Egy férfi ült velem szemben, akinek két arca volt. A vonat átszelte a sötét éjszakát. Az egyik arc az üvegről nézett vissza rám, kertek, fények, sötét házak, emberek, fények, letört ágú fák, újra fények villantak fel benne, a másik arc pedig, amely a férfié volt, látta mindazt, amit az üvegen túl látni lehetett. Nem tudom miért, a két tekintet nem találkozott egymással. Mindez furcsa volt. A tükörkép valóságosabbnak tűnt, mint a visszatükrözött arc. Arra gondoltam, hogy a férfi csúnya. A szemöldöke rendkívül vastag volt és összeért, az orra görbe, a szája határozatlan vonalú, a szakálla borotválatlan és a haja őszes. Aztán arra gondoltam, hogy szép. Engem nézett.  
 Ez volt az első alkalom, hogy láttalak. Ettől kezdve hónapokon keresztül újra és újra találkoztam veled az esti vonaton, munka után hazafelé mentem, gondolom, te is. Nem is tudom, találkozásnak lehet-e nevezni, egyetlen szót sem váltottunk, még abban sem vagyok biztos, hogy emlékszel rám, vagy látásból ismersz, azt hiszem ez a megfelelő kifejezés erre. Majdnem mindig az első kocsiban ültél, vagy egy könyvet olvastál, A zodiákus, avagy az idők jelei, Marilyn Monroe – A múlandóság életrajza, Rövid elemzés a fado eredetének bonyolult kérdéséről, sohasem regényt, és a legkevésbé verseket –, vagy nézted az árnyékokból formálódó tájat, melyben a mozdony utat tört magának, nem mozdultál, hagytad, hogy a sötétség körberajzolja vonásaidat. Miként én, aki a hosszas megfigyelés eredményeként már ismertem a körvonalaidat, az arcodat, először érdektelennek, durvának tűnt, aztán valami fény, egyfajta meghatározhatatlan ragyogás járta át, melyet vonzónak találtam. Már ismertelek, vagyis ízlelgettelek, betéve tudtalak, vagyis teljes szívemből éreztelek. Az árnyék, aki voltam, beleszeretett a képmásodba. 
 Azután egy napon bátorságot gyűjtöttem, leültem a veled szemközti ülésre, és azt mondtam neked „azt hiszem, szerelembe estem az ablakon tükröződő képmásával”, te nem értetted, „tessék?”. Megismételtem a mondatot, „azt hiszem, szerelembe estem az ablakon tükröződő képmásával”, azt válaszoltad, „ma már senki nem mondja: szerelembe estem”. Nevettem. Ekkor egy angyal szállt el felettünk, rögtön ezután közölted velem „nézze, én házas vagyok”. „Ez nem egy vallomás volt”, magyaráztam, „az enyém sem” zártad le.
 Néhány nappal később már barátok voltunk, vagy valami ehhez hasonló, mindenféléről beszélgettünk, hogy teljen az idő, amíg tartott az éjszaka. „Mit gondolsz rólam?”, kérdeztelek, és hirtelen már tegeztük is egymást. Azt mondtad, jópofának tartasz, ezeket a szavakat használtad, de az a baj, hogy azonkívül, hogy feleséged és egy fiad van, akiket a világ minden kincséért sem hagynál el, sokkal idősebb vagy nálam, „hány éves vagy?”, azt feleltem, „huszonegy”, „látod? én a duplája vagyok”. Megmagyaráztam, hogy ennek semmi jelentősége sincs, inkább az a fontos például, hogy tudjam a neved, hihetetlen, hogy még egymás nevét sem ismerjük. Akkor azt mondtad, „Jo?o”. Én is hazudtam „Maria”. Szerelem volt ez kitalált nevekkel, vezetéknevek nélkül.  Ha ugyan szerelemnek lehetett nevezni.
 Az állomáson váltottuk az első csókot egy igazi téli napon, olyan volt, mintha egy régi filmben szerepelnénk. Még ugyanezen a napon szereztél egy szobát a közelben, egy olyasfajta vészjósló helyet, ahová a férfiak viszik a prostituáltakat, és én csak azt ismételgettem magamban, hogy nem teszek semmi rosszat, az égvilágon semmi rosszat, nem kapok érte pénzt, mint mások. És akkor a húsod a húsomba hatolt. Mindez szavak és ígéretek nélkül, csöndből szőve, apró csókokkal, hallgatag szívvel történt. Annyira esetlegesnek és kilátástalannak tűnt minden. Átgázoltál sötét árnyakkal teli éjszakámon, mint aki hazatér, vágyam üres tájain, letört ágú faként nyújtózó testemen. Annak ellenére azonban, hogy a dolgok így történtek, színtelenül és csak érintőlegesen, még sohasem voltam ennyire boldog. Annyira esetlegesnek és kilátástalannak tűnt minden. Közel egy évig annak a szobának éltünk, legalábbis én, jobban mondva, az a szoba lett az életünk, az életem, nem is tudom, szerelem volt-e ez, ha egyáltalán az volt. Mikor adódott egy szabad óránk, felmentünk a lépcsőn, magunkra zártuk az ajtót, összekeveredett az illatunk, a szótlanságunk, olyanok voltunk, mint a tükörképek, utána elbúcsúztunk „majd találkozunk”, megbeszéltük, hogy soha nem mondjuk „a holnapi viszontlátásig”. Mert nem biztos, hogy lesz holnap. Annyira esetlegesnek és kilátástalannak tűnt minden.
 Egy szép napon azonban beköszöntött a jövő. Az ég szürke volt, de nem esett. Egy kávézóban ültünk, azt mondtad, innál egy pohárka pálinkát. Lassan egy angyal szállt el felettünk. A szemembe néztél, és bizonytalan hangon megszólaltál, „azt hiszem, jobb lesz, ha befejezzük”. „Mégis mit?”, kérdeztem. „Azt, hogy a vonaton találkozunk, az egész szobázást”, válaszoltad, „a feleségem kezd gyanakodni, és én nem akarok tizenhét évet csak úgy, minden további nélkül kidobni az ablakon”. Csak úgy, minden további nélkül. Egy hajtásra kiürítetted a poharat, melyet közben kihozott a pincér. És én, aki arra gondoltam, nem tudom, ki vagy, „csak egyetlen dolgot kérek tőled”. Vártad, hogy befejezzem a mondatot, de ebben a pillanatban felálltam, és elkezdtem futni. Csak futottam, futottam, egészen addig, míg el nem tűntem a szemed elől. És eltűntem örökre, mert csak egyetlen dolgot akartam, hogy ne kelljen elküldened. Remélem, még füledbe visszhangzanak e soha ki nem mondott szavak.
 És van még valami, amit soha nem fogok neked megmondani az, hogy „gyereket várok tőled”. Sohasem fogod hallani ezt tőlem, mivel hazugság, gyereket várok ugyan, de nem a tiéd. Egyedül estem teherbe. Ez a has csakis az enyém, az egyetlen hely, ahol még létezem. És nem történt semmi különös, minden rendben van. Segít az anyám, ahogy tud, „még jó, hogy Isten nem hagyta, hogy apád lássa ezt a nyomorúságot”, a barátnőim is a munkahelyemen, „én azt hiszem, eszeveszett bátorság kell hozzá”, ráadásul még néhány ajándékot is kaptam ez alkalomból. Az igazság az, hogy sohasem léteztél. 
 Három hónap múlva az árnyéklényem világra hozza a babát. Fiú lesz, ítélkeztek a gépek, melyek átvilágítottak engem, sötét éjszaka volt, egy arc bámult rám az üvegről, a Jézus nevet fogom neki adni. Igazi neve lesz, „Jézus”, aki bűntelenül fogant.     
                     Demeter Mária Magdolna fordítása