stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



     
Anna Mitgutsch
Két nyelvben élni (2.)

"Szemlélete elbizonytalanodott.  A néma párbeszéd, amelyet gyermekkora óta folytatott magával, a belső képek, a kommentárok, amelyekkel tapasztalatait megvilágította, lassan elapadtak. Ott állt két nyelv között, védtelen. Amit átélt, németül történt vele, terhességét, akárha hideg orvosi műszerek lettek volna, idegen szavak kísérték, és ebben a nyelvi eszközkészletben, amely a testét vizsgálta, folyamatait szondázta, minden élettelen volt, ő maga pedig sötétben tapogatózott, mert nem volt bejárása a saját nyelvéhez, a terhesség a saját nyelvén fehér folt maradt. És egyre több lett a fehér folt, a kiszolgáltatottság és a düh…." (In fremden Städten. Hamburg, Luchterhand, 1992. 49.)
Ilyen fenyegetőnek éli meg a főszereplő, Lillian az idegen nyelv behatolását saját, féltett nyelvi rendszerébe, mert a nyelv számára nemcsak kommunikációs eszköz, hanem elapadó kreativitásának eszköze is.
Hiába élünk egy nyelvi környezetben, és sajátítjuk el az egykor idegen nyelvet,  sosem leszünk teljes összhangban vele, csak az egyik rendszerében élünk, de a nyelvnek sok rendszere van, az egyik regiszterében, jó esetben kettőben, a többiben azonban idegenek maradunk, még csak fel sem ismerjük, nemhogy rendszerezni tudnánk, úgy állunk előttük, mint újabb idegen nyelvek előtt. Aki magasan képzett, elsajátítja a műveltek nyelvét, az irodalom nyelvét, az értelmiség nyelvét. De van egy csomó másik nyelv is, a legkülönbözőbb társadalmi osztályok nyelve, tájegységek nyelve, etnikumok nyelve. A német, angol, francia, stb. nyelvekről beszélni már maga is absztrakció, hát még, ha figyelembe vesszük ezekhez a nyelvekhez tartozó testnyelvet,  szemkontaktust, magatartási szabályokat. Ellene vethetnénk, hogy ezeknek a nyelveknek az alapstruktúrájuk azonos, hogy könnyen elsajátítható, ugyanazon lényeg köré koncentrálódó variánsokról van szó,  és talán ha pusztán nyelvészetileg nézzük, így is van, de e nyelvek idegen nyelvű használójának áthidalhatatlan idegenséget, nyelvtelenséget és zavart jelentenek, amit már korántsem olyan könnyű áthidalni. 
Aki akcentussal beszél, a világon mindenütt bizalmatlanságot ébreszt. Az akcentus a különbségre, a másságra utal, amely mögött a realitás másféle érzékelése búvik meg.
"Nincs két olyan nyelv, vagy egy nyelven belül két dialektus vagy helyi nyelvjárás, amelyik ugyanúgy azonosítja, jellemzi, vagy írja le saját világát... Egy bizonyos nyelven beszélni azt jelenti, hogy az ember egy bizonyos világ-porondot lakik be, konstruál meg, jegyez fel… Azt jelenti, hogy  teljesen egyedi tájat utazik be és foglal el magának az időben. (Georg Steiner: Errata. München: dtv 2002. 116.)
Tudatunkban, emlékezetünkben egyidejűleg több nyelv nem foglalhatja el az első helyet. Ami kevésbé közeli, amit nem használunk, azt visszafojtjuk, elfelejtjük, használaton kívül kerül.
 Aki sokáig él az uralkodó nyelven és egynyelvű környezetben, annál a másik nyelv háttérbe szorul, elhalványul, elszegényedik. Bár újra elővehető és felfrissíthető, s ez időben a nyelv elsajátításának csak töredékébe kerül, de minden távollét az idő kontinuitásában jelenik meg, s rá is érvényes Hérakleitosz diktuma.  A nyelv birtoklása, amellyel világunkat értelmezzük, ugyanakkor behatároljuk, kényes ügy, megsejteti velünk, hogy "megfejtjük jeleit mind, ám a világban hontalanul bolyongunk mi mégis (Szabó Ede fordítása), mint Rilke írja az első duinói elégiában. Amennyiben tapasztalataink megváltoztatnak bennünket, megváltoztatnak azok a nyelvi és kulturális kontextusok is, amelyek közepette tapasztalatainkhoz jutunk. Bár a gyermekkori élmények és az anyanyelv elsajátításának időszaka összehasonlíthatatlanul nagyobb hatással van ránk, mint a későbbiek, mégsem közömbös, hogy életünk fontosabb stációit hol, hogyan, és milyen nyelvi környezetben éljük át. Valahányszor hosszabb tartózkodás után visszatérek az Egyesült Államokból Ausztriába, a környezet és a nyelv változása megváltoztat engem is, valahányszor útnak indulok, mintha megfosztanának gyökereimtől, végül minden otthonosság-érzés az egyik világban együtt jár bizonyos elidegenedéssel a másiktól, míg aztán valahol középen, mindkét oldaltól a lehető legtávolabb, épp, mielőtt teljesen kibillennék,  egy kényes egyensúlyi helyzetben megállok anélkül, hogy fel kéne adjam az egyiket, vagy a másikat. Minden nyelv, amelyben hosszabb ideig él az ember, másik, néha teljesen új identitást kényszerít ránk: amelyet néha tudatosan és élvezettel megtervezünk, úgy éljük meg, mint egy maszkot, amely felszabadító, eddig ismeretlen lehetőségekkel teli. De maszkokkal élni nem veszélytelen. Lehet, hogy  kezdetben nem érinti az embert az idegenség, a tudatlanság derűs szolipszizmusa  oltalmaz és sebezhetetlenné tesz, legalábbis az elején, ugyanakkor fájdalmasan érzi, hogy nem ismerték meg és nem is fogják soha, mert aki kizárólag a másik nyelvben van otthon, az képtelen a nyelv határán túl megismerni és megérteni. Akárhol él az ember, ha két nyelvben él, mindig van egy láthatatlan, árnyékos oldala. 
    A nyelv, állítja a nyelvtudomány, ökonómiára törekszik, azaz a tudat egy fogalomra csak korlátozott számú jelölőt, szinonimát visel el. Talán ezért nem fér meg egyetlen tudatban két nyelv teljes egyenjogúsággal. Mert gúzsba kötik, kiszorítják az emlékezetből egymást, s végül gyakran ott áll az ember nyelvtelen, mint akitől ellopták a szavakat.  Sokszor még irodalmi szöveg írása közben is előfordul, hogy a nyelvben egyszerre csak vákuum keletkezik, és a másik nyelvből jelenik meg egy szó, amit lehetetlen elhessegetni, mert ez az egyetlen szó, az egyetlen fordulat, amely azt fejezi ki, amit akarunk. Van erre egy szó, interferencia, kölcsönhatás, de ez nem kölcsönhatás, a rendelkezésre álló nyelvekből egyedül ez a szó a megfelelő, és ha saját nyelvemre lefordítom, az csak mankó, csak a második legjobb lehetőség.  Vegyünk egy fiktív alakot, aki mérhetetlenül izgatott, konfúzus, all bent out of shape. De hogy fordítsam le ezt a kifejezést, amely hirtelen helyettesíthetetlenül és lefordíthatatlanul betolakszik a német szövegbe. A zavarodott nem jó, nem jó a hisztérikus sem, az  izgatott színtelen, mert az a kép, amelyet ez az angol kifejezés tartalmaz, jelentős veszteség nélkül nem fordítható le németre; mondjuk a magánkívül lehet, hogy rokon értelmű, de hiányzik belőle a testiség, az erőszak, s az a csipet groteszk, a humoros elem, hiányzik Groucho Marx és Charlie Chaplin láthatatlan jelenléte és az a vonulat, amely csak az angolszász kultúrában létezik. Természetesen lefordítható ez a fordulat is, a kontextustól függ, hogyan, de ennek az utánozhatatlan nyelvi képnek a fantáziára gyakorolt egyedülálló hatása veszendőbe megy. A második nyelv ritkán gazdagítja az elsőt, az alkotót, mert mindegyik saját keretein belül teljes, mindegyik tartalmazza a teljes világot, amelyet leírunk vele. 
Walter Benjamin ősszó-, ősnyelv-elmélete, amelynek az ádámi ősnyelv kabbalisztikus koncepciója szolgál alapul, amelyben jelölt és jelölő azonos, a nyelveknek ezt a meghasonlottságát, ellentmondását kísérli meg feloldani:
 "A nyelvek említett belső kapcsolata egyfajta sajátos konvergencia, amely abból áll, hogy a nyelvek nem idegenek egymástól, hanem minden történeti viszonylattól eltekintve, a priori rokonok abban, amit mondani akarnak… Valójában a nyelvek rokonságáról egy fordítás sokkal mélyebben és határozottabban tanúskodik, mint két mű felületes és definiálhatatlan hasonlósága.(Walter Benjamin: Illuminationen. 53.)
Az ősszó, amelyre minden nyelv visszavezethető, a közös harmadik, amelyben eggyé olvadnak, amelyben minden töredékesség érvényét veszti. Ezzel szemben áll az a feltételezés, hogy minden szó, minden szintaxis és nyelvtani struktúra, nem beszélve a metaforákról és a nyelvi fordulatokról, kollektív ill. egyéni tapasztalatból táplálkozik, történelemből, klímából,  társadalmi struktúrákból, szinkron és diakron. Ha minden nyelvben másik ember vagyok, mert tudatomat minden nyelv egy árnyalattal megváltoztatja, vajon a messianisztikus idők eljövetelét jelentené-e, vagy stagnálást, ha a nyelvek közelednének egymáshoz?
A zsidó írások szerint a távoli utópiában, amikor visszatérünk a paradicsomba, illetve elérkezik a Messiás, az írások rejtett szintjeit magyarázat vagy fordítás nélkül, egyetlen átfogó pillantással felismeri az ember.  Addig azonban a nyelvi zűrzavarban létezünk, ami George Steiner (Nach Babel, Frankfurt, Suhrkamp,1994) szerint nem a bűnbeesés miatti büntetés, hanem az emberiség legnagyobb teljesítménye, felfogóképességének határtalan gazdagítója. És rákényszerülünk, hogy fordítsunk, hogy idegen nyelvek között éljünk, mint idegen fedél alatt az összezavarodott vendég, hogy tehetetlenül elnémuljunk a nyelvek között, és érezzük, hogy valami lefordíthatatlan lényeg, rejtett titok minden irodalmi műben ott van (Walter Benjamin).
Lefordítani (átültetni- über-setzen) azt jelenti, hogy átlépünk, áttesszük a szöveget egy határon, s ez a határ gyakran szakadék. Minden általam ismert nyelv, nemcsak a német, tartalmazza azt az elképzelést, hogy egyik oldalról, partról a másikra vinni: trans-late, tra-ducir, tra-duttore, olaszul a fordítás tra-durre rokon a komppal. A héberben három szinonímája van a fordításnak: he’evir, amelynek gyökere ayin-vet-resch, jelentheti azt, hogy áthalad, elmúlik, múlt, oldal, átlépés, ez az ivrit, és héber szónak is a gyökere, ami azt jelenti, hogy a túloldalról jövő;  hazahI, ugyancsak fordítás, a chet-tzadeh szóból ered, amelynek jelentése még átkelés, kettéosztás/felezés, elválás, fél.  Ezek a nyelvek az egyik nyelvből áttérést a másikra átkelésnek tartják, oldalcserének, hely- és szemléletváltásnak, sőt, még az időfogalom is megzavarodik, nyelvváltással elhagyja az ember a biztosat, és a bizonytalanba érkezik. Csak a héber jelentéstartományban jelenik meg az áthágás, megszegés, ami valószínűleg a szent szövegek fordítási tilalmából ered. A héberben a harmadik szinoníma teljesen más jelentésmezőre vezet: tirgem, amelynek gyökeréből a gyakorol, edz igék is levezethetők, s ez a gyökér is tanulságos. Arra a játékosságra utal, ami minden fordítás velejárója, a szükséges pontosságra és szőrszálhasogatásra, a türelemre, amely a hangsúlyok, nüanszok meghallásához kell; a fordításnál jobb nyelvgyakorlás nincsen. Intimebb, mint a legmélyebb olvasás, a fordítás felismerés és beleérzés, intuitív és intellektuális egyszerre, tapintatos, ugyanakkor kisajátító.
   "A valódi fordítás nem takarja el az eredetit, az átfénylik rajta, nem áll útjában, sőt, mintha a tiszta nyelv saját közege által megerősödve még teljesebben hullana az eredetire vissza." (Walter Benjamin, Illuminationen, 59.)
Mi késztet minket mégis, hogy lefordítsunk egy művet, amit eredetiben is megértünk, és se anyagi se egyéb szükség nem indokolja, szóval egy már meglévő művet miért próbálunk egy másik nyelven megismételni mégis? Walter Benjamin szerint "az irodalmi szöveg centrumában rejlő titok", szóval a lefordíthatatlan,  "bármilyen jó egy fordítás, az eredetihez nem tesz hozzá semmit" (id.mű 56.)  Ha irodalommal foglalkozunk, akár alkotó módon, akár befogadóként, ez a tevékenység lényegét tekintve épp csöndje, intimitása miatt dialogikus, s a fordítás impulzusa -a nagy művek lefordíthatóságát illető minden szkepszis ellenére -a párbeszéd igényében rejlik. Találkozás, méghozzá annál boldogítóbb és sikeresebb, mennél közelibb lényegét tekintve a lefordítandó eredeti. The drowned library c. esszéjében Anton Schammas izraeli-arab szerző a fordítást "kannibalizmusnak" nevezi:
    "…to be understood not in the western sense - that is, of capturing, dismembering, mutilating, and devouring - but in a sense that shows respect - as a symbolic act of taking back out of love, of absorbing the virtues of a body through a transfusion of blood. Translation is seen as an empowering act, a nourishing act, an act of affirmative play" (Isabelle de Courtivron ed., Lives in Translation. New York:Macmillan, 2002)
Tehát kannibalizmus mint kommunikáció, mint a lehető legteljesebb közeledés, mint birtokbavétel, amely azonban érintetlenül hagyja a birtokba vettet, ugyanakkor kísérlet a titok - amelyet Walter Benjamin lefordíthatatlan lényegnek nevez -  párbeszédben,  tükörkép segítségével való megfejtésére. "Hogy lehet az, hogy a nyelv képtelen a lélekről tanúságot tenni? Ki hitt valaha is a nyelvnek? Hogyan lehet, hogy mindig elkerüli a lényeget, hogy mindig torkára forr a szó, hogy sosem sikerül azt mondania, amit mondani akar?... Mi más a nyelv, mint egyetlen kudarc?... Az emberi történetben az ember mindvégig elidegenedett volt magától és elrendeltetésétől, maga számára megismerhetetlen és titokzatos maradt." (George-Arthur Goldschmidt, In Gegenwart des abwesenden Gottes, Zürich: Amman Verlag. 2003. 69. old)  
Senki nem lehet közelebb egy műhöz, mint aki megpróbálja lefordítani, azaz ráérezni arra a titokra, ami a mű lényegét adja.
 

       HAJÓS GABRIELLA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

MITGUTSCH, Anna
"Mi az, hogy ‚női irodalom’?“
Magyar Lettre Internationale, 24 

"Két nyelvben élni"
Magyar Lettre Internationale, 61
 



Lettre, 63. szám


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret