António Mega-Ferreira
Marseillaise
– Úgy tűnt, mindennek azon az éjjelen kellett megtörténnie: akkor érkezett
meg Strasser őrnagy, akkor börtönözték be Ugartét, akkor bukkant fel Victor
Laszlo. Azon az éjjelen jött ki egymás után kétszer a 22-es, és a bolgár
házaspár is akkor vette meg útlevelét a szabadságba. Azon az éjjelen énekelte
el Sam újra, annyi idő után, az As Time Goes By-t. És azon az éjjelen Rick
újra ivott.
A nő kósza pillantást vetett a völgyre, ivott egy korty gint, és rágyújtott.
Az újságíró intett egyet, és az operatőr tovább filmezett. A nő lassan
fújta ki a füstöt, erős köhögés jött rá, majd ismét az újságíróra nézett,
és kétkedve folytatta:
– Bár nem vagyok benne biztos, hogy minden ugyanazon az éjjelen történt.
Talán nem, talán egymást követő éjjeleken kellett mindennek megtörténnie,
Rick lokálja azonban mágikus díszlet volt, odabent megszűnt az idő, amint
áthaladtunk a fénylő cégtábla alatt, a külvilág átláthatatlan homállyá
foszlott szét, az lett a valódi élet, amelyet ott bent éltünk – és lázas
ritmusban éltük, mely elfedi a nagy fájdalmakat és elleplezi a nagy katasztrófákat.
Életünk Rick lokáljában telt, napról napra, éjszakáról éjszakára, és a
napfény számunkra nem jelentett mást, mint azt az időszakot, amely a minket
Casablancába hozó és ott életben tartó éjjelek között telt el. Persze ott
volt a Blue Parrot is, de a Blue Parrot csak arra volt jó, hogy Ferrari
piszkos üzelmeit álcázza, mindenki tudta, hogy Casablancában ő tartotta
kezében a feketepiacot, és hogy az volt a legfőbb vágya, hogy átvegye Rick
lokálját. Rick lokáljában minden lehetséges volt, mindannyian tudtunk mindenről,
ami történt, és néhány perccel mindig előre láttunk minden jelenetet, minden
drámát. Rick tekintetéből már azelőtt sejtettük, hogy Jan nyerni fog a
ruletten, mielőtt Rick a krupié számára is jól hallhatóan megkérdezte tőle:
„Próbálta már a 22-est?” És sejtettük, hogy Renault kapitányt és Ricket
nem csak a gazemberek közötti cinkosság köti össze.
A nő egyszerre felélénkült, megigazította a székét, és az újságíróra
nézett.
– Mi, nők valahogy mind rajongtunk Rickért, a titkáért, a múltját homályba
borító titokzatosságért. Vajon honnan jött? Kivel élt? Milyen nőket szeretett?
Sam mesélte, hogy Rick a köztársaságpártiak oldalán harcolt a spanyol polgárháborúban.
És hogy Abesszíniában a legyőzöttek oldalán állt. Ott volt persze a szegény
Yvonne, akit az a balszerencse ért, hogy túlságosan beleszeretett. Akkoriban
nem léteztek szeretők, csak partnerek, akik nem töltöttek együtt elég éjszakát
ahhoz, hogy valódi kapcsolat alakuljon ki közöttük. Rick csak egyszer vagy
kétszer volt együtt vele, de ez még azelőtt az éjszaka előtt történt, Yvonne
pedig nap nap után a bárpultnak dőlve Saschának panaszolta a bánatát. Ha
jól meggondolom, nem is tudom, mi keserítette el, az, hogy Rick nem lát
benne többet egy alkalmi ismeretségnél, hogy még csak törzsvendégnek sem
tekinti őt, vagy pedig az, hogy ő is szerette volna jobban megismerni Rick
múltját, azt remélve, hogy rábukkan valami véletlen egybeesésre, amelyből
aztán közös út rajzolódhat ki. Rick nagyon hasonló volt hozzánk: azon a
télen, 1941-ben, tudtuk, szemben úszunk a történelem árjával. Mindenütt
németek voltak, egyre többen, és egyre önteltebbek lettek. Párizs már nem
volt a szabadság városa, és Európa útjai csak arra szolgáltak, hogy gyorsan
eljussunk rajtuk valahova, ahol a nácizmus erőszakos önkényének fenyegetése
nélkül, szabadon lélegezhetünk. Mentsváraink kicsiny oázisok voltak, de
az oázisok hamar ismét sivatagokká váltak, ahogy a Reich alakulatai egyre
délebbre és délebbre terjesztették ki felségterületüket.
Az operatőr leállította a kamerát, hogy kazettát cseréljen. Az újságíró
azt javasolta a nőnek, beszéljen a múltjáról; ő először nemet mondott,
de amikor intettek neki, folytatta az elbeszélést:
– Én is ott álltam meg, mint oly sokan, mert egy barátom azt mondta,
énekesnőre van szükség. Két évvel korábban érkeztem Európába, miután úgy
döntöttem, otthagyom Limát és Latin-Amerikát – akkoriban az ember szinte
véletlenszerűen született egyik vagy másik helyre, életünket bármely más
országban is leélhettük volna, ahol spanyolul beszélnek. Énekeltem egy
kubai revüben, három hónapot töltöttem Santo Domingón, San Joséban pedig,
Costa Rica fővárosában életem egyik legszebb időszakát éltem meg. De bizonytalan
kor volt az, a kormányok jöttek-mentek, az utcákat uraló zűrzavar miatt
képtelenség volt megállapodni, érezni lehetett, hogy mindenki csak átmenetileg
lakik ott, átjáróház volt az egész életünk. Mikor Európába jöttem, egy
argentin menedzserrel éltem együtt, akit valamivel azelőtt Rio de Janeiróban
ismertem meg.
A nő felnevetett, nevetése mögött azonban keserűség rejlett, az újságíró
érezte, ez az emlék nem túl kellemes, megpróbálta másfelé terelni a beszélgetést,
megkérdezte, hol élt akkoriban, ő azonban nem vett tudomást a kérdésről
és folytatta:
– Az volt az álma, hogy Antonio Machín menedzsere legyen, dúdolgatta,
hogy „aquellos ojos verdes de mirada serena”, és terveket szövögetett,
hogy híressé tegye Machínt az egész világon, el akarta vinni őt Sanghajba.
Ez persze őrültség volt, szerintem azután támadt ez az ötlete, miután látott
egy filmet Marlene Dietrichhel, aki akkor már befutott színésznő volt.
Mindez kevéssel a háború előtt történt, azt akarta, hogy menjek Németországba
énekelni, de a németeket nem érdekelte a latin-amerikai zene, Európán belül
csak Franciaországban lehetett énekelni, a nácik és a fasiszták megvetettek
minket, még mindig úgy néztek ránk, mint a gyarmati népekre, sajátos módon
bámultak meg minket, mintha egy másik világból érkeztünk volna, amely,
ha akarnák, az övék lehetne, legalábbis ezt gondolták rólunk, és egy kicsit
ugyanezt gondolták a spanyolokról és a portugálokról is. Mire a németek
áttörték a Maginot-vonalat, én már régen megértettem, hogy véget nem érő
bolyongásra vagyok ítélve, nem tudtam, mi lesz a következő úti célom, de
ez nem is volt fontos, a térkép bármely eldugott pontja jobb volt, mint
a németek tekintete, az a provinciális lovagiassággal álcázott durvaság,
az a terhes közhelyesség, amellyel csábítani akartak, valójában azonban
semmi csábító nem volt bennük, egyformán hódított mind, csak azért akarták
a testünket, hogy megerősítsék jogukat ahhoz a területhez, ahol éltünk,
nekik ez a túlélést jelentette, hogy is mondjam, talán már túl rég vártak
arra a lehetőségre, hogy megbosszulhassák az összes gyötrelmet, amellyel
a történelem sújtotta őket, nem tudom. Voltak persze másféle németek is,
de azok a mi oldalunkon álltak, láttuk őket minden éjjel, ott ültek Rick
lokáljának egyik asztalánál, a remény megszállottjainak távolba révedő
tekintetével, ők vágyakoztak leginkább arra, hogy útra keljenek Amerikába.
Carl kivétel volt. Senki sem értette pontosan, miért nem hallottuk őt soha
panaszkodni. Carl a freiburgi egyetem tanára volt akkor, amikor a nácik
a ma sokat emlegetett filozófust, Heideggert rektorrá nevezték ki. Lényegében
ez volt az egyetlen, amit tudtunk róla. Illetve még azt is lehetett tudni,
hogy özvegy, és hogy 1940 elején Zürichből érkezett Casablancába. Amikor
valamelyik vendég megkérdezte tőle, hogy miért pont oda jött, Carl forgatni
kezdte a szemét, és jobb kezét a hasára téve hevesen mentegetőzőtt: „A
gyógyvizek miatt. Tudja, a májam...”
Mintha csak Ricket hallanám, szólt közbe az újságíró. A nő felnevetett,
és rágyújtott.
– Meglehet. Egy idő után már egymás ajkával beszéltünk, talán mert
úgy éreztük, hogy régóta ismerjük egymást. Végül már mindegy volt, mit
mondunk egymásnak, még anyagi nehézségekről sem panaszkodhattunk. Jól fizettek
minket, saját kis odüsszeiáink mesélésével szórakoztattuk egymást, az enyémnek
talán volt valami sajátos varázsa, végül is én Dél-Amerikából jöttem, és
az emberek roppant kíváncsiak arra, milyen is az élet az Egyenlítőtől délre.
Rickhez visszatérve: furcsa, de tudja, hogy csak később tudtuk meg az igazi
nevét? Blaine, Richard Blaine, a háború után egy belga-kongói ültetvényen
élt, 1957-ben Mexikóban volt, de azután soha többet nem hallottunk róla.
Az újságíró félbeszakította, hogy emlékeztesse rá, az interjú a Marseillaise-ről
szóló dokumentumfilmhez készül, ő erre a homlokához kapott, és szabadkozni
kezdett:
– Igaz, igaz. Teljesen érdektelen dolgokról fecsegek itt magának össze-vissza.
De olyan rég nem emlékeztem már vissza minderre ilyen világosan. Nem különös
ez a hirtelen érdeklődés Casablanca iránt? Higgye el, a város csúnya, Marrákes
állítólag... Jaj, hol jár a fejem... Szóval a Marseillaise. Nos hát azon
az éjjelen Yvonne egy német tiszt kíséretében tért vissza Rick lokáljába.
Nyilvánvaló provokáció volt, Rick azonban nem törődött vele. Emlékszem,
egyszer csak heves szóváltás támadt a német és egy francia rendőrtiszt
között. Még Sascha is megdöbbent, aki üres óráiban Yvonne-nak udvarolgatott.
Olyan nyilvánvaló volt a helyzet, hogy hiába nem akartuk, azt kellett hinnünk,
úgy döntött, megbarátkozik az ellenséggel. Érti, mit akarok mondani? Olyan
hangulat alakult ki azon a helyen, hogy a legkisebb színjáték is cáfolhatatlan
valósággá vált, valamiféle nyugtalanság kerített hatalmába minket, mintha
még ott, Rick lokáljának ajtajában is a német tankok valódi fenyegetésében
élnénk.
A nő elhallgatott, hogy rágyújtson. Megint köhögött, a fejét rázta,
mondani készült valamit, de aztán hirtelen felegyenesedett és az újságíróra
nézett:
– Szóval a Marseillaise Victor Laszlo ötlete volt, ezt biztosan tudja.
Laszlót mindnyájan hősnek tekintettük, háromszor vagy négyszer szökött
meg a német börtönökből, és ahol csak egyetlen ellenálló is akadt, ott
ismerték Laszlo nevét. Sosem fordult meg a fejemben, hogy megismerhetem,
egy éjjel azonban megjelent Rick lokáljában, pont akkor, amikor a két német
futár meghalt. És egy bonyolult história is keringett néhány eltűnt menlevélről.
Laszlo... emlékszem, amikor az első alkalommal belépett Rick lokáljába,
Berger rögtön odament hozzá. Berger lehetett az egyetlen olyan ellenálló,
aki képtelen volt álcázni magát. A rendőrség minden mozdulatát figyelte,
mert nyugtalan tekintete volt, mint egy űzött vadnak. Norvég volt, Norvégia
akkoriban már német megszállás alatt állt, ő azonban összeköttetésben állt
a francia ellenállással.
Mint Ilsa Lund, mondta az újságíró. A nő bólintott, folytatta:
– Igen, de ő feltehetőleg nem ismerte Bergert. Berger volt a láncszem,
rajta keresztül tudott Laszlo egészen Ugartéig eljutni. Azon az éjjelen
azonban Ugarte épp börtönben volt, már tudta, mi fog vele történni, nyilvánvaló
sorsszerűség határozta meg életünket, egy háborús filmhez hasonlóan minden
jelenet előre vetítette mindazt, ami később bekövetkezett, talán nem is
érdemes erről sokat beszélni, a németekkel kapcsolatban mindig ugyanide
lyukadunk ki.
A nő elhallgatott, és gondolkodni kezdett. Az újságíró fáradtnak látta,
megkérdezte, szeretné-e, hogy tartsanak egy kis szünetet, ő azt mondta,
nem, és nyugodt tekintettel rámosolygott:
– Ó nem, nem szeretném. Sőt, most mintha a dolgok olyan logikus láncolatba
rendeződnének, amelyet akkoriban nem érthettem meg. Végül is háború volt,
és a háború a lehető legkevésbé logikus dolog. A legkisebb mozdulat, a
legegyszerűbb mondat is más értelmet nyer, amikor sokkal később visszagondolunk
rá. Laszlo például vonzó férfi volt, elég volt ránézni és tudtuk, hogy
Rickhez fogható. Mégis, hogy is mondjam, nem volt ellenállhatatlan, nem
az a férfi volt, akibe egy nő halálosan bele tudna szeretni. Érti, mit
akarok mondani? Laszlo annyira más volt, mint mi, bátorsága szinte támadónak
tűnt azok szemében, akik be voltak szorulva a világnak abba a sarkába,
akik ott vártak valamire, egy menlevélre, egy postai utalványra, vagy talán
csak egy Victor Laszlo érkezésére. Casablancában egy olyan cselekmény egyszerű
statisztái voltunk, amelynek alakulását egyáltalán nem tudtuk befolyásolni.
Laszlo akár ott hal meg, akár folytatja az útját, örökre meghatározza azt,
ami azután történt, ő valahogy befolyásolta a sorsunk alakulását, ami kényelmetlen
volt, és ezt a meghatározhatatlan hatalmat sugározta a szeme akkor, amikor
lejött Rick irodájának lépcsőjén, odalépett a zenekarhoz, és így szólt:
„A Marseillaise-t! Játsszák a Marseillaise-t!” Ezek után mit tehetett volna
Rick? Mondta volna azt a zenekar vezetőjének, hogy ne tegye? Lehetetlenség.
De az is igaz, semmi okunk nincs azt feltételezni, hogy Rick nemet akart
volna mondani rá. A németek rázendítettek az egyik szörnyű hazafias dalukra,
azt gondolták, így járulhatnak hozzá a jó hangulathoz. Észrevette már,
hogy ők nem kedvtelésből, hanem odaadásból énekelnek? Egyszer, sok évvel
később, amikor Dortmundban voltam, meghívtak egy születésnapi ünnepségre
egy nagy zeneműkiadó igazgatójához. Egy barátom mondta, hogy meglepetés
lesz az ünnepség, az igazgató ötvenéves, és a kiadó néhány dolgozója úgy
döntött, elmegy a lakására. A kert ki volt világítva, a garázsajtók tárva-nyitva,
hogy mindenki szemügyre vehesse az igazgató három luxusautóját. Két cseléd
égő gyertyákkal várt minket a kertkapuban. Mindegyikünk kapott egy gyertyát,
ami nekem furcsa volt, aztán elindultunk felfelé a házhoz, mintha körmenetet
tartanánk, az igazgató pedig hirtelen megjelent az ajtóban, kitárta a karját
és háromszor felkiáltott: „micsoda meglepetés, micsoda meglepetés, micsoda
kellemes meglepetés”, mire az egész társaság kórusban rázendített a jól
betanult Örömódára! Érti?
Az operatőr intett az újságírónak. Már csak három percük volt a felvételből,
utána kazettát kellett cserélni. A nő észrevette a jelzést, kissé előredőlt,
kihúzta magát, tekintetét egy kamerán túli pontra szegezte.
– A németek énekelni kezdtek valamit, la-la-la, mmm, „lieb Vaterland...
die Wacht...”, ja igen, „Lieb Vaterland, magst ruhig sein, fest steht und
treu die Wacht...” Döbbenetes volt, Sam végül elénekelte az As Time Goes
By-t, dermedten hallgattuk. Aztán pedig a lépcső tetején megjelent Rick,
egy árny suhant el mögötte, és láttuk, ahogy Victor Laszlo leszaladt a
lépcsőn. Egyenesen a zenekarhoz ment, azt mondta, játsszák a Marseillaise-t,
Rick bólintott, és a németek kurjongatása közepette rázendítettek a rezesek,
más zene volt az, tudja, rögtön érezni lehetett, hogy az a zene a miénk
volt, a szívünkben élt, olyan volt, mintha azok a szavak velünk születtek
volna, a keblünkben, és mintha arra lettek volna ítélve, hogy velünk együtt
haljanak meg, ha Casablancában kell meghalnunk. A hangok a németek feje
fölé emelkedtek, láttam Strasser őrnagy dühödt pillantását, és éreztem,
hogy a hangom úgy zeng a többi között, mint addig soha, először hallottam
a hangomat, csoda volt ez, amelyre annyi ideje vártam, nem érzékeltem többé,
hogy mi történik körülöttem, úgy éreztem, még ha nem is volt így, hogy
arra a rövid időre ugyanolyan fontossá váltam, mint Rick vagy Victor Laszlo,
és a többiek is ugyanezt érezhették, mert amikor véget ért a zene, hallottam,
ahogy Yvonne a terem túlsó végében felkiált: „Vive la France! Vive la démocratie!”
Ezután rövid csend állt be. A nő megtörölte a szemét, lehajtotta fejét,
és hozzáfűzte:
– Amikor Renault kapitány megfújta a sípot és bezáratta Rick lokálját,
éreztük, hogy az a néhány perces álom ismét átadja helyét a mindennapok
rémálmainak, és ismét elölről kell kezdeni mindent, valahol máshol, egy
másik történetben, amelynek csak fegyelmezett statisztái leszünk. Számunkra
Rick lokálja, Victor Laszlo, Casablanca, minden véget ért.
Az operatőr jelezte az újságírónak, hogy fél perc van hátra. Az újságíró
előrehajolt, halkan megszólalt:
– Egy utolsó kérdés. És mi volt Ilsa Lunddal?
A nő kendőjét arcához emelve meglepetten ránézett, és félig lehunyt
szemmel felsóhajtott:
– Ó, hát nem mondtam? Azon az éjjelen, amikor a Marseillaise-t énekeltük,
Ilsa Lund valójában nem volt ott Rick lokáljában. Azt mondták, beteg. Miss
Bergman jeleneteit másnap vették filmre.
Szentváry-Lukács Mariann
fordítása
Lettre, 2008 őszi, 70. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|