stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



     
Sergio Benvenuto
A Kajmán országa
 

(RÓMA) - Az olasz választási kampány idején, amely április 10-én Prodi győzelmével ért véget - egy vicc forgott közszájon: "Amikor Isten megteremtette a különböző népeket, mindegyik két dolgot kapott tőle. Az olaszok viszont hármat: becsület, okosság és Forza Italia. Amikor Isten észrevette a hibát, úgy határozott, hogy egy-egy olasz a háromból csak kettőt használhat. Aki becsületes és Forza Italia, az nem lehet okos, ha okos és Forza Italia, akkor nem lehet becsületes. Ha viszont okos és becsületes, akkor nem lehet Forza Italia."
 Egy ilyen viccből kiderül, hogyan képzeli el az olasz baloldal a Berlusconi-híveket.  A "középjobb koalíció", ahogy az olasz jobboldal szemérmesen híja magát, négy pártból áll, de az olaszok felének gyűlölete és megvetése mind a Berluscára összpontosult, akit egy Nanni Moretti film nyomán a Kajmánként is emlegetnek. Több barátom bevallotta nekem, hogy meg tudná ölni. Az a csodálat és az a gyűlölet, amit Berlusconi ki tud váltani az emberekből, mióta 13 éve feltűnt a politikában, Mussolinit leszámítva példa nélkül álló az elmúlt száz év olasz történelmében, ez a kis ember tehát afféle újsütetű politikai zseni. Gonosz zseni, de mégiscsak zseni.
 Berlusconival kapcsolatban én montanellista vagyok: Indio Montanelli (1909-2001) egy közkedvelt jobboldali újságíró volt. A tanács, amit a 70-es években egy választás előtt adott, amikor nagyon szoros eredmény volt várható a kereszténydemokraták (Democrazie Cristiana) és a kommunisták között, elhíresült  azóta: "Fogjátok be az orrotokat, és szavazzatok a DC-re!". A Berlusconi-bandát viszont sose volt hajlandó komoly jobboldalnak elismerni, úgyhogy a tanácsa a 90-es években fordítva hangzott: "Fogjátok be az orrotokat, és szavazzatok balra!". A konzervatív közvélemény egy része tehát szintén megveti Berlusconit, és fél tőle. "Populistának" tartják. De hát a populizmusnak is sok különböző fajtája van, és a Berlusconi-féle egészen különleges.
 Évek óta Gianfranco Fini, a posztfasiszta Allianza Nazionale főnöke Olaszország legkedveltebb politikusa. Azért, mert Finit sok baloldali is becsüli komoly, "politikus", sose pusztán demagóg fellépése miatt. Berlusconi retorikája ezzel szemben durva pocskondiázásra és vad ígérgetésre épül, és inkább emlékeztet egy handléra, mint egy politikusra. Állítólag kijelentette, hogy a választók átlagos szellemi színvonala egy 12 évesének felel meg, az ő jelszavai és a kirohanásai ennek megfelelően infantilisek és primitívek. Ami a balosokat és a "montanellistákat" illeti, őket megdöbbenti, hogy ez a stílus hatni tud. Azért utáljuk Berlusconit annyira, mert a demokrácia vulgáris, alantas, nyugtalanító arcát jeleníti meg. Eszünkbe juttatja, hogy Olaszországhoz hozzátartozik az a tömeg is, amelynek politikai-szellemi színvonala lehet, hogy nem haladja meg egy 12 éves gyerekét. 
 A választások Olaszországban ma már nem "osztályválasztások" (ha egyáltalán azok voltak bármikor), a marxista kategóriák teljesen alkalmatlanok a politikai valóság értelmezésére. Bárki választhatja a Kajmánt: munkás és vállalkozó, paraszt és tisztviselő, egyetemi tanár és művész. Sok vállalkozóról lehet tudni, hogy nincs nagy véleménnyel Berlusconiról, míg a munkásság nagy része buzgón szavaz rá. Egy dolog mindenesetre bebizonyosodott: a Kajmán minden társadalmi rétegből azoknak a szavazatait szerzi meg, akik utálják a politikát. 
Berlusconi azért bosszantó és zavarba ejtő, mert az apolitikusság paradigmájának tűnik, valaki, aki egy apolitikus világban csinálja a politikát.

A kisemberek mérgelődése
Olaszországban persze nincsen sok "montanellista". A Kajmánnak sikerült felsorakoztatni maga mögé azokat a klasszikus jobboldali liberálisokat, akik Németországban mondjuk Merkelre szavaznának. Hogyan lehet az, kérdem én ezek után, hogy a komoly jobboldal elfogad vezérnek egy olyan embert, akinek a tulajdonában van az összes olasz tévéállomás fele, és aki ellen több büntetőeljárás folyik Olaszországban és külföldön is? Az ókori athéni demokráciában megvolt a kiközösítés gyakorlata: ha a városállam egyik polgára túl hatalmassá vált, kiszavazhatták a poliszból. Ma ez elképzelhetetlen, de hogy lehet elfogadni miniszterelnöknek Olaszország leggazdagabb emberét, aki a média nagyrészét ellenőrzése alatt tartja? Hogy tartanak tőle, annak semmi köze a jobb- vagy baloldalisághoz, mégis a jobboldal az, amit a Kajmánnak sikerül egybefognia.
 Az olasz demokrácia régóta gyengélkedik. Az első köztársaságban (1957-1993) nem váltották egymást a politikai koalíciók, mindvégig a DC (a kereszténydemokrata párt) volt többségben. Talán azért is, mert a baloldali ellenzékben a kommunista párt dominált. A jobboldali ellenzék pedig nem volt más, mint a neofasiszta párt. Ez a patthelyzet, amelyben egyes pártok folyton hatalmon voltak, a többi meg "szalonképtelen" volt, ezért végig ellenzékben maradt, vezetett az Első Köztársaság bukásához. A Második Köztársaságot a Kajmán kiáltotta ki, olyasvalaki, aki nemcsak kormányozta Olaszországot, de a magáénak is mondhatja az ország nagyrészét.
 A "komoly" jobboldal le van nyűgözve a Kajmán kommunikációs erejétől. Berlusconi döntő előnyhöz juttatja a konzervatív oldalt: azoknak a szavazatait mozgósítja, akik utálják a politikát. Ez a sikerének titka.
 A "populizmus" mellett van Olaszországban még egy lefordíthatatlan szó: qualunquismo. Ez a pejoratív kifejezés a L’Uomo Qualunque (az utca embere, a kisember) egy rövidéletű párt, Guglielmo Giannini vígjátékszerző 1946-ban alapított pártjának nevéből jön. Ez a párt támadta a politikai osztályt úgy, ahogy van, a "kisember" védelmezőjének tekintette magát, és mindenekelőtt kevesebb adót akart fizetni. A L’Uomo Qualunque-t  annak idején eltávolították a színről mint pillanatnyi elmezavart. De nem is csak a politikai osztály elutasításáról és az adócsökkentésről stb. van szó - Giannini volt Berlusconi előfutára. 
 A 90-es években alkalmam volt közelről figyelni két választási kampányt, egyet Franciaországban, egy másikat az Egyesült Államokban. Vajon a francia választók műveltebbek és érettebbek, mint az amerikaiak? A kulturális nívó hagyományos indikátoraiból nem ez következik. Arról van szó, hogy az amerikai politikusok a választók legalsó szintjéhez igazodnak, míg a francia politikusok egy magas szinthez, miközben a honfitársak nagyrésze egyáltalán nem érti, hogy mit beszélnek. Berlusconi amerikanizálta az olasz politikát - az olasz politikai diskurzus általános színvonalát drasztikusan levitte.. Hogy lépést tudjon tartani a Kajmánnal, a baloldal őt kezdte utánozni, ha nem is valami ügyesen.
 De ki ez a kisember, aki olyan könnyen hagyja magát a demagógia szirénhangjaitól tévútra vezettetni? A közvélemény-kutatások a baloldalnak nagy kiugrást jósoltak, ami a választások során minimálisra zsugorodott. A Forza Italia szavazói közül nyilvánvalóan sokan nem árulták el a preferenciájukat. A Berlusca-párt azoknak a választóknak a szavazatait tudja begyűjteni, akik szégyellik, hogy egyáltalán elmennek szavazni. Egy mélyebb síkon nem vallják be, mert közben úgy érzik, hogy inkább büntetni akarnak a szavazatukkal. Tulajdonképpen a politika ellen szavaznak. És éppen ezért irányul a baloldal ellen. A baloldal nemcsak egy politikai forma a sok közül: azt fejezi kim hogy valaki hisz a politikában. Baloldalinak lenni elsősorban azt jelenti, hogy elhisszük, hogy a politika arra való, hogy megoldjon problémákat, és bízunk abban, hogy képes is erre. A baloldal az egyén boldogulásáról mindig a közjó összefüggésében beszél.
 A "kisember" azonban nem akar tudni a politikáról, utálja a politikusokat, mert nem érti, és nem is akarja érteni őket - a Forza Italia választóinak iskolázottsági szintje jellemzően az alsótól maximálisan a középfokúig terjed, elsősorban is azért, mert ez az átlag választó a res publicát, a közügyeket semmibe veszi, röviden, mivel nem szívesen törődik mások ügyeivel. Anarchista érzelmű, csupán magánembernek tekinti magát, egy fabatkát sem adna a nagyképű, lila politikusoknak, értelmiségieknek és altruistáknak, akiket a baloldal vitái jelenítenek meg a számukra. A Kajmánra adott szavazat a kisember politikai szavazata a politika ellen. Egy ellentmondásos, kétségbeesett szavazat: végülis az antipolitikus demagóg a megválasztása után politikusként kell hogy működjön.
 Ez a "kisember", aki hagyja magát rávenni egy ellopott szavazat leadására, fenyegetve is érzi magát. A kocsmában meg a buszon többnyire dühöngve kifogásol valamit, de mivel nem akar tudni a politikáról, maga sem értheti rendesen azt, amit kifogásol. Egy zavaros, nehezen megnevezhető düh tölti el, amikor "túl sok adóról" háborog, a "sógorság-komaságról" vagy a politikusokról, akik csak saját magukkal törődnek - inkább rosszkedvű morgolódás ez, semmint határozott állásfoglalás. Ha az ember nem érti a res publicat, a közügyeket, egy alaktalan mindenütt felbukkanó szörnytől érzi magát fenyegetve, amely mint egy alien, betör az ember privátszférájába, amely fenyegeti az embert és uralkodik rajta, és képes tönkretenni az ember saját életének szilárd alapjait, nevezetesen azt, hogy csak önmagával és a családjával kelljen gondolnia. A gyűlölt politika abba tör be, amit a konzervatív amerikai politikusok family values-ként emlegetnek. Ez a családközpontú értékrend olyan beállítottságot jelent, amely elutasítja az abortuszt, a homoszexualitást, a feminizmust és hasonlókat. A családközpontú értékrend kimondatlan igazsága: a családomon kívül nekem semmi sem számít.
 Évek óta felvetődik a naiv kérdés: "Miért nem hagy már fel Berlusconi a kommunizmus elleni dörgedelmekkel?" Hiszen a kommunizmus ma már jelent komoly veszélyt. Sokan azt hiszik, hogy ez a kajmán személyes paranoiája. Pedig arról van szó, hogy ismeri valamilyen pszichoanalitikus értelemben a fenyegetett kisember lelkivilágát: Tudja, hogy számukra a kommunizmus továbbra is annak a paradigmája, amit a legjobban utálnak: a közös ügy elsőbbségének.
 A klasszikus liberalizmus Adam Smith óta úgy ünnepli a minden egyes egyén egoizmusát, mint annak az általános harmóniának a mátrixát, amelyet a piac "láthatatlan keze" előbb-utóbb gondviselésszerűen megteremt. De a liberalizmus továbbra is egy olyan politikai ideológia, amelyet az utópia aurája vesz körül.+ E mellé a liberalizmus mellé, amely politikai program szintjére emeli az önérdek melletti egoista kiállást, csak azok állnak, akik egyszerűen csak a saját érdekeiket tartják szem előtt - még a politikában is. A liberálisok sokszor tiszteletreméltó emberek, de haszonelvű filozófiájuk vonzza a kétes alakokat is. Az a liberális célkitűzés, hogy a politika hatókörét a lehető legjobban korlátozzák, felkelti azoknak az érdeklődését, akik utálják a politikát mindenestül.
 A fenyegetett kisember elsősorban jobbra tekint, de közben vannak a baloldallal is egybeesések. Így a legtöbb olasz azt szeretné, ha az Irakban állomásozó csapatokat hazahozzák, ahogy a baloldal követeli. De a háborúnak ez az elutasítása nem szükségképpen egy politikai értékelés következménye, többnyire "kisemberi" mintát követ: a háború azt a pillanatot testesíti meg, amikor az egyént arra szólítják fel, hogy áldozza fel magát az államért - a köz javáért. A fenyegetett kisember két alkalommal érintkezik a res publicával: a katonai szolgálat és az adózás esetében. A Kajmán éppen ezek megszüntetését ígéri nekik. Az abortusz mellett kiállóknál is szerepel egy antipolitikus komponens: "Ha az állam azt várja tőlem, hogy menjek katonának, fizessek adókat, és ne vetessem el a gyereket, azt mondom erre: Hogyisne!" Míg az olaszoknak csak a fele szavaz a jobboldalra, mégis elsöprő többség jelentkezik, ha az abortusz legalizálása, a katonák távoli, veszélyes vidékekről való hazahozása kerül szóba.

Szerencsétlenség és hanyatlás
A magát fenyegetve érző kisember nem csak olasz jelenség. Ez a kellemetlen antipolitikus politikus, ez a monopolista anarchista Berlusconi miért éppen nálunk kellett hogy győzzön? Talán mert Olaszország különösen szerencsétlen ország.
 Évek óta próbálják a szakértők kiszámítani a kiszámíthatatlant, azaz a különböző országok boldogság-faktorát. Ezek a számítások rácáfolnak a jókedvű digó közhelyére: az olasz társadalomkutató intézet, a CENSIS 2003-as, 40 országban végzett felmérése szerint a magukat szerencsétlennek tartók legnagyobb százaléka 26,4 %-kal Olaszországban található. Az olaszoknak csak 71,4 %-a mondja magát boldognak, szemben a más országokbeli 78,2 %-os átlaggal. Olaszország hanyatlása feltartóztathatatlannak látszik. Majdnem minden mutató (gazdasági, demográfiai, kulturális) könyörtelenül ugyanarra az igazságra fut ki: Más európai országokhoz képest Olaszországnak mindig rosszabbul megy.
 A háború utáni korszaktól kezdve Olaszország erősebben élte meg Nyugat-Európa válságait és növekedési ciklusait. Amikor Európában az 50-60-as években nagy ugrás következett be a gazdasági fejlődésben, ezt Olaszországban fokozottan lehetett érezni. Hosszantartó gazdasági felfejlődésre került sor, és Olaszország kulturális dinamizmusa magára vonta az egész világ figyelmét. A Cinecitta lett a világ második legnagyobb filmgyártó központja, a világot lenyűgözték nagy rendezőink filmjei. Olaszország olyan írókat produkált, mint Gedda, Primo Levi, Calvino, Pavese, Sciascia és Eco, de nagy színházi embereket is, mint Strehler, Bene és Fo, a 60-as évek arte poverája nyomot hagyott a képzőművészetben. A dolce vita-ipar (divat, dizájn, olasz konyha) alkotóerejéről nem is beszélve. A 8-as évektől gazdasági és kulturális hanyatlás kezdődött. Igazságtalan volna ezért a Kajmán kormányzásának öt évét tenni felelőssé - ez nem oka, hanem következménye Olaszország hanyatlásának. Egy ilyesfajta hanyatlás egyébként megfigyelhető az egész kontinentális Európában (Spanyolország kivételével) mindenütt. Ha tehát Olaszország sír, Európának legalábbis elment a kedve a nevetéstől.  A történelem arra tanít, hogy a nagy kulturális és tudományos alkotókorszakok mindig a gazdasági jólét velejárói voltak. Az angolszász világ nyomasztó fölénye és az új ázsiai hatalmak (Japán, Korea, Kína, India) felfejlődése másodrangú szerepbe kényszeríti a régi Európát.  Slavoj Zizek szerint a globalizálódás nem árt az olyan kis országoknak, mint Szlovénia, annál inkább az egykori nagyoknak, mint Franciaország, Németország (és Olaszország), amelyeket Szlovénia státuszára redukál.
 Olaszország nyilvánvaló gazdasági hanyatlása lopakodó kulturális összezsugorodási folyamattal jár együtt. Egyes olasz intellektueleknek továbbra is nagy a nemzetközi presztízse, de a mai olasz kultúra legjava is alatta marad az 1950 és ’70 közötti évek színvonalának. Mindenekelőtt azonban az általános kulturális színvonal süllyedése állapítható meg, amit sokan a Kajmán rovására írnak: ő az, aki a tévécsatornáin át elárasztotta az olasz nézőket másodosztályú amerikai produkciók özönével, és az olasz kultúra eleganciája látta ennek a kárát. De én nem hiszek a természettől kulturált olaszok nárcisztikus mítoszában. Igaz, hogy egész Európát meghódította az Amerikából ontott tömegkultúra, Olaszország viszont más, öntudatosabb országoktól eltérően nem sok ellenállást tanúsított. Így aztán egyre inkább lesüllyedünk egy amerikai giccset fogyasztó tömegbe. Berlusconi mediális árudömpingje azért hódította meg az olasz tömegeket, mert az addigra már elszokott a kultúrától.
 
Muzealitás és szenilitás
Ez a hanyatlás a 20. század nagy utópiái befuccsolásának következménye, amely utópiák Olaszországban különösen lelkes fogadtatásra találtak azzal összefüggésben, hogy egy privát és egy konzervatív világszemlélet dominált az olaszok körében.
 Ez a három nagy utópia a katolikus, a marxista és a nacionalista-fasiszta volt. Ennek a három utópiának a fellendülése Olaszországot a legerősebben átpolitizált nyugat-európai országgá tette, Gottfredo Parise Olaszországot a 70-es években "a politika országának" nevezte. De milyen árat fizettünk mi, olaszok ezért a kiváltságért? A 70-es években nálunk volt a leghosszabb életű baloldali illetve jobboldali terrorizmus nyugati viszonylatban. Az utópiák alkonya a 80-90-es években depolitizálta Olaszországot.
 A 60-as években, diákéveim idején a legjobb olasz diákok - akik újságot is olvastak, és nemcsak a fociról és a lányokról vagy a fiúkról lehetett velük beszélgetni -, kommunisták vagy fasiszták voltak. A marxista vagy fasiszta ideológiák vitalitása - a 20. század  két nagy ideológiai veszteséé - inspirálta a reflexiót és a kultúrát ezeknek a fiataloknak a körében.
 A katolikus utópia is uralta a kereszténydemokrácián keresztül a háború utáni korszakot Olaszországban egészen a 90-es évekig. II. János Pál pápa diadala a médiumokban ne tévesszen meg minket. Az ő pápasága alatt lecsengett a katolikus diktátum a politikában, Olaszország szekularizálódott. Minél közkedveltebbé vált Woytila, annál kevesebb olasz követte a hitében. Olaszországban is egyre több lett az abortusz, nőtt a válások száma, a polgári esküvők, kezdtek fogamzásgátlót használni, egyre csökkent a templomba járók száma.
 Az utópiák alkonya a család és a magánélet jelentőségét ismét előtérbe tolta az olaszoknál - "a partikuláris primátusa", ahogy ezt Guicciardini a 16. században kifejezte. A politikai és vallási remények összeomlása mélységes cinizmust hívott elő az olaszokból. Ennek során az olaszoknak az államhoz való sajátos viszonyulása egyre általánosabbá válik. Olaszországban hiányzik, jobban, mint másutt, a bizalom az államban és az intézményeiben: az olaszok 30%-a érzi úgy, hogy nem képviseli az érdekeit senki.  Olaszként nyilvánosan lehet azzal kérkedni, hogy valaki adót csal, vagy jogosulatlanul vesz fel rokkantnyugdíjat, és ezzel általános helyeslésre talál. Az amerikaiak után az olaszok a leginkább motorizált lakosság a világon, mert egy olasz se bízik a közös, a tömegközlekedési eszközökben. Mindannyian ásványvizet iszunk, úgyszólván soha nem isszuk "a polgármester vizét", ahogy a csapvizet időnként emlegetik, mert nem igazán bízunk az állam (a közművek) vizében. Egy olasz nem vár semmi jót az államtól, abból indul ki, hogy az állam által nyújtott szolgáltatások eleve rosszak. Jót vár viszont majdnem mindig a saját családjától. Ez a konzervatív reflex Olaszországot egyre inkább szenilis országgá teszi.
 Olaszország lakossága tényleg gyorsabban öregszik, mint más országoké, de vannak egyre lustább, kényelmesebb és konzervatívabb fiataljaink is. A munkanélküliség délen mindig magas volt, de a 70-es évek közepéig a fiatalok elmentek Amerikába vagy az északibb országokba. Mintegy 30 éve a munkanélküliek már nem vándorolnak el. Otthon maradnak sokszor 30 éves korukon túl is, és úgy maradnak egy prolongált átmeneti lebegésben, a kényelmes és biztos középszerűség állapotában. Ivo Dramanti politológus ezt írja: "Elöregedett társadalom vagyunk. Demográfiailag, de a kultúra és az életstílus terén is. Tele vagyunk aggályokkal. A nyilvánosság képviselői mindenütt, mindenki helyett arra a szánalmas kísérletre vállalkoznak, hogy feltartóztassák az időt. A hatalom ’öreg’ emberei, akik sosem akarnak megöregedni (...) Egy öreg társadalom tünetei. Egy olyan társadalomé, amely fél minden újtól. Minden nyílt konfliktustól. Egy olyan társadalom, amely fél a fiatalságtól. A legfiatalabbaktól is, akik még rejtőzködnek. Egy olyan társadalom, amely nem bízik magában, a kultúrában, az identitásban, a vallásban. És aki emiatt fél a másokkal való vitába bonyolódástól. Egy öreg, konzervatív, nehézkes társadalom.  Megfélemlített társadalom." (La Repubblica, 2002. 03. 10.)
 A turisták persze értékelik ezt az öreg és konzervatív klímát: Olaszország csodaszép múzeum, a régi városrészeket óva féltik, gondozzák. Fesztiválok, embertömegek, pizza, bor és szokások évszázadok óta ismétlődő egyformaságának helyszínei. Olaszországban a fiúk sokszor az apák foglalkozását folytatják, akikre ezt annak idején ugyanígy áthagyományozták. De egy fiatal ember számára, aki alkotni akar és előbbre jutni, ez az olasz konzervativizmus olyan, mint egy nyúlós-ragadós massza, ami visszahúzza. Az angol-amerikai vagy az ázsiai társadalmakhoz viszonyítva valaki, aki Olaszországban akar valamit csinálni, olyan, mint a szárazra vetett hal. Ebben az édes olasz szirupban virágzott ki Berlusconi virágja.
 Nincs kizárva, hogy Berlusconi személyes sikergörbéje most lefelé megy. De attól tartok, hogy Olaszországból valami olyasmi lett, aminek továbbra is megmarad: a Kajmán országa.

       KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
 

Bibliográfia

BENVENUTO, Sergio
Városi legendák
Gondolat, 2004

"Az igazság angolul beszél"
Magyar Lettre Internationale, 37

"Olasz nyelvjátékok"
Magyar Lettre Internationale, 39

"Bevándorlók konkurenciája"
Magyar Lettre Internationale, 40

"Az adófizetők pénze"
Magyar Lettre Internationale, 41

"Miért utálom Berlusconit?"
Magyar Lettre Internationale, 42

"Platón és a gének"
Magyar Lettre Internationale, 44

"Csak egy barbár hiszi a többi kultúrát barbárnak"
Magyar Lettre Internationale, 47

"A Nyugat keresztje"
Magyar Lettre Internationale, 49

"Párizs rejtelmei"
Magyar Lettre Internationale, 57
 

"A német pásztor"
Magyar Lettre Internationale, 58
 



Lettre, 63. szám


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret