stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
José Luís Peixoto
James Joyce holtteste 

Az első regényem írásakor bezárkóztam otthon két hétre. E világtól elzárt időszakban a szereplők szemével láttam a világot, átéltem reményeiket, szorongásaikat. Még nagyon fiatal voltam. Azt hiszem, ha mindez ma történik, a dolgok logikus végkimeneteleként a második hét utolsó napján öngyilkos lettem volna. A logika, a logika abszurditása és az abszurd precíz, milliméterre kiszámított logikája mind olyan dolgok, melyek teljesen felemésztenek, mintha csak életem legfőbb irányítói lennének. De, ahogy már mondtam, nagyon fiatal voltam, és a pánik még nem érte el azt a jelenlegi dimenzióját, amely a félelmeimmel és kiábrándultságommal együtt majd a végzetem okozza. Ebben az időben saját műveimnek egyetlen olvasója voltam, és senki sem értékelte az írásaimat. Vagyis az élet nem volt olyan nehéz. Felfedezésre váró, jelentős írónak tartottam magam, és majdnem boldog voltam, mivel egy csomó dolog fölött szemet hunytam.
 Amikor néhány hét elteltével kiléptem az utcára, az első nap még mindig magamban hordoztam a szereplők tekintetét, és úgy sétálgattam Lisszabonban, mintha nem ismerném a várost, és minden csodálkozással töltene el. E nagyon hideg januári délután órái azonban elszálltak, és velük együtt eltűntem én is. Lassanként kibújtam a szereplők bőréből, hogy narrátor legyek: egy hang, amely túllép rajtam, a regényből született, a földből sarjadt ki. Írtam magamnak a falakról, a földön tipegő galambokról, mintha a galambok valami nagy egészet alkotnának, amely összerendeződik, aztán darabjaira hull. Írtam magamnak az emberekről, ahogy rám néznek, és elképzeltem, hogy ők vajon mit képzelnek rólam. Apránként azonban a narrátor is kiszakadt belőlem, talán megijedt attól, hogy nevetségessé válik narrátorként, hiszen egy másik emberben él s hazugságokat ír, és ismét az lettem, aki vagyok: valami abszurd lény, aki egy nem létező logika után kutat, és akinek Zé Luís a neve. Miután két hétig csak a szavakra figyeltem és egy évig csak szavakat keresgéltem, olyasvalaki lettem, aki igazán nagyszerű dolgokra képes. Egyedül ez tűnt logikusnak. A Chiadón bementem egy könyvesboltba. Láttam magam, amint belépek az üzletbe és elképzeltem: José Luís Peixoto belép egy könyvesboltba, ahol most még senki sem sejti szavainak fontosságát. Azt hiszem, a narrátor még bennem bujkált, valami sötét sarokban rejtőzve.
Nem tudom, hogyan magyarázzam. Levettem a könyvespolcról az Ulysses egyik példányát, és olvasni kezdtem. Sohasem olvastam az egészet. Még nem. És nem hiszem, hogy valaha is el fogom olvasni. Ennek ellenére leemeltem egy példányt a polcról, és elolvastam két bekezdést. Mit nem adnék érte, ha így tudnék írni. E rövidke rész elolvasása váratlan hatást tett rám. Rögtön eszembe jutott, hogy néhány évvel ezelőtt a nővérem egyik enciklopédiájában olvastam, hogy James Joyce-t Zürichben temették el. Az is eszembe jutott még, hogy az idő tájt fejeztem be a The Dublinerst, és némi felháborodást éreztem. Ott a könyvesboltban, anélkül, hogy valójában látnám a könyvesboltot, titokban hősnek képzeltem magam. Én írtam az irodalomtörténet egyik legkiválóbb regényét. Csakis nagyszerű dolgokra vagyok képes.
Otthon beraktam két pulóvert a hátizsákomba, majd elindultam. Volt nálam pénz, a Santa Apolónia pályaudvarra mentem. Zürichbe váltottam jegyet. Nem tudtam, hogy Zürichbe vonattal is el lehet jutni, de azt mondták, hogy a Sud-Express néhány perc múlva indul, és amint Franciaországba érek, át kell szállnom egy másik vonatra. Egész úton a folyosón álltam. Megijedtem, hogy majd nem tudok uralkodni magamon, és elmesélem a tervem egy párizsi emigránsnak vagy egy franciának, aki inter raillel utazik, és egyazon vasúti kocsin osztozik velem. Az ablakon át nézelődtem, csak néha zavartak meg a kalauzok, és egyfolytában arra gondoltam, hogy amikor megérkezem Zürichbe, kiásom James Joyce holttestét, és elviszem Dublinba. Amit egyébként sohasem kellett volna elhagynia. Átszálltam egy másik vonatra, és megérkeztem Zürichbe.  
Hanyatlóban volt a nap. Telefonáltam az anyámnak, és azt mondtam neki, hogy a Rossión vagyok. Pedig Svájcban voltam egy nyilvános telefonfülkében. Német szakon végeztem az egyetemen. Van egy pecséttel ellátott diplomám, amely igazolja, hogy elvégeztem a német szakot. A pecsét mögül csak az hiányzik, hogy ezt a négy évet csak puskázással és néhány jólelkű csoporttársam segítségével sikerült átvészelnem. Ennek ellenére az alapfokú német nyelvtudásom elegendő volt arra, hogy kibéreljek egy szobát egy igencsak aprócska panzióban, a temető mellett. A recepciós hölgy, aki a kezében tartotta a bejelentőlapot, megigazította orra hegyén a szemüveget, mikor közöltem vele, hogy a lehető legkisebb szobát szeretném, azt, amelynek gyufásskatulya nagyságú ablaka van, és a temetőre néz. Letettem a hátizsákom az egyetlen székre, amely az ágy és a fal közé befért, és az ágyon térdelve azzal töltöttem az éjszakát, hogy a temető fekete foltját bámultam: a sötétségből kirajzolódó fehér sírköveket, a szoborszerűen kimeredő fákat.
Mire a nap felkelt, mindkét lábam elzsibbadt. Lementem reggelizni: pirítós és tejeskávé volt, amit a recepciós hölgy kelletlenül hozott ki. Lassan ettem. Reggel nincs étvágyam. Jó ideig vártam, mire kinyitották a temető kapuját. Két öregasszonnyal együtt elsőként léptem be a temetőbe. Egyedül próbáltam megkeresni a sírkövet, de eltévedtem. Megláttam az egyik öregasszonyt, aki a vázában lévő hervadt virágot cserélte éppen, és megkérdeztem őt. James Joyce? Sohasem hallott róla. Nem magyarázkodtam. Vannak dolgok, melyeket nem érdemes megmagyarázni. Egész délelőtt ide-oda jártam a temetőben, néztem a neveket és az évszámokat. Ebédidő körül járt már, mikor végül éhesen és a hidegtől elgémberedve megtaláltam James Joyce sírját. Elhagyatott volt. Egyetlen öregasszony sem vette ki az elszáradt virágokat, nem is voltak rajta virágok. A betűk körül mohák nőttek. James Joyce mohába vésve. 
Visszatértem a panzióba. A recepciós hölgyet megijesztette az érkezésem. De még ennél is jobban megijedt, mikor az ebédről érdeklődtem. Kenyeret, egy pár virslit és két tükörtojást szolgált fel fodros kötényben. Elindultam, hogy csákányt és lapátot vegyek. Rá kellett böknöm az ujjammal. Nem tudom a csákányt németül. Felmentem a szobámba, hogy aludjak egyet. Az éjszaka közepén ébredtem fel. Olyan frissen ébredtem, mintha nem is álomból kelnék, mintha nem is aludtam volna. Megragadtam a csákányt, a lapátot és a hátizsákot. Csendesen mentem ki a szobából. Az utcán felvettem a két pulóvert, melyek a hátizsákomban lapultak. Dermesztő hideg volt. Felmásztam egy ott parkoló Mercedes tetejére, majd átugrottam a temető falán. Megkerestem az ismerős utat és egyenesen James Joyce sírjához mentem. A csákány élét a márványlap egyik sarkához illesztettem, és nagy erővel nekiláttam. A márvány meg sem mozdult, egyetlen hangot sem adott. Végső elkeseredésemben becsuktam a szemem, és a karom meg a testem minden erejét megfeszítve egyszer csak hallottam, hogy a márványlap kimozdul a helyéről. Elkezdtem ásni. Először a csákánnyal, majd a lapáttal. A csákány hangja, majd a lapáté. A lelkesedésem hajtott előre. Aztán a csákány megakadt valamiben. A kincs. A lapáttal elhánytam a meglazított földet, majd a kezemmel kapartam tovább. A koporsófedél megrepedt a lábam alatt. Odébb toltam a koporsódarabokat. Ott volt alatta James Joyce. Megragadtam a jobb kezét, amivel az Ulyssest írta, a csontjait, melyek szétváltak az ízületek mentén. Kezemben tartottam a koponyáját: James Joyce szemürege és fogai. Meglepett James Joyce koponyájának csekély súlya, a koponya, melyből az Ulysses született. Az égre néztem, és nem találtam a holdat. Csak néhány csillagot láttam a felhők között. Boldognak és hatalmasnak éreztem magam az éjszakában. Mindent, amiről úgy gondoltam, hogy James Joyce-hoz tartozik, a hátizsákomba tettem. Az összegyűjtött csontok halk zörrenéssel ütődtek egymáshoz. Kiszálltam a sírból és hozzáláttam a betemetéséhez, teli lapáttal hányva rá a földet. Fellelkesített James Joyce súlya, mely a hátamat nyomta, és visszagördítettem a sírkövet a helyére. Reggel már a vonatállomáson voltam. 
Leültem egy vagonban, és a hátizsákom az ölembe helyeztem. Arra gondoltam, figyelemre méltó, hogy maga James Joyce kevesebbet nyom, mint az Ulysses legtöbb kiadása, mikor a határra érve a vonat lassított, majd megállt. Bejött egy bajuszos, pofaszakállas határőr, és az útlevelem kérte. Rábökött a hátizsákomra, majd megkérdezte: csokoládé? Mosolyogtam. Kiment. Nem sokkal ezután a vonat megindult. A táj, a kopasz fák, a víztócsák látványa gondolkodóba ejtett. Időnként falvak tűntek fel. Egy szürkészöld falu apró állomásán úgy döntöttem, leszállok. Bementem egy kávézóba, ahol összeismerkedtem egy férfival. Szobát és munkát adott nekem, öt tehénről kellett gondoskodnom. Szerelmes lettem a gazda lányába. A hátizsákomat egy szekrény mögött tartottam. Az éjszakákat a lányéval szomszédos szobában töltöttem, Sabine volt a lány neve, szüntelenül rá gondoltam és szenvedtem miatta. Néha előhúztam James Joyce-t a hátizsákomból, és végigfektettem az ágyon, nehogy megdohosodjon. Három hónap telt el így, amire egyáltalán nem vagyok büszke.
Mikor elhatároztam, hogy otthagyom az egészet, már tavaszodott. Az ötből három tehén éppen elleni készült, nekem azonban elegem volt a viszonzatlan szerelemből, és Dublin is várt már rám. Hajnalban kimentem a kicsiny állomásra, és felszálltam az első Párizsba tartó vonatra. Nem néztem meg az Eiffel-tornyot, sem a Diadalívet, sem a Louvre-t. Felhívtam az anyámat, és azt mondtam neki, hogy a Rossión vagyok. Valójában Párizsban voltam valamelyik pályaudvaron, egy nyilvános telefonfülkében. Átszálltam egy másik vonatra. Fáradtnak éreztem magam. Még a pehelysúlyú James Joyce is túl nehéznek tűnt. Az is megfordult a fejemben, hogy valamelyik párizsi szeméttárolóban hagyom és hazamegyek repülővel, de én nem vagyok az a fajta, aki könnyen feladja. Én nem adom fel. Amíg csak egy kis erőt is érzek magamban, nem veszítem el a reményt. Nem adom fel. Megérkeztem Calais-ba. A hajók tele voltak, és csak a következő nap tudtam volna folytatni az utam. Átvertem egy angolt. Elloptam a jegyét, de a pénztárcáját és az óráját is elemelhettem volna, ha éppen úgy akarom, nekem azonban elég volt a jegye. Angliában végig busszal utaztam. Az út egyik felében hányingerrel küszködtem, a másik felét alvással töltöttem, nyitott szájjal bóbiskoltam a mellettem ülő utasnak dőlve, és közben szorosan magamhoz öleltem James Joyce-t. Londonban úgy döntöttem, hogy repülővel megyek tovább Dublinba. Nagyon fáradt és piszkos voltam. Még mindig bűzlöttem a tehenektől. Hiányoztak a regényem szereplői és fel akartam hívni az anyámat, hogy megmondjam neki, a Rossión vagyok, miközben tényleg ott vagyok. 
Miután megvolt a check-in, átvilágították a hátizsákom, amit kézipoggyászként vittem magammal, és egy szemvillanással figyelmeztettek rá, hogy nem vihetek fel ennivalót a gépre, de ez alkalommal elengednek, leültem az első osztályon. A légikisasszony kihúzott egy szalmaszálat a hajamból, és pezsgőt szolgált fel. Fellélegeztem. Több száz méter magasságban résnyire nyitottam a hátizsákomat és megnéztem James Joyce-t. Megbíztam benne, már barátok voltunk, ezért letettem őt az ülésemre, és kimentem a mosdóba. Megmostam az arcom. Mikor visszatértem, két gyerek hajigálta egymáshoz James Joyce földi maradványait. Dühösen megragadtam a hátizsákom, de türtőztettem magam, nehogy lekeverjek egyet az egyik fiúnak. Az anyja, aki mellette ült, éppen akkor ébredt fel, és csak annyit mondott: „óh, Sean”. Már nagyon vártam, hogy Dublinba érjek. A leszállás simán ment.
Utcák, pubok, emberek. Három hídon keltem át, mire egy parkot találtam. A parkban addig mentem, amíg egy megfelelő fára nem akadtam. Hatalmas fa volt, talán platán lehetett. A gyökereinél kézzel kezdtem el ásni. Először a füvet, majd a földet kapartam. A délutánt lassan felváltotta az este. Emberek haladtak el mellettem, és egy pillanatra rám néztek, de rögtön elfordították a tekintetüket. Mikor már senki sem járt arra, sem a park ösvényein, sem a bokrok mögött, becsúsztattam James Joyce-t a hátizsákommal együtt a lyukba, és betakartam őt földdel, majd egy réteg fűvel. Néhány percig néztem azt a helyet, ahol hagytam, és úgy gondoltam, hogy valami jót cselekedtem. Elindultam a repülőtér felé. Valami ürességet éreztem a szívemben. Sajnáltam otthagyni James Joyce-t. Akkor még nem tudtam, hogy aki szívének kedves dolgokat hagy a világban elszórva, mindig hiányát érzi majd valaminek, bárhová sodorja is a sors. Lisszabonba mentem. A következő éjszaka már a saját ágyamban aludtam és első regényem kéziratát öleltem magamhoz.  

                          Demeter Mária Magdolna fordítása



Lettre, 2008 őszi, 70. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret