Anna Mitgutsch
Két nyelvben élni (2.)
"Szemlélete elbizonytalanodott. A néma párbeszéd, amelyet gyermekkora
óta folytatott magával, a belső képek, a kommentárok, amelyekkel tapasztalatait
megvilágította, lassan elapadtak. Ott állt két nyelv között, védtelen.
Amit átélt, németül történt vele, terhességét, akárha hideg orvosi műszerek
lettek volna, idegen szavak kísérték, és ebben a nyelvi eszközkészletben,
amely a testét vizsgálta, folyamatait szondázta, minden élettelen volt,
ő maga pedig sötétben tapogatózott, mert nem volt bejárása a saját nyelvéhez,
a terhesség a saját nyelvén fehér folt maradt. És egyre több lett a fehér
folt, a kiszolgáltatottság és a düh…." (In fremden Städten. Hamburg, Luchterhand,
1992. 49.)
Ilyen fenyegetőnek éli meg a főszereplő, Lillian az idegen nyelv behatolását
saját, féltett nyelvi rendszerébe, mert a nyelv számára nemcsak kommunikációs
eszköz, hanem elapadó kreativitásának eszköze is.
Hiába élünk egy nyelvi környezetben, és sajátítjuk el az egykor idegen
nyelvet, sosem leszünk teljes összhangban vele, csak az egyik rendszerében
élünk, de a nyelvnek sok rendszere van, az egyik regiszterében, jó esetben
kettőben, a többiben azonban idegenek maradunk, még csak fel sem ismerjük,
nemhogy rendszerezni tudnánk, úgy állunk előttük, mint újabb idegen nyelvek
előtt. Aki magasan képzett, elsajátítja a műveltek nyelvét, az irodalom
nyelvét, az értelmiség nyelvét. De van egy csomó másik nyelv is, a legkülönbözőbb
társadalmi osztályok nyelve, tájegységek nyelve, etnikumok nyelve. A német,
angol, francia, stb. nyelvekről beszélni már maga is absztrakció, hát még,
ha figyelembe vesszük ezekhez a nyelvekhez tartozó testnyelvet, szemkontaktust,
magatartási szabályokat. Ellene vethetnénk, hogy ezeknek a nyelveknek az
alapstruktúrájuk azonos, hogy könnyen elsajátítható, ugyanazon lényeg köré
koncentrálódó variánsokról van szó, és talán ha pusztán nyelvészetileg
nézzük, így is van, de e nyelvek idegen nyelvű használójának áthidalhatatlan
idegenséget, nyelvtelenséget és zavart jelentenek, amit már korántsem olyan
könnyű áthidalni.
Aki akcentussal beszél, a világon mindenütt bizalmatlanságot ébreszt.
Az akcentus a különbségre, a másságra utal, amely mögött a realitás másféle
érzékelése búvik meg.
"Nincs két olyan nyelv, vagy egy nyelven belül két dialektus vagy helyi
nyelvjárás, amelyik ugyanúgy azonosítja, jellemzi, vagy írja le saját világát...
Egy bizonyos nyelven beszélni azt jelenti, hogy az ember egy bizonyos világ-porondot
lakik be, konstruál meg, jegyez fel… Azt jelenti, hogy teljesen egyedi
tájat utazik be és foglal el magának az időben. (Georg Steiner: Errata.
München: dtv 2002. 116.)
Tudatunkban, emlékezetünkben egyidejűleg több nyelv nem foglalhatja
el az első helyet. Ami kevésbé közeli, amit nem használunk, azt visszafojtjuk,
elfelejtjük, használaton kívül kerül.
Aki sokáig él az uralkodó nyelven és egynyelvű környezetben,
annál a másik nyelv háttérbe szorul, elhalványul, elszegényedik. Bár újra
elővehető és felfrissíthető, s ez időben a nyelv elsajátításának csak töredékébe
kerül, de minden távollét az idő kontinuitásában jelenik meg, s rá is érvényes
Hérakleitosz diktuma. A nyelv birtoklása, amellyel világunkat értelmezzük,
ugyanakkor behatároljuk, kényes ügy, megsejteti velünk, hogy "megfejtjük
jeleit mind, ám a világban hontalanul bolyongunk mi mégis (Szabó Ede fordítása),
mint Rilke írja az első duinói elégiában. Amennyiben tapasztalataink megváltoztatnak
bennünket, megváltoztatnak azok a nyelvi és kulturális kontextusok is,
amelyek közepette tapasztalatainkhoz jutunk. Bár a gyermekkori élmények
és az anyanyelv elsajátításának időszaka összehasonlíthatatlanul nagyobb
hatással van ránk, mint a későbbiek, mégsem közömbös, hogy életünk fontosabb
stációit hol, hogyan, és milyen nyelvi környezetben éljük át. Valahányszor
hosszabb tartózkodás után visszatérek az Egyesült Államokból Ausztriába,
a környezet és a nyelv változása megváltoztat engem is, valahányszor útnak
indulok, mintha megfosztanának gyökereimtől, végül minden otthonosság-érzés
az egyik világban együtt jár bizonyos elidegenedéssel a másiktól, míg aztán
valahol középen, mindkét oldaltól a lehető legtávolabb, épp, mielőtt teljesen
kibillennék, egy kényes egyensúlyi helyzetben megállok anélkül, hogy
fel kéne adjam az egyiket, vagy a másikat. Minden nyelv, amelyben hosszabb
ideig él az ember, másik, néha teljesen új identitást kényszerít ránk:
amelyet néha tudatosan és élvezettel megtervezünk, úgy éljük meg, mint
egy maszkot, amely felszabadító, eddig ismeretlen lehetőségekkel teli.
De maszkokkal élni nem veszélytelen. Lehet, hogy kezdetben nem érinti
az embert az idegenség, a tudatlanság derűs szolipszizmusa oltalmaz
és sebezhetetlenné tesz, legalábbis az elején, ugyanakkor fájdalmasan érzi,
hogy nem ismerték meg és nem is fogják soha, mert aki kizárólag a másik
nyelvben van otthon, az képtelen a nyelv határán túl megismerni és megérteni.
Akárhol él az ember, ha két nyelvben él, mindig van egy láthatatlan, árnyékos
oldala.
A nyelv, állítja a nyelvtudomány, ökonómiára törekszik,
azaz a tudat egy fogalomra csak korlátozott számú jelölőt, szinonimát visel
el. Talán ezért nem fér meg egyetlen tudatban két nyelv teljes egyenjogúsággal.
Mert gúzsba kötik, kiszorítják az emlékezetből egymást, s végül gyakran
ott áll az ember nyelvtelen, mint akitől ellopták a szavakat. Sokszor
még irodalmi szöveg írása közben is előfordul, hogy a nyelvben egyszerre
csak vákuum keletkezik, és a másik nyelvből jelenik meg egy szó, amit lehetetlen
elhessegetni, mert ez az egyetlen szó, az egyetlen fordulat, amely azt
fejezi ki, amit akarunk. Van erre egy szó, interferencia, kölcsönhatás,
de ez nem kölcsönhatás, a rendelkezésre álló nyelvekből egyedül ez a szó
a megfelelő, és ha saját nyelvemre lefordítom, az csak mankó, csak a második
legjobb lehetőség. Vegyünk egy fiktív alakot, aki mérhetetlenül izgatott,
konfúzus, all bent out of shape. De hogy fordítsam le ezt a kifejezést,
amely hirtelen helyettesíthetetlenül és lefordíthatatlanul betolakszik
a német szövegbe. A zavarodott nem jó, nem jó a hisztérikus sem, az
izgatott színtelen, mert az a kép, amelyet ez az angol kifejezés tartalmaz,
jelentős veszteség nélkül nem fordítható le németre; mondjuk a magánkívül
lehet, hogy rokon értelmű, de hiányzik belőle a testiség, az erőszak, s
az a csipet groteszk, a humoros elem, hiányzik Groucho Marx és Charlie
Chaplin láthatatlan jelenléte és az a vonulat, amely csak az angolszász
kultúrában létezik. Természetesen lefordítható ez a fordulat is, a kontextustól
függ, hogyan, de ennek az utánozhatatlan nyelvi képnek a fantáziára gyakorolt
egyedülálló hatása veszendőbe megy. A második nyelv ritkán gazdagítja az
elsőt, az alkotót, mert mindegyik saját keretein belül teljes, mindegyik
tartalmazza a teljes világot, amelyet leírunk vele.
Walter Benjamin ősszó-, ősnyelv-elmélete, amelynek az ádámi ősnyelv
kabbalisztikus koncepciója szolgál alapul, amelyben jelölt és jelölő azonos,
a nyelveknek ezt a meghasonlottságát, ellentmondását kísérli meg feloldani:
"A nyelvek említett belső kapcsolata egyfajta sajátos konvergencia,
amely abból áll, hogy a nyelvek nem idegenek egymástól, hanem minden történeti
viszonylattól eltekintve, a priori rokonok abban, amit mondani akarnak…
Valójában a nyelvek rokonságáról egy fordítás sokkal mélyebben és határozottabban
tanúskodik, mint két mű felületes és definiálhatatlan hasonlósága.(Walter
Benjamin: Illuminationen. 53.)
Az ősszó, amelyre minden nyelv visszavezethető, a közös harmadik, amelyben
eggyé olvadnak, amelyben minden töredékesség érvényét veszti. Ezzel szemben
áll az a feltételezés, hogy minden szó, minden szintaxis és nyelvtani struktúra,
nem beszélve a metaforákról és a nyelvi fordulatokról, kollektív ill. egyéni
tapasztalatból táplálkozik, történelemből, klímából, társadalmi struktúrákból,
szinkron és diakron. Ha minden nyelvben másik ember vagyok, mert tudatomat
minden nyelv egy árnyalattal megváltoztatja, vajon a messianisztikus idők
eljövetelét jelentené-e, vagy stagnálást, ha a nyelvek közelednének egymáshoz?
A zsidó írások szerint a távoli utópiában, amikor visszatérünk a paradicsomba,
illetve elérkezik a Messiás, az írások rejtett szintjeit magyarázat vagy
fordítás nélkül, egyetlen átfogó pillantással felismeri az ember.
Addig azonban a nyelvi zűrzavarban létezünk, ami George Steiner (Nach Babel,
Frankfurt, Suhrkamp,1994) szerint nem a bűnbeesés miatti büntetés, hanem
az emberiség legnagyobb teljesítménye, felfogóképességének határtalan gazdagítója.
És rákényszerülünk, hogy fordítsunk, hogy idegen nyelvek között éljünk,
mint idegen fedél alatt az összezavarodott vendég, hogy tehetetlenül elnémuljunk
a nyelvek között, és érezzük, hogy valami lefordíthatatlan lényeg, rejtett
titok minden irodalmi műben ott van (Walter Benjamin).
Lefordítani (átültetni- über-setzen) azt jelenti, hogy átlépünk, áttesszük
a szöveget egy határon, s ez a határ gyakran szakadék. Minden általam ismert
nyelv, nemcsak a német, tartalmazza azt az elképzelést, hogy egyik oldalról,
partról a másikra vinni: trans-late, tra-ducir, tra-duttore, olaszul a
fordítás tra-durre rokon a komppal. A héberben három szinonímája van a
fordításnak: he’evir, amelynek gyökere ayin-vet-resch, jelentheti azt,
hogy áthalad, elmúlik, múlt, oldal, átlépés, ez az ivrit, és héber szónak
is a gyökere, ami azt jelenti, hogy a túloldalról jövő; hazahI, ugyancsak
fordítás, a chet-tzadeh szóból ered, amelynek jelentése még átkelés, kettéosztás/felezés,
elválás, fél. Ezek a nyelvek az egyik nyelvből áttérést a másikra
átkelésnek tartják, oldalcserének, hely- és szemléletváltásnak, sőt, még
az időfogalom is megzavarodik, nyelvváltással elhagyja az ember a biztosat,
és a bizonytalanba érkezik. Csak a héber jelentéstartományban jelenik meg
az áthágás, megszegés, ami valószínűleg a szent szövegek fordítási tilalmából
ered. A héberben a harmadik szinoníma teljesen más jelentésmezőre vezet:
tirgem, amelynek gyökeréből a gyakorol, edz igék is levezethetők, s ez
a gyökér is tanulságos. Arra a játékosságra utal, ami minden fordítás velejárója,
a szükséges pontosságra és szőrszálhasogatásra, a türelemre, amely a hangsúlyok,
nüanszok meghallásához kell; a fordításnál jobb nyelvgyakorlás nincsen.
Intimebb, mint a legmélyebb olvasás, a fordítás felismerés és beleérzés,
intuitív és intellektuális egyszerre, tapintatos, ugyanakkor kisajátító.
"A valódi fordítás nem takarja el az eredetit, az átfénylik
rajta, nem áll útjában, sőt, mintha a tiszta nyelv saját közege által megerősödve
még teljesebben hullana az eredetire vissza." (Walter Benjamin, Illuminationen,
59.)
Mi késztet minket mégis, hogy lefordítsunk egy művet, amit eredetiben
is megértünk, és se anyagi se egyéb szükség nem indokolja, szóval egy már
meglévő művet miért próbálunk egy másik nyelven megismételni mégis? Walter
Benjamin szerint "az irodalmi szöveg centrumában rejlő titok", szóval a
lefordíthatatlan, "bármilyen jó egy fordítás, az eredetihez nem tesz
hozzá semmit" (id.mű 56.) Ha irodalommal foglalkozunk, akár alkotó
módon, akár befogadóként, ez a tevékenység lényegét tekintve épp csöndje,
intimitása miatt dialogikus, s a fordítás impulzusa -a nagy művek lefordíthatóságát
illető minden szkepszis ellenére -a párbeszéd igényében rejlik. Találkozás,
méghozzá annál boldogítóbb és sikeresebb, mennél közelibb lényegét tekintve
a lefordítandó eredeti. The drowned library c. esszéjében Anton Schammas
izraeli-arab szerző a fordítást "kannibalizmusnak" nevezi:
"…to be understood not in the western sense - that
is, of capturing, dismembering, mutilating, and devouring - but in a sense
that shows respect - as a symbolic act of taking back out of love, of absorbing
the virtues of a body through a transfusion of blood. Translation is seen
as an empowering act, a nourishing act, an act of affirmative play" (Isabelle
de Courtivron ed., Lives in Translation. New York:Macmillan, 2002)
Tehát kannibalizmus mint kommunikáció, mint a lehető legteljesebb közeledés,
mint birtokbavétel, amely azonban érintetlenül hagyja a birtokba vettet,
ugyanakkor kísérlet a titok - amelyet Walter Benjamin lefordíthatatlan
lényegnek nevez - párbeszédben, tükörkép segítségével való
megfejtésére. "Hogy lehet az, hogy a nyelv képtelen a lélekről tanúságot
tenni? Ki hitt valaha is a nyelvnek? Hogyan lehet, hogy mindig elkerüli
a lényeget, hogy mindig torkára forr a szó, hogy sosem sikerül azt mondania,
amit mondani akar?... Mi más a nyelv, mint egyetlen kudarc?... Az emberi
történetben az ember mindvégig elidegenedett volt magától és elrendeltetésétől,
maga számára megismerhetetlen és titokzatos maradt." (George-Arthur Goldschmidt,
In Gegenwart des abwesenden Gottes, Zürich: Amman Verlag. 2003. 69. old)
Senki nem lehet közelebb egy műhöz, mint aki megpróbálja lefordítani,
azaz ráérezni arra a titokra, ami a mű lényegét adja.
HAJÓS GABRIELLA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
MITGUTSCH, Anna
"Mi az, hogy ‚női irodalom’?“
Magyar Lettre Internationale, 24
"Két nyelvben élni"
Magyar Lettre Internationale, 61
Lettre, 63. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|