José Gil
A nem nyilvános tér
(Portugália ma)
A portugál társadalom a változások korát éli, ehhez nem férhet kétség,
és ahhoz sem, hogy április 25. után nagy átalakuláson ment keresztül az
ország. Miért lehet mégis sokszor azt hallani, hogy „minden maradt a régiben”?
Képzeljünk el valamiféle homályosan körvonalazott valóságot,
melyet „nyilvánosságnak” neveztek el. A Salazar-rezsim alatt ezt a teret
a lehető legkisebbre szorították, és addig csonkították, míg végül teljesen
el nem tűnt a cenzúra és a szabad önkifejezést, a szabad asszociációt eltipró
hatalom rúgásai alatt. Elnyelte a diktatúra, mely csupán a nyilvános szabadságjogok
karikatúrába illő látszatát tartotta fenn a cenzúrázott folyóiratok és
a rádió, a nem különösebben agresszívan nacionalista – ebből a szempontból
például más volt, mint a nácizmus vagy az olasz fasizmus –, rendszerhű
elemeket támogató propaganda segítségével, mely végül olyan klímát teremtett,
ahol eluralkodott a kollektív felejtés és az általános engedelmesség. Lassan
bezárult az önkifejezés és a szabad eszmecsere tere, majd kipusztult mind
az országon belül, mind pedig a külkapcsolatokban. A kreatív gondolkodást
gyökerestül kiirtották a művészetből és minden más területről – és azok,
akik ezekben a baljós években szabadon akartak alkotni, vagy önmagukba
fordultak, vagy kis, lázadó csoportokba tömörültek; beszennyezte, megmérgezte
őket a félelem, fuldokoltak a bezártságtól, vagyis attól a mindenre rátelepedő
rossztól, az élet láthatatlan és meghatározhatatlan betegségétől, mely
megtámadta az egzisztenciákat, megakadályozta, hogy erőre kapjanak és teret
nyerjenek.
A Salazar-rezsimet leginkább olyan betegségként lehetne definiálni,
mely ledöntötte a lábáról a portugál nemzetet. A lélek betegsége volt ez
(és emellett persze a testé is), melyhez ebben a formában ritkán közelítenek
a kor történészei és szociológusai. Manapság még az is megesik, hogy „baloldali”
szerzők éltetik Salazart életrajzi írásokkal és portrésorozatokkal. Íme
egy újabb logikus következménye a múlt be nem íródásának.
Harminc évvel a demokrácia beköszönte után hogyan működik Portugáliában
a nyilvánosság?
Erre a kérdésre azonnal rá is vághatjuk, hogy nem létezik. Még
megírásra vár azoknak az eseményeknek a története, melyek az április 25.
utáni „forradalmi” években kezdődtek, eltartottak egy darabig, de aztán
véget értek, eltűntek, és a helyükre olyan média lépett, amely Portugáliában
nem hozott létre semmiféle nyilvánosságot.
Hogyan definiálhatjuk az önkifejezésnek és eszmecserének azt
a nyitott terét, mely nélkül el sem lehet képzelni, hogy egy társadalomban
érvényesüljön a szabadság eszméje, és hogy ezt a társadalmat alkotó energiák
működtessék? Legelőször is azt fogjuk most meghatározni, hogyan mutatkozik
meg ennek hiánya a portugál társadalomban.
Nincs igazi politikai vita: ilyesmire még a televízióban sem
kerül sor, mely csupán valamiféle mesterséges teret hoz létre, ahol minden
szigorúan előírt szabályok szerint működik, és ezek a szabályok megakadályozzák
a spontán felszólalásokat, megfosztják a véletlen és a „külső” megnyilvánulások
lehetőségétől, mely a nyilvános kifejezésmódot egyébként nagyon gazdaggá
tudja tenni. Az újságokban és a rádióban a viták egyszerű véleménycserében
és az érvek puszta felsorakoztatásában merülnek ki, a résztvevők pedig
mindig valamely párt színeiben jelennek meg, ami azt is jól mutatja, hogy
a politika világában és a „hivatalos” véleménynyilvánítók, véleményformálók,
az „opinion makerek” közt nincs hely a független gondolkodók számára, hisz
azok egyfolytában zárt körökben, csupán egymás közt vitáznak. Egyébként
sok politikus egyben véleményformáló is, akik olyan diskurzust és metadiskurzust
folytatnak, melyek csupán nyomasztó és túlburjánzó köröket hoznak létre:
mindig ugyanazok a hangok és ugyanabban a hangnemben megírt egyforma munkák,
ugyanazok az érvek, ugyanazok az irányvonalak, mintha pusztán azért születtek
volna a politikai eszmék, hogy különböző pártstratégiák szociológiai tapasztalatszerzését
szolgálják.
Ha azt mondjuk, hogy Portugáliában „unalmas” a politika, ha azt
látjuk, hogy a portugáloknak „elegük van a politikusokból”, akkor ezt nem
magyarázhatjuk csupán azzal, hogy a portugálok egyszerűen nem értenek hozzá.
A politikai viták világa hibáztatható mindezért, ahol nem történik semmi
új, nincs is újító szándék, nincsenek különbségek, nincs benne lendület,
eredetiség és ösztönző erő, mely fel tudná rázni a lelkeket. A politikai
diskurzusnak egyetlen funkciója van: legitimálni akarja a politikai irányelveket
vagy célkitűzéseket, a metadiskurzus pedig csupán ráerősít erre a legitimációs
folyamatra. Ráerősíteni és megint csak ráerősíteni: többé-kevésbé kifinomult
érvek és áleszmék tonnái halmozódnak fel ezzel a céllal.
Ami pedig a külföld felé nyitást illeti – amikor a közösségi
Európa jelentősége eddig nem tapasztalt méreteket ölt a portugál kormány
döntési folyamataiban –, feltehetjük a kérdést, mekkora súllyal van jelen
az európai kérdés a belhoni politikai „vitákban”?
Nem létezik igazi nyilvánosság, mert néhány olyan ember vette
a kezébe az irányítását, akiknek a diskurzusa csupán az általuk képviselt
erőviszonyok önmagukba való bezárkózását és elnehezülését generálja. A
helyek, az időpontok, a médiagépezet és a szereplők létrehoztak egy apró,
statikus rendszert, mely minden erejét beveti, hogy fenntartsa ezt a közeget.
A portugál közélet többi szektorában sem tűnik jobbnak a helyzet.
Annak ellenére, hogy nagy számban nyílnak meg jelentős kiállítások, a művészetnek
sincs igazi nyilvánossága. Az a néhány szakfolyóirat (mely elképesztő fáziskéséssel
nyilatkozik arról, ami épp történik), a művészeti témákban publikált könyvek,
az a pár nyilvános beszélgetés nem elég hozzá, hogy létrejöjjön ez a közeg.
A kiállítások látogatói, az előadások közönsége vagy „szerette”, vagy „nem
szerette” azt, amit látott, és ennyi, utána hazamennek, és teszik tovább
a dolgukat. A kritika sincs jobb helyzetben: ha van egyáltalán valami hatása
annak, ami történik, ha van feedback, akkor ez megreked a szellem legmélyén,
a magányos lelkek titkos kamráiban. A festők, a szobrászok csak a legritkább
esetben beszélnek egymás közt a művészetükről. A művészet magánügy. Nem
lesz része az életnek, nem alakítja az egyéni egzisztenciákat. Csupán üveg
mögött lehet megcsodálni (pont úgy, ahogy ez a diktatúra alatt, hosszú
éveken át a külföldi művészek kiállításaival, előadásaival és koncertjeivel
történt a Gulbenkian „kirakataiban”, ahol bemutatták, mi is történik „odakinn”).
Az irodalomban néhány elhanyagolható különbséggel ugyanez történik
(különösen a prózairodalomban; a költészet egészen más helyzetben van).
Amikor bizonyos rendszerességgel fórumokat rendeznek azért, hogy „a hónap
könyveiről” vagy bármi más témáról társalogjanak, ezek csupán zárt helyszínek
maradnak, ahová ugyanúgy megy el a közönség, mint bármilyen más előadásra.
Az irodalom nálunk furcsa módon egyáltalán nem változtatja meg, sőt még
csak ki sem mozdítja a tengelyéből az olvasók életét: míg más országokban
egy író igazi mozgatóerővel tud hatni az adott közösség életére – ahogy
az például egy olyan középszerű íróval is megtörténhetett Franciaországban,
mint Montherlant, hogy a nagyokról már ne is beszéljünk, egy Tom Wolfe-ról
az Egyesült Államokban, egy Günter Grassról Németországban, egy Beckettről
Franciaországban, egy Italo Calvinóról Olaszországban stb. –, hallott már
valaki olyat, hogy Saramago olvasása megváltoztatta volna bárkinek is az
életét? Vagy hogy Lídia Jorge gondolkodásmódja megváltoztatta a portugál
olvasóknak a történelemről és az emberiségről alkotott képét?
Az irodalom nem lépett ki a nyilvánosság elé, mert nem létezik
önmagában vett irodalmi közeg. Nincs irodalmi közösség, mint ahogy nincs
művészi, tudományos vagy filozófiai közösség sem. Csak nevek léteznek,
melyek közül párat híressé varázsol a média; aztán az is nagyon fontos
sokak számára, hogy külföldön ismertté váljanak; a következő lépésben pedig
annak van különösen nagy jelentősége, hogy a nemzetközi elismertséget haza
lehessen hozni Portugáliába: mintha akkora volna itthon az ellenállás,
hogy valakit elismerjenek, hogy csak egy kívülről kapott, visszaverhetetlenül
erőszakos üzenet képes rá, hogy a portugálok megadják magukat, és befogadják
végre honfitársukat (s elismerjék az értékeit). Így lesz belőle a saját
országában száműzött honfitárs.
Különös módon a portugál tudósok, laboratóriumok és kutatóintézetek
épp az internet biztosította kommunikációs eszközök segítségével építik
ki hálózataikat és lépnek egymással kölcsönösen gyümölcsöző kapcsolatba.
Közben pedig egyre ritkulnak a példák a belföldi kommunikációra.
A nyilvánosság, ha nem a megfelelő módon alkalmazzuk ezt a szót,
akkor nem válhat sem a „nyilvános véleménynyilvánítás”, sem pedig a kollektív,
politikai vagy egyéb megnyilvánulások terévé. Sokkal inkább az önkifejezésre
szánt magánügyek névtelen átalakulásának tere formálódik belőle. Egyszerűen
nem használhatjuk itt azt a szót, hogy „nyilvános”: mivel az átalakításnak
az ilyesfajta terét ellepik az árnyékok, az erőkapcsolások észlelhetetlen
pontjai, a láthatatlanul megrajzolt energiavonalak. Ez a „nyilvános” tér
nyitott, mégsem tárja fel magát a fénynek.
A legfőbb ismertetőjegye, hogy valamiféle külső valóságot, „külső
teret” hoz létre azoknak a számára, akik csatlakoznak hozzá (ők pedig lehetnek
egyének is és közösségek is). A francia társadalomban például, ha egy író
megjelentet egy könyvet, mely a nyilvánosság elé kerül, azon nyomban többszörös,
előre nem is sejthető átalakulásokon megy keresztül. A különböző, egymástól
eltérő olvasatok, melyeknek tárgya lesz; az a mód, ahogyan eljut az egyik
olvasótól a másikig, az egyik kritikustól a másikig; ahogy a jelentése
egymástól eltérő irányokat vesz fel; ahogy a „publikum” birtokba veszi
bizonyos aspektusait és tudomást sem vesz más vonásairól; azok a nyelvi
(irodalmi és irodalmon túli) újítások, melyeket magával hoz; mindezek együttvéve
bőven túllépnek azon, amit hagyományos módon egy műalkotás „befogadásának”
szoktunk nevezni. Azzal pedig, hogy a mű belép az „életnek” az irodalmon
túli területébe, a nyilvánosság hatásainak olyan összességét hozza létre,
mely visszahat magára a könyvre is – általánosabban mondva a műalkotásra
vagy egy olyan eszmére, melyet az ebben a közegben ható erők dinamikus
együttmozgása hoz létre és lendít fel.
Arrafelé a könyv vagy a műalkotás elveszti a védjegyét, a „szerzői
funkció” értelmetlenné válik, maga a tárgy pedig kilép a névtelenségbe,
aminek az lesz az eredménye, hogy innentől fogva már nem egy emberhez tartozik,
hanem egyszerre mindenkihez és senkihez. Amikor visszakerül a szerzőjéhez,
már rá sem lehet ismerni, mert gyökeresen átalakult. Olyan hatalomra tett
szert, amit előre még csak sejteni sem lehetett, és ismeretlen erők járják
át. Ilyenkor vagy azt mondják róla, hogy „kifordult önmagából”, „eltorzult”
stb., vagy éppen az ellenkezőjét, hogy „feltárult a lényege”, „felfedezték
igazi mondanivalóját”. Olyan állítások ezek, melyek azt feltételezik, hogy
a műalkotásnak mindenképpen kell, hogy legyen valamiféle örök mondandója
vagy „mélységes igazsága”. Pont ez az, ami rámutat, hogy a nyilvános közeg
nem más, mint saját, átalakító, átformáló erővel bíró hatalma, mely végtelen
energiákkal képes megsokszorozni önmagát. Ez az a „mélységes igazság”,
melyet a nyilvánosság próbára tesz és felfed.
Így aztán a társadalmi és pszichikai „belső térnek” egy olyan
„külső terét” hozza létre, mely az önmagukba zárt társadalmakban könnyen
mérges keléssé gyűlhet. Azt sosem lehet előre látni, milyen lesz ez a külső
tér, mely csak önmagában létezik (és közben létrehozza ennek a sajátos
belső térnek a külső terét), csak önmagát veszi észre, feldolgozza, ami
belülről jön, és egy alkalmatlan pillanatban visszacsurgatja rá. Ebben
a térben elvész az én: a szerző nem alanya azoknak az átalakulásoknak,
melyeken a mű keresztülmegy, csupán egyfajta névtelen generátora a bekövetkezendőknek.
Éppen ezért a nyilvános közeg elengedhetetlenül szükséges hozzá,
hogy a „belső térben” lélegezni lehessen. Kívülről, ebből a határtalanul
és intenzíven működő külső térből bármikor bármi jöhet, hogy aztán a belső
térben kifejezést nyerjen. Kitartok amellett, hogy itt a párbeszédnek és
a kommunikációnak a teréről van szó, egy olyan térről, melyben megnyilvánulnak,
egymásra hatnak és egyfolytában mozognak az erők. Ez a tér létezik, és
bár ő maga nem nyilvánul meg, teret ad a megnyilvánuláshoz az összes olyan
hangnak, mely megszólal benne. A legnagyobb elismerés, amit egy művész
csak kaphat, az, hogy megélheti, műalkotása belépett a névtelen térbe,
ahol többszörös átalakuláson megy keresztül, újabb és újabb hangokat, újabb
írott műveket és gondolatokat segít a világra jönni. Megélheti azt a boldogságot,
hogy a műve többé már nem az övé, és ezt annak az óriási erőnek köszönheti,
amely egy másik műalkotást formált belőle.
Nyilvánvaló tény, hogy Portugáliában kegyetlenül hiányzik a nyilvános
közeg. Még ha létre is jön valamiféle párbeszéd, soha vagy csak nagy ritkán
lép túl két jól körülírt egyén (arc, név, társadalmi státusz) „véleményén”,
akik egymást bírálják a különféle újságok publicisztikai írásaiban (vagy
esetleg ugyanabban az újságban). A „vita” mindig szükségszerűen „személyhez
kötött”, ami azt jelenti, hogy a beszédpartnerek társadalmi személyisége
értéktöbbletként jelenik meg a párbeszédük jelentésével és igazságával
kapcsolatban. A vitában a láthatatlanul jelen lévő hatalomnak nagy érvelő
ereje van: ha ezt X, az ő intelligenciájával, műveltségével, a társadalomban
betöltött szerepével (közgazdász, szociológus, egyetemi tanár stb.) állítja,
akkor a szavait olyan erő fogja áthatni, melynek a közelébe se kerülhetne,
ha ezeket a szavakat csak egy akárki, egy ismeretlen valaki írná. Sőt:
egy vita legitimációjának az a feltétele, hogy a médián keresztülfolyva
elismertségre tegyen szert – vagyis messze van attól, hogy feloldja az
alanyát, sőt sokkal inkább egy olyan „hús-vér” képbe merevíti, mely a legjobb,
leginkább hozzáértő figurává avanzsálja őt, aki aztán tényleg megérdemli,
hogy ott foroghasson a világ színpadán.
Az, hogy az eszmék és művek átformálhatóságának nincs semmilyen
névtelen közege, nemcsak az alkotás erejétől foszt meg, hanem attól a fontos
gépezettől (vagyis a nyilvánossá tételtől) is, amely elszemélyteleníthetné
a vitát, s megakadályozná, hogy „egyének” ütköztessék a véleményüket. Az
a tény, hogy az esetek túlnyomó többségében Portugáliában a kritika személyes
inzultussá fajul, és két egyén közt kirobbanó csatározás – vagy egymást
túlértékelő dicshimnusz – lesz belőle, azért van, mert hiányzik az a harmadik
közeg, amely ott húzódhatna a beszélgető felek közt. A valóságtól elrugaszkodott
dicséret ugyanerről a tőről fakad: ilyenkor nem az a cél, hogy megütközzenek,
hanem ennek pont az ellenkezője: hogy mértéktelenül rajongva folyjanak
át egymásba – ami ugyanannak a viszonyulásnak kétféle megvalósulási formája.
A (nem) nyilvánosság ilyenfajta működésének aztán sokféle következménye
van, mert hiányzik az a névtelen tér, melyben lehetővé válna az erők áramoltatása.
Innentől kezdve aztán maga az irodalmi (vagy bármely más) alkotási
folyamat egyszerűen leblokkol. Először is azért, mert a műalkotás és a
kritika kapcsolatát a „szerzői funkció”, a „személyessé tétel” és a „rosszat
mondástól” való félelem (amit oly sokszor összekevernek a kritikával) járja
át; másodszor pedig, mert a közönség és a műalkotás kapcsolata csak a kritikán
keresztül látszik megvalósíthatónak – ami végül sosem vezet el odáig, hogy
az olvasók tényleg befogadják a művet, hisz még ők maguk is egy nehezen
körülírható valóságot jelentenek. Végül is elsősorban az alkotói folyamatnak
van szüksége arra a közegre, melyben a műalkotás átalakulhat, de ez a közeg
Portugália esetében sosem fog létrejönni.
Elég arra gondolnunk, hogy az író úgy alkalmazza a nyelvet, hogy
közben (a „minthák”-ból) mesterséges teret hoz létre, ahol ez a nyelvezet
a saját öntörvényű szabályai szerint fog létezni, s közben sokkal ösztönösebb
és a lényeget jobban kifejező természetességgel fog működni, mint maga
a beszélt nyelv. Mert maga az irodalmi műalkotás az, amely ahogy létrejön,
névtelen közönsége, vagy ahogy azt Paul Klee mondta: a „nép” után kiált.
Maga a műalkotás kívánja meg, hogy átalakítsák. A „mintha” valamiféle érzékelhetetlen
és személytelen állhatatossággal generálja, hogy átalakuljon a szerző,
emellett képes megakadályozni a nyelv egoista szubjektivitásba süllyedését,
és hagyja, hogy szabadon megválassza, milyen irányba akar majd fordulni,
minek fogja majd a mű alávetni magát átalakulása nyilvános terében.
Az biztos, hogy az ilyesfajta közeg hiányának nagy szerepe volt
abban, hogy a portugál irodalom azokat az utakat járja be, amelyeket az
épp most elhagyott fél évszázadban bebarangolt – a neorealizmussal kezdte,
amely valamiféle elképzelt teret feltételezett, amelyet aztán a műalkotásnak
kellett megalkotnia; aztán az a sokféle próbálkozás, ahogyan a valóságot
igyekeztek megragadni (bármi is legyen ennek a definíciója), az „abjekcionizmus”
segítségével, vagy például Cardos Pires és Luísa Costa Gomes első könyvei,
akik külföldi irodalmi irányzatokat próbáltak követni, Lobo Antunes metaforikus
szerkezetei, Saramago „mágikus realizmusa” – az ő írásaikban mindig is
fellelhető a nyelvezetet és az életet összekapcsoló közeg megtalálásának
vágya. Ez a helyzet paradox módon talán még működni is tudott, éspedig
pont olyan mértékben, amennyire az olvasó is hiányolta ezt a közeget –
vagyis amennyire nem volt meg a saját maga és az olvasás, a saját maga
és a saját élete között húzódó „külső tér”.
Azt aztán már végképp nem állíthatjuk, hogy a portugál társadalomban
bármikor is létrejött volna ez a fajta névtelen közeg. Többféle történelmi
oka is volt annak, hogy sosem formálódott meg, még akkor sem, mielőtt megdöntötték
a köztársaságot, politikai téren sem tudott létrejönni az elszemélytelenítésnek
és az alkotásnak ez a tere (amely viszont a tömegkultúrában igenis jelen
volt). Mostanában pedig egy olyan sajátos helyzetben találjuk magunkat,
mely talán a portugál társadalom jellemzője: mielőtt létrejöhetne ez a
tér – mely a modern kor sajátja –, és megtapasztalhatnánk rajta keresztül
a modern alkotási folyamatok tipikus eljárásait (az elszemélytelenítést
vagy „az ember halálát”, az eszmék és hagyományos értékek lerombolását,
az emberközpontú világkép felbomlását: az irodalmi fikcióban Almada Negreiros
próbálkozásai mellett talán az egy Rui Nunes választotta módszeresen ezt
az utat), már azzal próbálkozunk, hogy az új szellemiség alakjaihoz formáljuk
magunkat, és ez a szellemiség, a posztmodern szellemisége aztán lassan-lassan
meghódít minket.
Sokféle oka van annak, ami épp most történik meg velünk: nagyon
könnyen tudjuk a régit az újhoz igazítani, szinte tökéletesen át tudunk
ugrani a premodernről a posztmodernre mindenféle köztes állomások közbeiktatása
nélkül. Ahogy ezt majd később látni fogjuk, mi vagyunk Európában a legjobb
példa az archaikus posztmodernre.
Hosszas tanulmányokra volna szükség ahhoz, hogy elemezzük a média
terét. Ahogy azt már láttuk, a médiától nagyon távol áll, hogy létrehozzon
egy olyan közeget, ahol szabadon lehetne lélegezni, és az is távol áll
tőle, hogy megalkosson valamiféle külső teret, hisz a médiumok csak azért
szélesítették ki a társadalmi kommunikáció terét, hogy aztán újra bezárhassák.
A televízió és a sajtó elvileg nyitott ország-világ előtt; ám valójában
mindent, ami elér hozzánk, erősen megszűrnek azok az öntorzító folyamatok,
melyekre a médiát a saját eszközei kényszerítik.
A média szerepe az, hogy megnyissa a „társadalmi kommunikáció”
terét (amely nem egyenlő a „nyilvánossággal”); ám még ezen a szinten sem
épült fel egy olyan rendszer, melyben hangot kaphatnának a „kollektív módon
érvelő személyek”, hisz mindig mindenki programokba merevedve, egy adott
dolgot képviselve, hatásos formulákban, antennaidőkben és az újságírás
keretei közé szorítva érvel, ami aztán radikálisan eltorzítja azt, aminek
pedig egy kommunikációs közegnek kellene lennie, egy olyan fórumnak, ahol
az állampolgárok megtárgyalhatnák a problémáikat, kérdéseket vethetnének
föl, elmélkedhetnének és reflektálhatnának a társadalomról.
Köztudott, hogy a portugál televízió (néhány jól ismert kivételtől
eltekintve) egy nagy rakás szerencsétlenség, az írástudatlanság gyára és
melegágya. A rádió és a sajtó mást sem tesz (eltekintve a szintén mindenhol
fellelhető néhány kivételtől), mint újra és újra betömködi azokat az apró
réseket, hasadásokat és nyílásokat, ahol még esetleg beáramolhatna valami
kis frissesség, valami szellő, ahol teret lehetne adni az erők szabad áramlásának.
Ezek a kommunikációs eszközök kétféle módon erősítenek rá arra
az általános jelenségre, hogy nálunk nem íródnak be az események: először
is azzal, amilyen formában a nyilvános közeg megjelenik, vagyis hogy a
média közege névtelenné, jobban mondva névtelen valósággá válik, és így
egyszerűen csak az államgépezet része lesz, olyan elem csupán, mint a bíróságok
vagy az iskolák. Ezen a címen aztán a médiumok egyrészt az állampolgárok
életének szerves részévé válnak, s pont úgy állnak az állampolgár szolgálatában,
mintha csak egy állami intézmény volnának (sok olyan írás, „oknyomozó cikk”
jelent már meg az újságokban, amelyeket inkább valamely állami szervnek
kellett volna elkészítenie); másrészt pedig úgy szöknek az állampolgárok
elől, hogy közben fölébük terpeszkednek. Pedig fontos, az állam polgárainak
rendelkezésére álló, a közhatalom gyakorlását biztosító eszköznek kellene
lenniük: hisz ebből a szempontból egész más a szerepük, mint az államgépezeté.
A televízió, a rádió, a nyomtatott sajtó lenne hivatott megalkotni a konkrét
kommunikáció hétköznapi valóságát, és nem csak a „hírek” valóságát.
A nyilvános közegnek nyitottnak kellene lennie, de magába zárva,
korlátok közé szorítva csupán azt érheti el, hogy a tévénézőt, a hallgatót
vagy az olvasót azonnal magába szippantsa az a lila köd vagy az a kettős
valóság, amellyel szemben találja magát. Egyrészről jelen van a világ,
az ország, a város vagy a falu, amit soha véget nem érő, virtuális képsorozatban
tálalnak nekünk; másrészt pedig jó alaposan, előre átgondolva csupán ennyi:
a hírek, hírmagyarázók heti kommentárjai, azok a gondolatok, melyek már
azelőtt megerősítenek engem a véleményemben, mielőtt még tudnám, mit is
gondoljak, a szétfőtt tészta állagúvá pépesített létezésem, amely csupán
magába nyeli ezeket a képeket, de sose rezdül együtt azzal, amit lát vagy
olvas.
Az én életem olymódon kapcsolódik bele a világ lüktetésébe, hogy
valójában kívül marad rajta. Ellopták tőlem a nyilvánosságot, mely nélkül
nem létezhet a demokrácia. A pártrendszer, a képviseleti rendszer, a mindennek
fölébe magasodó tömegtájékoztatási rendszer lopta el tőlem. Az egyén életébe
valójában semmi sem épül be, nem zavarják meg a világ vagy az ország „eseményei”,
melyeket a médiumok közegei „tárnak a nyilvánosság elé” vagy „közvetítenek”.
Az ilyen „események” csupán azt a célt szolgálják, hogy „közvetítsék” őket
nekem, és nem azt, hogy az életem szerves részévé váljanak. Minden maradt
a régiben. A lila köd egyre csak terjed, és elfedi a világnak azt a részét,
amelyet Portugáliának hívnak.
Bense Mónika fordítása
Lettre, 2008 őszi, 70. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|