a szocialistáknak a centrummal (François Bayrou) kötendő koalícióját szorgalmazták, ami egyúttal mutatja Semprún politikai nézeteinek módosulását is. 

Ha Semprúnt manapság elsősorban íróként (bár kétségkívül politikus íróként) ismeri a közvélemény, Villepin mindenekelőtt politikus, legutóbb Franciaország miniszterelnöke volt, és egy darabig Jacques Chirac felkent utódjaként is tekintettek rá az elnöki székben. Mostanában a Nicolas Sarkozy elleni rágalmazási és hamisítási botrány, a Clearstream-ügy fő gyanúsítottjaként (vagy bűnbakjaként) szerepel a hírekben, de mindennek ellenére neki is megvan a maga írói munkássága: többek közt Napóleon száznapos uralmáról írt könyvet (Les Cent Jours, Perrin 2001.). 

Ami az ex-kommunista baloldalit és az elkötelezett gaullistát legalábbis egy könyv erejéig, összehozza, az az Európa jövőjéért való aggodalom, különösen a 2005-ös francia referendum és az ott győzedelmes „nem” tükrében. Villepin miniszterelnökként kampányolt az „igen” mellett (mintegy remélt megkoronázásaként Chirac politikai karrierjének), Semprún pedig az „igent” támogató művészek és értelmiségiek Jack Lang által összehívott szocialista bizottságában kelt ki a „nem” mellett kampányoló Laurent Fabius ellen (Le Monde, 2005. február 23.). Jelen könyvben felidézi Fabius korábbi támogatását a Maastrichti Szerződést illetően és elítéli azt a „szélkakas” viselkedést, amely ugyanazon érveket használja az Alkotmánnyal szemben, amelyeket annak idején az uniós szerződés mellett alkalmazott. Demonstrálva, hogy az ideológiai ellentétet egy adott ügy alkalomadtán felülírhatja, 2005 őszén azzal lepte meg római közönségét, hogy amennyiben Fabius és Villepin versengene a francia elnöki pozícióért, ő, a baloldali, a Villepin által megtestesített jobboldalra szavazna (Le Monde, 2005. november 17.). 

Jelen mű e két, eltérő múlttal, tapasztalattal, politikai meggyőződéssel bíró, de az európai eszméhez egyformán ragaszkodó ember párbeszédéből nőtt ki, amelynek hátterét, mozgatóerejét a franciaországi referendum és annak kudarca adja. Az ezt követő európai tanácstalanság és tehetetlenség nemcsak jó alkalmat nyújt, de okot is ad arra, hogy átgondoljuk az európai eszme gyökereit, történetét, hogy megerősítsük európai identitásunkat és kimozduljunk a bénultságból. A könyv így egyszerre történeti áttekintés két művelt európai gondolkodó-politikus tollából, és politikai program Európa jövőjére nézve. A közösen írt bevezető és konklúzió kivételével a kötet fejezeteiben a két szerző egymásra reflektálva fejti ki nézeteit Európa múltjáról, jelenéről és jövőjéről. A könyv két alapvető síkon mozog: elemzéseiben Villepin inkább történeti, politikus, Semprún filozofikus, de mindkét megközelítés e két, alapvetően eltérő politikai családból származó és hátterű személyiség mély, ideológiai különbségeken felülemelkedő és túlmutató európai elkötelezettségét demonstrálja.  

***

Európa, az európai egység nehezen megszerzett tapasztalat és emlékezet gyümölcse. Európa történelmét Villepin szerint a bezárkózás és nyitottság, saját határainak meghúzása és a terjeszkedés vágya között feszülő ellentét (amely soha nem engedte, hogy ezen határokat állandónak és merevnek tekintsék) határozza meg. Egyszerre keresi saját identitását, a bezárkózást és nyit a hozzá hasonló szellemiségűek felé. De Európa ugyanakkor a szétszaggatott kontinens: történelmét háborúk és a pusztulás gyors felejtéséből következő újabb háborúk szegélyezik. Évszázadokon át politikusok, egyházi személyek, filozófusok és írók ismerték fel és hangsúlyozták az európai államok közös érdekét, a béke szükségességét és gondolkodtak egységes Európában. Az európai eszme és az európai valóság azonban századokon át ellentétben állt egymással. A ma már közhelyszámba menő fordulópontot az első, és különösen a második világháború, annak soha nem látott kegyetlensége jelentette az európai tudat számára. Az elborzasztó élmény hatására Európa új jövőt keresett magának. Sikere, fénye, eszméi, amelyek 1989-ben a vasfüggöny leomlásához is vezettek, ugyanakkor nem fedhetik múltjának sötét foltjait. Csak ezen fájdalmas igazságok elfogadása, napi vizsgálata vezethet a jövő felé, amelyben  az egymástól különböző, és egyediségükre büszke nemzetek felismerik Európában jövőjüket és reményeiket. Ebben a keresésben alapvető szerepet játszik Franciaország, Európa meghatározó állama. Villepin frankocentrikus nézőpontja természetesen nem meglepő, sem a szerző kötődéseit, sem a francia népszavazási kudarc jelentőségét tekintve. Ezzel az olvasó is fontos perspektívát kap, amennyiben felteheti magának a kérdést, mennyiben tükrözik Franciaország értékei az európai értékeket. Semprún kötődése bonyolultabb: végső soron ő maga is Franciaországot választotta (bár sosem adta fel spanyol állampolgárságát, vagy folyamodott franciáért), kultúrája viszont hármas alapon nyugszik: elsősorban spanyol, német és francia forrásokból merít. 

Míg Villepin Európa évszázadokra visszamenő történelméből hozza példáit, Semprún elsősorban a 20. századra, annak néhány meghatározó dátumára és szimbólumára koncentrál, mint például az 1937-es párizsi világkiállítás két totalitarizmust jelképező agresszív német és orosz pavilonja, vagy Edmund Husserl 1935-ös előadása az Európát fenyegető legnagyobb veszélyről, a csüggedtségről és tehetetlenségről. Amit Husserl a totalitárius katasztrófa közepén mondott, ma is aktuális: hetven év elteltével, más kontextusban, de továbbra is ez a legfőbb fenyegetés, az elitista euroszkepticizmus, a populista és demagóg szuverenizmus mozgatóereje. (Érdekességként említhető, hogy Husserl előadásáról Semprún először a buchenwaldi táborban hallott egy osztrák rabtársától.) Európát, állította Husserl, s vele együtt a szerzők, nem földrajzi határai, hanem eszméi definiálják. Európa spirituális egység, kulturális sokszínűsége a demokrácia alapjain nyugszik. Semprún ezt a Husserl által célként megjelölt nemzetekfelettiséget állítja szembe Martin Heidegger 1934-es nemzeti szocializmust propagáló előadásával és sejti ebben a mai partikularizmusok rokonát. 

Az európai ember utazó, aki soha nem érezheti magát idegennek egyetlen európai országban sem: „adjanak nekem egy várost folyóval, néhány könyvtárral, múzeumokkal, kávéházakkal, természetesen, terekkel, ahol a napon olvasni lehet, és otthon leszek, heimlich. Vagyis, Európában” – határozza meg Semprún az európaiság lényegét (p 217). Franciaország élen járt ebben, amikor menedéket, otthont nyújtott Picassónak, Mirónak, a spanyol republikánusoknak, a nácizmus üldözöttjeinek. (S amikor sorsukra hagyta, internálta, vagy épp kiszolgáltatta őket Németországnak, pontosan ez az európai eszme sérült.) Európa határai elsősorban kulturálisak, amely összefüggésben a földrajzi határok másodlagosnak számítanak. E kultúra alapja a ráció, valamint a világ „európaizálásnak” vágya, nem földrajzi, de spirituális értelemben: gondolatok, intézmények terjesztését jelenti (nem azt, amit a volt gyarmatokban értenek rajta). Az európai ember ugyanakkor nyitott, s nem csupán a többi európai ország kultúrájára, hanem tőle különböző civilizációkra is, és itt Semprún, szinte magától értetődően, említi az iszlámot. Bár a történelem során voltak időszakok, amikor a határok nem képviseltek áthatolhatatlan sorompót a nemzetállamok között (Villepin a Német-Római Császárságot, különböző hercegségeket említi példaként), de az a kísérlet a „béke birodalmának” megteremtésére, amelynek végeredményeként az államok feladják szuverenitásukat és közös szabályoknak vetik magukat alá, ahogyan ezt az Alkotmány előirányozta, példa nélküli próbálkozás. 

***

Európa történelmének kísérőjelensége a félelem. Félelem a járványoktól, a természet kiszámíthatatlanságától, Istentől, majd a tudomány által kínált új perspektíváktól, amelyek nemcsak jótékony hatásukban mutatkoztak meg, hanem fenyegették megszokott életkereteinket, és rettenetes találmányok létrehozására is képesek voltak. És, ahogyan Jacques Callot és Goya képei, Picasso Guernicája kitűnően illusztrálják, félelem a háborútól és annak borzalmaitól. Európa e tekintetben Mars valódi gyermeke (oldalvágás lehet ez a kurrens bon mot irányába, hogy Amerika a Marsról, Európa pedig a Vénuszról származik, amit Semprún később, az iraki háború kapcsán ismét felemleget: pontosan e tapasztalaton alapuló félelem miatt bukott volna bele bármely európai vezető egy Bushéhoz hasonló hazugságba). Európa történelmét végigkísérték a háborúk: vallási, dinasztikus és polgárháborúk – bár Európa számára valahol minden háború polgárháború –, imperialista és forradalmi háborúk, még igazságos háborúk is. A II. világháború ennek mintegy csúcspontja volt, a pusztítás mennyiségét és minőségét (védtelen városok lebombázását) tekintve. Legszörnyűbb „teljesítménye” a náci koncentrációs táborok rendszerének kiterjesztése az egész meghódított Európára. (Bár, paradox módon, az európai szellem a koncentrációs táborokban is megjelent, ahol a különféle meghódított országok ellenállói raboskodtak együtt a német politikai foglyokkal. Mint volt deportált, Semprún számos művében állított emléket ennek az összefogásnak és szolidaritásnak a különböző nációk tagjai között.) Ez az emlék volt fő mozgatórugója az európai béke megteremtése vágyának. A rasszizmus elleni harc fontossága is ebből a tapasztalatból fakad: Münchenben a demokráciák nemcsak Csehszlovákiát árulták el, de „boldog pacifizmusuk ártatlan butaságában” a zsidók sorsa is megpecsételődött. A rasszizmus elleni harc ezért is Európa elsődleges feladata. 

Európa paradoxona, hogy identitása a hatalom igézetében született, most mégis békére törekszik. Szemben a két világháború közötti helyzettel, amikor Franciaország Németországgal kapcsolatos lépései (pl. a Ruhr-vidék megszállása) a reváns jegyében történtek, Robert Schuman kezdeményezése mindkét fél javát igyekezett szolgálni. Az európai egység természetesen nem jöhetett létre egy csapásra, és minden lépésnél figyelembe kellett venni a szuverenitásukat féltő tagállamok érdekeit. 
***

Egy Jean Monnet-nak tulajdonított apokrif mondás szerint, ha újrakezdhetné az európai konstrukció építését, a kultúrával kezdené. Bár egy ponton a gazdasági közösséget létre kellett hozni, a Szén- és Acélközösség megalkotása pedig aláhúzta a békés intenciókat, élete végén (1979-ben), állítja Semprún, már nem ezt tekintette volna elsődleges feladatnak. (Természetesen, tehetjük hozzá, hiszen ekkorra ez már létrejött, s a helyzet is jelentősen megváltozott a II. világháború végéhez képest.) De megváltozott a szén és acél szerepe is, és ezért egy, az 1980-as években létrehozandó Európai Közösség figyelembe venné a technikai és társadalmi változásokat, különös tekintettel az informatikára, illetve a tudás, kutatás, kreativitás megnövekedett jelentőségére. Mindezt akkor sem szabad elfelejtenünk, ha a valós helyzet annak idején mást követelt, s nem veszíthetjük szem elől a Husserl által már 1935-ben megfogalmazott kívánságot a nemzetekfeletti konstrukciót illetően. Még akkor sem, ha ez lépten-nyomon akadályokba ütközött. Ezek között a legsúlyosabb az Európai Védelmi Közösség kudarca volt, amely lehetővé tette volna Európa számára, hogy saját védelmében autonómiát élvezzen, és Franciaországnak (amely, a gaullisták és kommunisták sajátos koalíciója által elvetette ezt a megoldást), hogy megőrizze nemzeti függetlenségét a megosztott szuverenitás keretei között – szemben a NATO-ba történő kényszerű betagozódással. E kudarc ugyanakkor az alapító atyák óvatosságát is igazolja: a közösség csak kis lépések által teremthető meg, hiszen katonai-védelmi képességeit minden állam féltékenyen óvja, s a kezdeményezés alulértékelte az emlékezet súlyát, illetve a stratégiai érdekek különbözőségét. 

Kudarcai ellenére Európa számos sikert is magáénak tudhat, mind a külső fenyegetéssel, illetve nyomással szembeni védekezés terén (főleg a nyolcvanas évek végének a német egyesítéssel kapcsolatos szovjet manőverek kapcsán), mind a terrorizmus elleni harc esetében, mégpedig anélkül, hogy feladta volna a demokrácia és jogállam iránti elkötelezettségét. Itt természetesen nem az iszlám terrorizmus veszélye az elsődleges, hanem az Európát hosszú időn keresztül fenyegető szélsőbaloldali forradalmi, terrorcsoportokra. (A terrorizmusról Semprún kiváló regényt is írt Netchaiev est de retour [Ed. de la Seine, 1988.] címmel.) E sikerek megmutatják, hogy Európa megérett azon intézmények létrehozására, amelyek a továbbiakban orientálhatják tevékenységét. Mégis úgy tűnik, hogy éppen a siker és győzelem pillanatában Európa elbizonytalanodott, s az ellenség eltűnésével politikai reflexei és képzelőereje elgyengültek, kezdeményezőképességét elvesztette. 

***

Európa több komoly változáson, sokkon is keresztülment az utóbbi időben. Leomlott a vasfüggöny, megoldódott az Odera-Neisse határ kérdése, bár kétségkívül nem simította el a lengyelek és németek közötti ellentéteket azonnal. Ennek az alapvetően önkényes határnak (amelynek megállapítása nagyhatalmak döntése volt és olyan fájdalmas aktusokkal járt együtt, mint a németek kitelepítése) békés elfogadásában elvitathatatlanok Németország érdemei, amely ezzel is bizonyítja, hogy végérvényesen szakított a náci múlttal. A schengeni egyezmény további lépés az európai egyesítés folyamatában. Másrészt bekövetkezett a globalizáció, technikáival és a gazdaság új dimenzióival szétfeszítette a nemzetállam kereteit, megvalósult a közös európai pénz. Végül megtörtént az Unió bővítése 27 tagra (bár a könyv írásának idejében még csak a 25 tag realitás, a 27 csupán előirányzat). 

Bár a kelet-európai demokratizálás kétségkívül a demokrácia európai eszméjének győzelme, a szabadság és tolerancia értékeinek térhódítása, mégis sokkot okozott, hiszen e fordulatra senki nem volt felkészülve. 1989 a szabadság visszanyerését jelentette Európa számára, még akkor is, ha nem mindig voltunk bizonyosak abban, mit kezdjünk ezzel a szabadsággal. A bővítés a határok lebontása és hidak építése, vagy újjáépítése, s mind Villepin, mind Semprún számára minden nehézségével együtt pozitív fejlemény. Ebben kétségkívül szembenállnak a francia politikai elit némely részének véleményével, különösen Mitterrand halogató taktikájával, illetve az alkotmányról szóló népszavazáson a bővítéstől való félelmeket demagóg módon meglovagolókkal. Ami bizonyos, állítja Villepin, a keleti bővítés sokkal kevésbé földrajzi vagy gazdaság kérdése, mint a politikai akaraté.
 
Mindez a határok jelentőségét is új megvilágításba helyezi, felvetve a politikai küldetés problémáját. Létrehozhatunk-e erős Európát anélkül, hogy meghatároznánk földrajzi határait? De a kérdés fordítva is feltehető: megtehetjük-e mindezt olyan országokkal szemben, mint Ukrajna vagy Törökország – mondhatjuk-e nekik, hogy nem tartoznak Európához, ha ez ellentmond vágyaiknak és meggyőződésüknek? Mit tegyünk a Balkán nemzeti bonyodalmaival? Hogyan viszonyuljunk azokhoz a kultúrákhoz, amelyek egyszerre gazdagíthatják és fenyegethetik Európát: ha keresztényként határozzuk meg Európát, mi legyen a muzulmán Törökországgal? 

***

A francia-német kiegyezésen alapuló konstrukció nem nyugalmas időben kezdődött: az antifasiszta koalíció egyik tagja, a Szovjetunió terjeszkedése a totalitarianizmust kényszerítette a kontinens egy részére, s a maradék Európa is a nukleáris fegyverek árnyékában a hidegháború legfontosabb színterévé vált. Mégis, ebben a konstellációban Villepin szinte a béke szigeteként írja le Európát, távol a regionális, vagy ideológiai ellentétektől. Ez természetes, amennyiben figyelembe vesszük, hogy ebben az időben mindenütt kereszténydemokrata típusú pártok kormányoztak. Európa ugyanakkor a katonai erőnek is híján volt, amennyiben védelmét elsősorban az Egyesült Államok biztosította, a kiterjesztett elrettentés alapján. Két esemény azonban véget vetett azoknak az illúzióknak, hogy távol lehet maradni a történelemtől. Az egyik Jugoszlávia véres felbomlása, amely ráébresztette Európa országait, hogy nem nézhetik tétlenül a kontinens történéseit. Európa mégis a habozásba menekült, álcázva tehetetlenségét, hogy képtelen, vagy nem akar beavatkozni egy olyan konfliktusba, amely saját területén történik, és legfontosabb értékeit tagadja. E kudarc ráébresztette őket arra, hogy nem maradhatnak tétlen szemlélők értékeik megtagadása nélkül. A másik esemény az iraki háború ellen 2003-ban Európa-szerte kirobbant tüntetések, s az Unió tagállamainak szomorú képtelensége arra, hogy egységes diplomáciai álláspontot fogalmazzanak meg. Bár Európa népei egységesek voltak, felelős politikusaik megosztottak maradtak. Ebben az esetben Villepin és Semprún Chiracnál megértőbbek a kelet-európai államok Amerikát támogató álláspontja iránt: szerintük ez a Szovjetunió sírásójának tekintett Amerikával szembeni adósság elismerése volt, azzal az Amerikával, amely számukra sokáig a reményt testesítette meg, miközben, nem alaptalanul, ezek az országok úgy is érezhették, hogy az Unió államai elfelejtkeztek róluk. Bár Semprún kétségkívül irritálónak találta, hogy az uniós belépőjüket már kezükben tartó leendő tagállamok Amerika egy (ráadásul spanyolok által közvetített!) intésére engedelmeskedtek, és fenntartások nélkül támogatták a háborút, indokaikat is figyelembe kell venni. A magyarázat, megértés, vagy az erről folytatott dialógus ugyanakkor nem jelenti mindennek az elfogadását. Sokat kell tenni annak érdekében, hogy az iraki háború által teremtett szakadékot áthidalják, de soha nem a történeti igazság rovására, amelynek fényében Bush iraki vállalkozása hazugságra alapozott igazságtalan háború marad. Ennek ismételt hangoztatása úgy tűnik, Európa számára külpolitikai programot is kíván adni.

Szükség van tehát dialógusra a régi és új tagállamok között. Ahogyan Peter Sloterdijk megállapította: a nyugat-európai államok hagyták, hogy a múlt elmúljon, de a kelet-európaiak még traumáik, szenvedéseik árnyékában élnek. Ha a két fél úgy érzi, hogy a másik nem volt vele szolidáris, ez annak köszönhető, hogy emlékeik nem azonosak. Ezt más kontextusban hasonlóképpen állapította meg Thomas Ferenczi “Une mémoire ? deux vitesses” című cikkében (Le Monde, 2007. július 20.). A megosztottság meghaladása és a múlt ellentéteinek feloldása így Európa egyik legfontosabb feladata. (Semprún szerint azzal, hogy nem Bronislaw Geremeket választották az Európai Parlament elnökévé, erre egy kiváló alkalmat mulasztottak el.) És ezért az egyik legfontosabb feladat a közös európai emlékezet kialakítása, mert mindkét oldalon számtalan félreértés, sőt tudatlanság nehezíti a helyzetet. 

A Kelet-Európával kapcsolatos fenntartások egyik forrása ugyanis a tudatlanság, vagyis az, hogy a hidegháború évtizedei alatt a nyugat, különösen a nyugati baloldal, nem figyelt a kelet-közép-európai gondolkodókra, nem ismerte az európai egységre vonatkozó nézeteiket, nem olvasta írásaikat. A „másik Európa” íróiról, filozófusairól nem tudtak többet, mint hogy diktatúrában, elzárva élnek. Semprún, felidézve azt az emléket, amikor spanyol kulturális miniszterként 1989-ben meghívta a magyar és lengyel ellenzék képviselőit (a regnáló kulturális miniszterekkel együtt) az Európai Közösség kulturális minisztereinek spanyol elnökség alatt megtartott találkozójára. Erről már miniszterségének történetét elbeszélő könyvében (Federico Sanchez vous salue bien, Grasset, 1993.) is beszámolt, ott is, mint most, hangot adva elképedésének azon akadályok fölött, amiket a Közösség miniszterei támasztottak, mintha a lengyelekkel és magyarokkal való találkozó megfertőzné a nyugati kormánytagokat. Holott akkor, és ma is, az egyik legfontosabb feladat a „másik Európával” való politikai és kulturális kapcsolatok megerősítése, vagy inkább felújítása volna, s ezért szerencsésebb újraegyesítésről, s nem bővítésről beszélni. A bővítés az Unió kiterjesztését jelenti, az új tagállamok „europaizálását”, holott Kelet-Közép-Európa csatlakozásával Európa voltaképpen saját magához tért vissza. A valódi bővítés kérdését Ukrajna és Törökország veti fel, amelyek csatlakozási vágya (mindezt Semprún még a „narancsos forradalom” friss élményének hatása alatt írja), megmutatja az Unió erejét, bár kétségkívül nem katonai értelemben. Ez lehet Európa válasza a Sztálin Vatikánnal kapcsolatos kérdését megismétlő, az európai hadosztályok számáról érdeklődő amerikai héjáknak is: a diktatúra ellen 1989-ben felvonuló kelet-európaiakra, a terrorizmus és az iraki háború ellen tüntető milliókra mutat: ezek a hadosztályaink, ez a mi népünk. Ennek tudatosítása pedig mielőbb szükséges, ha Európa valódi nemzetközi játékos, tényleges hatalmi pólus kíván lenni az Egyesült Államok és Ázsia mellett.  

***

A gyors bővítés hatalmas kihívást is jelent. Nem annyira a gazdasági különbségek miatt, hanem mert megnehezíti az Unió egészében folytatandó politikai vitát. A vita legfontosabb kérdése mindenki számára ismert: belenyugodhat-e Európa abba, hogy nem lesz több, mint hatalmas szabadkereskedelmi övezet? Küldetése-e erős Európává válni, olyan nemzetközi játékossá, amely képes megvédeni saját értékeit és érdekeit a nemzetközi rendszerben? Sokáig ez nem jelentett különösebb problémát: a közös gazdasági alapokra politikai ambíciókat lehetett építeni, s azok, akik ennek korlátozását kívánták, kisebbségben maradtak. A bővítés mindezt megváltoztatta: kialakult egy párt, amely szerint a gazdasági erő elegendő az európai egyesülés védelmére, s szükségtelen politikai mechanizmusokat adni hozzá. A kísértés ellen, ami az anyagi jóléten kívül más célt nem tűz maga elé, állítja Villepin, küzdeni kell. 

Mindehhez a bizonytalansághoz új félelmek is társulnak: a globalizált gazdaság következményeitől, különösen a szociális modellért érzett aggodalom, a jelen instabilitása és a jövő beláthatatlansága. Továbbá jelentősek még az egyes országokat specifikusan érintő kérdések: a bevándorlók integrációja, az állam és egyház viszonyának tisztázása, az állam egységének kérdése, a régiók közötti különbségek. Fontos, hogy az európai projektet támogató országok egyesítsék erejüket néhány alapvető kérdésben: Villepin szerint ilyen a védelem, társadalombiztosítás, rendőrség és pénzügypolitika. A félelem megmutatkozik az EU habozásában is, amely nemzetközi szerepvállalását kíséri, pedig az európai értékek alapvető jelentőséggel bírnak a béke megteremtését és megóvását illetően, amelyeket megalkuvás nélkül kell képviselni a totális és terrorista rendszerek ellenében. Még károsabb az, ahogyan a baloldal a piacot diabolizálja a leginfantilisabb és legarchaikusabb módon. De eme infantilizmus ellenére a helyzet komoly, s erre komolyan kell reflektálni. Különösen azért, mert a társadalmi vita és az ideológiailag nagyon is heterogén csoportokhoz tartozó polgárok „nem” szavazata a politikai pártok, intézmények és elitek hiányosságaira is rámutatott.

Ezért feltétlenül szükséges új játékszabályok kialakítása. Ezek nem jelentenek újdonságot: a polgárok véleményének meghallgatását és meghallását, a döntéshozatal átláthatóságának megteremtését, egyszóval a nagyobb demokrácia létrehozását célozzák. (Bár az elvetett alkotmány is ezt a célt szolgálta volna, Villepin megértő azt elutasító francia polgárok félelmeivel szemben.) Mielőtt ez megtörténik, nem szabad további bővítésbe belevágni, előbb ki kell dolgozni a 27-tagú Unió új működési szabályait. (Azt, amit a francia népszavazás elvetett, s amit most ismét francia-német vezetéssel próbált tető alá hozni a Sarkozy-Merkel duó.) A további bővítés sem lehet csupán az elitek döntése, hanem csakis a polgárokkal való konzultáció következménye. Villepin szerint a két cél, az alkotmány és a bővítés ügye összeegyeztethető mindaddig, amíg a nép szuverén marad a kérdésben, vagyis, Jacques Chirac javaslata szerint, az alkotmány kiegészül azzal, hogy az új tagok felvételét népszavazásnak kell jóváhagynia. Lehetetlen itt elhessegetni a gyanút, hogy Villepin tisztában van azzal, hogy egy ilyen népszavazás a török csatlakozás elutasítását jelentené természetesen a legdemokratikusabb módon (szerepelt ez Sarkozy választási kampányában is). Európát pragmatizmusra és nem holmi teológiai vízióra kell alapozni, s az intézményi reformok elkerülhetetlenek: a minősített többség és az Európa Parlament szerepének növelése megkönnyíti a döntéshozatalt és erősíti az Unió demokratikus jellegét, miközben lehetőséget ad az európai polgárok számára a nemzetállam egoizmusából való kitörésre. 

Az intézményi reformokon kívül a jelen kihívásai, különös tekintettel a globalizációra, egyéb, politikai változtatásokat is követelnek. Villepin szerint eljött az idő az európai gazdasági patriotizmus megteremtésére, és olyan megoldások kidolgozására, amelyek más, hasonló méretű egységek mintájára képesek megvédeni Európa gazdasági érdekeit – eszerint tulajdonképpen Európa a nemzetállam funkcióját venné át, és tágabb keretek között, tehát a világgazdaság némely követelményeinek megfelelve, védelmet is kínálna polgárainak a globalizáció káros hatásaival szemben. Ez az Uniónak, de szűkebben Franciaországnak is feladata. Franciaország jövője ugyanis összekapcsolódik Európáéval: Villepin óvatosan egyensúlyoz a francia (és német) vezető szerep és aközött, hogy e nagyobb és erősebb országok ne próbáljanak rátelepedni az Unióra és elnyomni a kisebb államokat. Semprún ugyan szükségesnek tartja, hogy létrejöjjön az a „kemény európai centrum”, amely élenjárhat az európai innovációban, de óv attól, hogy ezáltal ezen államok hegemóniája, vagy akár a német-francia szövetség dominanciája alakuljon ki. Leghelyesebb talán az volna, ha az eurozónához és a schengeni térséghez hasonlóan különböző kulturális vagy gazdasági problémákra koncentráló tervezetek köré tömörülnének államok. Ez egyrészt ismét lehetővé tenné a közös tevékenységet, másrészt elkerülhetővé a hegemónia, vagy bürokratikus centralizáció kialakulását. 

***

Léon Blum, a francia Népfront egykori miniszterelnöke már 1948-ban az Európai Egyesült Államok megteremtése érdekében a jobb- és baloldal összefogására buzdított. Nézeteit Semprún már az Alkotmányról folyó népszavazási kampány alatt is felidézte („Léon Blum et le oui ? l’Europe”, Le Nouvel Observateur, 2005. március 31.)  A könyv utolsó fejezetében, amely még a népszavazás előtt íródott, Semprún, aki messzemenőkig kritikus az európai alkotmányt elutasító francia baloldallal szemben, a Kohl-Mitterand megegyezést is felidézi, bizonyítandó, hogy az európai konstrukció motorja mindig a jobb- és baloldal szövetsége és kooperációja volt. Ha ezt, ahogyan tette, a baloldal önző politikai érdekből felrúgja, akkor nemcsak a szuverenista és populista szélsőjobbal kerül egy platformra, de belpolitikai céljait sem éri el, nem gyengíti meg sem Chiracot, sem a jobboldalt – ahogyan ez be is bizonyosodott. Európa, idézi Semprún Rémi Brague-et, nem érdemli meg, hogy jövője legyen, ha ezt a partikularizmusban keresi, legyen az indoeurópai, keresztény, vagy forradalmi. Az európai jövőt a demokrácia, a szabadság és egyenlőség univerzális értékeire kell alapozni. A második Spanyol Köztársaság 1931-es alkotmányának idevágó passzusát alkalmazva: Európa lemond a háborúról, mint nemzetközi politikája eszközéről. De nem mond le értékei terjesztéséről, a civilizáció szövetségéről a terrorizmus, szegénység és a föld elpusztulása ellen. Mert a jelen változó világában az alapokhoz kell visszatérni: a háború vagy béke, a totalitarizmus vagy demokrácia, a bezárkózás vagy nyitottság kérdéséhez. Ami Európában történik, az példa nélküli: a nemzetállamokon túlmutató európai demokrácia megteremtésének kísérlete. Ezt pedig csak a szolidaritásra lehet alapozni. Ha ez így lesz, és Európa hű marad az univerzalizmus és humanizmus eszméihez, akkor – Tony Judt Postwar-ban szintén 2005-ben megfogalmazott gondolataival összhangban –, Semprún és Villepin meggyőződése, hogy a 21. század Európa százada lehet.

Ez fontos könyv, nemcsak a benne rejlő hatalmas mennyiségű történeti, irodalmi, politikai és filozófiai tudás miatt, amely lehetőséget ad, hogy mélyebben, a gazdasági és intézményi kérdéseken túl is megismerjük az európai eszme, az európaiság lényegét, hanem azért is, mert két elkötelezett, érzékeny és művelt európai ember párbeszédén keresztül mutat rá, hogy Európa nem bal- vagy jobboldali projekt. Hanem mindannyiunké.

(Jorge Semprún – Dominique de Villepin, L’homme européen, Perrin, 2006, 234 p.)
 



Lettre, 2008 téli, 71. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret