stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



     
Balla
Remete
(A homokból, szélből és akaratból létrehozott nő)

Vettem egy sivatagot magamnak. A vásár részletei most mellékesek. Fekszem a telek közepén, és a szél hordja a homokot rám, így minden pillanatban meg kell fordulnom vagy odébb gurulnom, hogy ne lepjen be teljesen. 
   A fogaimban turkálok. Mikor sikerül kibányásznom az egyik lukas fogból az odaszorult félnapos ételmaradékot, a lelet bűze a néhai nagymamát juttatja eszembe. Micsoda emlékezetem van! Hiszen a mama már jó pár évvel ezelőtt meghalt, de én váratlanul magam előtt látom, a csámpás bőrmellényt, a libbenő fekete szoknyát és a kendőt, amelybe apró kis fejét csomagolta, elöl tízesével, húszasával a ráncok, a kendő miatt a haját nem láthattam, nagymamám hangjára nem emlékszem, csak nagyapám hangjára emlékszem: több mint három évig szinte meg sem mozdult, csak ült a billegő széken, félig nyitott, fogatlan szájjal, vagyis volt ott két-három igen hosszú fog, valahol lenn. 
   Feltételezem, hogy nagyapa és nagymama fokozatosan szörnyekké változtak. A baromfiról, macskákról, kutyáról, Istenről és a disznóról is elveszítették az elképzeléseiket. Rágörbedtek rendesen. Gondolataikba árnyékok lopóztak. Többnyire olyan árnyékok voltak ezek, melyek azt az információt súgták nap mint nap a fülükbe, hogy létük legutolsó szakasza közeleg. Mindent elhanyagoltak maguk körül, megszűnt a rálátásuk, mintha elkényelmesedtek volna: és nem az öregkori tehetetlenségtől vagy a fizikai erő hiányától.
   A házukat később a négy vagy öt nagynénémből az egyik kapta meg. Szépen ki volt meszelve, még akkor is, ha több helyen mintha barnulni kezdett volna, főleg a konyhában, de ezeket a helyeket sikerült képekkel eltakarni, melyeken a szarvasok büszkén mutogatják agancsaikat, vagy falvédőkkel, ahol gömbölyded leánykák boroskancsóval a kezükben énekelnek valami szépet. A házat még elsőszülött fiuk, az Imre meszelte ki, aki szegecselt bőr csuklószorítót viselt. Egy este elment otthonról, és vissza sem jött többet, hogy ne kelljen látnia, ahogy megbarnul minden. 
   Mikor a szél elcsendesedett, kiástam magam a homokból, és térden állva körbepillantottam a dűnék között a telkemen; mindenütt csak por és homok és csend és a végtelenül sima ég és a fullasztó hőség. Később egy karaván haladt el a közelben, de a kicövekelt magánterületet elkerülte. Visszahúzódtam a sátorba, a hatalmas ivótartályok közé. Terveket szőttem. Közben a magányt dicsőítettem, ami lehetővé tette számomra, hogy az eljövendő cselekedeteimre való alapos felkészülésre koncentráljak. 
   A nagymama bűze örökre a házhoz nőtt, pedig a halála után elvitték, és öregapám sírja mellé fektették a temetőbe, ami elég messze volt a háztól, a falu mögötti domb árnyas ligetében. Néhány napig nyitott koporsóban volt közszemlére téve a nem túl nagy siralomház ravatalán. Az érdeklődők alaposan megfigyelhették a sárga, repedezett és kiszáradt bőrt a mama homlokán és a kezén. De nagymama feltehetően már az előtt meghalt, mint ahogy tényleg kipurcant és elvitték volna; s bár egy alkalommal ismét eljött ugyan látogatóba, és úgy viselkedett mint máskor, mi már akkor is azzal gyanúsítottuk kicsit, hogy halott, sőt a bátyám határozottan kijelentette, hogy a nagyi meghalt, és erről tovább tárgyalni is fölösleges, mert minek, a nagymama bűzlött, és nagyon meggyőzően beszélt a szellemi dolgokról, és az autóbusz is, amivel ideutazott és később elutazott, inkább koporsóra emlékeztetett, ahogy siklott csak csendben, kegyelettel. De már korábban meghalhatott, biztosan, jóval e látogatás előtt, csak senki nem vette észre, legfeljebb nagyapa, de az a rokonsággal nem kommunikált, ült csak a széken, szemében az olyan ember kifejezése, mint aki Sanghajba utazott, és aztán a kutya is, amelyik nem fogadta el az ételt a nagymamám kezéből, s ezért éhen döglött, és elrohadt a lánc végén.  
   A mama bűze abból a négy vagy öt nagynénémből azt az egyiket, aki a házat kapta, nem hagyta aludni, mászkált csak az örökölt ház szobáiban, és nyitogatta az ablakokat és az ajtókat és szellőztetett, egészen addig, amíg középfülgyulladást nem kapott, és a fogai is megfájdultak, csakhogy a bűz a falakba is beleette magát, a bútorokba, a szőnyegekbe, és ami még rosszabb, örökre beleette magát a térbe, s mikor jöttek a speditőrök, és elhordták a bútort és a szőnyeget, és amikor jött a dózer, hogy baromi zajt csapva összedöntse az egész házat, a bűz ugyanolyan intenzív maradt, és geometriai pontossággal rajzolta körül a volt ház körvonalait a remegő atmoszférában, amely sűrűbb volt, mint bárhol máshol. 
   Anyám utálta a nagynénémet. Azt gondolta ugyanis, hogy a nagynéném utálta a nagymamát, és valahogy megmérgezte őt, hogy megszerezze a házat. A gyűlölet pedig így szép lassan elhatalmasodott, pedig lehet, hogy csak tévedésből keletkezett. 
   Az elhagyatott telken, ahonnan a teherautók elhordták a ház maradékát, abból a négy vagy öt nagynénémből az egyik ketreceket építtetett, és elkezdődött a nagybani nyúltenyésztés. De az állatok, mintha meg lettek volna veszve, támadták a gondozónőt, és egymást harapták, így a mészáros-szomszéd, akit áthívtak, le kellett hogy öldösse őket. Azóta a terület, ahol a nagymama háza volt, kihasználatlanul áll, s valami furcsa, ismeretlen gyommal van benőve, amelyben nemegyszer akár bokáig is érnek a rovarok, rágcsálók és kóbor macskák tetemei. Mint gyerek, szívesen mászkáltam arrafelé. Mint legény nőket vittem oda, és meséltem nekik ezt a történetet és mutogattam a döglött bogarakat. 
   A nőkkel soha nem volt könnyű dolgom. Mindig zavart a ragaszkodásuk más személyekhez, anyjukhoz, apjukhoz, a testvérekhez, rokonokhoz vagy ismerőseikhez, a társasághoz. Én hajlandó voltam azonnal feladni kapcsolataimat kizárólag a nő miatt, hogy mindig együtt legyünk, hogy a gondolataink megtisztuljanak mások gondolatainak elegyétől, hogy a saját viszonyunkkal és annak az abszurd határáig történő megerősítésével foglalkozzunk csak. Legszívesebben összeolvadtam volna az adott nővel egyetlen lénybe, amely létezhetett volna az amúgy teljesen üres világban. De nem ment: mindig valamiféle tartós kötelékek keveredtek a dolgaink közé, amelyeket ez vagy amaz a nő semmiképpen sem akart megszakítani, nem akarta feladni azt, amit egész előző élete alatt felépített. Mindegyiktől határozottan kértem, hogy hagyja el korábbi életét, környezetét, családját, miközben ugyanezt én is hajlandó lettem volna természetesen megtenni. Minek nekem család? A szüleim bizonyítékok gyűjtésével foglalkoztak, hogy abból a négy vagy öt nagynénémből az egyiket, megvádolhassák gyilkossággal. Anyám azt gondolta, előnyösebb egy gyilkos nővérének lenni, mint egy olyan nő nővérének, aki megörökölte a családi házat, akire tehát irigykedni kell. 
   Nagynénémnek volt egy fia, aki egy híres kurvát vett el. Szurkoltam neki, mert ezzel a tettével megpróbálta semmibe venni a hagyományokat, amelyek alapján megengedhetetlen vagy legalábbis igen erkölcstelen egy kurvával megesküdni, ráadásul templomban, ahol a kedves plébános úrnak fel kell hogy forduljon a gyomra, mikor az áldását adja az efféle házasságra, miközben a bukott nő arcát bámulja, akivel az egész falu összefeküdt már, így ő, a plébános úr is. A menyegző után a nagynéni fiától az egész család elfordult. Én sem lehettem a segítségére, mert én az egész családtól és ettől a bácsikámtól is sokkal korábban elfordultam már. A rokonok a kezdet kezdetétől nem értették ezt a magatartásomat, és azt gondolták, hogy csak egy szerencsétlen vagyok, aki nem tud viselkedni, aki a sarokba húzódik, és elfogja a remegés, ha valaki közeledik feléje, hogy megszólítsa. Miközben én éjszakánként mezőkön és ligeteken át csavarogtam és a holdat bámultam a felhők gyűrűiben, arról álmodozva, hogy a nimfákkal találkozhatom. Efféle találkozás néhányszor létre is jött ugyan, csakhogy a nimfák sem voltak hajlandók feladni a nimfákra érvényes konvenciókat, így megvetést tápláltam irántuk, sőt ki is nevettem őket, és még le is köpködtem az átlátszó, törékeny testüket. Ilyenkor mindig felszívódtak, mint a füst.  
   A rokonaim fokozatosan megértették, hogy fölöttük állok, féltek a kiszámíthatatlan, furcsa természetemtől, és e félelmük miatt nagyon haragudtak rám. Ennek egészében örültem, de nem voltam boldog. Teltek az évek, és a családommal lassan felszámoltam a kapcsolatot, sőt, az arcukat, a nevüket is elfelejtettem, nem ismertem az összefüggéseket, s mikor nemrég valaki megemlítette, hogy a négy vagy öt nagynénémből az egyik hirtelen meghalt, meg voltam lepődve, mert úgy hittem, az összes rokonom rég halott már. 
   Időközben sok nőt lecseréltem, akik többnyire idősebbek voltak nálam, aminek kétségtelen előnyei voltak, mindenekelőtt az, hogy semmiféle illúzióik nem voltak, tudták, hogy az élet trágyadomb, a morállal nem törődtek, felnőtt gyerekeik voltak, újakat meg nem akartak. Állhatatlanok voltak, csapodárok és örökké nyughatatlanok mint én, így mindig hamar véget ért minden. 
   Hosszú töprengés után határoztam el, hogy veszek egy sivatagot. Nem azért persze, hogy ott letelepedjek, vagy hogy hagyjam magam betemetni homokkal. Arra inkább valamelyik tátrai völgyet választanám a sok közül, ahol a kunyhó körül állatok legelnének, a fán pedig a fakopács mozgatná a fejét. Vagy kiteríteném a plédet egy pozsonyi kanálisban. 
   A mágiával összefüggő alapos tanulmányok után a sivatagban találtam magam. Homokból és szélből és az akaratomból megalkottam egy lényt, amelynek semmi köze nem volt más élőlényekhez. Oly mértékben meg volt átkozva részemről, mint ahogy a gyerekek vannak megátkozva szüleik vérétől. Közöltem vele, hogy fiatal korában valami ritka betegségben szenvedett, aminek következtében eszét vesztette, és a gondolatait orvosoknak kellet apró darabonként összerakniuk, szörnyű történetekkel ijesztgettem, hogy ne legyen kedve a múltat kutatnia, a szülőhelyét, a származását vagy a rokonait. Több napig dolgoztam testének nagy művén, amelyet erotikus magazinok fotói alapján mintáztam. Végül a sivatag felére s szinte valamennyi szélviharra szükségem volt, hogy a lény elkészülhessen. Hat hétig éltem vele a kietlen vidéken. A nomád népek már történeteket rebesgettek rólunk. Később a sivatag maradék részét eladtam, és a nővel hazaköltöztem. 
   Szlovákia nem tetszett neki.
   Egy éjszaka elvittem őt arra az elhagyatott telekre, amelyen valaha a nagymama háza állt. A szörnyű bűz, ami ott a gyom fölött terjengett, jelentékeny része lett az amúgy csaknem teljesen üres lelkének.  
   A lényt a harmadik polcon szállásoltam el kis lakásom kamrájában; feje fölött kolbászok kalimpáltak, a hátát befőttek törték. Napközben, mikor munkában voltam, nem hagyhatta el a kamrát, mert az ajtók ott nagyon erősek, és többnyire kettőre vannak zárva, az ablak pedig túl kicsi, és abban az időben ronggyal volt betömve, hogy a fény ne tudjon behatolni, és hogy az esetleges kíváncsi tekinteteknek semmi különös vagy érdekes ne tűnhessen fel. 
   Este a nő a szoba közepén ült egy kényelmes fotelban. Soha egyetlen szót sem szólt, mintha néma lett volna. Nem zavart tévénézés közben. Nem tudom, mit mondott volna, ha véletlenül megszólal, de biztos, hogy valami nagyon szépet. Vagy csak úgy minden ok nélkül hiszem, hogy valami szépet, miközben a szónoklatai igazából a butaságáról és a tehetetlenségéről győztek volna meg, esetleg vádaskodott és elítélt volna. Szóval inkább hallgasson. Bár ki tudja, talán valamit mormolt az orra alatt, lehet, hogy a szél dallamát, amely a sivatag fölött nemegyszer tomboló fergeteggé vagy homokviharrá változott. 
   A fotelben meztelenül üldögélt. Ha a televízióban unalmas volt a program, őt néztem. Aztán újságpapírba csomagoltam, és visszavittem a kamrába. Reggel megnéztem, él e még, esetleg megetettem és használtam; inkább reggel csinálom ezt, mert ekkor még nem vagyok olyan fáradt. Soha nem védekezett, de nem is örült neki. 
   Egyik este a Laci barátommal berúgtunk, és én meghívtam őt hozzánk, vettünk néhány üveget, s mikor megérkeztünk a lakásba, kivettem a szeretőmet a kamrából, és a fotelba ültettem. Laci zavarba jött, mert a lény - természetesen - meztelen volt, és önkéntelenül is széttárta a lábait, és a keze az ágyékára csúszott. A nő Lacit bámulta. Kellemetlen volt neki, remegő hangon a munkahelyi gondjairól kezdett el beszélni, és lopva a nő combjai közé pillantgatott. Rövidesen kiment a vécére, és nekem úgy tűnt, hogy túl sokáig van ott, talán rejszolt, amit meg lehet érteni. De később, mikor ez szóba került, az egész dolgot tagadta, vagy azért, mert szerinte a rejszolás megalázó és a magányosságról árulkodik, bár azt én sehol nem hallottam még, hogy a magányosság akárhogy is megalázná az embert, vagy azért, mert tényleg nem rejszolt, ami viszont a rendkívüli önuralom vagy az impotencia bizonyítéka. Megkérdeztem tőle, hogy talán nem tetszik neki a nőm vagy nem izgatja: azt válaszolta, hogy éppen ellenkezőleg, belészeretett, mert olyan csendes, odaadó, hisz mikor egy óvatlan pillanatban én a balkonra mentem, és álmodozva a holdat bámultam, a nő melléfeküdt a díványra, és megfogta a kezét, és érzékien nézett, amíg ő, igaz, helyesen megfejtette a nagy barna szemeinek üzenetét, na de az efféle megfejtésekben ő nagymenő, és ezért is mondta, hogy feltehetően nemi aktus körvonalazódik hármasban, csakhogy sajnált engem, s ezért inkább kiment a vécére. Nemrég biztosítottam afelől, hogy akkor garantáltan semmi nem körvonalazódott. Természetesen hazudtam. De fölösleges igazat mondani neki, hisz semmi haszna nem lenne már belőle - a lény elment. Ha Lacinak elmondtam volna az igazat erről az elpasszolt lehetőségről, szenvedett volna miatta, talán a haját szaggatta és ordítozott volna. Igaz, a hármasunkból azon az estén semmiképpen nem lett volna semmi, mert én nem vettem volna részt az aktusban, de ők ketten megkaphatták volna, amire vágynak. Csak iszogattam volna, és néztem volna a duettjüket, és szándékosan a lehető legközelebb húzódtam volna, és föléjük hajolva figyeltem volna a testüket, a mozdulataikat, a szagokat, hogy a legvilágosabban megértsem, mennyire idegen mindez nekem, ez az őszinte öröm, ez a partnerek közti odaadás, minden hamisság nélküli odaadás, anélkül, hogy bárki a kiskapukra gondolna egy pillanatra is, mindent alaposan megfigyelnék, persze addig csak, amíg a szagok kavalkádjában fel nem ismerném a nagymama bűzét. És ez másfelé terelné a gondolataimat: tenyerembe rejtve az arcom a halálról álmodoznék. Ez mind megtörténhetett volna, ha Laci kihasználja az alkalmat. Csak néztem volna, elkeseredetten konstatálva egy kapcsolat létrejöttét; a nő mint lény e pillanattól fogva többé nem lenne önmaga, és az új - s neki tulajdonképpen első - kapcsolat mocska szó szerint kézzelfoghatóvá válna. A teste megszűnne lenni mint számomra kijelölt üresség, üresség, ahová a magányomat rejthettem, a bűneimet, amennyiben a bűnök valóban bűnök, félelmeim a versengéstől, félelmeim az önigazolási küzdelemtől, a hímektől való félelmem, akik a partnerük felőli gondoskodást a világ legtermészetesebb megnyilvánulásának tartják, sőt, beteljesülésnek és célnak. Egyetlen normális kapcsolat a nőmet, a sivatagi munka eredményét, a társadalomtól való félelem gyümölcsét, nagyon hamar az ismeretlenségig megváltoztatná. A homokból és szélből és akaratból létrehozott nő örökkévalósága, amely különösebb nehézség nélkül a legmélyebb kétségbeesés szerzeményeként is értelmezhető, az én szememben egy valaki mással való kapcsolatnak még a lehetőségére is felszámolódna, és szimpla ideiglenességgé züllene. Semmiféle örökkévalóság nem állja meg a helyét, ha az idő ütötte gyógyíthatatlan sebbel kell szembesülnie, mert akkor az már valami másról szól. 
   Fogtam a lényt, és oda helyeztem el, ahová való, a telekre a bűzbe. Amennyire tudom, nem halt meg, de számomra már nem létezik, így Lacinak sem tudom odaajándékozni. Hallottam, hogy nemrég a telekre tévedt egy fiatalember, egy meztelen nőt talált a gyom közt feküdni, hazavitte, a kádba forró vizet engedett, beletette a lényt, rendesen megmosta, majd ruhába öltöztette, amelyet anyja szekrényéből húzott elő, végül a saját ágyával együtt egy kis gyöngédséget ajánlott fel neki. Másnap a nő felkelt, reggelit készített a fiatalembernek, az ágyba vitte neki, és csókkal ébresztette, és az ízletes falatokat egyenesen az ajkai közé adagolta, s eközben vidáman nevetett és beszélt is hozzá valamit. Később a fiatalember előtt porra és homokra hullott szét, és elfújta a szél, mert visszavettem belőle az akaratomat. 
   Ekkor a bőröndjeim már útra készen álltak; egy ismerős látott az állomáson, ahogy a menetrendben valami csatlakozást keresek Tátralomnic felé. Tátralomnictól aztán már gyalog mentem tovább, és nézegettem az állatokat.
 

                 GYÖRGY NORBERT FORDÍTÁSA
 



Lettre, 63. szám


Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 

 
 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret