stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



     
Jaroslav ©rank
A mai szlovák költészetről
(Búvóhely, küzdőtér, játékbarlang)

Az egyik állítás, amely megfelel a kortárs szlovák költészet jellegének, az, amely kiemeli az ember magán és intim létére való tematikai összpontosítást, tehát az individualizációját, amelynek árnyoldala a társadalmi - szociális, nemzeti, történelmi és egyéb - élet ábrázolásáról való lemondás. Természetesen ez az egyik megnyilatkozása annak a ténynek, hogy 1989 után az irodalom visszaszerezte önállóságát, úgyhogy a létezése nem függ a kollektivista ideológia szolgálatától. Egészében véve annak a jelenségnek az egyik aspektusáról van szó, amelyet írói emancipációnak, privatizációnak vagy individualizációnak szokás nevezni a posztmodern (irodalmi) helyzetben. Eredetét tekintve a költészeten belül kínálkozik a lehetőség úgy tekinteni erre a jelenségre, mint műfajilag jellemző, sajátságos vonásra, sőt éppenséggel mint a líra "természetes“ jegyére. Legyen bárhogy is, ez a meghirdetett individualizáltság felülvizsgálatot kíván. Ennek egyik módja a mai szlovák költészet néhány művelőjének, illetve a verseik individuális megvalósulásának bemutatása lehet.

Chmel, Groch és Kolenič
Az alábbi válogatásból életkorával és az irodalomban való jelenlétével is a legidősebb Karol Chmel (1953), aki csak 1985-ben debütált Máą čo nemáą (Van amid nincs) című kötetével. Ennek oka a korabeli irodalmi vezetés rendszerében és a fiatal tehetségek nevelésében keresendő, hiszen azokat részesítették előnyben, akik hajlandók voltak megfelelni az alkotástól elvárt ideológiai követelményeknek. Mindazokat, akik a mechanizmus elvárásainak nem tettek eleget, és majd csak a peresztrojka éveiben debütáltak, ún. idézőjeles generációnak szokás nevezni. Chmel, aki szintén közülük való, a továbbiakban rendszeresen fordított lengyel, szlovén, szerb és horvát irodalmat, így saját verseskönyveket csak szórványosan jelentet meg: Ovocnejąí strom (Gyümölcsösebb fa, 1989), Spray, modrá mentalita (Spray, kék mentalitás 1998), O nástrojoch, náradí a iných veciach vypustených z ruky, (Kézből kiejtett eszközökről, szerszámokról és más dolgokról 2005). Bennük egy köznapi motívumkészlet segítségével jut el az élet koncentrált gnomikus reflexiójához, amely paradoxonok és szembeállítások felhasználásával lehetővé teszi a legkülönfélébb gondolati, tapasztalati ellentmondások átélését. A naplórészletekben összemosódnak a lírai szubjektum élettörténéseinek feljegyzései olvasói élményeinek jegyzeteivel. A kötetek ugyanis az idézetekkel és allúziókkal teli szövegeken kívül egyenrangú részként tartalmazzák Chmel fordításait és más szerzők szöveginek parafrázisait. Így a szubjektum feloldódik az intertextualitásban, ez egyrészt annak a módja, hogyan hangsúlyozzuk a saját integritásunk megőrzésének fontosságát, másrészt pedig rámutat az ember szituációjának analógiájára, amely a gyorsan változó konkrét történelmi-politikai helyzeten kívül nyilvánul meg, vagy saját kimondhatatlan bensőnk legalább közvetett kifejezésének módja.
Karol Chmelhez hasonlóan Erik J. Groch (1957) is késve lépett a nyilvánosság elé, csak 1989-ben Súkromné hodiny smútku (A szomorúság különórái) című kötetével. Közös vonás, hogy mindkettőjüknek volt kapcsolata az undergrounddal és a disszidensekkel, illetve bizonyos ideig a hivatalos és a vele párhuzamos nem hivatalos kultúrában is tevékenykedtek. A fentebb említett szoliterek generációjának szerzői közül ők váltak a legjelentősebb személyiségekké, és Groch egy könyvkiadó vezetőjeként is megbecsülésre tett szert - ő alapította a Kniľná dielňa Timotej (Timotej könyvműhely) és a Tichá voda (Csöndes víz) kiadókat. További köteteiben Baba Jaga: ®alospevy (Vasorrú bába: Elégiák 1991) Bratsestra (Fivérnővér 1992) megerősítette az ember eltompult érzékenységének felélesztése iránti vágyát. Legújabb versgyűjteményeivel a To (Az. 2001), L’ acinéma (2005) valamint a szerző válogatott és új lírai és prózai szövegeit tartalmazó Druhá naivita (Második naivitás 2005) című kötetével a kontemplatív spirituális költészet kiemelkedő képviselőjeként írta be magát a köztudatba. Ez az a líra, amely képes ellensúlyozni az egyénnel való ideológiai manipulációt és a pragmatikus, fogyasztói életvitel modelljét. Groch lírai szubjektuma a hektikus civilizáción kívül él, hogy a pusztai magányban és a ferencesekre jellemző egyszerűséggel újra felvegye a kapcsolatot a természeti világgal és a saját belső világával. Bámulattal, csodálkozással és elérzékenyülve jegyzi fel az állatokkal és a növényekkel - mint az isteni jelenvalóság és tökéletesség megnyilatkozásaival - való találkozást, s mindemellett felfedezi a naiv, azaz "tapasztalatlan“ érzékelés felemelő élményét. A szubjektum, "a gyermekarcú férfi“ úgy emelkedik felül a saját krízisein, hogy eljut a metafizikai tekintély által garantált harmonikusan elrendezett világ érzékeléséhez. Groch meditációi, imái, elégiái és példabeszédei koncentráltságukkal tűnnek ki a terjedelmes szövegfelületeket produkáló domináns kortendenciák viszonylatában. És kivételesek a nyíltan megfogalmazott etikus felhívások is, amelyek azt az üzenetet hordozzák, mennyire fontos éppen ebben a mai "végigtapogatott“  és az egyént felbomlasztó világban az univerzummal való együvétartozás lehetőségének keresése, mennyire fontos az élettel való törődés és az érte való felelősség felvállalása. A szerzői hitvallás szintjén ezt a szubjektumnak az a kötelessége fejezi ki, hogy minden szót "hódolattal, virrasztással, böjttel“ ejtsen ki.
A kommunista rendszer utolsó éveiben jelentős kritikai és olvasói visszhangot keltett két fiatal szerző, Jozef Urban (1964-1999) és Ivan Kolenič (1965) indulása. Urban Malý zúrivý Robinson (Kis dühöngő Robinson 1985) és Kolenič Prinesené búrkou (Viharhozta 1986) című kötetei ugyanis kompromisszumok nélkül rántották le a leplet az akkori ideológiai és a tradicionális társadalmi értékekről, és autentikus hangon szóltak a fiatal generáció vágyairól és traumáiról. A hatásuk további kezdő szerzőknél is érezhető volt, Ta»jana Lehenovánál és azoknál a költőknél is, akik később barbár generáció néven váltak ismertté (Bielik R., Litvák J., Turan A., Zbruľ K.) 1989 után mind a ketten a maguk útján mentek tovább. Urban mint slágerek és musicalek szövegírója, újságíró és kulturális munkatárs ért el sikereket? autóbalesetben hunyt el. Ivan Kolenič alkotói potenciálját prózai művek és versek írójaként is megerősítette. Provokatív kötetei Rock and roll (1990) és a Slasti anarchie(Az anarchia gyönyörei, 1993) blaszfemikus merényletek a konvencionális életlehetőségek ellen, lírai szubjektumuk gonosztevőkkel, drogosokkal, öngyilkosokkal és őrültekkel azonosul. Életfelfogása inkább a társadalom szélén élő bűnözők közé vezényli, inkább kockáztatja az önpusztítást, minthogy beletörődjön a konformista vegetálásba. Kolenič alkotásainak másik, gazdagabb és aktuálisabb vonalát a Pôvabné hry aristokratické (Elragadó, arisztokratikus játékok, 1991) című kötet, stilizált naplói, mint Korienky neviditeµnosti (A láthatatlanság apró gyökerei 1994) a Nespíą a neľne zapieraą (Nem alszol és gyengéden tagadod, 1997), Na výslní (A napos oldalon, 2003), valamint a Noľnice (Olló) című költemény (2005) képviselik. A dekadens módon túlérzékeny szubjektum ideáljainak a társadalmi normákkal való konfrontációja váltakozik szükségleteinek és vágyainak megfogalmazásával. A szubjektum a  gyakorlati élet banalitása elől a magányba menekül, amelyben megpróbál az egyetlen dologból, amivel rendelkezik, az életéből, művészetet csinálni. A versek az érzéki extázis és a szerelem esszenciális fontosságáról, s ennek elérhetetlensége miatti fájdalomról, illetve az autentikus életet élni próbáló ember egzisztenciális nyugtalanságáról és viszályairól szólnak. Emellett a Kolenič-féle individualisztikus szubjektum megnyilvánulásainak jegyzékében olyan eltérő kategóriák között létezik szoros kötelék, mint a brutalitás, a szentimentalizmus, az önirónia, a tárgyilagosság vagy a blaszfémia. Ennek felel meg a szubjektum különféle formában megvalósuló önmitizálása (romantikus, dekadens, groteszk stb.) vagy az a tény, hogy a vallomása folyamatosan jut el az őszinte gyónás vagy dühödt ömlengés síkjáról a dokumentatív kijelentéseken keresztül a vakmerő provokációig és a misztifikáció gesztusáig. Ez a fluiditás a saját szabadságát megtartani igyekvő excentrikus szubjektum kifejezése, de egyben az élettel való elégedetlenség miatt a különféle stilizációk általi ventiláció szükségességének bizonyítéka.
Habaj, Ruľičková, Ferenčuhová
A századforduló szlovák költészetének fejlődésében jelentős momentum volt Peter Macsovszky első kötetének, a Strach z utópie (Félelem az utópiától 1966) megjelenése. Radikális posztmodern szubverziót jelentett ugyanis minden tüntetően önreferáló, anesztétikus és a szöveg intertextuális dimenzióját hangsúlyozó poétika számára. Macsovszky az ezután következő kötetek egész sorában azt a koncepcióját fejti ki és variálja, amely szerint a versnek a maga "steril" voltában legszélsőségesebb kompetenciája a költészet szimulatív lényegének és a nyelv kudarcának kifejezése, ami az ember belső világa sokszínűségének és az világ elrendezhetetlenségének következménye. Az első pillanatban ez a költészet a szubjektív lényeget hangsúlyozó tradicionális elképzelés elhagyását is jelentette a konvencionális intim témákról való lemondással és a lírai szubjektum kategóriájának dekonstrukciójával, amely feloldódott a tudományos és áltudományos szövegek halmazában. Más irányban fejleszti az anesztétikus, illetve arteficiális költészetet a költő, prózaíró és könyvkiadó Peter ©ulej (1967) és az egy generációval fiatalabb költő és irodalmár Michal Habaj (1975). Utóbbi a 80-967760-4-5 (1997) címet viselő experimentális kötettel jelentkezett, amelyet a televíziós programok szabályai szerint komponált meg, úgyhogy vers-reklámok, vers-műsorelőzetesek, használati útmutatók és versenyek dominálnak benne, a lírai szubjektum pedig provokatív módon a sorozathősök szerepe felé tolódik el, tehát csak egy konstrukció lesz belőle. Gimnazistky. Prázdniny trinás»ročnej (Gimnazista lányok. Egy tizenhárom éves lány vakációja,1999), Korene neba. Básne z posledného storočia (Az ég gyökerei. Versek az utolsó századból, 2000) című kötetei óta Habaj a kortárs kulturális-civilizációs jelenségek és folyamatok által formált ember tapasztalatainak kivetítésére összpontosít. Legfőbb anyaga az élet realitásának metarealitássá válása. A voyeur-szerű lírai szubjektum a fogyasztói kultúra jelképes helyszíneire vándorol el (bevásárló-központok, kávézók, diszkók stb.), és a karaoké-bárral azonosított világ ambivalens, csodáló-ironizáló kommentálásában találja meg a megnyugvást. Ahogy Rédey Z. említi, a szubjektum felveszi az első költő-kyborg szerepét, amit felfoghatunk a költői jós-szerep egyik új változataként, ennek felel meg az ún. informatikai képiségre épülő nyelvezet is, amely a tradícionális lírai diskurzus és a számítógépes rendszerek információs-technológiai nyelvének ötvözését jelenti a kereskedelmi-tömegkommunikációs eszközök retorikájával: "A szíved dorombol, mint a cica. Hard disc remeg a mellkasodban.“ Básne pre mŕtve dievčatá (Versek a halott lányokért , 2003) című gyűjteményben a melankólia, a fin de si?cle dekadens atmoszférája és az Árkádiaként érzékelt múlt utáni nosztalgia nyer teret. Habaj azonban továbbra is folytatja a játékot mondanivalójának ambivalens árnyalásával, mikor a szövegeit palimpszesztekké építi fel, amelyekben konkrétan és szerkezetükben is a legkülönfélébb eredetű és státuszú esztétikákra utal (avantgárd irányzatok, a sematikus szocialista realizmus, cyberpunk, slágerszövegek stb.) Habaj szubjektumának állandó érdeklődési köre a lányok világa. Ez az elragadtatása teljes mértékben a Pas de deux (2003) című kötetében érvényesül, amelyet Snegina Anna álnév alatt jelentett meg. A könyv a pozsonyi Petrľalka lakótelepen lakó lányok érzelmi, mentális, testi vagy biológiai magánéletéből vett intim naplójegyzetek poézisét tartalmazza, de ugyanakkor egy lázadó társadalmi költészet szövegeit is. Az elsőre csalóka naiv-banális szentimentalizmusukat, serdülőkori szeszélyességüket, de punk-durva őszinteségüket is a virtuális szerzői identitás által biztosított misztifikáció bonyolítja. Bár ez egyébként a legdurvább nemi sztereotípiák megtestesülését jelenti egy kis öniróniával fűszerezve, és azzal a képességgel, hogy érinteni tudja azokat a témákat, amelyek egyébként a mi kortárs költészetünkből hiányoznak vagy a moralizálás tárgyává válnak (mint a szociális különbségek).
Ha az egyik legsajátosabb költői téma az ideálok és a gyakorlati élet közötti szembenállás átélése és reflexiója, a költő- és képzőművész Nóra Ruľičková (1977) annyiban tér el ettől a szokástól, hogy főként az élet és ennek nyelvi megfogalmazása, illetve a valóság és annak redigálása közötti szakadék tudata foglalkoztatja őt. Ezzel egyedülálló azoknak a sztereotípiáknak a tudatában is, amelyek által Szlovákiában a női költészetet értékelni szokás. Ruľičková különlegességét már a Mikronauti (Mikronauták, 1998) című első kötete is jelezte, és ezt teljes egészében a második kötet, Osnova a útok (Vázlat és szökés, 2000) bizonyította, amely a szubjektum traumáját tematizálja, amely abból ered, hogy képtelen közvetlenül részese lenni a saját szerelmi élményének. Ahogy Rédey Z. nagyon helyesen megjegyezte, a legújabb kötet Beztvárie, (Arcnélküliség, 2004) címe a képiséggel együtt, amelyet a különféle halmazállapotban lévő elem, a víz határoz meg, felveti az emberi arcvonások határozatlanságának problémáját, amelyet ennek "folyékony“ vagy "változékony“ állaga okoz. A tudatosan megkomponált szövegek összessége a szubjektív identitás ontológiai bizonytalanságának, változékonyságának és felfoghatatlanságának problémáját fejtegeti: "mikor beszélek változok arra változok arra változok arra“. A szubjektum önmagával szembeni egzisztenciális bizonytalanságához kapcsolódik a külvilág érthetetlenségének tapasztalata. Ennek felel meg a kötet permutácós-variációs elv alapján való felépítése is, amelynek célja nem a jelentéstartalom letisztázása, hanem a jelentés állandó tágulásának érzékeltetése. Ezzel összhangban Ruľičková vallomása megszakítás nélkül a személytelen elemzések anesztétikus nyelve, a dekonstruktív nyelvi játékok és a szuggesztív vizuális képiség között mozog. Egyéni vonásnak tekinthetők azok a versek, amelyek performanszok és installációk felvételeit vagy vetítéseit juttatják eszünkbe, és amelyek megfosztják az intim élettereket és a banális fizikai műveleteket meghittségüktől és természetességüktől, úgyhogy a szubjektum egyébként kommunikálhatatlan belső állapotának modellszerű kifejezőivé válnak. A költészet kompetenciájának posztmodern problematizálása tehát itt nem öncélú divatos póz, hanem az élet elviselhetetlenül nyomasztó voltának következménye.
A fiatal szerzők aktuális műveinek jelentős részét a naplószerű intim költészet teszi ki, amely a legkülönfélébb kifejezési árnyalatokkal a ma embere mindennapi élményeinek, szubjektív érzéseinek és lelkiállapotainak feljegyzésére irányul. A költőnők közül az egyik, aki átlépi ennek az ún. magánéleti költészetnek a legtöbb publikáció esetében csupán személyes jelentőségét, Mária Ferenčuhová Skryté titulky (Rejtett feliratozás, 2003) című kötetével. Tárgyias nyelvvel és fogalmak használatával racionalizálja a főként vizuális és taktilis élményeket, illetve a szubjektum érzéseit, amelyek leginkább saját intim létét és szociális tapasztalatait érintik. A vallomás a szövegek jegyzetszerű megformálásával és paragrafusok mintájára készített feljegyzések által is depoetizálódik. Ferenčuhová szubjektumának legsajátabb aktivitása annak a külső és belső környezetnek állandó megfigyelése és kutatása, amelyben él, s amely őt magát is meghatározza. Ennek a tevékenységnek az értelme nem a világ birtokba vételében van, hanem inkább a térben való tájékozódás motívumai által a szubjektum életben elfoglalt helyének letükrözésében. Külsőleg ez a koncepció a szubjektum idegen (francia) városi, kulturális stb. környezettel való találkozására épül, amelyekkel szembeállítja a zárórész költözését "a kertben lévő házba a Duna fölötti dombon“, amely azonban csak viszonylagos megpihenést eredményez. A topográfiai koordinátáknak azonban fontosabb funkciójuk is van. Ferenčuhová felvillantja a szubjektum találkozását a tárgyi világgal, s ez a saját bensőjének megragadására szolgáló mérték és modell lesz a számára, mégpedig abban az igyekezetében, hogy úrrá legyen a saját nem-azonosság vagy elidegenedettség érzésén.
Bármennyire is a társadalmi érdeklődés peremén, a ma legjobb szlovák költői teszik a dolgukat. Együttélnek a költészettel, és a rögösebb úton haladnak előre az átláthatatlan jelenben anélkül, hogy a jövő különösebb reményekkel kecsegtetné őket. Nyitott kérdés marad, hogy ezt hogyan hasznosítják a közeljövőben. Nem kívánhatnánk számukra kedvezőbb körülményeket az alkotáshoz sem egy búvóhelyen, sem a küzdőtéren vagy a játékbarlangban. A szlovák költészettel - a legújabbal is - kapcsolatos eddigi tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy néhány verset minden bizonnyal maradandó értékként könyvelhetünk majd el.
 

                     GARAJSZKI MARGIT FORDÍTÁSA


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret