Jaroslav ©rank
A mai szlovák költészetről
(Búvóhely, küzdőtér, játékbarlang)
Az egyik állítás, amely megfelel a kortárs szlovák költészet jellegének,
az, amely kiemeli az ember magán és intim létére való tematikai összpontosítást,
tehát az individualizációját, amelynek árnyoldala a társadalmi - szociális,
nemzeti, történelmi és egyéb - élet ábrázolásáról való lemondás. Természetesen
ez az egyik megnyilatkozása annak a ténynek, hogy 1989 után az irodalom
visszaszerezte önállóságát, úgyhogy a létezése nem függ a kollektivista
ideológia szolgálatától. Egészében véve annak a jelenségnek az egyik aspektusáról
van szó, amelyet írói emancipációnak, privatizációnak vagy individualizációnak
szokás nevezni a posztmodern (irodalmi) helyzetben. Eredetét tekintve a
költészeten belül kínálkozik a lehetőség úgy tekinteni erre a jelenségre,
mint műfajilag jellemző, sajátságos vonásra, sőt éppenséggel mint a líra
"természetes“ jegyére. Legyen bárhogy is, ez a meghirdetett individualizáltság
felülvizsgálatot kíván. Ennek egyik módja a mai szlovák költészet néhány
művelőjének, illetve a verseik individuális megvalósulásának bemutatása
lehet.
Chmel, Groch és Kolenič
Az alábbi válogatásból életkorával és az irodalomban való jelenlétével
is a legidősebb Karol Chmel (1953), aki csak 1985-ben debütált Máą čo nemáą
(Van amid nincs) című kötetével. Ennek oka a korabeli irodalmi vezetés
rendszerében és a fiatal tehetségek nevelésében keresendő, hiszen azokat
részesítették előnyben, akik hajlandók voltak megfelelni az alkotástól
elvárt ideológiai követelményeknek. Mindazokat, akik a mechanizmus elvárásainak
nem tettek eleget, és majd csak a peresztrojka éveiben debütáltak, ún.
idézőjeles generációnak szokás nevezni. Chmel, aki szintén közülük való,
a továbbiakban rendszeresen fordított lengyel, szlovén, szerb és horvát
irodalmat, így saját verseskönyveket csak szórványosan jelentet meg: Ovocnejąí
strom (Gyümölcsösebb fa, 1989), Spray, modrá mentalita (Spray, kék mentalitás
1998), O nástrojoch, náradí a iných veciach vypustených z ruky, (Kézből
kiejtett eszközökről, szerszámokról és más dolgokról 2005). Bennük egy
köznapi motívumkészlet segítségével jut el az élet koncentrált gnomikus
reflexiójához, amely paradoxonok és szembeállítások felhasználásával lehetővé
teszi a legkülönfélébb gondolati, tapasztalati ellentmondások átélését.
A naplórészletekben összemosódnak a lírai szubjektum élettörténéseinek
feljegyzései olvasói élményeinek jegyzeteivel. A kötetek ugyanis az idézetekkel
és allúziókkal teli szövegeken kívül egyenrangú részként tartalmazzák Chmel
fordításait és más szerzők szöveginek parafrázisait. Így a szubjektum feloldódik
az intertextualitásban, ez egyrészt annak a módja, hogyan hangsúlyozzuk
a saját integritásunk megőrzésének fontosságát, másrészt pedig rámutat
az ember szituációjának analógiájára, amely a gyorsan változó konkrét történelmi-politikai
helyzeten kívül nyilvánul meg, vagy saját kimondhatatlan bensőnk legalább
közvetett kifejezésének módja.
Karol Chmelhez hasonlóan Erik J. Groch (1957) is késve lépett a nyilvánosság
elé, csak 1989-ben Súkromné hodiny smútku (A szomorúság különórái) című
kötetével. Közös vonás, hogy mindkettőjüknek volt kapcsolata az undergrounddal
és a disszidensekkel, illetve bizonyos ideig a hivatalos és a vele párhuzamos
nem hivatalos kultúrában is tevékenykedtek. A fentebb említett szoliterek
generációjának szerzői közül ők váltak a legjelentősebb személyiségekké,
és Groch egy könyvkiadó vezetőjeként is megbecsülésre tett szert - ő alapította
a Kniľná dielňa Timotej (Timotej könyvműhely) és a Tichá voda (Csöndes
víz) kiadókat. További köteteiben Baba Jaga: ®alospevy (Vasorrú bába: Elégiák
1991) Bratsestra (Fivérnővér 1992) megerősítette az ember eltompult érzékenységének
felélesztése iránti vágyát. Legújabb versgyűjteményeivel a To (Az. 2001),
L’ acinéma (2005) valamint a szerző válogatott és új lírai és prózai szövegeit
tartalmazó Druhá naivita (Második naivitás 2005) című kötetével a kontemplatív
spirituális költészet kiemelkedő képviselőjeként írta be magát a köztudatba.
Ez az a líra, amely képes ellensúlyozni az egyénnel való ideológiai manipulációt
és a pragmatikus, fogyasztói életvitel modelljét. Groch lírai szubjektuma
a hektikus civilizáción kívül él, hogy a pusztai magányban és a ferencesekre
jellemző egyszerűséggel újra felvegye a kapcsolatot a természeti világgal
és a saját belső világával. Bámulattal, csodálkozással és elérzékenyülve
jegyzi fel az állatokkal és a növényekkel - mint az isteni jelenvalóság
és tökéletesség megnyilatkozásaival - való találkozást, s mindemellett
felfedezi a naiv, azaz "tapasztalatlan“ érzékelés felemelő élményét. A
szubjektum, "a gyermekarcú férfi“ úgy emelkedik felül a saját krízisein,
hogy eljut a metafizikai tekintély által garantált harmonikusan elrendezett
világ érzékeléséhez. Groch meditációi, imái, elégiái és példabeszédei koncentráltságukkal
tűnnek ki a terjedelmes szövegfelületeket produkáló domináns kortendenciák
viszonylatában. És kivételesek a nyíltan megfogalmazott etikus felhívások
is, amelyek azt az üzenetet hordozzák, mennyire fontos éppen ebben a mai
"végigtapogatott“ és az egyént felbomlasztó világban az univerzummal
való együvétartozás lehetőségének keresése, mennyire fontos az élettel
való törődés és az érte való felelősség felvállalása. A szerzői hitvallás
szintjén ezt a szubjektumnak az a kötelessége fejezi ki, hogy minden szót
"hódolattal, virrasztással, böjttel“ ejtsen ki.
A kommunista rendszer utolsó éveiben jelentős kritikai és olvasói visszhangot
keltett két fiatal szerző, Jozef Urban (1964-1999) és Ivan Kolenič (1965)
indulása. Urban Malý zúrivý Robinson (Kis dühöngő Robinson 1985) és Kolenič
Prinesené búrkou (Viharhozta 1986) című kötetei ugyanis kompromisszumok
nélkül rántották le a leplet az akkori ideológiai és a tradicionális társadalmi
értékekről, és autentikus hangon szóltak a fiatal generáció vágyairól és
traumáiról. A hatásuk további kezdő szerzőknél is érezhető volt, Ta»jana
Lehenovánál és azoknál a költőknél is, akik később barbár generáció néven
váltak ismertté (Bielik R., Litvák J., Turan A., Zbruľ K.) 1989 után mind
a ketten a maguk útján mentek tovább. Urban mint slágerek és musicalek
szövegírója, újságíró és kulturális munkatárs ért el sikereket? autóbalesetben
hunyt el. Ivan Kolenič alkotói potenciálját prózai művek és versek írójaként
is megerősítette. Provokatív kötetei Rock and roll (1990) és a Slasti anarchie(Az
anarchia gyönyörei, 1993) blaszfemikus merényletek a konvencionális életlehetőségek
ellen, lírai szubjektumuk gonosztevőkkel, drogosokkal, öngyilkosokkal és
őrültekkel azonosul. Életfelfogása inkább a társadalom szélén élő bűnözők
közé vezényli, inkább kockáztatja az önpusztítást, minthogy beletörődjön
a konformista vegetálásba. Kolenič alkotásainak másik, gazdagabb és aktuálisabb
vonalát a Pôvabné hry aristokratické (Elragadó, arisztokratikus játékok,
1991) című kötet, stilizált naplói, mint Korienky neviditeµnosti (A láthatatlanság
apró gyökerei 1994) a Nespíą a neľne zapieraą (Nem alszol és gyengéden
tagadod, 1997), Na výslní (A napos oldalon, 2003), valamint a Noľnice (Olló)
című költemény (2005) képviselik. A dekadens módon túlérzékeny szubjektum
ideáljainak a társadalmi normákkal való konfrontációja váltakozik szükségleteinek
és vágyainak megfogalmazásával. A szubjektum a gyakorlati élet banalitása
elől a magányba menekül, amelyben megpróbál az egyetlen dologból, amivel
rendelkezik, az életéből, művészetet csinálni. A versek az érzéki extázis
és a szerelem esszenciális fontosságáról, s ennek elérhetetlensége miatti
fájdalomról, illetve az autentikus életet élni próbáló ember egzisztenciális
nyugtalanságáról és viszályairól szólnak. Emellett a Kolenič-féle individualisztikus
szubjektum megnyilvánulásainak jegyzékében olyan eltérő kategóriák között
létezik szoros kötelék, mint a brutalitás, a szentimentalizmus, az önirónia,
a tárgyilagosság vagy a blaszfémia. Ennek felel meg a szubjektum különféle
formában megvalósuló önmitizálása (romantikus, dekadens, groteszk stb.)
vagy az a tény, hogy a vallomása folyamatosan jut el az őszinte gyónás
vagy dühödt ömlengés síkjáról a dokumentatív kijelentéseken keresztül a
vakmerő provokációig és a misztifikáció gesztusáig. Ez a fluiditás a saját
szabadságát megtartani igyekvő excentrikus szubjektum kifejezése, de egyben
az élettel való elégedetlenség miatt a különféle stilizációk általi ventiláció
szükségességének bizonyítéka.
Habaj, Ruľičková, Ferenčuhová
A századforduló szlovák költészetének fejlődésében jelentős momentum
volt Peter Macsovszky első kötetének, a Strach z utópie (Félelem az utópiától
1966) megjelenése. Radikális posztmodern szubverziót jelentett ugyanis
minden tüntetően önreferáló, anesztétikus és a szöveg intertextuális dimenzióját
hangsúlyozó poétika számára. Macsovszky az ezután következő kötetek egész
sorában azt a koncepcióját fejti ki és variálja, amely szerint a versnek
a maga "steril" voltában legszélsőségesebb kompetenciája a költészet szimulatív
lényegének és a nyelv kudarcának kifejezése, ami az ember belső világa
sokszínűségének és az világ elrendezhetetlenségének következménye. Az első
pillanatban ez a költészet a szubjektív lényeget hangsúlyozó tradicionális
elképzelés elhagyását is jelentette a konvencionális intim témákról való
lemondással és a lírai szubjektum kategóriájának dekonstrukciójával, amely
feloldódott a tudományos és áltudományos szövegek halmazában. Más irányban
fejleszti az anesztétikus, illetve arteficiális költészetet a költő, prózaíró
és könyvkiadó Peter ©ulej (1967) és az egy generációval fiatalabb költő
és irodalmár Michal Habaj (1975). Utóbbi a 80-967760-4-5 (1997) címet viselő
experimentális kötettel jelentkezett, amelyet a televíziós programok szabályai
szerint komponált meg, úgyhogy vers-reklámok, vers-műsorelőzetesek, használati
útmutatók és versenyek dominálnak benne, a lírai szubjektum pedig provokatív
módon a sorozathősök szerepe felé tolódik el, tehát csak egy konstrukció
lesz belőle. Gimnazistky. Prázdniny trinás»ročnej (Gimnazista lányok. Egy
tizenhárom éves lány vakációja,1999), Korene neba. Básne z posledného storočia
(Az ég gyökerei. Versek az utolsó századból, 2000) című kötetei óta Habaj
a kortárs kulturális-civilizációs jelenségek és folyamatok által formált
ember tapasztalatainak kivetítésére összpontosít. Legfőbb anyaga az élet
realitásának metarealitássá válása. A voyeur-szerű lírai szubjektum a fogyasztói
kultúra jelképes helyszíneire vándorol el (bevásárló-központok, kávézók,
diszkók stb.), és a karaoké-bárral azonosított világ ambivalens, csodáló-ironizáló
kommentálásában találja meg a megnyugvást. Ahogy Rédey Z. említi, a szubjektum
felveszi az első költő-kyborg szerepét, amit felfoghatunk a költői jós-szerep
egyik új változataként, ennek felel meg az ún. informatikai képiségre épülő
nyelvezet is, amely a tradícionális lírai diskurzus és a számítógépes rendszerek
információs-technológiai nyelvének ötvözését jelenti a kereskedelmi-tömegkommunikációs
eszközök retorikájával: "A szíved dorombol, mint a cica. Hard disc remeg
a mellkasodban.“ Básne pre mŕtve dievčatá (Versek a halott lányokért ,
2003) című gyűjteményben a melankólia, a fin de si?cle dekadens atmoszférája
és az Árkádiaként érzékelt múlt utáni nosztalgia nyer teret. Habaj azonban
továbbra is folytatja a játékot mondanivalójának ambivalens árnyalásával,
mikor a szövegeit palimpszesztekké építi fel, amelyekben konkrétan és szerkezetükben
is a legkülönfélébb eredetű és státuszú esztétikákra utal (avantgárd irányzatok,
a sematikus szocialista realizmus, cyberpunk, slágerszövegek stb.) Habaj
szubjektumának állandó érdeklődési köre a lányok világa. Ez az elragadtatása
teljes mértékben a Pas de deux (2003) című kötetében érvényesül, amelyet
Snegina Anna álnév alatt jelentett meg. A könyv a pozsonyi Petrľalka lakótelepen
lakó lányok érzelmi, mentális, testi vagy biológiai magánéletéből vett
intim naplójegyzetek poézisét tartalmazza, de ugyanakkor egy lázadó társadalmi
költészet szövegeit is. Az elsőre csalóka naiv-banális szentimentalizmusukat,
serdülőkori szeszélyességüket, de punk-durva őszinteségüket is a virtuális
szerzői identitás által biztosított misztifikáció bonyolítja. Bár ez egyébként
a legdurvább nemi sztereotípiák megtestesülését jelenti egy kis öniróniával
fűszerezve, és azzal a képességgel, hogy érinteni tudja azokat a témákat,
amelyek egyébként a mi kortárs költészetünkből hiányoznak vagy a moralizálás
tárgyává válnak (mint a szociális különbségek).
Ha az egyik legsajátosabb költői téma az ideálok és a gyakorlati élet
közötti szembenállás átélése és reflexiója, a költő- és képzőművész Nóra
Ruľičková (1977) annyiban tér el ettől a szokástól, hogy főként az élet
és ennek nyelvi megfogalmazása, illetve a valóság és annak redigálása közötti
szakadék tudata foglalkoztatja őt. Ezzel egyedülálló azoknak a sztereotípiáknak
a tudatában is, amelyek által Szlovákiában a női költészetet értékelni
szokás. Ruľičková különlegességét már a Mikronauti (Mikronauták, 1998)
című első kötete is jelezte, és ezt teljes egészében a második kötet, Osnova
a útok (Vázlat és szökés, 2000) bizonyította, amely a szubjektum traumáját
tematizálja, amely abból ered, hogy képtelen közvetlenül részese lenni
a saját szerelmi élményének. Ahogy Rédey Z. nagyon helyesen megjegyezte,
a legújabb kötet Beztvárie, (Arcnélküliség, 2004) címe a képiséggel együtt,
amelyet a különféle halmazállapotban lévő elem, a víz határoz meg, felveti
az emberi arcvonások határozatlanságának problémáját, amelyet ennek "folyékony“
vagy "változékony“ állaga okoz. A tudatosan megkomponált szövegek összessége
a szubjektív identitás ontológiai bizonytalanságának, változékonyságának
és felfoghatatlanságának problémáját fejtegeti: "mikor beszélek változok
arra változok arra változok arra“. A szubjektum önmagával szembeni egzisztenciális
bizonytalanságához kapcsolódik a külvilág érthetetlenségének tapasztalata.
Ennek felel meg a kötet permutácós-variációs elv alapján való felépítése
is, amelynek célja nem a jelentéstartalom letisztázása, hanem a jelentés
állandó tágulásának érzékeltetése. Ezzel összhangban Ruľičková vallomása
megszakítás nélkül a személytelen elemzések anesztétikus nyelve, a dekonstruktív
nyelvi játékok és a szuggesztív vizuális képiség között mozog. Egyéni vonásnak
tekinthetők azok a versek, amelyek performanszok és installációk felvételeit
vagy vetítéseit juttatják eszünkbe, és amelyek megfosztják az intim élettereket
és a banális fizikai műveleteket meghittségüktől és természetességüktől,
úgyhogy a szubjektum egyébként kommunikálhatatlan belső állapotának modellszerű
kifejezőivé válnak. A költészet kompetenciájának posztmodern problematizálása
tehát itt nem öncélú divatos póz, hanem az élet elviselhetetlenül nyomasztó
voltának következménye.
A fiatal szerzők aktuális műveinek jelentős részét a naplószerű intim
költészet teszi ki, amely a legkülönfélébb kifejezési árnyalatokkal a ma
embere mindennapi élményeinek, szubjektív érzéseinek és lelkiállapotainak
feljegyzésére irányul. A költőnők közül az egyik, aki átlépi ennek az ún.
magánéleti költészetnek a legtöbb publikáció esetében csupán személyes
jelentőségét, Mária Ferenčuhová Skryté titulky (Rejtett feliratozás, 2003)
című kötetével. Tárgyias nyelvvel és fogalmak használatával racionalizálja
a főként vizuális és taktilis élményeket, illetve a szubjektum érzéseit,
amelyek leginkább saját intim létét és szociális tapasztalatait érintik.
A vallomás a szövegek jegyzetszerű megformálásával és paragrafusok mintájára
készített feljegyzések által is depoetizálódik. Ferenčuhová szubjektumának
legsajátabb aktivitása annak a külső és belső környezetnek állandó megfigyelése
és kutatása, amelyben él, s amely őt magát is meghatározza. Ennek a tevékenységnek
az értelme nem a világ birtokba vételében van, hanem inkább a térben való
tájékozódás motívumai által a szubjektum életben elfoglalt helyének letükrözésében.
Külsőleg ez a koncepció a szubjektum idegen (francia) városi, kulturális
stb. környezettel való találkozására épül, amelyekkel szembeállítja a zárórész
költözését "a kertben lévő házba a Duna fölötti dombon“, amely azonban
csak viszonylagos megpihenést eredményez. A topográfiai koordinátáknak
azonban fontosabb funkciójuk is van. Ferenčuhová felvillantja a szubjektum
találkozását a tárgyi világgal, s ez a saját bensőjének megragadására szolgáló
mérték és modell lesz a számára, mégpedig abban az igyekezetében, hogy
úrrá legyen a saját nem-azonosság vagy elidegenedettség érzésén.
Bármennyire is a társadalmi érdeklődés peremén, a ma legjobb szlovák
költői teszik a dolgukat. Együttélnek a költészettel, és a rögösebb úton
haladnak előre az átláthatatlan jelenben anélkül, hogy a jövő különösebb
reményekkel kecsegtetné őket. Nyitott kérdés marad, hogy ezt hogyan hasznosítják
a közeljövőben. Nem kívánhatnánk számukra kedvezőbb körülményeket az alkotáshoz
sem egy búvóhelyen, sem a küzdőtéren vagy a játékbarlangban. A szlovák
költészettel - a legújabbal is - kapcsolatos eddigi tapasztalatok azonban
azt mutatják, hogy néhány verset minden bizonnyal maradandó értékként könyvelhetünk
majd el.
GARAJSZKI MARGIT FORDÍTÁSA
Kérjük, küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|