stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



    
Lovas Ildikó
A spanyol menyasszony
(elengedetten lebegtem)
 

D. T. és az én életem több ponton is összefonódott, egybekapcsolódott. Amit szokásomhoz híven elfelejtettem. Azon a nyári délutánon vágott belém, amikor el lett határozva, hogy a Csodák Palotájában fogunk a magasban kifeszített kötélen biciklizni, mint cirkuszi majmok. És szöges ágyon fekvő fakírok leszünk. 
Nem találtuk ezt a palotát, mert a tévében senki nem mondta, hogy egy egyszerű házban lesz. Ezért eltévedtünk, vagyis kódorogtunk föl-alá a Váci úton. És ott jutott nekem eszembe, hogy az életem D.T. életével van összekapcsolódva. A hihetetlenül magas bevásárlóközpont oldala mellett próbáltunk haladni, ott, ahol padok is állnak, amikor megláttuk a hatalmas, kifeszített sötétkék anyagot, a bevásárlóközpont falát egészen befedte a sok-sok arc, köztük mosolygott D.T. Azonnal megragadtam a gyerek karját, szinte belemarkoltam, úgy akartam, hogy meglássa, elérhető minden. Csak tőled függ, mi lesz belőled! 
Emiatt kerülhettem később a kifeszített kötélre, lábam között szíjak, hogy megtartsanak, ha nem sikerül a fizikai tudományosság, ami kizárja, hogy a bicaj lebillenjen. Mert a Csodák Palotájának azon a nyári napon, lehet más napokon is, én csak egyszer jártam ott, az volt a lényege, hogy a tudományt játékosan közelíti a gyerekekhez, amitől sok tériszonyos szülő lett rosszul, mint én is. De nem tehettem másként, bele kellett gyömöszölnöm magam a hevederekbe, föl kellett másznom a keskeny létrán és belehajtani a tátongó mélységbe - ugyanis azt mondta a gyerek, hogy szeretné bizonyítva látni, elérhető minden, mert csak tőle függ, ahogyan nyilván csak tőlem függ, ha én legyőzöm a szédülést és nem hányok a tömegbe, akkor ő is utánam fogja csinálni.
Nagyszerű érzés volt. Ott ültem három méter magasan egy sodronyra erősített kerékpáron és izzadtam, folyt rólam a víz, úszni lehetett volna a verítékemben, ha nem szívja, öleli magába a pólóm a sok vizet. Lehunytam a szemem, hogy ne lássak semmit, leginkább azt ne, milyen mélység tátong alattam, vigyorgó apákkal, akiknek a fia persze alig várja, hogy fölülhessen erre a halál-masinára. Mert olyan ügyesek, bátrak, apafiai. 
Nos, az enyém az anyafia. Nincs benne efféle bátorság, s nem is igen érti, miért kellene, hogy legyen. Ő is vigyorog, akár az apák, de benne kedvesség szunnyad, sajnálja ezt a szerencsétlen nőt, aki vagyok, itt a magasban.
Egyszer el kell majd mesélnem neki az életem, nem a regényest, amit szeretek, hanem a valódit, azt, amelyik miatt itt ülök a magasban.
                                                                             
Én, azt hiszem, lényegileg még szűz vagyok.
                                                                              
Ezzel fogom kezdeni az életem történetét, egy boldog életét, a szónak a másik értelmében, ami nem azt az érzést jelöli, amit akkor fogok érezni, ha lemászhatok végre innen, hanem a minőségét. Az önfeláldozást, segíteniakarást. Pontosabban annak a lehetőségét. Válhattam volna ilyenné, azonban mégis úgy dőlt el, hogy nem.
És már folytak a könnyeim, ő persze azt hitte, a félelemtől, hogy ott ülök, akár egy majom a köszörűkövön, azon a borzalmas kerékpáron, lábam hevederekbe erősítve, alattam megannyi apával. Rájuk köpök azonnal. És szurkolt, hogy indulj neki, anya, ne félj, a súrlódás meg a tehetetlenség meg Newton. Megmaradsz.  
És akkor hátulról meglöktek, ott lebegtem, akár a vízben, gurultam a forró délutánban, hullámzott körülöttem minden, mint a kék vászon a West End oldalán, a sok-sok arccal, de közülük csak egyet ismerek, egy számít nekem: D.T.
One Moment in Time.
Éreztem a testem, ami nem ritka, szinte mindig érzem, mert megfigyelés alatt tartom, jól van-e, szüksége van-e valamire. De az más. Az a féltésen alapuló test-érzés. És megint más volt ez. Egyetlen pillanatra az életben, elengedetten lebegtem, nem úgy, hogy én engedtem el magam, lettem laza anya, hanem mások tették velem, mert bizonyosak voltak, hogy nem történhet bajom. Semmi baj, ilyesféle mondat halt el a levegőben mögöttem, bizonyára annak a helyes egyetemista srácnak a szájából, aki rám adta ezt az undorító hevedert, olyan lehetek benne, akár a hatvanas évek kissrácai, akiket, hogy ne rohangáljanak már össze-vissza, akár a kiskutyákat, pórázon vezettek, hurkás lábuk között, duci hasukon és izzadt hátukon fogta őket össze, tartotta a szülővel közös metszetben a fehér szíj.
Kibuggyosodott a vászonnadrágom és a melleim közé szorult a táskám pántja, vigyorgó apák várakoztak fiaikkal, köztük az enyém, vigyorgott ő is, mert mindig rettentően élvezi, ha rászedhet, ha a nevelést visszaadhatja, de most nincs igaza, téved. Amit visszaadott, az nem a szorítás és mondat, hogy csak tőled függ, mi lesz belőled. Ami persze butaság, tudjuk mindketten, ezért is akarta azonmód visszanyomni. Amit visszaadott, az egy régi emlék, olyan emlék, ami meg sem történt, ábránd-emlék. Ha túlélem és újra szilárd talajt érzek a talpam alatt, átgondolom. 
Lehet-e kopasz férfiba beleszeretni? Kibe könnyebb beleszeretni: kopasz férfiba vagy olyanba, akinek az egyik szemével baleset történt. 
Amikor gyerekkoromban korcsolyázni tanultam, akkor löktek meg éppen így, ahogyan ez a kedves fiú tette. Az utca végén lévő mocsaras vízben tanultam meg korcsolyázni. Decemberben, amikor már beállt az állandó hideg, befagyott a mocsár, a békák úgy lapultak a jég alatt, mint huncut minták a női selyemkendőkön, a fűcsomók pedig kiszorultak, a jég körbeszorította a nyakukat, akár a csehszlovák rajzfilmek rosszcsont hőseinek a haja, úgy meredeztek a szürke égnek a zöld fűcsomók, nem kerültek víz alá a náddal, sással, azokat talán kivágták és ott hagyták a mocsárban, érthetetlen, hogy azok a víz alatt voltak, a fűcsomók pedig fölötte, mégis így volt, nem tévedek, mert azokkal fékeztem. A fűcsomók állítottak meg a jégen. Ezért nem tudtam fékezni a műjégpályán, ha meg szerettem volna állni, akkor, durr, a palánknak kellett ütődnöm, vagy lábujjhegyen topognom, remélve, hogy a korcsolya orrán lévő recék segítenek. Ritkán tették.  A mocsárban viszont, amelynek jegére apám lökött rá, nagyszerű volt, bátortalan inogásomnak, kitekeredő, szétfutó lábamnak a fűcsomók biztos megálljt parancsoltak. A hófehér Adidas korcsolyában, piros kesztyűben és orral arra gondoltam, ha ezt túlélem, soha többé nem húzok korcsolyát, csak a szobában fogok ülni a nádfotelomban és könyveket lapozok, billegek a fotelomban a cserépkályháig, az majd megállít, a tarkómba lopakodik a meleg, a macskám az ablakban fog ülni, nem lesz disznóvágás sem, ahonnan engem ide küldtek, a jégre, belöktek a mocsárba a döglött békák tetejére. Akkor még nem sejtettem, hogy a mocsár fűcsomóit visszasírom a műjégpályán, hogy ez a rálökés édes emlék lesz ahhoz képest, ami ott vár majd rám, honnan is sejthettem volna. Álldogáltam a gyerekek között, akikkel nyáron békákat fogtuk, egyiküknek a szemébe pisiltek, valószínűleg azért lett kancsal, a lábam teljesen megfagyott, törni lehetett az ujjaimat, elveszítettem a gyönyörű kékfejű biztosítótűmet, a könnyeim rákeményedtek az arcomra, valószínűleg  a takonnyal együtt, megalázó és rémséges élmény volt a korcsolyázás, ha ennyiből állt volna, ha nem derül ki, hogy a fiúkkal ott lehet találkozni, soha többet nem mentem volna.  
Akkor botorkáltam haza, amikor már nem kellett attól tartanom, hogy hányingert kapok az udvart betöltő disznóbél szagától, amit az asszonyok mostak, lilára fagyott kézzel pöszögtettek, szedegették a fehér bélzsírt. A romlás, a halál, aminek szaga és állaga az asszonyok kezébe való, akik nevetgélve, könyékig tűrt virágmintás blúzokban, vastag pulóverekben forgatták, tekergették a bűzkígyókat, hogy aztán a sokadik víz után belekerülhessen a kolbászhús. Ezt nem akartam elfelejteni, meg akartam tartani a fejemben a büdös beleket, a kertvégében trécselő asszonyokat, a műanyag teknőben sokasodó darálthúst: soha nem fogok kolbászt enni!
De azt szerettem legjobban. És alig vártam, hogy kellőképpen megfüstölődjön, kiszáradjon, elvégezze mindazt, amiről a felnőttek magabiztosan tudták, hogy a kolbásznak el kell végeznie. Függnie a füstön, száradni a padlásfeljáró huzatjában, csendesen duzzadni a disznó saját belében. 
Asszonyként biztosan én is ilyeneket fogok csinálni, dörgölöm a belet - ám nem volt hatása, gyúrtam befelé a jó kis kolbászos katonákat, nyeltem rá az édes teát, aztán rádőltem a kedvenc sötétkék-narancs selyemből készült párnára, hogy kedvemre lapozgassam a mesekönyvemet, jól megérdemelt pihenő a reggelit követően. Néha elővettem a korcsolyám és az ujjammal simogattam ott, ahol a bokámtól kidudorodott a bőr, éppen ott, ahol aranybetűkkel írta: Adidas, és alatta az a furcsa növény, három levéllel. Azért simogattam, mert féltem, azt hiszi, nem szeretem, pedig csak a korcsolyázástól idegenkedtem, pontosabban a hidegtől. 
Aztán újra hétvége lett, és engem ismételten kivezényeltek a mocsárhoz, a vízbe fagyott békák és nádak közé, el lett döntve, hogy korcsolyázni megtanulok, tehát belöktek, útnak indítottak, a fenekem hegyesszögben, a térdeim egymáshoz kocogva, a két karom előrenyújtva. 
És hirtelen jó lett. Csúsztam, nem tipegtem. Nem tudom, hogyan történt.
Ha kevésbé büszke a nemzetem, s nem takarja be a West End oldalát kék selyemre kasírozott olimpikonok fejével, köztük D.T. mosolygó arcával, nem ülök föl erre az átkozott halál-masinára, erre a fizikai kísérletre, hogy sportszeretőbbé neveljem a fiam. 
A földön, hihetetlen mélységben, legalább három méterrel beszíjazott combjaim alatt, nem állt egyetlen anya sem. Ezt különben megszoktam, a nyári táborokban is így van, ahol meg a sátorállítás rituáléja történik. Apákkal és cukákkal, fiúkkal és gabalyodó zsinórokkal, plusz én. 
A sátorállítást úgy oldottuk meg, hogy a gyerek otthon begyakorolta. Nyolc perc alatt tudja felállítani, hogy nem is kell segítenem. Pontosabban én szeretnék, mert állni a júliusi tűző napon az izzadó és sátorszögeket kalapáló apák erdejében kicsit kellemetlen, mert eszembe juttatja azt a napot, amikor legalább hét centis magassarkúban álltam a szoba sarkában szűk párizsi ruhámban, hogy megbámuljanak, meg azokat a pillanatokat is eszembe juttatja, amikor az óvoda előtt megkérdik, nem vagyok-e túlságosan magányos. 
Nem tudom, honnan látják meg a férfiak. A tekintetem lehetett olyan eres, mint a disznóhólyag? És csörgött benne a szerelemre vágyás, mint abban a néhány szem kukorica? Csörög a tekintet, ébresztő, férfiak, itt van ez a fiatal maca, épphogy elvált, szakadt, vánnyadt, kis kedvesség kell neki, és már ott ülünk a termálban a szomszéd ország szomszéd falujában és jöhet a pezsgő meg a hancúr.  Mintha valami társasjátékot játszanának, aminek a célja, éppen mint a kavicsdobálásban az, hogy ki tud messzebbre hatolni. Méhnyakig.
Azt gondoltam, mindez az álldogálás miatt van. Így maradt meg bennem az a júliusi nap, amikor a csukott szekrényen keresztül a bundákba bújtatott levendula illata pántként szorította a fejem, én pedig ácsorogtam sajgó lábfejjel, százhatvan apró gombbal bezárva egy párizsi álomba, ez volt a menyasszonyi ruha fantázianeve.
Persze nem az álldogálás és nem is a tekintetem miatt volt. Fennhéjázón néztem és dühösen, senki nem értelmezhette úgy, hogy szerelemre vágyom, noha természetesen arra vágytam, pontosabban azért rettegtem, hogy soha többé nem fogom vágyni és nem is lesz mit vágyni, mert nem fogok kelleni senkinek.
Mindezek miatt tehát a lódulás, a meglódítás mindig örömmel tölt el, a megoldás érzésével. Rábízhatom magam. Arra, aki korcsolyámmal a befagyott mocsárra lökött, arra, aki nekiindított a sodronynak ezzel a halál-masinával. 
Engem nem érdekel a sport. Az általánosban nagyon meg kellett tanulni kosarazni, nem azért, mert ebben az országban mindenki kosarazik, hanem azért, mert a tornatanárom az a később híressé vált edző volt. De jó edző lehetett, mert minden mást is megtanított, kötélre is tudok mászni és terpeszben átugrom a lovat. Régen. 
A legjobb barátnőm úszni járt, apám is úszott, az osztályfőnököm úszott és vízilabdázott, és minden szembeötlő fiú úszott-vízilabdázott. Ezért aztán a víz közelébe sem mentem. Egyszer sem voltam a városi uszodában, ahol fiúkkal nagyszerűen lehetett ismerkedni. Edzés után és hétvégente, amikor a pólós fiúk bulit tartottak, és oda az úszkálós lányok is bemehettek. Ezeken a bulikon csak fürdőruha volt a lányokon, és amikor a sötét víz mellett táncoltak, a fiúk a meztelen hátukat fogták. Néha a feneküket, a lányok pedig kuncogtak, ide-oda forgatták a csípőjüket és a szemüket, mintha volna kifogásuk. Pedig nem. Olyasmit tudtak meg dolgokról, amiktől én elfutottam volna. Konkrétan elfutottam. Nem éreztek késztetést arra, hogy megrúgják a néhány évvel idősebb pólósokat, amikor a mellükhöz érnek. Velem a mai napig előfordul. Összpontosítanom kell, hogy elgyöngüljek, és ne rúgjak. 
Ez volt a koripályán is. A jéghokizó fiúk úgy viselkedtek, mint a vízipólósok. És ez azért volt lehetséges, mert ők voltak azok. Nem tudom, másutt is így van-e, de nálunk a pólósok télen hokiznak. Állítólag az izomzat miatt: elég erősek mindkét sporthoz.
A korcsolyapályán keringtek a lányok körül, akiket a medence mellől már ismertek, hirtelen fékezéssel  jeget spricceltek rájuk, aztán teázni hívták őket. Azt gondoltam, mindez azért van így, mert azok a lányok szépek, okosak, kedvesek. Én pedig nem. Jól áll a hajuk.
Ismertek egy olyan nyelvet, amit értettem, de nem volt a birtokomban. A dürrögő gyöngykakas célja is világos. Arra gondoltam, az én fenekem jelentéktelen, óriási, túl kicsi, túl széles, a mellem túl nagy, túl gömbölyű, túl lapos, a combom pedig túl vastag. Ezért nincs körülöttem egy sem azok közül az idősebb fiúk közül, akik úgy nyúltak a lányok hóna alá, miután bevágódtak eléjük, nehogy elessenek, hogy közben ujjhegyeik a mellüket érintették. Láttam. 
Természetesen akkor sem engedtem volna meg, hogy bárki hozzám érjen, ha észrevettek volna. De nem úgy volt, hogy nem vettek észre, csak voltak olyanok, akik nem. Kevesebben, de voltak. A hokisok. De ők voltak a legbátrabbak, nyúlkálhattak. Hagyták nekik. Nem tudtam, hogy biztosak voltak abban, hogy hagyni fogják, mert már kipróbálták nyári bulik alkalmával a medence mellett. És azt sem tudtam, hogy fontos számukra  annak látványa, hogy csinálják,  és szabadon. És a lányoknak pedig, hogy velük teszik. Ezáltal többek. Például nálam.
Azért nem engedtem volna, mert a nagyanyám szerint egy lány nem áll szóba senkivel, nem enged közel magához senkit, ugyanis minden férfi csak azt akarja. Elég sokat voltam a nagyszüleimnél, nagyapám a műhelyben, inkább feltalált és szabadalmaztatott dolgokat, semmint a nagyanyám mellett üljön, tehát a nagyanyám egyeduralkodó volt, és tíz éves koromtól, amikor anyám dolgozni kezdett, s én náluk töltöttem az időmet, mivel képtelen voltam egyedül maradni az üres házunkban, minden nap elmondta, milyen egy rendes lány és mit akarnak a fiúk. Azt. 
Így aztán igen fájdalmas élmények sora volt a korcsolyázás, a néhány évvel idősebb hokisok olyan bátorsággal viselkedtek, hogy úgy gondoltam, rendjén lévő, s ha szép lennék, velem is ezt tennék, bár nem engedném. De erőszakosságuk azt föltételezte bennem, hogy akkor is tennék. A velem egyidős fiúk bátortalan kísérletei vagy durva mókái, aminek következtében többször a palánknak ütköztem inkább, semmint ők foghassanak meg, bátorrá tett és kishitűvé. Egyszerre voltam meggyőződve csúnyaságomról és arról, hogy ezek a tizennégy éves fiúk mind csak azt akarják.
Visszahúztak a sodronyon, visszafelé tekerődött a bicaj pedálja, büszkén fogtam a kormányt, akkor már sejtettem, hogy túl fogom élni, hiszen a derekamra erősített kötelet az a kedves fiú, aki ellökött, visszatekerte, éreztem, ahogyan bizonytalan, halálra vált, tériszonyos testem és izzadt pólóm visszanyeri méltóságát, másként áll rajtunk olyankor a ruha, úgy mosolyogtam az alant álldogáló gyerekemre, mint Ungár Anikótól láttam a televízió reggeli műsorában, amikor arra válaszolt, miként lehetséges, hogy rajta nem fog a kor. Miként rajtam sem a magasság. Legyőztem az apákat, akik fiaik vállát fogták, és fogalmuk sem lehetett arról, milyen érzés az ő társadalmuknak a részeként gyereket nevelni, miközben az anyák társadalmának a része vagyok, akik azonban kivetettek maguk közül azonnal, amikor kiderült, hogy nem sikerült házasnak maradnom. Pedig azt nem is tudták, hogy már megint. 
Az apafiai ragyogó szemmel várták sorukat, ahogyan én is ragyogó szemmel néztem az enyémre, az anyafiára, remélve, imponálok neki, és rászánja magát erre a nagyszerű mókára. De nem imponáltam neki, a harc, amit érte vívtam, legkevésbé sem érdekelte, küzdelmem, hogy ne hányjak a tömegbe, hidegen hagyta, a lódulás előhozta ábránd-emlékemről fogalma sincs, menjünk, legyünk fakírok a szöges ágyon fekve, fogta meg a kezem, fejtsük meg, miként lehet kibírni.
És ez engem is nagyon érdekelt: miként lehet kibírni. 
De miért nem ülsz föl rá, hisz én is kibírtam, láthattad, semmi különös. Gondolhattam volna, hogy miért nem. Azért, mert nem bírja a magasságot, irtózik az ilyen mulatságtól. És csak viccelt, amikor fölküldött rá. De ezeket én mindig olyan komolyan veszem. És, aztán, ahogyan lenéztem! Az valóban mulatságos volt, mintha tényleg, de rögtön lehánynám azt a sok apát meg fiút, akik ott álltak körülötte. Persze, tudta, hogy nem tenném, hiszen ő is köztük van, de a tekintetem… hiába, anyuci, a legviccesebb ebben a palotában mégis csak te vagy nekem.    
A szöges ágyon heverészve kissé megpihentem, összeszedtem magam. Visszatértem az emlékezetem útvesztőiben régen eltűnt, és most, ennek a velem meglódított halál-masinának köszönve megkerült ábránd-emlékhez, a biztonságos lebegésnek nevezhető röpke érzéshez, amit akkor szereztem, amikor korcsolyázni tanultam, vissza-visszatért néhányszor, például, amikor egyetemistaként a téli éjszakák hidegéből a lift felhúzott a tizedik emeletre, csöndben bejutottam a szobámba, pizsamába bújtam és a lábam a hideg lepedőnek szorítottam, és azon a forró júliusi napon veszítettem el, amikor a szoba sarkában álltam verítékezve, spanyol menyasszonyi ruhám flitterei a szivárvány színeiben játszottak, másfélszáz gomb szorította a gerincem, stiklámban, ahogyan a magassarkút neveztük, ide-oda billegtem, hátha előjön, megérint az érzés, a megmentettség érzése, a biztonságé, hogy semmi baj nem történhet velem.
Azon év szeptemberében, amikor az olimpia hőse a huszonegy éves D. T. volt, a vegyesúszókirály, elég sok időt töltöttem otthon, ezért is fordulhatott elő, hogy végignéztem-, izgultam az olimpiát, leginkább az úszószámokat, ez megmaradt fájdalmas gyöngémnek, titkolt szenvedélyemnek, hiszen dacos kívülállásom oka nem az volt, hogy nem szerettem volna úszni, hanem a hokis-pólós fiúk, amit kiskamaszként nem vallhattam meg az úszásért rajongó és azt gyakoroló apámnak. Ott ültem a tévé előtt, a One Moment in Time című dal persze számomra egészen mást jelentett, azóta sem hoztam soha összefüggésbe az olimpiával, noha D.T.-vel igen,  pontosabban a tekintetével, szükségem volt a tekintetére azon a késő nyáron, abba kapaszkodtam, a világ legjobb magyar férfijába, akiről úgy gondoltam, megmentheti az életem, legalábbis megérthet, nem csak azért, mert egyidős velem, de sokkal inkább azért, mert azonos erők hajtanak bennünket, csak neki sikerül megmutatnia, amit tud. 
Arról, ami engem azokban az időkben is hajtott, akkor sem gondoltam, hogy világfontosságú, viszont akkora erővel feszítette a bensőm, hogy úgy éreztem, rakétaként zúgnék végig a medencében, ha éppen medencében volnék. De csak a szobában voltam, tehát ott éreztem, a fotelben kuporogva. Valószínűleg beleszerettem D.T. vegyesúszókirályba.
A szöges ágyon heverésztem és olyan jó volt, ahogyan ez eszembe jutott, csak sajnos fel kellett tápászkodni, mert sorok keletkeztek. Természetesen semmiféle sor nem keletkezett, nem engedném meg magamnak, hogy rám szóljanak, visszaszóljak - az unalomig ismert vidéki szorongás. Ma sem értem, hogyan lehetséges, hogy nem szúrtak a szögek, viszont hazafelé leültünk a padra, és én hosszan néztem a West End oldalát betakaró kék anyagot. Édes, kék anyag, melynek legfelső sorában ott lebegett D.T. arca, a szöuli olimpia királyának a képmása, aki megmentett engem életem egyik legrosszabb nyara után. 
Persze ezt csak akkor hittem, mert még nem tudtam, milyen a szoba sarkában álldogálni és tűrni, hogy megbámuljanak. Egészen könnyű olyan férfiba beleszeretni, akinek megsérült a szeme, de olyanba sem nehéz, aki kopasz. Egyáltalán nem nehéz beleszeretni valakibe.

bibl
LOVAS Ildikó
 Kalamáris
Forum, 1994 

A másik történet 
Osvit, 1995
  
Meztelenül a történetben
Forum, 2000

Via del Corso
Orpheus, 2001 

Kijárat az Adriára
Kalligram, 2005

"Kicsi tengerem"
Ex-Symposion, 2003. 42-43. 
"Net-napló"
Litera, 2004. június
"őőőőőőrülllleeeettt! hogy ez nekem sikerült!"
Magyar Lettre Internationale, 47                                          

"Kijárat az Adriára" (részlet)                                                 
"Tanuld meg"
Magyar Lettre Internationale, 54
"Makaó az Adria partján"
Magyar Lettre Internationale, 57

"A spanyol menyasszony" (részlet)
Magyar Lettre Internationale, 60
 



Lettre, 63. szám


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret