Hans Luijten
Van Gogh újonnan előkerült leveleiről
Van Gogh több száz levelének zöme a Van Gogh Múzeumban található. Ennek
törzsét azok a levelek alkotják, amelyeket bátyjának, Theónak írt, aki
Van Goghot egész művészi pályafutása során anyagilag támogatta. A levelekben
ugyan fontos szerepe van a művészetnek, a tartalmukat és a hangvételüket
mégis leginkább a családi kapcsolat határozza meg. 2006 nyarán a Van Gogh
Múzeum egy igazi művész-levélváltás birtokába is jutott: az új szerzemény
Van Gogh Anthon van Rappardnak (1858-1892), az utrechti festőnek írott
ötvenöt levelét tartalmazza. A levelezés két olyan művész intenzív eszmecseréjéről
tanúskodik, akik a helyüket és lehetőségeiket keresték a művészvilágban.
Vincent Van Gogh levele Anthon van Rappardnak, Hága, 1882. szeptember
12. és 17. között.
"Amice Rappard,
Örömömre szolgál, hogy elküldhetem Önnek ezeket a fametszeteket.
Láthatja, hogy a hajtásoknál kissé megrongálódtak, de nem a küldés
közben, hanem inkább azért, mert sokáig szolgáltak egy olvasókörben. De
bizonyára meg tudja ragasztani őket, ahogyan nekem is többször kellett
ragasztgatnom.
Írja meg, hogy megvan-e Percy McQuoidtól az a kis női figura, amelyik
gyertyával a kezében a fegyvertár lépcsőjén áll és mögötte egy páncél csillan.
Szerintem ezt már megkapta tőlem, akárcsak azt a fehér ruhás lánykát, aki
egy fának támaszkodik, de ha nincs, majd elküldöm.
McQuoid az egyik legkiválóbb angol illusztrátor. Azt gondolom, a Renouard-okban
örömét leli majd - később talán majd küldök még néhányat, mert a zsidó
azt mondta, megvan még annak a halom újságnak egy része (ahonnan ezeket
is vettem), amelyeket nem hozott magával, mert túlságosan sérültek voltak.
Ha lesz időm, átkutatom azt a szemétdombot - ami egyébként nem túl szívderítő
munka.
A Gr?ve des charbonniers-t [A bányászok sztrájkja] a magam részéről
fenségesnek találom, azt hiszem, Önnek is tetszeni fog.
Sok fáradságomba került, hogy a bányászokról szóló dolgokat megszerezzem,
ez és egy balesetet ábrázoló angol a legszebb - egyébként ritkán ábrázolnak
ilyen motívumokat -, és szeretnék én is előbb-utóbb tanulmányokat készíteni
róluk. Írja meg, legyen szíves, Rappard, komolyan, hogy - ha én mondjuk
két hónapra elmennék a borinage-i bányavidékre - volna-e kedve velem jönni.
Meglehetősen szomorú vidék az - egy ilyen utazás semmiképp sem kéjutazás
-, de ez olyasmi, amire, mihelyt a mozgásban levő emberek villámgyors lerajzolásában
erősebbnek érzem magam, rettentő szívesen vállalkoznék. Tudva, hogy oly
sok szépet lehetne ott csinálni - és hogy eddig mások alig vagy egyáltalán
nem csináltak ilyesmit.
Mivelhogy az ilyen vidéken az embernek mindenféle nehézséggel meg kell
küzdenie, egyáltalán nem fölösleges, hogy ketten menjünk.
A körülményeim egyelőre ezt úgysem engedik meg, de a gondolat nagyon
mélyen gyökeret vert bennem.
Az utóbbi időben néha kimegyek a tengerpartra, hogy rajzoljak vagy
fessek. A tenger egyre jobban vonz.
Nem tudom, Önnek milyen tapasztalata van itt a művészekkel kapcsolatban
- én többször is észrevettem, hogy az emberek nagyon csúnyán gúnyolódnak
azon, amit "illusztratívnak" hívnak, oly módon, amiből számomra nyilvánvalóan
bebizonyosodik, hogy egyáltalán nem értenek a kérdéshez, és egyáltalán
nem tudják, hogy mi is történik ezen a téren. És nem is lehetett meggyőzni
őket, vagy még inkább nem vették a fáradságot, hogy egy kicsit körülnézzenek.
Vagy ha mégis megnéztek valamit, az csak nagyon rövid ideig maradt meg
a fejükben, aztán újra tökéletesen kiesett.
Úgy vélem, hogy Ön egészen másképp gondolkodik erről.
Nemrégiben találtam még néhány dolgot Lançontól, egy levesosztást -
egy "Rendez-vous des chiffoniers"-t [Rongyszedők találkozója], "Balayeurs
de neige"-t [Hólapátolók], amihez éjszaka fölkeltem, hogy még egyszer megnézzem,
olyan erős hatást tettek rám.
És miközben én magam is arra törekszem, hogy mindabból csináljak
valamit, ami egyre jobban érdekel, az utcán, a harmadosztályú váróteremben,
a tengerparton, a kávéházban, egyre jobban tisztelem azokat a nagy rajzművészeket,
akik a népet ábrázolták, mint például Renouard, vagy Lancon, vagy Doré,
vagy Morin, vagy Gavarni, vagy Dumaurier, vagy Charles Keene, vagy Howard
Pyle, vagy Hopkins, vagy Herkomer és Frank Hol, és még számosan mások.
Talán némiképp Ön is így van ezzel. Enfin, bárhogyan álljon is a dolog,
továbbra is erősen érdekel, hogy milyen különféle témákra bukkan, amelyek
számomra is nagyon rokonszenvesek, és igen sajnálom, hogy meglehetősen
távol vagyunk egymástól, és túlságosan keveset láthatjuk egymást.
Nos, nincs több időm írni, fogadja hát gondolatban kézszorításomat,
az ön Vincent-ja
Gyorsan idefirkantom azt az akvarellt, amelyen éppen dolgozom."
"Szeretném, ha többet lehetnénk együtt" - írta Vincent Van Gogh
1883-ban a 25 esztendős Anthon Van Rappardnak. 1880-ban ismerkedtek meg
Brüsszelben, s Van Gogh lehetőséget kapott arra, hogy Van Rappard műtermében
rajzoljon. Összebarátkoztak, s "gondolat-ütközeteik" láthatólag ösztönzően
hatottak mindkettőjükre az elkövetkező években.
Az idő nagy részében levelek útján tartották a kapcsolatot, de
1881 és 1885 között többször együtt is dolgoztak Van Gogh etteni, hágai
és nueneni, illetve Van Rappard utrechti műtermében. Egy szemtanú így emlékezik
egyik brabanti találkozásukra 1881-ből: "Azokban a napokban [Van Goghot]
többször meglátogatta Van Rappard, aki Belgiumból jött, és egy környékbeli
dombon felállított egy kis festőműhelyt. Egy alkalommal kora reggel kimentünk
oda hármasban. Én egy kis tanulmányt festettem, ők ketten pedig rajzoltak.
Van Gogh nagyon jókedvű volt, vidámabbnak láttam, mint később bármikor."Van
Gogh nagyon igényelte a művészettel kapcsolatos eszmecserét, a technikai
kérdések megbeszélését, és azt is, hogy műveit a másokéval ütköztesse.
Rappard és Van Gogh a leveleiket tarkító vázlatokkal és a hozzájuk mellékelt
rajzokkal tájékoztatták egymást a munkájukról, és nem riadtak vissza attól,
hogy kertelés nélkül megmondják egymásnak a véleményüket. Kemény vitákat
folytattak olyan elvi kérdésekről, mint a művész társadalmi szerepe, vagy
az akadémiai művészeti oktatás, melyet egyébként Van Gogh hevesen ellenzett.
Minden bizonnyal méltó partnerei voltak egymásnak, noha hátterüket
illetően erősen különböztek: Van Rappard nemesi származású volt, anyagilag
független, és elvégezte a művészeti akadémiát; Van Gogh ezzel szemben szerény
körülmények között élő lelkészcsaládból származott, anyagilag Theótól függött,
művészként pedig autodidakta volt. E társadalmi különbségnek köszönhetően
a magányos Van Goghnak voltak fenntartásai barátjával szemben, aki bőségesen
kivette a részét a társasági és művészi életből. A különbséget azonban
áthidalta a kölcsönös elismerés és nagyrabecsülés, valamint számos rokon
vonásuk.
A nyolcvanas évek elején Van Gogh halomszámra vásárolt nyomatokat -
főképp fametszeteket - tartalmazó folyóiratokat. Realista és közvetlen
stílusukkal a művek igen nagy hatást tettek rá, és ösztönzésül szolgáltak
ahhoz, hogy képezze magát a polírozatlan technikában. Számos Van Rappardnak
írt levelében szóba hozza ezeket az általa gyűjtött metszeteket. A választásai
sokat elmondanak a maga elé tűzött művészi feladatról, s a gyűjtemény,
amelyet felépített magának, szorosan kapcsolódott saját illusztrátori törekvéseihez.
A két barát oldalpárokat cserélt egymással, megbeszélték a grafikai különlegességeket,
és kiválasztották kedvenceiket a grafikusok és metszők közül. Van Gogh
azokat a nyomatokat szerette, amelyekben volt "lélek" és "karakter".
A gyűjteményébe került legjelentősebb szerzeményre Hágában bukkant.
Tárgyalt "valakivel, aki egy olvasókörből származó folyóiratokat kínált
eladásra. Elhatároztam, hogy mindenképpen megveszem őket." Mindenesetre
legalábbis megszerezte a The Graphic című angol folyóirat tíz évfolyamát,
az 1870-1880 közötti évtized huszonegy súlyos kötetnyi anyagát, amely "csupán"
21 guldenjébe került - ami számára szégyenletesen olcsónak tűnt. Pedig
ez a beszerzés valóságos pénzügyi érvágás volt olyasvalaki számára, akinek
folyton üres volt a zsebe, miközben lakbérre havonta 12.40-et kellett kifizetnie.
Erre az óriási kiadásra valószínűleg az ösztönözte, hogy Van Rappard nem
sokkal korábban egy nagyobb tétel folyóiratot vásárolt. Hosszas habozás
után Van Gogh felszabdalta a folyóiratszámokat, és sorba rendezte a lapokat,
hogy gyorsabban megtalálja, amit keres. A könnyebb kezelhetőség kedvéért
a metszeteket nagy, durva ívpapírokra ragasztotta, ahogyan még ma is láthatók.
A gyűjteményéből nagyjából ezerhétszáz darab maradt fönn, amelyek ma a
Van Gogh Múzeumban találhatók.
Az angol illusztrátorok nyomán Van Gogh is úgy tartotta, hogy egy művésznek
"a nép szívében" kell keresnie a motívumait: a munkásosztálynál, a földeken,
a gyárakban, az utcán, a kávéházakban és az állomások várótermeiben". A
The Graphic "Heads of the People" (Emberfejek) című sorozata annyira megfogta,
hogy elhatározta, maga is készít hasonlót. Több arcképsorozatot is készített
halászokról és "árva emberekről", vagyis az öregek otthonának lakóiról.
Van Rappard is osztozott ebben a vonzódásban, és ő is készített hasonló
tanulmányokat az utrechti Vakok intézetében. Egy másik motívum, amely mindkettejük
festményein és rajzain felbukkan: az aprócska kunyhóikban szövőszéküknél
dolgozó takácsok; Van Gogh arra buzdította barátját, hogy elsősorban ezen
az úton haladjon tovább.
Van Gogh tisztelte Van Rappardnak a műveiről alkotott véleményét,
de azért megvoltak a határai annak, hogy mennyi kritikát képes befogadni.
1885 tavaszán egy különböző alakokat ábrázoló festménybe fogott, amely
testtartásokról, taglejtésekről, tárgyakról és lehetséges kompozíciókról
készített korábbi tanulmányain alapult. A krumplievőket mestervizsga-darabjának
szánta. Még mielőtt elkészült volna vele, kőnyomatot készített belőle,
és egy példányt elküldött Van Rappardnak. Van Gogh nagy csodálkozására
barátja szokatlanul kritikusan nyilatkozott a képről; sikerületlen darabnak
tartotta, sőt, sértésnek Jules Bretonnal és Jean-François Millet-vel, Van
Gogh eszményképeivel szemben.
Van Rappard élesen támadott: "Annak a jobb oldali embernek miért nem
lehet térde, meg hasa, meg tüdeje? Vagy ezek a hátában rejtőznek? És mért
kell a karjának egy méterrel rövidebbnek lennie a kelleténél? És miért
hiányzik az orra fele? Annak a nőnek meg a baloldalon miért olyan az orra,
mint egy pipaszárra szúrt dobókocka?"
Van Gogh sértődötten visszaküldte a levelet - ily módon ez az egyetlen
Van Rappard-levél fennmaradt. A barátok elhidegültek egymástól - még váltottak
néhány levelet, de nem sokkal később a levelezés abbamaradt.
Az ötvenöt újonnan megszerzett levél egyikében, amely feltehetőleg
nagyjából 1882. szeptember 12 . és 17. között íródhatott, Van Gogh azt
kérdi Van Rappardtól, volna-e kedve vele együtt a belgiumi Borinage bányavidékére
látogatni és ott rajzolni. Szívesen lakna közelebb is barátjához. Az utóiratként
gyorsan odavetett "firkantás" az éppen folyamatban levő akvarellről igyekszik
valami fogalmat adni.
Van Gogh tudja, hogy Van Rappard az "illusztratív" művészet nagy barátja,
és nem gúnyolódik rajta, mint sok más művész. Igen részletesen ír néhány
nyomatról, amelyet elküldött neki. Felhívja a figyelmét, hogy a lapok nem
tökéletesen épek, mivel egy "olvasókörből" származtak. A 19. században
a kölcsönkönyvtárak tagjai előfizethettek egy-egy könyvcsomagra. Egy idő
után a kikölcsönzött könyveket bevonták a forgalomból és eladták.
Az említett levélben Van Gogh megszólaltat egy zsidó könyvkereskedőt.
Az illető Jozef Blok, más néven "a Binnenhof szabadtéri könyvtárosa", aki
a Nagypiacon állt a könyvesbódéjával. Blok ritkaságokat árult, folyóiratokat
és irodalmi műveket, és ismert volt művész körökben. Van Gogh készített
róla egy jól sikerült portré-rajzot.
Van Gogh ebben az időben valóban beleássa magát az újságillusztrációkba.
Említi egyebek közt a Percy T. Macquoid műve után készült "The haunted
armoury"-t, amely a The Graphicben jelent meg, valamint szintén az ő "Reflections"-ét
[Tükröződések], amelyet a The Illustrated London News hozott le, valamint
Alfred Roll "Gr?ve de mineurs"-jét [Bányászsztrájk] a francia L’Illustration-ból
(amely szerinte "felséges"). Lelkesen beszél ezen kívül Augusta Lançon
grafikus néhány illusztrációjáról is, "amelyek kedvéért éjjel felkeltem,
hogy még egyszer megnézzem őket, olyan nagy hatást gyakoroltak rám".
Márpedig akinek éjjel nem a gyógyszeres dobozára vagy az italkészletére
van szüksége, hanem a fametszetekkel teli dossziéjára, s abban nagy meggyőződéssel
és élvezettel kutakodik, az valóban teljességgel és feltétel nélkül a művészetnek
él.
RÁCZ SASKIA FORDÍTÁSA
Lettre, 63. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|