stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



   
Pavel Vilikovský
Emlékek ura
(Apák és fiúk körforgása az időben)
 

Egy üres szobában mások a hangok, ez tudott dolog, és a magyarázata is egyszerű: megváltozik az akusztika. Az ablakon kitekintve meglepetten tapasztaltam, hogy egy üres szobából a kilátás is más, idegenszerű. A hatodik emelet magasságából úgy tűnt, hogy a vágtázó felhők alatt egyre távolodik tőlem a temető. Apám sírjáig el sem láttam. Igaz ugyan, hogy a magas, fehér sírkövet az év nagy részében fák takarták, de mivel tudtam, merre keressem, önkéntelenül is beleláttam a képbe. Most nem ment.
- Nos, a végére maradt a legkeményebb dió - mondta a bátyám a kályha mellől. Családi összefogással mintegy három hónap alatt sikerült kiüríteni a lakást, miközben végig dolgozott bennem a csendes düh: el innen, el! Mindennel el innen, nem tekingélünk hátrafelé! Nem akartam úgy végezni, mint Lótné. Magamnak csak két dolgot hagytam meg: egy fényképet apámról és egy zománcozott, bádog köpőcsészét. A fényképet, egy retusált, nyakkendős portrét, anyám az ebédlőbe, ott is a díszhelyre akasztotta apám halála után; én a helyében ezt ugyan nem tettem volna, vagy ha mégis, ezt a képet semmi esetre sem, de most úgy tűnt, hogyha magamhoz veszem, teljesítem anyám ki nem mondott kívánságát, és mivel ez az aranykeretes kép felidézte anyám kegyeleti gesztusát, lényegében kettős portré volt. A köpőcsésze… nem is tudom, számomra talán a hajdanvolt háztartásunkat szimbolizálta, sőt, hamutartóként is használhatónak tűnt. Régen a fürdőszoba sarkában állt, a földön, aztán idővel valahogy eltűnt, most meg a szennyestartó aljában találtam rá a leltározás közben. Rejtélyes egy tárgy! Nem mintha az évek során nem gyűlt volna össze elegendő ok a köpködésre, de ilyen békés keretek között köpködni, meghunyászkodva, nem kecsegtetett fene nagy megkönnyebbüléssel, és nem is fordult elő, hogy bárkit is rajtakaptam volna.
- El kell döntenünk, mit csináljunk ezzel itt, ni - mondta a bátyám a padlón tornyosuló papírhalomra bökve: apám levelei, feljegyzései voltak, amiket anyánk évekig a szekreter fiókjában takargatott. Kezébe vett egy lapot a tetejéről, és lassan felolvasta: - "Lelkecském, köszönöm, hogy meg sem várva válaszomat, írtál nekem...", magánlevelezés.
¬- Nem is tudtam, hogy lelkecskémnek szólította anyát - mondtam. 
- Biztos nem mindig, és nem is mindenki előtt - oktatott ki a bátyám. - Épp erről van szó. Ez egy magánlevelezés. Se a levelek írója, se a címzett nem él már. Mások meg ne olvasgassák, az illendőség is ezt diktálja. Mások leveleit nem illik elolvasni. Ha már itt ez a kályha… otthon hol raksz tüzet, a központi fűtésben? Van nálad gyufa?
Igaza volt, természetesen. Ha úgy vesszük, igaza volt, másrészt… miért kellene úgy vennünk? Mások levelei! Nehezen tudtam volna megindokolni, de én valahogy úgy éreztem, hogy amíg vannak számunkra ezek a levelek, az az érzelem is tovább él, amelyik a szavakat diktálta, amelyből a levelek megszülettek. Amelyből végső soron - ha nem úgy vesszük, hanem egy kicsit ígyebb - mi, ketten is megszülettünk. Nem?
- Mikor is írta őket? - kérdeztem. - Úgy értem, melyik évben?
Bátyám a papírra pislantott. - Harminckettőben. Még a világon se voltál. Sőt, még én se.
Hát éppen ez az. Nehéz úgy érvelni két halott eleven érzelme mellett, amikor azt az ember maga is hülyeségnek gondolja. Magam se szeretem az efféle szellemidézést, bár, ha úgy vesszük, ott volt előttünk, kézzel foghatóan, fehéren feketén… vagyis inkább már sárgán feketén: az érzelmek színehagyott fotográfiája. No de hagyjuk az érzelmeket, hisz az ember a saját érzelmein sem igazodik el, bár nekem egyre úgy tűnik, hogy ez a fekete, szálkás betűkkel telerótt, megsárgult papírdarab őriz magában, még ha nyomokban, pontatlanul is, egy régvolt pillanatot, amikor apám az asztal fölé hajolva - a levéltárban? a szállodában? az albérletben? - sietősen papírra vetette a sorokat, és egy másik, ugyanolyan régvolt pillanatot, amikor anyám - az auditórium oszlopa mögé bújva? vagy a kollégiumi padlásszoba ablakánál, amit egyik sétánk alkalmával mutatott meg a Lazaretská sarkán? - mohón feltépte a borítékot, széthajtogatta a levelet, szeme végigsiklott a sorokon: "Lelkecském..." Úgy tűnt nekem, hogy abban a papírban lakozik ez a két pillanat, és hogy a levél által beléjük léphetünk.
Nehéz megmagyarázni. Az igazság az, hogy a bátyámnak komoly fórja volt velem szemben. Az apánk, persze, közös volt, de neki valahogy több jutott belőle. Így húztunk sorsot, úgy is mondhatnám, hogy a bátyám a sors vak markából a négy évvel hosszabb apát húzta. Ezzel még ki is egyeztem volna, mindig kell valaki, aki a rövidebbet húzza, engem inkább az bosszantott, hogy a bátyám folyton belejavított az emlékeimbe. Emlékem is csak kevés volt, hármacska vagy négyecske, mert kicsi voltam, amikor apa meghalt, és még azt a néhányat is folyton valaki javítgatta, radírozta. "Emlékszel? - meséltem neki egyszer - Amikor apánk az ebédnél ránk szólt, hogy ne beszéljünk teli szájjal, és amikor harmadszorra se fogadtunk szót, kivitt minket az előszobába, és a nadrágszíjjal jól kiporolta a nadrágunkat?" Nem volt éppen egy lírai jellegű emlék, de tehet-e az ember arról, mi ragad meg az emlékezetében, kár lenne azt a keveset is kidobni. "Hát ezt jól összekeverted - jegyezte meg a bátyám, bár én egy szótlan biccentéssel is beértem volna. - Nem azért szidott minket, mert teli szájjal beszéltünk, evés közben egyáltalán nem tűrte a beszédet. És nem az előszobába vitt minket, hanem a hálóba, ott tartotta ugyanis a nadrágszíjait." Máskor meg ezt felelte erre: "Téged meg se ütött, csak találgatsz, engem is csak szimbolikusan, és csak egyszer. Ránk akart ijeszteni." És így tovább, mindig talált valami korrigálnivalót. Anyám nemkülönben. Egyszer felidéztem neki azt az esetet, amikor az ötéves szülinapomra kapott duplacsöves dugóspuskát - gyönyörűen kivert tussal! - csomagoltam ki, és ők a hátam mögött apával feszülten várták örömkiáltásomat. Erre ő nevetve mondta: "Majd megpukkadtunk. Mivel a puska nagy dobozban volt, beállítottuk az előszoba sarkába, és mikor hazajöttél az oviból, mindjárt odaküldtünk téged, hogy majd biztos meglepődsz. Na de te csak beálltál a sarokba, mint egy kis mamlasz, észre se vetted a dobozt, azt hitted, hogy büntetésből állítottunk oda, de a legjobb az volt az egészben, hogy még meg se kérdezted, hogy miért. Addig álldogáltál ott, amíg apád rád nem szólt, hogy nyisd már ki, de te még mindig semmi, ezért aztán próbáltam neked segíteni, hogy milyen nap is van máma, erre te, hogy csütörtök. Na de ekkor már hangosan röhögtünk. Addig-meddig, hogy oda kellett mennem, hogy a kezedbe nyomjam a dobozt. Csak akkor esett le neked a tantusz." Szerintem nem tünteti fel túlságosan kedvező fényben a szülőket, hogy egy gyerek ennyire megadóan, kérdés nélkül tűri a büntetést, de ezen az apróságon az én kacarászó mamám nem akadt fenn. Platty, és már ott tündökölt az emlékképen egy paca, mert, ugye, kinek okoz örömet saját maflaságára emlékezni. De legalább a bátyám nem volt szemtanúja, ezért kivételesen nem kotyoghatott közbe.
- Az a vicc az egészben - szólalt meg hirtelen, a papírhalmot mustrálva -, hogy ha most apánk itt lenne, őt küldenénk le sörért. - Kérdő tekintetemet látva, hisz egyikünk se volt nagy sörös, hozzátette: - Ezzel csak azt akartam mondani, hogy közülünk ő lenne a legfiatalabb.
Igaza volt. Valahogy sose jutott az eszembe, hogy pár évvel már én is több vagyok, mint ő, amikor meghalt, a halottak pedig, feltehetően, nem öregszenek. Ott, ahol most van, legyen az bárhol is, nem lóg a falon naptár, ugyebár? Az csak az itteni játszmához tartozik. Tehát ha most apánk hirtelen beállítana, és bekukkantana az üres, kibelezett szobákba... Egye fene, ha már itt van: Fogd a pénzt, öcsi, és ugorj le sörért! Csak nem hagyjuk, hogy végignézze, hogyan fosztogatjuk fáradsággal felépített fészkét?
- A legfiatalabb és a legkisebb is - folytatta. - Te nem emlékezhetsz, de apa csak egy kicsivel volt magasabb anyánál. - Felállt, és - tán mert a sört emlegettük - kiment a konyhába vizet inni. Nehéz megmagyarázni, miért, de amíg a konyhában volt, fogtam a halom tetejéről egy megsárgult levelet meg egy keményfedeles füzetet, és csendben a kabátom zsebébe rejtettem az előszobában. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, azt hiszem, akkor is megtettem volna, ha egy idegen feljegyzései lettek volna, és nem a mi legfiatalabb és legkisebb öcsikénké. Megijedtem a véglegesség gondolatától, hogy örökre eltűnik egy nyom, amit valaki hátrahagyott, egy ujjlenyomat az idő áttetsző üvegén. Egy kissé már elmaszatolódott, de még olvasható lenyomata az öntudatnak. Ahhoz nem volt bátorságom, hogy a bátyámmal nyíltan szembeszálljak, tudtam ugyanis, hogy neki van igaza, hogy kettőnk közül ő a tisztességesebb: őt az emberek iránti tisztelet vezérelte, engem pedig a teleírt papír iránti tisztelet.
A konyhában gyufát is talált. Kinyitotta a cserépkályha ajtaját, az alsót is, hogy jobb húzása legyen, majd egy marék papírt dobott a rostra. Azután sercent a gyufa.
- Ennél a tűznél aligha melegednének meg a dunyháink - mondtam fojtott hangon. - Emlékszel, itt a bal felén volt a legmelegebb, valahol itt középen…
- A kezed járjon, ne a szád! - torkollt le a bátyám. - A füzeteket még ne, kemény a fedelük. - A nyíláshoz hajolt, nézte, hogy lángra kapott-e a papír, majd váratlanul megjegyezte: - Te tudtad, hogy apa raccsolt? Azért is kaptad a keresztnevedet, mert nincs benne "r". Ez volt az egyetlen feltétele.
Aztán már mindketten hallgattunk. A szél, amely előbb még az ablakon süvített, most a kályhából hallatszott: levegő után kapkodtak a megriasztott lángok. Egymás után adogattam a halom tetejéről a papírkötegeket, és figyeltem, hogyan nyeli el őket a tűz. A végén eltüzeltük a porrongyokat, a felmosórongyot és a csomagolópapír maradványait. Amíg a bátyám bezárta az üresen tátongó lakást, lecsavaroztam a névtáblát. Most már se apának, se anyának nem volt hova visszatérnie.
*
Hiányozhat-e valaki, akire nem emlékezünk? Van-e egyáltalán értelme azt találgatni, mennyire lennénk mások, ha ő itt lenne? Igazat megvallva, míg nem voltak gyerekeim, eszembe se jutott ezzel törődni. Olykor előfordult, hogy anyám valamelyik barátnője, egy jótét lélek - érdekesmód a férfiaknak nem voltak illúzióik, vagy pedig fütyültek a nevelési kérdésekre -, akit felháborított valamilyen gyerekkori csibészségem vagy kamaszkori lázadásom, kifakadt: "Apád, ha élne, jól ráncba szedne!" vagy "Apád már rég észhez térített volna!" Egy ilyen valaki után nem sóvárogtam. Egy kicsit…, de már később, felnőttkoromban, egy kicsit fura érzés volt, amikor kocsmai társaságban valakiből, egy régi cimborából egyszer csak kibuggyant: "Az apád, hogyha ivott, meglehetősen epés tudott lenni", egy másik pedig csodálattal emlegette, hogy "Olyan erős dohányos volt, hogy alig bírta ki az előadás végéig, már a teremben rágyújtott. Napi nyolcvan szálat elfüstölt." Egy ilyen valaki már érdekelt volna, de szégyelltem kérdezősködni, zavart, hogy idegenektől tudok meg róla személyes dolgokat, s nekem nincs mivel viszonoznom. Elvégre az én apám volt, nem az övék! Nevet adott nekem, amivel együtt tudtam élni akkor is, ha történetesen raccsolok, aztán diszkréten távozott, még az emlékeimből is.
Ezt a tapintatosságát méltányoltam, sőt olykor még magamnak is felróttam, hogy én miért nem vagyok erre képes. Világos, hogy nem szántszándékkal ment el, még csak nem is tapintatból, de mégis… Amikor már nekem is voltak gyerekeim, úgy képzeltem, hogy négy-, ötéves korukig megtanítom őket viselkedni - mondják mindig szépen, hogy "kérem" és "köszönöm", lehetőleg ne teli szájjal -, azután pedig igyekszem minél kevésbé láb alatt lenni. Nekem még ez se sikerült. Attól tartok. "Soha nem felejtem el", jelentette ki múltkor a lányom, "hogy a papa kicsúfolt, amikor eltörtem a lábam. Futottunk a villamos után, és én elestem. Szörnyen vicces, mi? Hiába mondtam neki, hogy menjünk az ügyeletre, mert iszonyatosan fáj a bokám, rá se tudok állni, erre ő, hogy ugyan már, semmiség, csak megrándult, egy kicsit szétjárod, otthon teszünk rá ólomecetes borogatást. Törésre!" Igen, nevettem, megpróbáltam viccel elütni, végül is, ha látja, hogy aggódom, még jobban pánikol. Még a fájdalmat is könnyebb elviselni, ha azt hisszük, hogy nem komoly a dolog. Egyébként ezt tőlem örökölte, nekem is akármikor kificamodott a bokám, de pár nap múlva kutya baja se volt. Arról viszont már nem esett szó, hogy, miután éjjel nem lappadt le a duzzanat, reggel egyenesen a kórházba vittem, ahol megröntgenezték és begipszelték a lábát. "És azt miért nem mondod, hogy ...", kezdtem, de aztán csak legyintettem. Neki aztán mondhatom! Egymás mellett éljük le saját életünket. Arra már gondolni sem merek, mit mesélne a fiam arról, amikor a betört fejét varrták az ügyeleten. A nővérke a kezét, én meg a lábát szorítottam, és valahányszor megvonaglott, dühödten megrándult törékeny kis teste, az volt az érzésem, hogy a halálos szorításom, az, ahogy az asztalra teperem őt, sokkal jobban megrémiszti, mint maga az operáció. Még szerencse, hogy csak kétéves volt, és semmire nem emlékszik. Legalábbis remélem, ellenkező esetben életem végéig emlegetni fogja. Ugyan már, még hogy fogadalom meg jó szándék, úgysincs hatalmunk afölött, mire emlékeznek majd a gyerekeink!
*
Egy apa mint olyan tehát nem hiányzott, legalábbis nem jutott el a tudatomig. Felnőttkoromban, amikor már megtanultam magamat kívülről, üvegen át szemlélni, mintha csak egy kiállítási tárgy lennék, felfigyeltem arra, hogy az idősebb férfiakkal való kapcsolataimban van valami..., hogy úgy mondjam, spontán törleszkedés, csináltam nekik a helyet, előretessékelve őket, tüsténkedve. És ami még ennél is nevetségesebb, miután összetegeződtem velük, becenevükön szólítottam ezeket az ősz hajú urakat, akárcsak a kislányokat: Józsikám, Misikém, Ferikém. Nyilván le kellett őket kicsinyítenem, nehogy liliputinak tűnjek mellettük. Gyereknek. Bár ki tudja, lehetett ez velem született udvariasság vagy a példás anyai nevelés következménye is. Az életnek nincs egy másik, egy kontrollváltozata, amin ezt le lehetne mérni.
Különös, de otthon csak keveset beszéltünk apáról. Így utólag visszagondolva… szóval, kicsi voltam, a halálról nem tudtam semmit, igaz ugyan, hogy most se tudok többet. Párszor ezt-azt azért kérdeztem apáról, de aztán megéreztem, hogy nem illik anyámat egy üres ingujjnál fogva cibálni, és abbahagytam. Erre álltunk be, hogy nincsenek kérdések, anyám pedig magától nem kezdett róla beszélni. Valószínűleg a hallgatása vezetett arra a megállapításra, hogy hiányzik neki apa, hogy a rég elveszített kézben még mindig fantomfájdalmakat érez, ezért egy alkalommal, amikor Szencen voltunk fürödni… Ma már ilyen kirándulást el se tudok vele képzelni, de akkor még a mai bányatavak, mint a Zlaté Piesky vagy a Kuchajda, nem léteztek. Emlékszem, hogy kis gödröket ástam a parton, amelyekbe rögtön szivárogni kezdett a víz, és közben lestem, mikor közeledik egy megrakott uszály, hogy megcsapassam magam a hullámokkal. Egyszer csak anyámra esett a pillantásom, aki fent ült a meredek kavicsos part tetején. Széles egy környéken sehol senki, csak a távolban dünnyögött egy kotrógép, az ég is kihalt volt, egyetlen felhő sem árválkodott az égen… Nem mintha bármit is észrevettem volna az arcán, nem is láttam őt rendesen a vakító napsütésben, de ahogy ott ült, elernyedt, törékeny vállakkal, úgy tűnt, hogy szomorú árnyékot vet maga elé. Nehéz lenne ezt ennyi év távlatából megmagyarázni, egyszeriben eldobtam a kezemben lévő követ, nekiveselkedtem a meredek partnak, és mikor felértem hozzá, levegő után kapkodva azt mondtam neki: "Ne félj semmit, ha megnövök, elveszlek feleségül." Ez volt talán az első nőnek adott ígéretem a sok közül, amit nem tartottam meg. De akkor felhangzott a hajómotor pöfögése, mire én sarkon fordultam, és spuri a vízbe.
Nem. Azt hiszem, nincs értelme utólag spekulálni: ha nem kérdezősködtem apámról, az azt jelenti, hogy nem is hiányzott. Ám ez az újdonsült fiatal rokon… Elvégre, ha rövid ideig is, mégiscsak volt apám, és kiderült, hogy nem sok maradt belőle, mi a garancia arra, hogy ha hosszabb ideig az apám, több jutott volna belőle? Fiatalabb testvérem viszont egyáltalán nem volt, rá voltam most kíváncsi.
*
"Lelkecském, köszönöm, hogy meg sem várva válaszomat, írtál nekem, olyan nehezemre esik most az írás." Mivel a lakás átadása után ki kellett fújnom magam, csak decemberben, amikor a karácsonyi képeslapokhoz címek után kutattam, került a kezembe ismét apám levele és naplója. De hova is siettem volna. "Mostanában ilyen vagyok, ma sem tudok írni Neked semmi érdekeset, folyton csak azokkal a korrektúrákkal piszmogok, éppen egy ostoba mechanikus résznél tartok, de sehogy se megy." Ezt ismerjük. "Vasárnapig már biztosan nem végzek, de egyébként se mennék haza. Ezzel a tempóval úgyse mennék sokra, a korrektúrával is döcögve haladok, valaminek utánanézek, kijavítom, és leállok, dolgozom rajta, de nagyon gyatrán megy." Ismerjük, ismerjük. "Talán most érzek életemben először igazi fáradtságot, tudod, annyira mindegy minden, hogy az már borzasztó. Olyan ez a habilitáció előtti hangulat, mint az érettségi előtt, akkor is bármi érdekelt, csak tanulnom ne kelljen."
És így tovább. Még néhány szervezési kérdés ("13-án vagy 14-én indulnék otthonról Zwettlbe vagy Linzbe, onnan Admontba és Göttweigbe, 20-a körül érkezem Bécsbe, onnan már mehetnénk együtt."), néhány soros élménybeszámoló ("Tegnap Gézával és Edóval a ’Metropolis’-on voltunk - hisz tudod, Kedves, hogy csak miattad akartam megnézni. Egy kicsit csalódott voltam, bár az vitathatatlan, és ezt mindenki elismerte, hogy a maga korában remek film volt, sőt ma is megállja a helyét."), néhány gyakorlati ötlet ("Múltkor a ©afařík Társaságnál nézegettem a könyveket, és találtam még pár dolgot Dosztojevszkijről, ill. Masaryk hozzá fűződő viszonyáról, lesz még tehát elég dolgod vele, Lelkem."). Ha azt vesszük, hogy a kedvesének írta - négy évvel az esküvőjük előtt -, nem nagy valami. Három "lelkecském", egy "kedves", egy "lelkem". Csak a befejezésbe vegyül némi félszeg csábítás: "Mi lenne, ha egy kicsit eljönnél megnézni engem?" Ügyes megfogalmazás, nem? Ugyan ki mondaná, hogy ugyanaz az érzés vetette a papírra, mint amelyik később minket, a bátyámmal, ebbe a világba vetett?
Nekem tetszett a levél tárgyilagossága, igaz ugyan, hogy én nem voltam apám kedvese. Annyi viszont biztos, hogy ez a "kedves" többször is a szememre vetette "távirati stílusomat", bár addigra sok víz lefolyt a Dunán, és az anyáknak nyilván fontos, hogy fiaik jó neveltetést kapjanak. Harminckettőben az apám huszonnyolc éves volt - én ebben a korban már családos ember voltam, a gyerekünk pedig már kétéves. Ez némileg más helyzet, ráadásul mindnyájan egy szobában laktunk, a levelezés tehát szóba se jöhetett. Egyszóval, nem volt összehasonlítási alapom kettőnk szerelmi levelezésének megítéléséhez. Ennek ellenére úgy gondoltam, hogy távirati stílusomat csakis az apámtól örökölhettem.
Az érzelem valójában nem látható, szabad szemmel legalábbis. Pedig ott van, benne van, ott terpeszkedik a négy megsárgult oldalon, sőt néha még oldalba is böki az embert: "bych", "pak", "bída". Szlovák szemmel hibáknak tűnnek a cseh kifejezések, de éppen ők mutatnak rá arra, hogy nicsak, apám szlovákul ír. Na ja, Szlovákiában élt, tekinthetjük tehát a környezettel szembeni udvariasságnak, lojalitásnak vagy a filológus villogásának, aki be akarja bizonyítani másoknak vagy magának, hogy ezt is tudja, de lehet ez a nyelv iránti tisztelet kifejezése, egyenrangúságának elismerése…, köznapi, többé-kevésbé hivatalos közlés esetén sok mindent jelenthetett. Ám itt a legintimebb szféráról volt szó, a legszemélyesebb megnyilatkozásról, amikor az ember ösztönösen a hazai pálya előnyeit keresi, még a nyelv megválasztásában is, ráadásul neki nem is kellett attól tartania, hogy kedvese majd nem érti a csehet. Más volt a dologban. Apám azért írt anyámnak szlovákul, mert ezen a nyelven, ezzel a nyelvvel szerette őt. Még az aláírásával is: "Servus, Jano." Ez azt jelenti, hogy önmaga lejanózásával lemondott valamiről, ami a legbensőbb sajátja, hogy kedvesével átkereszteltette magát, szlovák becenevet vett fel. Elfogadott egy nevet, miként négy év múlva a kedves is elfogadta az övét. Kell-e ennél szebb vallomás?
Megpróbáltam őt elképzelni huszonnyolc évesen, ezerkilencszázharminckettőben… De hogyan nekifogni? Az embernek persze rögtön az jut az eszébe, hogy egy évvel Hitler hatalomra jutása előtt vagyunk, hogy a világban dúl a gazdasági válság, na de mihez kezdjek ilyen történelmi limlommal? Inkább azt szerettem volna tudni, milyen színű abrosz volt Drobekék vendéglőjében, ahova apám néha ebédelni vitte anyámat. Vajon éjszakánként, nyitott ablaknál már akkor is hallani lehetett a kísérleti patológia épületének tetején ketrecbe zárt, éhes kutyák vonítását? Csattogott-e a lovak patája az utcakövön, amikor a gumiabroncsú jegeskocsi meghozta a tömbökbe vágott jeget a vásárcsarnokba? Fogalmam sem volt például arról, hogy milyen volt a kilátás apám szobájából. Valahol laknia kellett, nem? Szoktak-e galambok szállni a párkányára? Az érzelmek…, szerettem volna belekukkantani a hátizsákjukba, apámnak és anyámnak is, megtudni, mit cipelnek magukkal? Mindössze arra emlékeztem, hogy anyám nekünk is dicsérte Lang filmjét, a Metropolist, és aztán, amikor egyszer véletlenül elcsíptem a tévében, képtelen voltam végignézni. Az élmények nem örökletesek, többnyire.
Ennek ellenére tovább próbálkoztam. Kiálltam a Schiffbeck sarkára, ezt még könnyen el tudtam képzelni, és valóban, nemsokára láttam őt, ahogy a rendőrkapitányság felől közeledik, lassan, gondolataiba merülve, egyik kezét nadrágzsebébe süllyesztve. Ezt a szokásomat nyilván tőle örököltem. Amikor már egészen közel volt, felegyenesedtem a kerítés mellől, és odaszóltam neki:
- Szia. Nem iszunk meg valamit a Metropolban?
Valóban alacsonyabb volt nálam, de a haja sűrűbb, sőt elöl valamivel hosszabb is. Szürke, kissé már kopottas öltönyben volt, inge felső gombját kigombolva hagyta. Eddig ment a dolog. Hátra volt a neheze.
A bal oldali második boxban ültünk le, jó kilátásunk volt a ©pitálska utcára. Jano körülnézett, majd a zakózsebéből egy csomag cigarettát vett elő.
- Eléggé lerobbant lett ez a hely - mondta. - És senkit se látok itt a törzsvendégek közül. - A doboz keskeny volt, piszkosfehér, ilyen doboza volt régen a Bystricának, piros betűs felirattal. Megpróbáltam kibetűzni a feliratot, de túl messzire volt tőlem.
Egyszer csak, fogalmam sincs, miért, kint eleredt az eső. Az ablaktáblán kövér esőcseppek patakzottak, mögöttük lágyan szétfolytak az utca kontúrjai. Mintha egy akváriumból néztünk volna kifelé.
- Mielőtt még a pincér méltóztatna idefáradni, beszéljük meg, mit iszunk. Két konyakot? - kérdeztem.
- Én inkább maradok a kávénál - felelte Jano. - Most ez a menő, a konyak?
- Á, nem is. Inkább vodka vagy borovicska, a kávéhoz esetleg rum. De ha lenne grúz konyakjuk…
Tehát két kávé. Őszintén szólva kicsit megkönnyebbültem. Szívesen megtapasztaltam volna legendás gunyorosságát, na de nem a saját bőrömön.
- Szoktál sakkozni? - kérdezte. - Odafönt vannak sakkasztalok.
- Voltak, hajdanán. Ma már nem tűrik, hogy egy kávé és egy szóda mellett üldögélj.
Volt itt egy bizonyos probléma…, nevezzük logisztikainak. Jano az én Metropol kávéházamra volt kíváncsi, én meg az övére, majd negyven évvel ezelőttről. A helyiség hullámzott, villódzott a szemünk előtt, de még ha rögtön megfeszült volna is, a kétféle elvárásnak akkor sem tudott volna megfelelni. Egy idő után feladta, és kompromisszumos homályba burkolózott. Vagy csak odakint borult be az ég.
- Térjünk a tárgyra - mondtam neki, és amikor előrehajoltam, orromat megcsapta a ruhájából áradó bagószag. Ez ismerős volt valahonnan, ez a szag. - Mint családos ember azt szeretném neked mondani…
- Mivel foglalkozol te valójában? - vágott a szavamba. - Szerkesztő vagy? És nem félsz, hogy szétaprózod magad ezekkel a csip-csup ügyekkel, és semmi nem marad utánad? Úgy értve, hogy semmi rendes, kézzelfogható dolog.
A kérdés valójában úgy merült fel számomra, hogy egyáltalán ott tartanak-e a szerkesztőségben, és ha igen, meddig, de most nem akartam Janót a jelenlegi helyzetemmel terhelni. Valamilyen helyzet mindig van, őrá pedig az enyémnél súlyosabbak vártak.
- Ezt most hagyjuk - mondtam. - Ha megengeded, adnék neked egy jótanácsot, mint férfi a férfinak. Az az érzésem, hogy fölöslegesen totojázol. Vágj bele és kész. A korod megvan hozzá, minek halogatni a dolgot. Mire vársz, egy jobb nőre, vagy jobb időkre? Hallgass rám, a legfontosabb magadról meg a másikról úgyis csak akkor derül ki, amikor már nyakig benne vagytok, a jobb idők pedig ki tudja, beköszöntenek-e. Nekem például már kétéves lányom van, és állítom neked, hogy a gyerek tényleg nagy buli. Ki kell élvezni, amíg lehet, az ember soha nem tudhatja…
- Muszájból nősültél? - kérdezte váratlanul.
- Úgy érted, a gyerek miatt? Á, nem.
- Na jól van, úgyis mindegy. - Elnyomta a csikket, és máris újabb cigit vett ki a dobozból. Miközben meggyújtotta, észrevettem, hogy a jobb kezén, a köröm mellett sárgák az ujjai: a középső és a mutatóujja. - Nekem erről más a véleményem. Ahogy mondani szokás, gyereket még a bolond is tud csinálni. Egyébként is, neki még be kell fejeznie az egyetemet, ledoktorálni, munkát találni… lakást is kell szereznünk… mindennek megvan a maga ideje. - Félretolta a csészét és felállt. - Régebben jobb volt a kávéjuk. Fizess, legközelebb visszahívlak.
Kortársakként nem nagyon értettünk szót. Sok mindent tudtam, amit ő nem tudhatott, viszont nem lett volna korrekt, ha ezzel visszaélek. Ami bizonyos szempontból, nekem legalábbis úgy tűnt, velem szemben nem volt korrekt. Észnél kellett lennem, a fantáziám botladozni kezdett… Nem az volt a gond, hogy nem tudtam apámat huszonnyolc évesen elképzelni - jut eszembe, csak utólag tűnt fel, hogy a beszélgetés alatt egyetlenegyszer sem raccsolt -, sokkal inkább az, hogy huszonnyolc éves önmagamra nem emlékeztem elég jól. És ráadásul ott volt ez a levélbeli nő, aki mindkettőnknek mást-mást jelentett, nekem, hogy úgy mondjam, nem volt választásom, ezzel szemben Janónak… Eszembe jutott, amikor valamilyen rendezvényen, talán egy kiállítás-megnyitón, megszólított egy kedves hölgy: "Tudja-e, hogy mi akár testvérek is lehetnénk? Komolyan. A papája régen az én mamámnak udvarolt, de aztán valami szamárság miatt szakítottak." Udvariasan elmosolyodtam. Testvérek. Meglehet, csakhogy azok a valakik egészen mások lennének, nem ez az ő vagy ez az én. Na de ez olyan magától értetődő, hogy nem is vettem a fáradságot, hogy szóba hozzam.
- A múltkor - mondtam a bátyámnak az Igazságügyi Palotában, miközben a közjegyző irodája előtt a hagyatéki tárgyalásra várakoztunk - apával beültünk a Metropolba. Csak beszélgettünk, mint két huszonnyolc éves fiatal. - Gondoltam, egy kicsit elszórakoztatom, hátha abbahagyja az ideges fel-alá rohangálást.
- Nagy szart - vetette oda, le se lassítva lépteit. Igaza volt. Elvégre már a múltkor is volt szíves felvilágosítani, hogy harminckettőben még a világon sem voltam.
Minden átmenet nélkül a fiam szavai jutottak az eszembe, aki, úgy négy éves lehetett, nagy átéléssel mesélte, hogyan üldözte vadászrepülőn az ellenséget, én pedig, hogy visszahozzam őt a földre, mosolyogva rákérdeztem, mikor is történt ez a nevezetes dolog. "Az már régen volt", felelte szemrebbenés nélkül, "amikor én nagy voltam, te pedig még nem voltál a világon. Brrrrrr, ratatata, dzsuff!", folytatta eltökélten mondanivalóját.
Akkor csak összevont szemöldökkel nyugtáztam, hogy milyen ügyesen kivágta magát a kisöreg, de most, visszaidézve a dolgot, hirtelen rámtört a bizonytalanság: lehet, hogy a gyerekek magától értetődő természetességgel emlékeznek olyasmire, amit a felnőttek végérvényesen elfelejtettek? Miért is ne? Apák és fiúk körforgása az időben! Megy a dolog körbe-körbe. Hisz legutóbb, amikor a lakást festettük, megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy nyugodtan rábízhatom a színválasztást, a plafon festésénél pedig csak annyi volt a dolgom, hogy tartsam a létrát, és adogassam az ecsetet. Hamarosan eljön az idő, amikor ő fog engem orvostól orvosig cipelni, és nemsokára olyan régen lesz, hogy ő lesz a nagy, én meg nem leszek a világon. Azután megfordítjuk a dolgot. Brrrrrr, ratatata, dzsuff!
*
"1921. december 23. Ebben az esztendőben utoljára ragadok tollat, hogy lejegyezzem mindazt, ami gondolkodóba ejtett. Az éves mérleg nem mondható kedvezőnek. Már nem emlékszem, mi foglalkoztatott az év elején, télen. A szerelem csak a legkevésbé. A tavasz érkeztével azonban a gondolataim is megváltoztak. Sok új embert, új jellemet ismertem meg: Anuąát, Pepa Prymąovot, Vaąek Černýt, Joska Linhovot. Egyiküknek sem voltam és nem is vagyok az ellensége: mindegyikőjüket tisztelni tudom. Ebben a korszakomban sok idealizmus és fantázia vegyült nézeteimbe, de mivel a júniusi nap sugara ragyogja be, kedvesek nekem. Meglehet, hogy egyesek ábrándozónak véltek engem, lehet, hogy tényleg az is voltam, mégis, ennek az időszaknak az emléke mindig kedves lesz nekem. Anuąa képét lelkemben még mindig különös ragyogás övezi, pedig nem is sejti, milyen erős benyomást tett rám. Azután jött a vakáció, ami szintén elevenen él az emlékezetemben. Sokat álmodoztam, sokat ábrándoztam, realitásnak csak kevés nyoma volt akkori életemben, kevés volt a történés, de jól éreztem magam. Amikor visszamentem N.-be, noha sok ismerősöm győzködött, nem beszéltem már Anuąával. Csak megvetően nevettem, amikor azt jósolták, hogy visszamegyek még hozzá, és mégis igazuk lett. Visszamegyek Anuąához, és végződjék bárhogy is a dolog, kitartok amellett, hogy nincs miért haragudnom rá.
Ami pedig a jövőmet illeti, nincsenek terveim, azt se tudom, mit fogok az érettségi után csinálni, pedig az lenne most a legfőbb gondom. Majd valahogy megoldódik. Nincsenek illúzióim, tudom, hogy karácsony után se lesz másként. Ugyanez az élet, mint most, ugyanilyen unalom, kivéve, ha kibékülnék Anuąával, bár - nézetem szerint - egy idő után vele is ugyanúgy unatkoznék. Ördög vigye!... minden eleve elrendelt, ami a sors könyvében meg vagyon írva, annak meg kell történnie: nem tehetünk ellene semmit..., kinek mi jutott osztályrészül."
Az autóbusz ablaka mögött szakadt az eső, állhatatosan és reménytelenül, idebent pedig a neves cseh emigráns íróról rendezett konferencia résztvevőinek kacarászásai, egymást üdvözlő rikkantásai hallatszottak. A körülmények nem voltak a legkedvezőbbek, de amikor kézhez kaptam a nem várt meghívót, lelkem mélyén éreztem, hogy jobb alkalom aligha kínálkozik majd a közeljövőben. Elméletileg egyedül, a saját szakállamra is útnak indulhattam volna, miért is ne, de az sokkal több előkészületet, magyarázkodást igényelt volna, én pedig nem akartam dobbal verebet fogni. Attól tartottam, hogy nevetségessé teszem magam, akár magam előtt is.
"1922. január 9. Reménnyel telve ballagtam ma az állomásra. Amikor megérkezett a vonat, a kijárathoz mentem, és vártam. Először Smetanát láttam meg, aztán Lantovát, aki, miután észrevett engem, szólt a többieknek. Lassan és komolyan igyekeztünk az iskola felé. Emmerék előtt Julka is csatlakozott hozzánk. A hangulat csapnivaló volt, sehogy se tudtam összeszedni a gondolataimat. Hogy miért, azt nem tudom, de nemigen tudtam odafigyelni a beszélgetésre, még arra se, amikor Julka azzal kezdett kérkedni, hogy görögből az idén megüti a nívómat. Anuąára Smetana hívta fel a figyelmemet, amikor észrevette őket Olával, útban az iskola felé, aztán még több alkalommal is a szünetben. De két esetet leszámítva - amelyekről hosszan lehetne beszélni - semmi biztatót nem lehetett kiolvasni Anuąa tekintetéből. Müllerovával csak délelőtt találkoztam. Semmi különös hatást nem tett rám, sőt, semmilyet. Tehát ez irányban táplált mindennemű reményem, illetve a lányokat illető valamennyi tervem tekintetében nincs új a nap alatt."
- Mi már ismerjük egymást, ugyebár - szólítottam meg a neves emigráns író lányát, miután kiszálltunk a buszból a szálloda előtt. Észrevettem, hogy kíváncsi tekintettel méregetett, és meg akartam menteni a feszengéstől. - Egy vizsgafilmben játszottunk együtt, évekkel ezelőtt. - Egy rövidfilm volt, mindössze ötperces, én egy néma rajongót alakítottam benne. Talán ez volt az egyetlen alkalmas szerep, amit rám lehetett osztani, bár még ebben sem lehetek biztos, hisz a kész művet sohasem láttam. - A Károly híd lábánál forgattunk, a Kampa felé vezető lépcsőkön.
- Tudja, erre végképp nem emlékszem - rázta meg a fejét. - Azon töprengtem…, nagyon hasonlít egy ismerősömre, Ivan Steinerre, csak nem fért a fejembe, hogyhogy így lefogyott.
Ismertem Ivan Steinert. Együtt jártunk egyetemre, egyszer eladott nekem egy antikváriumból meglovasított, ritkaságnak számító Hemingwayt. Soha az életben eszembe nem jutott volna, hogy hasonlítunk.
"1922. január 10. Ma sem történt semmi, csak azért írok, mert szinte örömömet lelem abban, hogy a tegnapi nappal foglalkozom. Nem tetszik Anuąa, főként kalapban és az ismert kabátban nem. Kötve hiszem, hogy kellene, főként mert ő sem adta jelét érdeklődésének, de félre az illúziókkal, a valóság úgyis csak megviseli őket. Inkább kapcsolatot kezdeményezek Lantovával vagy Julčával, esetükben legalább az újdonság varázsával is számolhatok, ráadásul ma mindkettőjüktől barátságos és bátorító pillantásban részesültem. Azt hiszem, mindkettőnek ugyanolyan barna szeme van. A többit majd meglátjuk. Este a pályaudvaron - nekem legalábbis úgy tűnt, hogy - Patočková is hasonló pillantásban részesített. Ördög vigye!"
H. városkának még nem volt elég ideje hozzászokni, hogy a neves emigráns író szülőhelye. Annak előtte, hosszú éveken át, egy másik, nem-emigráns klasszikus szülővárosa volt. Neki köszönhette a színházépületet is, ahol évente megrendezték a műkedvelő színjátszócsoportok seregszemléjét, most pedig úgy pöffeszkedett az alacsony, ütött-kopott házak között, mint egy partra vetett cethal. Mi a neves emigráns író életét és munkásságát bemutató kiállítást néztük meg a kicsit meghökkent foyer-ben: hazai és külföldi kiadású könyvek borítói, érettségi csoportkép (a szerző kereszttel megjelölve), családi fotók - első feleség pólyás csecsemővel, második feleség nagyestélyiben, előkelő társaságban -, pillanatfelvétel túrázás közben... Az egyik felvételen főhősünk mellett filmbeli partnernőmet fedeztem fel, a haja rövidebb és göndörebb volt, de ugyanaz a szívélyes kíváncsiság ült az arcán, mint most. Mint megtudtam, Olaszországból érkezett a konferenciára olasz férje társaságában: emigráns papa emigráns lánya. Ezúttal sem esett messze az alma a fájától.
- Ha megengedi, lenne önhöz egy elég ostoba kérdésem - szólítottam meg őt, miután kimentünk az utcára. A felhők olyan alacsonyan szelték az eget, mintha a mennybolt alsószoknyája suhogott volna a fejünk felett. - Érdekelne, milyen a viszonya ehhez a vidékhez… úgy értem… végül is ez az apja szülőföldje, szülővárosa. Ahogy így körülnéz - rámutattam az esőverte, sáros mandzsettájú házakra és a hátuk mögül kíváncsian kukucskáló erdőre -, érez-e valami különöset?
- Nem is tudom - mondta tagoltan. Az olasz férj átadta neki az esernyőt, és diszkréten félrevonult, hogy máshol ázzon. - Azt hiszem, nem. Kellene? Tudja, az első évekre nem nagyon emlékszem, azután pedig nem jártunk ide, nem volt kihez. Miért kérdi?
- Csak kíváncsi voltam - feleltem. - Csakhogy értse, az én apám is innen származott, nem közvetlenül ebből a városból, hanem erről a vidékről. Gondoltam…
Magasabbra emelte az ernyőt, mintha jobban szemügyre akarna venni. - Vagy úgy! De hát akkor is - mosolyodott el -, végtére is ez az ő szülőföldjük, nem az enyém vagy az öné, nemde?
"1922. január 12. Reggel az állomáson néhány szót váltottam Anda Rekovával, a többiekkel, Smetanával, Vilčával és Lantovával csak Chrastináék előtt találkoztam. Az iskolában megint nem történt semmi különös. Két óra tájban kimentem az állomásra, és mikor bementem a másodosztály várótermébe, az ajtóban összeakadtam Lantovával. Semmiségekről kezdtünk beszélgetni - egyszercsak nyílt az ajtó, és belépett Anuąa. Úgy tűnt, eléggé meglepődött, leült egy asztalhoz, és valamit írni kezdett. Nemsokára megérkezett Smetana is - nagyot nézett! Kis idő múlva Anuąa ahogy jött, úgy távozott. Ez az eset nagyon jó példája annak, hogy egy ember szavai és tettei nem mindig fedik az érzéseit és valódi nézeteit. Szívesen mondanám, hogy bánt a dolog, de… nem szeretnék ostoba módon megint valamibe belekeveredni."
Amikor apám ezeket a cseh nyelvű sorokat lejegyezte, tizenhét-tizennyolc éves lehetett. Emlékszem magamra ebben a korban, akkor voltam utoljára fiatal. Akkor hittem utoljára, hogy a jövő még bármit hozhat - bármit, de leginkább mindent. Én is Prágába készültem egyetemre, mint apám, de ezzel mindennemű hasonlóság véget ért. Naplót, vele ellentétben, nem írtam, így nincs mivel összevetnem, de abban egészen biztos vagyok, hogy én ennyire éberen nem figyeltem magamat, a lányokkal pedig egyáltalán nem foglalkoztam ennyit. A szerelmeimet soha nem én választottam meg, egyszerűen rám esett a választásuk, mint bénára a fabudi. Ellenben apám esetében nagyon korán megmutatkozott a céltudatos szelekció elve, mintha már hamvas ifjúkorban tudta volna, hogy a legfontosabb, amit egy férfi a családjáért megtehet: jó anyát válasszon a gyermekeinek. Miután sikerült neki, nyugodtan meghalhat.
Nem mintha másról nem írt volna, volt más téma is: feljegyzések az olvasmányairól, vagy amit el szeretett volna olvasni ("Szeretném jobban megismerni Croce filozófiáját, lehet, hogy el tudnám fogadni némely gondolatát. Jelenleg inkább a monizmus felé hajlok, legfőképp azért, mert közelebb érzem az élethez, és mert úgy vélem, jómagam is, minden romantikus ábrándozásom ellenére, eléggé realista beállítódású vagyok."), tanulmányi terveiről ("Mostanában kevesebbet foglalkozom az olasszal, mivel a ’Le mie prigioni’-t elolvastam, a nyelvtant is hellyel-közzel átlapoztam. Hogyha elég pénzem lesz Prágában, először is megrendelem az egész Machiavellit, aztán a Dekameront és esetleg még valamit a modern olasz irodalomból. Továbbra is nagy vágyam, hogy megtanuljak angolul. Jobban hozzá kellene fogni az oroszhoz is, valamit elolvasok az orosz irodalomból, és egy kicsit foglalkozom a nyelvtannal is. No és itt van még a német - főleg társalgás kellene - és a francia is, amit a latin mellett főtantárgyként fogok tanulni."), a gazdaságban történtekről ("hétfőn délelőtt gereblyéztem, azután csépeltünk"), de főként a pénzügyi gondokról, többször is, egészen az utolsó keserű bejegyzésig ("Ma, amikor nagyanyámnak elmondtam, hogy még négy évig fogok tanulni, megjegyezte: ’El fogod űzni apádat a háztól.’ Hát, nem lett jobb kedvem tőle."). Engem viszont leginkább az fogott meg, hogy milyen sok volt feljegyzéseiben a pályaudvar, a vasútállomás. Egyrészt érthető, hiszen ingázott, naponta utazott az iskolába, másrészt az ember azt várta volna, hogy ilyen hétköznapi eseménynek nem szentel ekkora figyelmet. Tőle örököltem volna a mocskos és mogorva vasútállomások iránti vonzalmamat? Vagy csak azért izgatnak annyira ezek a csüggedt és fásult helyek, mert tudom, hogy pillanatokon belül egészen máshol leszek? Egy másik csüggedt, saját fájdalmában elmerülő állomáson. Bárhogy is van, az egyedüli vasútállomás, amelyet a naplóban azonosítani tudtam, O.-ban volt, ezért amikor a délutáni programban egy kis rés mutatkozott, kapva kaptam az alkalmon.
*
Az esős szombat délutánon üres volt a vonat, csak a kocsi túlsó végében ült le négy, kopaszra vágott, bőrdzsekis, bakancsos fiatal, éppen hangosan vitatkoztak valamiről. Hallottam őket, de nem zavartak. Az eső már inkább, csak akkor tudtam ablakot nyitni, amikor megállt a vonat. Egy pillanatra kidugtam a fejemet, és beleszippantottam a frissen mosott levegőbe. A pálya mentén nedvesen csillogó fű és bokrok, mögöttük, mintha csak integetni jöttek volna nekünk, néhány szál csenevész nyírfa, a távolban, ködbe veszve, hallgatag, rátarti tűlevelű erdő sejlett fel.
O. vasútállomása úgy gubbasztott a szántóföldek között, mint egy törött szárnyú varjú, csapzottan és elhagyatottan. A váróterem kihalt volt, csak a pénztárablak mögül szűrődött be a jelzőrendszer cserregése-berregése. Odakint csendben esett, a síneken túl felszaggatott, esőtől nyálkás talpfák meredeztek a gazból. Két út vezetett az állomástól: a bal oldali aszfaltos út vélhetően a városba, a jobb oldali száz méter után beleveszett a bozótosba; mindkettő elhagyatott volt. Nem tudtam, melyiken járt apám, ebben a zuhéban különben sem juthattam volna messzire. Húsz perc múlva indult vissza a vonatom. Beálltam az eresz alá, és a sűrű, nehéz cseppeken át a távolba meredtem, megpróbáltam emlékezni. De nem ment. Egyszer, közvetlenül a háború után, már jártam ezeken a végeken, de olyan kicsi voltam, hogy semmi nem maradt meg az emlékezetemben. Hogy emlékezhettem volna a nyolcvan évvel ezelőtt történtekre?
*
- A múltkor O.-ban voltam, hogy megnézzem a vasútállomást - újságoltam a bátyámnak visszatértem után. Értetlen arcát látva még hozzátettem: - Apa gyakran emlegetett a naplójában egy vasútállomást, biztosan sok időt töltött ott.
- Honnan tudod, hogy nem a n.-i állomásra gondolt? - vágott vissza a bátyám, nagyvonalúan mellőzve a kérdést, hogy hogyan jutottam a naplóhoz. - Sokkal logikusabb, nem? Oda járt gimnáziumba, a bejárók pedig biztosan az állomáson gyülekeztek.
Igaza volt, mint mindig, csak bosszantott, hogy nem nekem jutott az eszembe. Na ja, logikusabb, és akkor mi van? Azért mentem O.-ba, mert egyedül akartam őt látni, nem akartam rajta osztozni az osztálytársakkal. Vagyis inkább az osztálytársnőkkel. Még a végén ideje sem maradt volna rám.
- Az a te hibád - mondta a bátyám, miközben újra töltött a poharakba -, hogy mindenfélét kitalálgatsz. Amióta csak ismerlek. Emlékszel a királyságra, amelyet a háború alatt találtál ki? Lent laktunk a pincében, te egy kiszáradt fateknőben feküdtél, és azt játszottad, hogy király vagy.
- Grantáriára gondolsz? Az valójában köztársaság volt, de egy hároméves kölyöktől nem várhatod el, hogy meg tudja különböztetni az államformákat. Azt csak úgy mondtam, hogy királyság, a mesékből mást nem ismertem.
- Majdnem négy voltál - figyelmeztetett a bátyám.
- Három vagy négy, nem mindegy? Mivel foglalja el magát egy gyerek, aki egész álló nap egy mosóteknőben gubbaszt? Hm? Ki ne találgatna ki mindenfélét a helyében?
Fogtam a poharat, és mielőtt a számhoz emelhettem volna, egyszeriben előbukkant, nem tudni milyen mélységből, egy kép, egy kis jelenet, minden egyes részletével egyetemben: Miután átvonult rajtunk a front, napközben fent tartózkodtunk, a szétlőtt ablakú, ajtajú lakásban, de mivel nekem, kicsinek, délutánonként aludnom kellett, óvatosságból lecipeltek a pincébe. Mivel nem tudtam rögtön elaludni, a mennyezetet bámulva feküdtem a teknőben, és énekléssel múlattam az időt. Már amilyen éneklés tőlem tellett; azt hittem, nem hallja senki, hát teli szájjal kornyikáltam. Egyszer csak, nem is tudom, miért - talán mozgást érzékeltem -, a lépcső felé fordultam, és ott megpillantottam apámat: állt és mosolygott. Azt hitte, hogy nem látja senki, hát teli szájjal mosolygott. Apámnak vastag, húsos ajka volt, nehezen bánt vele, de ha összehozott egy mosolyt, abban nem volt hiba. Nem is rám mosolygott, hisz addig nem is néztem oda, hanem rajtam, de így se egészen pontos. Ez a mosoly rólam szólt, és miután odanéztem, egy kicsit már róla is; egy elejtett mosoly volt, rólunk, kettőnkről, együttesen. Na de hagyjuk, elég az hozzá, hogy apám mosolygott, és mikor észrevette, hogy figyelem, rám kacsintott és elment. A mosolya pedig ott maradt velem a pincében. Hogy tudott ennyi évre cserben hagyni ez az emlék?
- Különös, épp az jutott az eszembe... - mondtam a poharat még mindig a szám előtt tartva, de aztán legyintettem: - Egészségedre! - Attól nem féltem, hogy a bátyám majd belekotyog ebbe az apámmal eltöltött néma pillanatba, hisz nem volt ott rajtunk kívül senki, és mégis vagy éppen ezért… Volt egy emlék, végre valahára egy emlék, amely csak az enyém volt, egy saját emlék, aminek egyedüli ura voltam, kizárólagos és szuverén ura. Nem volt szükségem hitelesítő bélyegzőre.
- Épp az jutott az eszembe - mondtam inkább -, hogy már rég nem jártam a temetőben. Ki kellene mennem, a borostyán biztosan megint befutotta az egész sírkövet.
Így lesz, kimegyek a temetőbe, gondoltam magamban, és erre nyomban fel is hajtottam a poharat. De nem a borostyán miatt, az várhat, hanem hogy megnézzem apámat, hogyan fekszik ott, az én hazámban, az ő idegen földjében, odalenn, az agyagteknőben, egyedül, régóta, régesrég óta. Hogy jobban múljék az idő, lehet, hogy énekelget is magában.
Már a gondolatára is elmosolyodtam.
 

            HIZSNYAI-TÓTH ILDIKÓ FORDÍTÁSA

Bibliográfia

VILIKOVSKÝ, Pavel

Az utolsó pompeji ló
Kalligram, 2002

"Mindaz, amit tudok a közép-európaiságról"
Magyar Lettre Internationale, 44

"A szlovákság tűnékeny sajátosság"
Magyar Lettre Internationale, 54
 



Lettre, 63. szám


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret