Götz Aly
A mi harcunk
(Unser Kampf)
1967-68-ban a régi Német Szövetségi Köztársaságban kettős törés következett
be a generációk között: egyrészt a (náci) szülők és gyerekeik között, másrészt
a Kohl-nemzedék és az egész más anyagi körülmények között egyetemre került,
1942 és 1952 között született hatvannyolcasok között. Az ellentétes alapélmények
miatt az idősebbeknek a prosperitás elkényeztetett kihasználóit kellett
látniuk bennük, mintha szó szerint elment volna jó dolgukban az eszük.
Bármennyire próbálták is, egy idő múlva már nem tudták betölteni a normális
körülmények között nekik jutó szerepet, hogy közvetítsenek az öregek és
a fiatalok között. Hogy ez a két, egymáshoz viszonylag közel álló korosztály
nem tudott szót érteni egymással – csak ez magyarázhatja a ’68-as kudarcot.
A Kohl-nemzedék súlyos katasztrófaélménye mellett van még egy
megfontolásra érdemes nemzedéktörténeti különbség. Az 1923 és ’33 között
születettek generációjának a szülei még a császárkorban szerezték első
benyomásaikat, az apák legalább részben mindenképpen végigküzdötték, vagy
legalábbis átélték az első világháborút. Pályájukat a weimari köztársaság
éveiben kezdték meg. Még ha ezek a családok lelkes híveivé váltak is a
nemzeti szocializmusnak, utána viszonylag zökkenőmentesen állhattak át
újra azokra az értékekre, amelyek jól ismertek voltak számukra az 1933
előtti időkből.
Fagyos érzelmi hátterű gyerekek
Ettől eltérően a ’68-asok szülei 1910 és 1922 között születtek. Nem
kevésnek közülük odaveszett az apjuk az első világháborúban, vagy megtört,
megkérgesedett férfiaknak tapasztalhatták meg őket 1918-ban. A weimari
köztársaságban jártak iskolába, szakmai pályafutásukat pedig a Harmadik
Birodalomban kezdték meg. Nagyjában-egészében a ’68-asok szülei 1945-ben
a Kohl-nemzedék szüleinél sokkal kevésbé nyúlhattak vissza családilag korábban
megélt értékekhez és viselkedésmintákhoz.
1968 végén tárta fel Rudolf Wildenmann a „diákmozgolódások” miatt
alakult kormánybizottság előtt a lázadó diákokról készített demoszkopikus
felmérés eredményeit. Megállapította, hogy sem nem szerint, sem pedig tanulmányaik
végzésének helyszíne szerint nem különböznek szignifikánsan egymástól,
és úgy értelmezte a felmérés eredményeit, hogy „az apák nemzedékével való
mélyreható nézeteltérésről” van szó. Különösen élesek voltak a jól szituált
családok fiaitól és lányaitól származó kritikák. Ezt a jelenséget egy olyan
képletben foglalta össze, hogy „sok pénz – kevés fészekmeleg”.
Én egy másik értelmezést javasolnék. Ennek a nemzedéknek az anyagilag
jól szituált szülei fiatalon élték meg a nemzeti szocializmust, és szakmai
pályájuk kezdetén túlnyomórészt azonosultak a rezsimmel, amely felemelkedési
lehetőségeket és életformát biztosított a számukra. A legfőbb horderejű
és leginkább megkörnyékezett réteghez tartoztak. 1945 után ezért éppen
ők veszítették el a leginkább – az idősebbekhez és az egyszerűbb, földhözragadtabb
viszonyok között élőkhez képest – a tartásukat. Gyenge volt az értékbázisuk.
A ’68-asok szülei alkották azt a korosztályt és szociális csoportot (kohortot),
amelyiknek különösen nehezére esett valóban magáévá tenni a jog és az erkölcs
ismét hatályba helyezett normáit. Az 1945-ös eszmei gyökértelenné válás
különleges merevséget és dezorientáltságot idézett elő. Ebből adódott a
„fészekmelegnek” a Wildenmann által megfigyelt hiánya a későbbi ’68-asoknál.
Az otthon melegét nélkülöző, érzelmileg didergő gyerekek nemzedékének lehet
őket nevezni.
Ezek a háborút követő években egy olyan pszichoszociális helyzetbe
kerültek, mint amilyenen az 1910 és 1922 között született szüleiknek kellett
gyerekként, az 1918-as vereséget követően keresztülmenniük. Más szóval:
a két szörnyű háború okozta családtörténeti károsodás hatása érvényesült
a ’68-as diákoknál.
Minden agresszivitásuk ellenére a ’68-asok energiáik nagy részét
a saját köreikben folytatott csoportéletre, vitatkozásra és „baloskodásra”
fordították. Lendületes aktivitásuk, önismereti, csoport- és gyereknevelési
kísérleteik arra irányuló kétségbeesett kísérletként értelmezhetők, hogy
hozzájussanak a nélkülözött emberi melegséghez. Aki ma olvas kommunákról
szóló beszámolókat, vagy belenéz az 1971-ben rendkívül sikeres Óvodák című
könyvbe, csóválja a fejét, és hajlik arra, hogy ezeket rögtön a papírkosárba
hajítsa. Ha azonban a sorok között olvasva, eredeti szándékai ellenében
olvassuk ezeket az írásokat, vagyis nem politikai kiáltványként, hanem
a szerzők önvallomásaként, hiteles forrásokká válnak. Lelki meztelenségükben
mutatja meg a szerzőket, olyan értékeket keresve, amelyeket nyilvánvalóan
nélkülöztek.
Egy óvodai csoport minimális konszenzusáról ezt lehet olvasni:
„Egyetértettünk abban, hogy minden létező nevelési modell éppolyan deprimált,
tekintélyekre fixálódott, nem szabad személyiségeket formálna a gyerekeinkből,
amilyenek mi lettünk.” Az 1. számú kommunáról így elmélkedik egy nő, a
kommuna egykori lakója: „Tényleg nehéz leírni, mit adott annak idején ez
a kommuna. Mondjuk, hogy egy leheletnyi gyengédséget? Azt az érzést, hogy
nem vagyok egyedül? Hogy nem muszáj elbújni? Félni egymástól?” Egy másik
helyen azt olvashatjuk, hogy „a »normális« szülők szeretet adni képtelen
szülők.” Elképzelhetetlen, hogy a Kohl-nemzedékhez tartozók is ezt mondták
volna a saját szüleikről.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 2008 őszi, 70. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|