Lovas Ildikó
A spanyol menyasszony
(elengedetten lebegtem)
D. T. és az én életem több ponton is összefonódott, egybekapcsolódott.
Amit szokásomhoz híven elfelejtettem. Azon a nyári délutánon vágott belém,
amikor el lett határozva, hogy a Csodák Palotájában fogunk a magasban kifeszített
kötélen biciklizni, mint cirkuszi majmok. És szöges ágyon fekvő fakírok
leszünk.
Nem találtuk ezt a palotát, mert a tévében senki nem mondta, hogy egy
egyszerű házban lesz. Ezért eltévedtünk, vagyis kódorogtunk föl-alá a Váci
úton. És ott jutott nekem eszembe, hogy az életem D.T. életével van összekapcsolódva.
A hihetetlenül magas bevásárlóközpont oldala mellett próbáltunk haladni,
ott, ahol padok is állnak, amikor megláttuk a hatalmas, kifeszített sötétkék
anyagot, a bevásárlóközpont falát egészen befedte a sok-sok arc, köztük
mosolygott D.T. Azonnal megragadtam a gyerek karját, szinte belemarkoltam,
úgy akartam, hogy meglássa, elérhető minden. Csak tőled függ, mi lesz belőled!
Emiatt kerülhettem később a kifeszített kötélre, lábam között szíjak,
hogy megtartsanak, ha nem sikerül a fizikai tudományosság, ami kizárja,
hogy a bicaj lebillenjen. Mert a Csodák Palotájának azon a nyári napon,
lehet más napokon is, én csak egyszer jártam ott, az volt a lényege, hogy
a tudományt játékosan közelíti a gyerekekhez, amitől sok tériszonyos szülő
lett rosszul, mint én is. De nem tehettem másként, bele kellett gyömöszölnöm
magam a hevederekbe, föl kellett másznom a keskeny létrán és belehajtani
a tátongó mélységbe - ugyanis azt mondta a gyerek, hogy szeretné bizonyítva
látni, elérhető minden, mert csak tőle függ, ahogyan nyilván csak tőlem
függ, ha én legyőzöm a szédülést és nem hányok a tömegbe, akkor ő is utánam
fogja csinálni.
Nagyszerű érzés volt. Ott ültem három méter magasan egy sodronyra erősített
kerékpáron és izzadtam, folyt rólam a víz, úszni lehetett volna a verítékemben,
ha nem szívja, öleli magába a pólóm a sok vizet. Lehunytam a szemem, hogy
ne lássak semmit, leginkább azt ne, milyen mélység tátong alattam, vigyorgó
apákkal, akiknek a fia persze alig várja, hogy fölülhessen erre a halál-masinára.
Mert olyan ügyesek, bátrak, apafiai.
Nos, az enyém az anyafia. Nincs benne efféle bátorság, s nem is igen
érti, miért kellene, hogy legyen. Ő is vigyorog, akár az apák, de benne
kedvesség szunnyad, sajnálja ezt a szerencsétlen nőt, aki vagyok, itt a
magasban.
Egyszer el kell majd mesélnem neki az életem, nem a regényest, amit
szeretek, hanem a valódit, azt, amelyik miatt itt ülök a magasban.
Én, azt hiszem, lényegileg még szűz vagyok.
Ezzel fogom kezdeni az életem történetét, egy boldog életét, a szónak
a másik értelmében, ami nem azt az érzést jelöli, amit akkor fogok érezni,
ha lemászhatok végre innen, hanem a minőségét. Az önfeláldozást, segíteniakarást.
Pontosabban annak a lehetőségét. Válhattam volna ilyenné, azonban mégis
úgy dőlt el, hogy nem.
És már folytak a könnyeim, ő persze azt hitte, a félelemtől, hogy ott
ülök, akár egy majom a köszörűkövön, azon a borzalmas kerékpáron, lábam
hevederekbe erősítve, alattam megannyi apával. Rájuk köpök azonnal. És
szurkolt, hogy indulj neki, anya, ne félj, a súrlódás meg a tehetetlenség
meg Newton. Megmaradsz.
És akkor hátulról meglöktek, ott lebegtem, akár a vízben, gurultam
a forró délutánban, hullámzott körülöttem minden, mint a kék vászon a West
End oldalán, a sok-sok arccal, de közülük csak egyet ismerek, egy számít
nekem: D.T.
One Moment in Time.
Éreztem a testem, ami nem ritka, szinte mindig érzem, mert megfigyelés
alatt tartom, jól van-e, szüksége van-e valamire. De az más. Az a féltésen
alapuló test-érzés. És megint más volt ez. Egyetlen pillanatra az életben,
elengedetten lebegtem, nem úgy, hogy én engedtem el magam, lettem laza
anya, hanem mások tették velem, mert bizonyosak voltak, hogy nem történhet
bajom. Semmi baj, ilyesféle mondat halt el a levegőben mögöttem, bizonyára
annak a helyes egyetemista srácnak a szájából, aki rám adta ezt az undorító
hevedert, olyan lehetek benne, akár a hatvanas évek kissrácai, akiket,
hogy ne rohangáljanak már össze-vissza, akár a kiskutyákat, pórázon vezettek,
hurkás lábuk között, duci hasukon és izzadt hátukon fogta őket össze, tartotta
a szülővel közös metszetben a fehér szíj.
Kibuggyosodott a vászonnadrágom és a melleim közé szorult a táskám
pántja, vigyorgó apák várakoztak fiaikkal, köztük az enyém, vigyorgott
ő is, mert mindig rettentően élvezi, ha rászedhet, ha a nevelést visszaadhatja,
de most nincs igaza, téved. Amit visszaadott, az nem a szorítás és mondat,
hogy csak tőled függ, mi lesz belőled. Ami persze butaság, tudjuk mindketten,
ezért is akarta azonmód visszanyomni. Amit visszaadott, az egy régi emlék,
olyan emlék, ami meg sem történt, ábránd-emlék. Ha túlélem és újra szilárd
talajt érzek a talpam alatt, átgondolom.
Lehet-e kopasz férfiba beleszeretni? Kibe könnyebb beleszeretni: kopasz
férfiba vagy olyanba, akinek az egyik szemével baleset történt.
Amikor gyerekkoromban korcsolyázni tanultam, akkor löktek meg éppen
így, ahogyan ez a kedves fiú tette. Az utca végén lévő mocsaras vízben
tanultam meg korcsolyázni. Decemberben, amikor már beállt az állandó hideg,
befagyott a mocsár, a békák úgy lapultak a jég alatt, mint huncut minták
a női selyemkendőkön, a fűcsomók pedig kiszorultak, a jég körbeszorította
a nyakukat, akár a csehszlovák rajzfilmek rosszcsont hőseinek a haja, úgy
meredeztek a szürke égnek a zöld fűcsomók, nem kerültek víz alá a náddal,
sással, azokat talán kivágták és ott hagyták a mocsárban, érthetetlen,
hogy azok a víz alatt voltak, a fűcsomók pedig fölötte, mégis így volt,
nem tévedek, mert azokkal fékeztem. A fűcsomók állítottak meg a jégen.
Ezért nem tudtam fékezni a műjégpályán, ha meg szerettem volna állni, akkor,
durr, a palánknak kellett ütődnöm, vagy lábujjhegyen topognom, remélve,
hogy a korcsolya orrán lévő recék segítenek. Ritkán tették. A mocsárban
viszont, amelynek jegére apám lökött rá, nagyszerű volt, bátortalan inogásomnak,
kitekeredő, szétfutó lábamnak a fűcsomók biztos megálljt parancsoltak.
A hófehér Adidas korcsolyában, piros kesztyűben és orral arra gondoltam,
ha ezt túlélem, soha többé nem húzok korcsolyát, csak a szobában fogok
ülni a nádfotelomban és könyveket lapozok, billegek a fotelomban a cserépkályháig,
az majd megállít, a tarkómba lopakodik a meleg, a macskám az ablakban fog
ülni, nem lesz disznóvágás sem, ahonnan engem ide küldtek, a jégre, belöktek
a mocsárba a döglött békák tetejére. Akkor még nem sejtettem, hogy a mocsár
fűcsomóit visszasírom a műjégpályán, hogy ez a rálökés édes emlék lesz
ahhoz képest, ami ott vár majd rám, honnan is sejthettem volna. Álldogáltam
a gyerekek között, akikkel nyáron békákat fogtuk, egyiküknek a szemébe
pisiltek, valószínűleg azért lett kancsal, a lábam teljesen megfagyott,
törni lehetett az ujjaimat, elveszítettem a gyönyörű kékfejű biztosítótűmet,
a könnyeim rákeményedtek az arcomra, valószínűleg a takonnyal együtt,
megalázó és rémséges élmény volt a korcsolyázás, ha ennyiből állt volna,
ha nem derül ki, hogy a fiúkkal ott lehet találkozni, soha többet nem mentem
volna.
Akkor botorkáltam haza, amikor már nem kellett attól tartanom, hogy
hányingert kapok az udvart betöltő disznóbél szagától, amit az asszonyok
mostak, lilára fagyott kézzel pöszögtettek, szedegették a fehér bélzsírt.
A romlás, a halál, aminek szaga és állaga az asszonyok kezébe való, akik
nevetgélve, könyékig tűrt virágmintás blúzokban, vastag pulóverekben forgatták,
tekergették a bűzkígyókat, hogy aztán a sokadik víz után belekerülhessen
a kolbászhús. Ezt nem akartam elfelejteni, meg akartam tartani a fejemben
a büdös beleket, a kertvégében trécselő asszonyokat, a műanyag teknőben
sokasodó darálthúst: soha nem fogok kolbászt enni!
De azt szerettem legjobban. És alig vártam, hogy kellőképpen megfüstölődjön,
kiszáradjon, elvégezze mindazt, amiről a felnőttek magabiztosan tudták,
hogy a kolbásznak el kell végeznie. Függnie a füstön, száradni a padlásfeljáró
huzatjában, csendesen duzzadni a disznó saját belében.
Asszonyként biztosan én is ilyeneket fogok csinálni, dörgölöm a belet
- ám nem volt hatása, gyúrtam befelé a jó kis kolbászos katonákat, nyeltem
rá az édes teát, aztán rádőltem a kedvenc sötétkék-narancs selyemből készült
párnára, hogy kedvemre lapozgassam a mesekönyvemet, jól megérdemelt pihenő
a reggelit követően. Néha elővettem a korcsolyám és az ujjammal simogattam
ott, ahol a bokámtól kidudorodott a bőr, éppen ott, ahol aranybetűkkel
írta: Adidas, és alatta az a furcsa növény, három levéllel. Azért simogattam,
mert féltem, azt hiszi, nem szeretem, pedig csak a korcsolyázástól idegenkedtem,
pontosabban a hidegtől.
Aztán újra hétvége lett, és engem ismételten kivezényeltek a mocsárhoz,
a vízbe fagyott békák és nádak közé, el lett döntve, hogy korcsolyázni
megtanulok, tehát belöktek, útnak indítottak, a fenekem hegyesszögben,
a térdeim egymáshoz kocogva, a két karom előrenyújtva.
És hirtelen jó lett. Csúsztam, nem tipegtem. Nem tudom, hogyan történt.
Ha kevésbé büszke a nemzetem, s nem takarja be a West End oldalát kék
selyemre kasírozott olimpikonok fejével, köztük D.T. mosolygó arcával,
nem ülök föl erre az átkozott halál-masinára, erre a fizikai kísérletre,
hogy sportszeretőbbé neveljem a fiam.
A földön, hihetetlen mélységben, legalább három méterrel beszíjazott
combjaim alatt, nem állt egyetlen anya sem. Ezt különben megszoktam, a
nyári táborokban is így van, ahol meg a sátorállítás rituáléja történik.
Apákkal és cukákkal, fiúkkal és gabalyodó zsinórokkal, plusz én.
A sátorállítást úgy oldottuk meg, hogy a gyerek otthon begyakorolta.
Nyolc perc alatt tudja felállítani, hogy nem is kell segítenem. Pontosabban
én szeretnék, mert állni a júliusi tűző napon az izzadó és sátorszögeket
kalapáló apák erdejében kicsit kellemetlen, mert eszembe juttatja azt a
napot, amikor legalább hét centis magassarkúban álltam a szoba sarkában
szűk párizsi ruhámban, hogy megbámuljanak, meg azokat a pillanatokat is
eszembe juttatja, amikor az óvoda előtt megkérdik, nem vagyok-e túlságosan
magányos.
Nem tudom, honnan látják meg a férfiak. A tekintetem lehetett olyan
eres, mint a disznóhólyag? És csörgött benne a szerelemre vágyás, mint
abban a néhány szem kukorica? Csörög a tekintet, ébresztő, férfiak, itt
van ez a fiatal maca, épphogy elvált, szakadt, vánnyadt, kis kedvesség
kell neki, és már ott ülünk a termálban a szomszéd ország szomszéd falujában
és jöhet a pezsgő meg a hancúr. Mintha valami társasjátékot játszanának,
aminek a célja, éppen mint a kavicsdobálásban az, hogy ki tud messzebbre
hatolni. Méhnyakig.
Azt gondoltam, mindez az álldogálás miatt van. Így maradt meg bennem
az a júliusi nap, amikor a csukott szekrényen keresztül a bundákba bújtatott
levendula illata pántként szorította a fejem, én pedig ácsorogtam sajgó
lábfejjel, százhatvan apró gombbal bezárva egy párizsi álomba, ez volt
a menyasszonyi ruha fantázianeve.
Persze nem az álldogálás és nem is a tekintetem miatt volt. Fennhéjázón
néztem és dühösen, senki nem értelmezhette úgy, hogy szerelemre vágyom,
noha természetesen arra vágytam, pontosabban azért rettegtem, hogy soha
többé nem fogom vágyni és nem is lesz mit vágyni, mert nem fogok kelleni
senkinek.
Mindezek miatt tehát a lódulás, a meglódítás mindig örömmel tölt el,
a megoldás érzésével. Rábízhatom magam. Arra, aki korcsolyámmal a befagyott
mocsárra lökött, arra, aki nekiindított a sodronynak ezzel a halál-masinával.
Engem nem érdekel a sport. Az általánosban nagyon meg kellett tanulni
kosarazni, nem azért, mert ebben az országban mindenki kosarazik, hanem
azért, mert a tornatanárom az a később híressé vált edző volt. De jó edző
lehetett, mert minden mást is megtanított, kötélre is tudok mászni és terpeszben
átugrom a lovat. Régen.
A legjobb barátnőm úszni járt, apám is úszott, az osztályfőnököm úszott
és vízilabdázott, és minden szembeötlő fiú úszott-vízilabdázott. Ezért
aztán a víz közelébe sem mentem. Egyszer sem voltam a városi uszodában,
ahol fiúkkal nagyszerűen lehetett ismerkedni. Edzés után és hétvégente,
amikor a pólós fiúk bulit tartottak, és oda az úszkálós lányok is bemehettek.
Ezeken a bulikon csak fürdőruha volt a lányokon, és amikor a sötét víz
mellett táncoltak, a fiúk a meztelen hátukat fogták. Néha a feneküket,
a lányok pedig kuncogtak, ide-oda forgatták a csípőjüket és a szemüket,
mintha volna kifogásuk. Pedig nem. Olyasmit tudtak meg dolgokról, amiktől
én elfutottam volna. Konkrétan elfutottam. Nem éreztek késztetést arra,
hogy megrúgják a néhány évvel idősebb pólósokat, amikor a mellükhöz érnek.
Velem a mai napig előfordul. Összpontosítanom kell, hogy elgyöngüljek,
és ne rúgjak.
Ez volt a koripályán is. A jéghokizó fiúk úgy viselkedtek, mint a vízipólósok.
És ez azért volt lehetséges, mert ők voltak azok. Nem tudom, másutt is
így van-e, de nálunk a pólósok télen hokiznak. Állítólag az izomzat miatt:
elég erősek mindkét sporthoz.
A korcsolyapályán keringtek a lányok körül, akiket a medence mellől
már ismertek, hirtelen fékezéssel jeget spricceltek rájuk, aztán
teázni hívták őket. Azt gondoltam, mindez azért van így, mert azok a lányok
szépek, okosak, kedvesek. Én pedig nem. Jól áll a hajuk.
Ismertek egy olyan nyelvet, amit értettem, de nem volt a birtokomban.
A dürrögő gyöngykakas célja is világos. Arra gondoltam, az én fenekem jelentéktelen,
óriási, túl kicsi, túl széles, a mellem túl nagy, túl gömbölyű, túl lapos,
a combom pedig túl vastag. Ezért nincs körülöttem egy sem azok közül az
idősebb fiúk közül, akik úgy nyúltak a lányok hóna alá, miután bevágódtak
eléjük, nehogy elessenek, hogy közben ujjhegyeik a mellüket érintették.
Láttam.
Természetesen akkor sem engedtem volna meg, hogy bárki hozzám érjen,
ha észrevettek volna. De nem úgy volt, hogy nem vettek észre, csak voltak
olyanok, akik nem. Kevesebben, de voltak. A hokisok. De ők voltak a legbátrabbak,
nyúlkálhattak. Hagyták nekik. Nem tudtam, hogy biztosak voltak abban, hogy
hagyni fogják, mert már kipróbálták nyári bulik alkalmával a medence mellett.
És azt sem tudtam, hogy fontos számukra annak látványa, hogy csinálják,
és szabadon. És a lányoknak pedig, hogy velük teszik. Ezáltal többek. Például
nálam.
Azért nem engedtem volna, mert a nagyanyám szerint egy lány nem áll
szóba senkivel, nem enged közel magához senkit, ugyanis minden férfi csak
azt akarja. Elég sokat voltam a nagyszüleimnél, nagyapám a műhelyben, inkább
feltalált és szabadalmaztatott dolgokat, semmint a nagyanyám mellett üljön,
tehát a nagyanyám egyeduralkodó volt, és tíz éves koromtól, amikor anyám
dolgozni kezdett, s én náluk töltöttem az időmet, mivel képtelen voltam
egyedül maradni az üres házunkban, minden nap elmondta, milyen egy rendes
lány és mit akarnak a fiúk. Azt.
Így aztán igen fájdalmas élmények sora volt a korcsolyázás, a néhány
évvel idősebb hokisok olyan bátorsággal viselkedtek, hogy úgy gondoltam,
rendjén lévő, s ha szép lennék, velem is ezt tennék, bár nem engedném.
De erőszakosságuk azt föltételezte bennem, hogy akkor is tennék. A velem
egyidős fiúk bátortalan kísérletei vagy durva mókái, aminek következtében
többször a palánknak ütköztem inkább, semmint ők foghassanak meg, bátorrá
tett és kishitűvé. Egyszerre voltam meggyőződve csúnyaságomról és arról,
hogy ezek a tizennégy éves fiúk mind csak azt akarják.
Visszahúztak a sodronyon, visszafelé tekerődött a bicaj pedálja, büszkén
fogtam a kormányt, akkor már sejtettem, hogy túl fogom élni, hiszen a derekamra
erősített kötelet az a kedves fiú, aki ellökött, visszatekerte, éreztem,
ahogyan bizonytalan, halálra vált, tériszonyos testem és izzadt pólóm visszanyeri
méltóságát, másként áll rajtunk olyankor a ruha, úgy mosolyogtam az alant
álldogáló gyerekemre, mint Ungár Anikótól láttam a televízió reggeli műsorában,
amikor arra válaszolt, miként lehetséges, hogy rajta nem fog a kor. Miként
rajtam sem a magasság. Legyőztem az apákat, akik fiaik vállát fogták, és
fogalmuk sem lehetett arról, milyen érzés az ő társadalmuknak a részeként
gyereket nevelni, miközben az anyák társadalmának a része vagyok, akik
azonban kivetettek maguk közül azonnal, amikor kiderült, hogy nem sikerült
házasnak maradnom. Pedig azt nem is tudták, hogy már megint.
Az apafiai ragyogó szemmel várták sorukat, ahogyan én is ragyogó szemmel
néztem az enyémre, az anyafiára, remélve, imponálok neki, és rászánja magát
erre a nagyszerű mókára. De nem imponáltam neki, a harc, amit érte vívtam,
legkevésbé sem érdekelte, küzdelmem, hogy ne hányjak a tömegbe, hidegen
hagyta, a lódulás előhozta ábránd-emlékemről fogalma sincs, menjünk, legyünk
fakírok a szöges ágyon fekve, fogta meg a kezem, fejtsük meg, miként lehet
kibírni.
És ez engem is nagyon érdekelt: miként lehet kibírni.
De miért nem ülsz föl rá, hisz én is kibírtam, láthattad, semmi különös.
Gondolhattam volna, hogy miért nem. Azért, mert nem bírja a magasságot,
irtózik az ilyen mulatságtól. És csak viccelt, amikor fölküldött rá. De
ezeket én mindig olyan komolyan veszem. És, aztán, ahogyan lenéztem! Az
valóban mulatságos volt, mintha tényleg, de rögtön lehánynám azt a sok
apát meg fiút, akik ott álltak körülötte. Persze, tudta, hogy nem tenném,
hiszen ő is köztük van, de a tekintetem… hiába, anyuci, a legviccesebb
ebben a palotában mégis csak te vagy nekem.
A szöges ágyon heverészve kissé megpihentem, összeszedtem magam. Visszatértem
az emlékezetem útvesztőiben régen eltűnt, és most, ennek a velem meglódított
halál-masinának köszönve megkerült ábránd-emlékhez, a biztonságos lebegésnek
nevezhető röpke érzéshez, amit akkor szereztem, amikor korcsolyázni tanultam,
vissza-visszatért néhányszor, például, amikor egyetemistaként a téli éjszakák
hidegéből a lift felhúzott a tizedik emeletre, csöndben bejutottam a szobámba,
pizsamába bújtam és a lábam a hideg lepedőnek szorítottam, és azon a forró
júliusi napon veszítettem el, amikor a szoba sarkában álltam verítékezve,
spanyol menyasszonyi ruhám flitterei a szivárvány színeiben játszottak,
másfélszáz gomb szorította a gerincem, stiklámban, ahogyan a magassarkút
neveztük, ide-oda billegtem, hátha előjön, megérint az érzés, a megmentettség
érzése, a biztonságé, hogy semmi baj nem történhet velem.
Azon év szeptemberében, amikor az olimpia hőse a huszonegy éves D.
T. volt, a vegyesúszókirály, elég sok időt töltöttem otthon, ezért is fordulhatott
elő, hogy végignéztem-, izgultam az olimpiát, leginkább az úszószámokat,
ez megmaradt fájdalmas gyöngémnek, titkolt szenvedélyemnek, hiszen dacos
kívülállásom oka nem az volt, hogy nem szerettem volna úszni, hanem a hokis-pólós
fiúk, amit kiskamaszként nem vallhattam meg az úszásért rajongó és azt
gyakoroló apámnak. Ott ültem a tévé előtt, a One Moment in Time című dal
persze számomra egészen mást jelentett, azóta sem hoztam soha összefüggésbe
az olimpiával, noha D.T.-vel igen, pontosabban a tekintetével, szükségem
volt a tekintetére azon a késő nyáron, abba kapaszkodtam, a világ legjobb
magyar férfijába, akiről úgy gondoltam, megmentheti az életem, legalábbis
megérthet, nem csak azért, mert egyidős velem, de sokkal inkább azért,
mert azonos erők hajtanak bennünket, csak neki sikerül megmutatnia, amit
tud.
Arról, ami engem azokban az időkben is hajtott, akkor sem gondoltam,
hogy világfontosságú, viszont akkora erővel feszítette a bensőm, hogy úgy
éreztem, rakétaként zúgnék végig a medencében, ha éppen medencében volnék.
De csak a szobában voltam, tehát ott éreztem, a fotelben kuporogva. Valószínűleg
beleszerettem D.T. vegyesúszókirályba.
A szöges ágyon heverésztem és olyan jó volt, ahogyan ez eszembe jutott,
csak sajnos fel kellett tápászkodni, mert sorok keletkeztek. Természetesen
semmiféle sor nem keletkezett, nem engedném meg magamnak, hogy rám szóljanak,
visszaszóljak - az unalomig ismert vidéki szorongás. Ma sem értem, hogyan
lehetséges, hogy nem szúrtak a szögek, viszont hazafelé leültünk a padra,
és én hosszan néztem a West End oldalát betakaró kék anyagot. Édes, kék
anyag, melynek legfelső sorában ott lebegett D.T. arca, a szöuli olimpia
királyának a képmása, aki megmentett engem életem egyik legrosszabb nyara
után.
Persze ezt csak akkor hittem, mert még nem tudtam, milyen a szoba sarkában
álldogálni és tűrni, hogy megbámuljanak. Egészen könnyű olyan férfiba beleszeretni,
akinek megsérült a szeme, de olyanba sem nehéz, aki kopasz. Egyáltalán
nem nehéz beleszeretni valakibe.
bibl
LOVAS Ildikó
Kalamáris
Forum, 1994
A másik történet
Osvit, 1995
Meztelenül a történetben
Forum, 2000
Via del Corso
Orpheus, 2001
Kijárat az Adriára
Kalligram, 2005
"Kicsi tengerem"
Ex-Symposion, 2003. 42-43.
"Net-napló"
Litera, 2004. június
"őőőőőőrülllleeeettt! hogy ez nekem sikerült!"
Magyar Lettre Internationale, 47
"Kijárat az Adriára" (részlet)
"Tanuld meg"
Magyar Lettre Internationale, 54
"Makaó az Adria partján"
Magyar Lettre Internationale, 57
"A spanyol menyasszony" (részlet)
Magyar Lettre Internationale, 60
Lettre, 63. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|