stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



     
MARI LENDING 
Utószó Ibsen Solness építőmester című drámájához
 

Marcel Proust mondta egyszer, hogy az irodalmi mű, mely egy bizonyos elmélet köré építkezik, olyan, mint az ajándék, amin rajta felejtették az árcédulát. Az elmúlt száz év során a Solness építőmester című drámát csakis pszichoanalitikus szempontok szerint elemezték, és ezzel egyfajta módon felcímkézték a művet, elfeledtetve azt, hogy más olvasata is lehetséges. Ugyanis az elemzések mindig csak ugyanazt a szereplőt, Hilde Wangelt  állították a középpontba. Az ő alakja mozgatta hosszú éveken át azt a metaforagépezetet, mely csakis fallikus, illetve erotikus szimbólumokat keresett a műben. Ha figyelmünket elfordítjuk Hilde Wangelről, alaposabban a dolgok mélyére nézhetünk, és nem kell olyan banális, ám hosszasan elemezhető kijelentések között kutakodnunk, mint: "a bennünk lakozó garabonciás", "valami ragadozómadár veszett el magában", "Narancsia királyság". Sőt az építőmester sem tűnik már annak az együgyű alaknak, aki képes halálra zúzni magát, csakhogy imponáljon egy csodálójának. A Solness építőmester nem a fiatalságtól rettegő, idősödő férfi drámája, hanem egy hivatásbeli és egzisztenciális válság bemutatása. Két szakma kerül összeütközésbe egymással Ibsen, a modern szerző művében: az építőmesteré és az építészé.
    A darab külön iróniája, hogy mégis Hilde Wangel vezet rá minket arra, valójában milyen konfliktussal kell a főhősnek szembenéznie. "Miért nem használja a műépítész címet, mint mások?", kérdezi a második felvonásban Solnesst. "Mert nem tanultam eleget. Leginkább magam eszeltem ki, amit tudok", feleli az építőmester. Más alkalommal könyvekről beszélgetnek. Hilde Wangelt lenyűgözi, milyen sok könyve van Solnessnek, és megkérdezi, ilyen sokat olvas-e. "Régebben próbálgattam", válaszolja az építőmester. Erre Hilde biztosítja arról, hogy ő sem olvas. "Ne. A világért sem", mondja, "...Mert a fáktól nem látnám az erdőt." "Akárcsak én", helyesel Solness.
Ibsen drámája saját korának egy igen fontos problémáját veti fel. Ha elfogadjuk, hogy a darab egy építőmestert mutat be konkrét helyen és időben, nevezetesen az 1890-es évek végén egy norvég kisvárosban, akkor máris kirajzolódnak előttünk a hivatásdráma körvonalai. Igazából elegendő a legelső jelenet előtti színpadi utasítást, sőt tulajdonképpen a szereposztást elolvasnunk ahhoz, hogy ráérezzünk, milyen konfliktus készül kibontakozni: olyan dráma, amely az építőmesteri és az építészi hivatás közötti ellentétre épül. Közismert, hogy Ibsen drámáiban a nyitó jelenet kulcsfontosságú szerepet játszik: a konfliktus legfontosabb elemei ugyanis már ekkor körvonalazódnak. Az Ibsen-kutatók eddig mégis elsiklottak a Solness építőmester nyitó jelenete fölött, mivel látszólag csak semmiségekről van szó. Egy vidéki építész irodájában járunk, és a legnagyobb erotikus kisugárzással bíró szereplő még csak sokára lép színre. De a rajzolószoba kínosan pontos leírása és Knut Brovik bemutatása a szereposztásban már a tragikus végkifejletre utalnak. "Volt építész, most Solness asszisztense", olvashatjuk az idősebb Brovik neve mellett, és talán ez a dráma legkegyetlenebb mondata. A darab nem csak azért végződik tragikusan, mert a főszereplő meghal. A végkifejlet azért is tragikus, mert tökéletes összhangban áll a görög drámákra jellemző logikával. A végzet logikája diktálja, hogy az éljenzés rémült sikolyba fulladjon, az elbizakodottság megbosszulja magát, és a főhősbe belehasítson a felismerés, ami fájdalmas, sőt sokszor halálos következménnyel jár. 
Solness építőmester önként választja a halált, mert belátja, hogy amit alkotott, fabatkát sem ér. "Íme, ez az életem eredménye. Voltaképpen semmit sem építettem. S nem is áldoztam semmit, hogy építhessek. Semmit-semmit", mondja mielőtt felmászik a torony tetejére és a mélybe zuhan.
A világirodalom leghíresebb felismerése egy szempillantás alatt megy végbe, amikor Ödipusz rádöbben, hogy megölte saját apját, és szexuális kapcsolata volt a saját édesanyjával. Solness építőmester esetében a sorsdöntő felismerés két pilléren nyugszik, és hosszú éveken át érlelődik. Az első pillér egy igen fontos, sorsfordító esemény Solness életében. Felmászik a lysangeri templom tornyára, és megszólítja Istent. Az építőmester az égbe kiáltja, hogy nem hajlandó többé templomokat építeni. Ezután életét annak szenteli, hogy "otthonokat" építsen - "embereknek". Solness egyenrangú félként szól Istenhez. Könnyű belátni, hogy ez az elbizakodottság nem maradhat büntetlenül. Solness azonban felsőbbrendű embernek tartja magát: "Hiszi-e, Hilde, hogy néhány kivételes, kiszemelt emberben különös erő és hatalom lakik? S ezek olyan állhatatosan - és oly kérlelhetetlenül - tudnak kívánni, óhajtani és akarni, hogy végül okvetlenül elérik céljukat? Hiszi ezt?", kérdezi Hilde Wangelt.
Az építőmester szavaiban felismerhető az a Platón Timaioszáig visszavezethető elképzelés, hogy az építész istenhez hasonló. A Timaioszban a démiurgosz a világmindenséget nem a semmiből teremti, mint a keresztény isten. Ő már meglévő anyagból, bizonyos eszmei formák alapján alkot csillagokat, bolygókat, isteneket és embereket - az értelmet a lélekbe építi, a lelket pedig a testbe. A Timaiosz nemcsak természetfilozófiai és mitológiai mű, hanem egyben architektonika is, hiszen Platón elképzelése szerint a világot az építőművészet szabályainak megfelelően teremtették: a folyamat matematikai és geometriai alapokon nyugszik, fontosak az arányok, követni kell bizonyos szabályokat, és a számítások alapját olyan fogalmak alkotják, mint tér, egyenes, térfogat, arányszámok. A démiurgosz az, aki rendet tud teremteni a káoszból, aki kívülről és belülről megszerkeszti és felépíti a világmindenséget. Ez a felfogás él tovább a mindenható építész képében, kinek alakja az ókorból származik, túlélte a reneszánszt és a modernizmust, mígnem az 1960-as évektől ugyanúgy megszűnt létezni, mint a klasszikus értelemben vett szerzőé. Azaz a mindenható építész képét még viszontláthatjuk a populáris kultúrában, ahol az építészek szerepét mitikus köntösbe ágyazzák. 
Ez a kultúr-képzet köti össze eszmetörténetileg Platón természetfilozófiai művét a Seinfeld című amerikai tévésorozattal. A sorozatbeli George Costanza munkanélküli naplopó, ám ha építészként mutatkozik be, a nők egyből érdekesnek és vonzónak találják. Mikor hosszú idő után összetalálkozik egy középiskolai ismerősével, és az nem minden él nélkül megkérdezi, mivel foglalkozott az elmúlt húsz évben, így válaszol: "Láttad már a Guggenheim új szárnyát?" Építészként George Costanzát a heroizmus és a romantika felhője lengi körül. Dicsőség és hatalom, művészet és tudomány, szépség és igazság ötvöződik az erről a hivatásról alkotott képben. 
Amikor Solness kijelenti, hogy ezután nem templomokat, hanem otthonokat fog építeni, és ezáltal a közösségtől az egyén felé fordul, nemcsak a hagyományos mindenható építésszel azonosítja magát. Mivel már nem kizárólag házakat akar építeni, hanem befolyásolni akarja az emberek életét és boldogulását, egy szintre emeli magát Istennel. 
A másik pillér esetében az építész szerepét a korabeli történelmi valóság részeként kell vizsgálnunk. Már a dráma címe is elárulja, hogy Solness építőmester és nem építész, mégis sikeres építészirodát vezet. Norvégiában az 1890-es években az építészirodák egyszemélyesek voltak, ritkábban alkalmaztak asszisztenst, a könyvelést pedig általában az építész felesége végezte. Solness irodája ehhez képest igen nagy. Három alkalmazottat is foglalkoztat: Knut Brovikot, a képzett építészt, a fiát, Ragnart, a rajzolót és a könyvelő Kaja Foslit. Ragnar a harmincas évei elején jár. Ha édesapját valós személynek és nem fiktív szereplőnek képzeljük el, akkor ő körülbelül hetven éves lehet. Nagy valószínűség szerint a hannoveri vagy a berlini műszaki főiskolán tanult az 1850-es években. Norvég viszonylatban igazán magasan képzett építésznek számít. Egy nem egészen megbízható forrás szerint az 1860-as években csak kilenc építész működött Oslóban. A legidősebb közülük Chr. H. Grosch volt, aki 1865-ben hunyt el. Egy 1902-es, az egész országot felölelő összeírás szerint Kristianiában 85 építész dolgozott, Bergenben 12, Trondheimben 13 és a többi városban összesen 11: tehát mindent összevetve 121 gyakorló építész élt az országban. Az összeírás célja az volt, hogy jogi, gazdasági és kollegiális irányelveket állítsanak fel az építészek számára, illetve világos választóvonalat húzzanak a tudományosan képzett építészek és más építőiparral foglalkozók között. 
Az építész a megbízót volt hivatott képviselni a kivitelezőkkel szemben. Neki kellett felügyelnie a munkát, és anyagilag nem lehetett érdekelt a kivitelezésben. Solness ezzel szemben a dilettáns építész megtestesítője. Az építészkamara a hozzá hasonlókat akarta megakadályozni abban, hogy az építész címet viseljék. Solness felesége örökségének révén jókora telekhez jutott, amit sikerült felparcelláznia, majd új házakat tervezett, épített és adott el. Így hát természetesen anyagi haszon fűzte a munkálatokhoz. Egyébként akár ma is nyugodt szívvel használhatná az építész címet, hiszen az sokáig nem volt védett, és csak egy 1986-os királyi rendelet óta kötik bizonyos feltételekhez a használatát. Solness korában bárki bátran nevezhette magát építésznek, ahogy azt Harald Olsen kőművesmester is tette, mikor 1899-ben megtervezte és felépítette a Christiania Glasmagasin épületét. 
Solness ennek ellenére nem használja az előkelőbb építész címet. A magyarázatot Solness múltjában kell keresnünk. Kezdő építőmesterként ugyanis Knut Brovik építészirodájában dolgozott, ám szerencsés házassága révén sikerült Brovikot megbuktatnia. Ezután az idős építész kénytelen volt az irodát átvevő Solness oldalán asszisztensként tovább dolgozni. Az új főnök legbelül valószínűleg maga is elítéli tettét. Brovik így kommentálja Solness karrierjét: "Ön sem tudott valami sokat, amikor az én szolgálatomba került. Mégis nekivágott a világnak. S fölvergődött. S túlszárnyalt engem is - mint annyi mást." Mégsem a felkapaszkodott Solness és a deklasszált Brovik közötti feszültség kapja a legnagyobb hangsúlyt a drámában. Kettőjük konfliktusa már a dráma kezdete előtt lezajlott, csak Brovik utolsó megalázásának lehetünk szemtanúi. Az építőmester szívtelen módon hagyja őt meghalni anélkül, hogy egyetlen kívánságát teljesítette volna. Solness nem írja alá Ragnar terveit egy fiatal párnak építendő villáról. Aláírásával ugyanis mintegy áldását adná arra, hogy Ragnar a jövőben önállóan dolgozzon. Az öregedő építőmester és a fiatal, reménybeli építész közötti feszültség jelenti a dráma igazi konfliktusát. Már a nyitó jelenetben nyilvánvalóvá válik a két férfi közötti ellentét. A mindenhatót játszó, nagyhangú Solness és a halk szavú, óvatos Ragnar közti szembeötlő különbség előrevetíti a végzet logikájának megfelelő befejezést, Solness halálát. 
A dráma kezdetekor az iroda egyetlen építésze haldoklik, a fiatal rajzoló tehetsége pedig éppen kibontakozóban van. Habár Solness állandóan kisebbíteni próbálja Brovikék jelentőségét, mégis nyilvánvaló, ki képviseli az irodában a szakértelmet: "Mert Ragnarra magamnak is szükségem volt. S az öregre is. Az öreg ugyanis kitűnő statikus, s nagyon jól ért a teherbírás, a köbtartalom meg az efféle ördöngösségek kiszámításához", mondja az építőmester Herdal doktornak. A fiatal pár fellelkesül Ragnar tervrajzai láttán. Alakjukban a már modernül gondolkodó megbízóra ismerhetünk, kinek ízlését és személyes elképzelését az építész figyelembe veszi a tervezésnél - ellentétben az építőmester enyhén hisztérikus és teljesen önkényes elképzelésével arról, miképpen fog emberi otthonokat teremteni. Hiába próbál Solness lekicsinylően beszélni Ragnar képességeiről, a fiú tehetsége kimondatlanul is egyértelmű tény. Legjobban az építőmester hirtelen, szorongással teli kirohanása tükrözi ezt: "De ez a Ragnar - ez semmiképp sem kapaszkodhat föl." "Ha Ragnar Brovik fölkapaszkodik, engem okvetlenül leterít, leteper, mint én az apját." A jelenet egy utolsó kétségbeesett kiáltással zárul: "Ő az ifjúság, amely ajtóm előtt áll, hogy bekopogtasson hozzám. Hogy megadja Solness építőmesternek a kegyelemdöfést." 
Solness saját bevallása szerint rengeteget épített, de kevés utalást találunk arra vonatkozóan, milyen jellegű épületeket. Valószínű, hogy az akkoriban oly népszerű svájci típusú villákról van szó, melyet általában építőmesterek építettek, ráadásul kisebb-nagyobb tornyaival pontosan megfelel Solness ízlésvilágának is. A szöveg ugyanakkor pontos architektonikus nyomot rejt magában. A nyitó jelenetben hangzik el az a nagyon fontos kijelentés, mely elárulja nekünk, hogy a darabban nem általában a  generációk közötti konfliktusról van szó, ha Solness saját félelméről beszél. Mikor az idősebb Brovik megpróbálja rábeszélni arra, hogy írja alá a fia terveit, ezt meséli: "Nagyon megörültek elgondolásának. Úgy mondták, hogy terve merőben új." Solness reakciója egyszerre riadt és gúnyos: "Lám! Új! Nem olyan ócska vacak, amilyet én építenék!" Ezzel a mondattal Ibsen belehelyezi főhősét az 1800-as évek végén a norvég sajtóban fellángoló vitasorozatba, mely részben a historizmus kritikája, részben az építészeti hivatás és képzés körül folyt. Az építőmester "ócska vacakja" áll szemben a Ragnar Brovik tervei által képviselt, éppen szárnyát bontogató modernizmussal, ami az 1890-es években meghódította egész Európát, és természetszerűleg rajta hagyta nyomát a villaépítészeten is. 
    A Solness építőmesterben Ibsen a dilettantizmust jeleníti meg. Az idősödő építész fokozatosan ráébred saját szakmabeli hiányosságaira és művészetben, valamint tudományban való járatlanságára. Ez okozza végzetét, és űzi a halálba. A hatalmat birtokló, amatőr Halvard Solness elbukik, míg a született tehetség, Ragnar Brovik napja felemelkedőben van. A bukás szükségszerűen bekövetkezik, mert Solness felsőbbrendű látomásai és ténylegesen véghezvitt, minden képzelőerőt nélkülöző munkái között áthidalhatatlan szakadék tátong. Ám Solness, számos jellembeli hiányossága miatt nem bukhat el olyan stílusosan és szépen, mint egy klasszikus tragikus hős. A megrázó felkiáltás: "Voltaképpen semmit sem építettem… Semmit-semmit", azonban a végzet felismerését jelenti. Ezért végül az építőmester mégis olyan magasságból zuhanhat alá, ahová soha nem ért föl.    
 

               HARGITAI ZSUZSA FORDÍTÁSA
 

Az idézetekhez lásd Hajdu Henrik Solness építőmester című fordítását. (Ibsen - Három dráma, Európa Könyvkiadó, Budapest 2004)

Bibliográfia

IBSEN, Henrik
Három dráma
Európa, 2004
 



Lettre, 63. szám


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret