stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



 
Götz Aly
A mi harcunk
(Unser Kampf)

1967-68-ban a régi Német Szövetségi Köztársaságban kettős törés következett be a generációk között: egyrészt a (náci) szülők és gyerekeik között, másrészt a Kohl-nemzedék és az egész más anyagi körülmények között egyetemre került, 1942 és 1952 között született hatvannyolcasok között. Az ellentétes alapélmények miatt az idősebbeknek a prosperitás elkényeztetett kihasználóit kellett látniuk bennük, mintha szó szerint elment volna jó dolgukban az eszük. Bármennyire próbálták is, egy idő múlva már nem tudták betölteni a normális körülmények között nekik jutó szerepet, hogy közvetítsenek az öregek és a fiatalok között. Hogy ez a két, egymáshoz viszonylag közel álló korosztály nem tudott szót érteni egymással – csak ez magyarázhatja a ’68-as kudarcot. 
 A Kohl-nemzedék súlyos katasztrófaélménye mellett van még egy megfontolásra érdemes nemzedéktörténeti különbség. Az 1923 és ’33 között születettek generációjának a szülei még a császárkorban szerezték első benyomásaikat, az apák legalább részben mindenképpen végigküzdötték, vagy legalábbis átélték az első világháborút. Pályájukat a weimari köztársaság éveiben kezdték meg. Még ha ezek a családok lelkes híveivé váltak is a nemzeti szocializmusnak, utána viszonylag zökkenőmentesen állhattak át újra azokra az értékekre, amelyek jól ismertek voltak számukra az 1933 előtti időkből.

Fagyos érzelmi hátterű gyerekek
Ettől eltérően a ’68-asok szülei 1910 és 1922 között születtek. Nem kevésnek közülük odaveszett az apjuk az első világháborúban, vagy megtört, megkérgesedett férfiaknak tapasztalhatták meg őket 1918-ban. A weimari köztársaságban jártak iskolába, szakmai pályafutásukat pedig a Harmadik Birodalomban kezdték meg. Nagyjában-egészében a ’68-asok szülei 1945-ben a Kohl-nemzedék szüleinél sokkal kevésbé nyúlhattak vissza családilag korábban megélt értékekhez és viselkedésmintákhoz. 
 1968 végén tárta fel Rudolf Wildenmann a „diákmozgolódások” miatt alakult kormánybizottság előtt a lázadó diákokról készített demoszkopikus felmérés eredményeit. Megállapította, hogy sem nem szerint, sem pedig tanulmányaik végzésének helyszíne szerint nem különböznek szignifikánsan egymástól, és úgy értelmezte a felmérés eredményeit, hogy „az apák nemzedékével való mélyreható nézeteltérésről” van szó. Különösen élesek voltak a jól szituált családok fiaitól és lányaitól származó kritikák. Ezt a jelenséget egy olyan képletben foglalta össze, hogy „sok pénz – kevés fészekmeleg”. 
 Én egy másik értelmezést javasolnék. Ennek a nemzedéknek az anyagilag jól szituált szülei fiatalon élték meg a nemzeti szocializmust, és szakmai pályájuk kezdetén túlnyomórészt azonosultak a rezsimmel, amely felemelkedési lehetőségeket és életformát biztosított a számukra. A legfőbb horderejű és leginkább megkörnyékezett réteghez tartoztak. 1945 után ezért éppen ők veszítették el a leginkább – az idősebbekhez és az egyszerűbb, földhözragadtabb viszonyok között élőkhez képest – a tartásukat. Gyenge volt az értékbázisuk. A ’68-asok szülei alkották azt a korosztályt és szociális csoportot (kohortot), amelyiknek különösen nehezére esett valóban magáévá tenni a jog és az erkölcs ismét hatályba helyezett normáit. Az 1945-ös eszmei gyökértelenné válás különleges merevséget és dezorientáltságot idézett elő. Ebből adódott a „fészekmelegnek” a Wildenmann által megfigyelt hiánya a későbbi ’68-asoknál. Az otthon melegét nélkülöző, érzelmileg didergő gyerekek nemzedékének lehet őket nevezni.
 Ezek a háborút követő években egy olyan pszichoszociális helyzetbe kerültek, mint amilyenen az 1910 és 1922 között született szüleiknek kellett gyerekként, az 1918-as vereséget követően keresztülmenniük. Más szóval: a két szörnyű háború okozta családtörténeti károsodás hatása érvényesült a ’68-as diákoknál.
 Minden agresszivitásuk ellenére a ’68-asok energiáik nagy részét a saját köreikben folytatott csoportéletre, vitatkozásra és „baloskodásra” fordították. Lendületes aktivitásuk, önismereti, csoport- és gyereknevelési kísérleteik arra irányuló kétségbeesett kísérletként értelmezhetők, hogy hozzájussanak a nélkülözött emberi melegséghez. Aki ma olvas kommunákról szóló beszámolókat, vagy belenéz az 1971-ben rendkívül sikeres Óvodák című könyvbe, csóválja a fejét, és hajlik arra, hogy ezeket rögtön a papírkosárba hajítsa. Ha azonban a sorok között olvasva, eredeti szándékai ellenében olvassuk ezeket az írásokat, vagyis nem politikai kiáltványként, hanem a szerzők önvallomásaként, hiteles forrásokká válnak. Lelki meztelenségükben mutatja meg a szerzőket, olyan értékeket keresve, amelyeket nyilvánvalóan nélkülöztek.
 Egy óvodai csoport minimális konszenzusáról ezt lehet olvasni: „Egyetértettünk abban, hogy minden létező nevelési modell éppolyan deprimált, tekintélyekre fixálódott, nem szabad személyiségeket formálna a gyerekeinkből, amilyenek mi lettünk.” Az 1. számú kommunáról így elmélkedik egy nő, a kommuna egykori lakója: „Tényleg nehéz leírni, mit adott annak idején ez a kommuna. Mondjuk, hogy egy leheletnyi gyengédséget? Azt az érzést, hogy nem vagyok egyedül? Hogy nem muszáj elbújni? Félni egymástól?” Egy másik helyen azt olvashatjuk, hogy „a »normális« szülők szeretet adni képtelen szülők.” Elképzelhetetlen, hogy a Kohl-nemzedékhez tartozók is ezt mondták volna a saját szüleikről.

        KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA



Lettre, 2008 őszi, 70. szám 


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret