Balla
Remete
(A homokból, szélből és akaratból létrehozott nő)
Vettem egy sivatagot magamnak. A vásár részletei most mellékesek. Fekszem
a telek közepén, és a szél hordja a homokot rám, így minden pillanatban
meg kell fordulnom vagy odébb gurulnom, hogy ne lepjen be teljesen.
A fogaimban turkálok. Mikor sikerül kibányásznom az egyik
lukas fogból az odaszorult félnapos ételmaradékot, a lelet bűze a néhai
nagymamát juttatja eszembe. Micsoda emlékezetem van! Hiszen a mama már
jó pár évvel ezelőtt meghalt, de én váratlanul magam előtt látom, a csámpás
bőrmellényt, a libbenő fekete szoknyát és a kendőt, amelybe apró kis fejét
csomagolta, elöl tízesével, húszasával a ráncok, a kendő miatt a haját
nem láthattam, nagymamám hangjára nem emlékszem, csak nagyapám hangjára
emlékszem: több mint három évig szinte meg sem mozdult, csak ült a billegő
széken, félig nyitott, fogatlan szájjal, vagyis volt ott két-három igen
hosszú fog, valahol lenn.
Feltételezem, hogy nagyapa és nagymama fokozatosan szörnyekké
változtak. A baromfiról, macskákról, kutyáról, Istenről és a disznóról
is elveszítették az elképzeléseiket. Rágörbedtek rendesen. Gondolataikba
árnyékok lopóztak. Többnyire olyan árnyékok voltak ezek, melyek azt az
információt súgták nap mint nap a fülükbe, hogy létük legutolsó szakasza
közeleg. Mindent elhanyagoltak maguk körül, megszűnt a rálátásuk, mintha
elkényelmesedtek volna: és nem az öregkori tehetetlenségtől vagy a fizikai
erő hiányától.
A házukat később a négy vagy öt nagynénémből az egyik
kapta meg. Szépen ki volt meszelve, még akkor is, ha több helyen mintha
barnulni kezdett volna, főleg a konyhában, de ezeket a helyeket sikerült
képekkel eltakarni, melyeken a szarvasok büszkén mutogatják agancsaikat,
vagy falvédőkkel, ahol gömbölyded leánykák boroskancsóval a kezükben énekelnek
valami szépet. A házat még elsőszülött fiuk, az Imre meszelte ki, aki szegecselt
bőr csuklószorítót viselt. Egy este elment otthonról, és vissza sem jött
többet, hogy ne kelljen látnia, ahogy megbarnul minden.
Mikor a szél elcsendesedett, kiástam magam a homokból,
és térden állva körbepillantottam a dűnék között a telkemen; mindenütt
csak por és homok és csend és a végtelenül sima ég és a fullasztó hőség.
Később egy karaván haladt el a közelben, de a kicövekelt magánterületet
elkerülte. Visszahúzódtam a sátorba, a hatalmas ivótartályok közé. Terveket
szőttem. Közben a magányt dicsőítettem, ami lehetővé tette számomra, hogy
az eljövendő cselekedeteimre való alapos felkészülésre koncentráljak.
A nagymama bűze örökre a házhoz nőtt, pedig a halála után
elvitték, és öregapám sírja mellé fektették a temetőbe, ami elég messze
volt a háztól, a falu mögötti domb árnyas ligetében. Néhány napig nyitott
koporsóban volt közszemlére téve a nem túl nagy siralomház ravatalán. Az
érdeklődők alaposan megfigyelhették a sárga, repedezett és kiszáradt bőrt
a mama homlokán és a kezén. De nagymama feltehetően már az előtt meghalt,
mint ahogy tényleg kipurcant és elvitték volna; s bár egy alkalommal ismét
eljött ugyan látogatóba, és úgy viselkedett mint máskor, mi már akkor is
azzal gyanúsítottuk kicsit, hogy halott, sőt a bátyám határozottan kijelentette,
hogy a nagyi meghalt, és erről tovább tárgyalni is fölösleges, mert minek,
a nagymama bűzlött, és nagyon meggyőzően beszélt a szellemi dolgokról,
és az autóbusz is, amivel ideutazott és később elutazott, inkább koporsóra
emlékeztetett, ahogy siklott csak csendben, kegyelettel. De már korábban
meghalhatott, biztosan, jóval e látogatás előtt, csak senki nem vette észre,
legfeljebb nagyapa, de az a rokonsággal nem kommunikált, ült csak a széken,
szemében az olyan ember kifejezése, mint aki Sanghajba utazott, és aztán
a kutya is, amelyik nem fogadta el az ételt a nagymamám kezéből, s ezért
éhen döglött, és elrohadt a lánc végén.
A mama bűze abból a négy vagy öt nagynénémből azt az egyiket,
aki a házat kapta, nem hagyta aludni, mászkált csak az örökölt ház szobáiban,
és nyitogatta az ablakokat és az ajtókat és szellőztetett, egészen addig,
amíg középfülgyulladást nem kapott, és a fogai is megfájdultak, csakhogy
a bűz a falakba is beleette magát, a bútorokba, a szőnyegekbe, és ami még
rosszabb, örökre beleette magát a térbe, s mikor jöttek a speditőrök, és
elhordták a bútort és a szőnyeget, és amikor jött a dózer, hogy baromi
zajt csapva összedöntse az egész házat, a bűz ugyanolyan intenzív maradt,
és geometriai pontossággal rajzolta körül a volt ház körvonalait a remegő
atmoszférában, amely sűrűbb volt, mint bárhol máshol.
Anyám utálta a nagynénémet. Azt gondolta ugyanis, hogy
a nagynéném utálta a nagymamát, és valahogy megmérgezte őt, hogy megszerezze
a házat. A gyűlölet pedig így szép lassan elhatalmasodott, pedig lehet,
hogy csak tévedésből keletkezett.
Az elhagyatott telken, ahonnan a teherautók elhordták
a ház maradékát, abból a négy vagy öt nagynénémből az egyik ketreceket
építtetett, és elkezdődött a nagybani nyúltenyésztés. De az állatok, mintha
meg lettek volna veszve, támadták a gondozónőt, és egymást harapták, így
a mészáros-szomszéd, akit áthívtak, le kellett hogy öldösse őket. Azóta
a terület, ahol a nagymama háza volt, kihasználatlanul áll, s valami furcsa,
ismeretlen gyommal van benőve, amelyben nemegyszer akár bokáig is érnek
a rovarok, rágcsálók és kóbor macskák tetemei. Mint gyerek, szívesen mászkáltam
arrafelé. Mint legény nőket vittem oda, és meséltem nekik ezt a történetet
és mutogattam a döglött bogarakat.
A nőkkel soha nem volt könnyű dolgom. Mindig zavart a
ragaszkodásuk más személyekhez, anyjukhoz, apjukhoz, a testvérekhez, rokonokhoz
vagy ismerőseikhez, a társasághoz. Én hajlandó voltam azonnal feladni kapcsolataimat
kizárólag a nő miatt, hogy mindig együtt legyünk, hogy a gondolataink megtisztuljanak
mások gondolatainak elegyétől, hogy a saját viszonyunkkal és annak az abszurd
határáig történő megerősítésével foglalkozzunk csak. Legszívesebben összeolvadtam
volna az adott nővel egyetlen lénybe, amely létezhetett volna az amúgy
teljesen üres világban. De nem ment: mindig valamiféle tartós kötelékek
keveredtek a dolgaink közé, amelyeket ez vagy amaz a nő semmiképpen sem
akart megszakítani, nem akarta feladni azt, amit egész előző élete alatt
felépített. Mindegyiktől határozottan kértem, hogy hagyja el korábbi életét,
környezetét, családját, miközben ugyanezt én is hajlandó lettem volna természetesen
megtenni. Minek nekem család? A szüleim bizonyítékok gyűjtésével foglalkoztak,
hogy abból a négy vagy öt nagynénémből az egyiket, megvádolhassák gyilkossággal.
Anyám azt gondolta, előnyösebb egy gyilkos nővérének lenni, mint egy olyan
nő nővérének, aki megörökölte a családi házat, akire tehát irigykedni kell.
Nagynénémnek volt egy fia, aki egy híres kurvát vett el.
Szurkoltam neki, mert ezzel a tettével megpróbálta semmibe venni a hagyományokat,
amelyek alapján megengedhetetlen vagy legalábbis igen erkölcstelen egy
kurvával megesküdni, ráadásul templomban, ahol a kedves plébános úrnak
fel kell hogy forduljon a gyomra, mikor az áldását adja az efféle házasságra,
miközben a bukott nő arcát bámulja, akivel az egész falu összefeküdt már,
így ő, a plébános úr is. A menyegző után a nagynéni fiától az egész család
elfordult. Én sem lehettem a segítségére, mert én az egész családtól és
ettől a bácsikámtól is sokkal korábban elfordultam már. A rokonok a kezdet
kezdetétől nem értették ezt a magatartásomat, és azt gondolták, hogy csak
egy szerencsétlen vagyok, aki nem tud viselkedni, aki a sarokba húzódik,
és elfogja a remegés, ha valaki közeledik feléje, hogy megszólítsa. Miközben
én éjszakánként mezőkön és ligeteken át csavarogtam és a holdat bámultam
a felhők gyűrűiben, arról álmodozva, hogy a nimfákkal találkozhatom. Efféle
találkozás néhányszor létre is jött ugyan, csakhogy a nimfák sem voltak
hajlandók feladni a nimfákra érvényes konvenciókat, így megvetést tápláltam
irántuk, sőt ki is nevettem őket, és még le is köpködtem az átlátszó, törékeny
testüket. Ilyenkor mindig felszívódtak, mint a füst.
A rokonaim fokozatosan megértették, hogy fölöttük állok,
féltek a kiszámíthatatlan, furcsa természetemtől, és e félelmük miatt nagyon
haragudtak rám. Ennek egészében örültem, de nem voltam boldog. Teltek az
évek, és a családommal lassan felszámoltam a kapcsolatot, sőt, az arcukat,
a nevüket is elfelejtettem, nem ismertem az összefüggéseket, s mikor nemrég
valaki megemlítette, hogy a négy vagy öt nagynénémből az egyik hirtelen
meghalt, meg voltam lepődve, mert úgy hittem, az összes rokonom rég halott
már.
Időközben sok nőt lecseréltem, akik többnyire idősebbek
voltak nálam, aminek kétségtelen előnyei voltak, mindenekelőtt az, hogy
semmiféle illúzióik nem voltak, tudták, hogy az élet trágyadomb, a morállal
nem törődtek, felnőtt gyerekeik voltak, újakat meg nem akartak. Állhatatlanok
voltak, csapodárok és örökké nyughatatlanok mint én, így mindig hamar véget
ért minden.
Hosszú töprengés után határoztam el, hogy veszek egy sivatagot.
Nem azért persze, hogy ott letelepedjek, vagy hogy hagyjam magam betemetni
homokkal. Arra inkább valamelyik tátrai völgyet választanám a sok közül,
ahol a kunyhó körül állatok legelnének, a fán pedig a fakopács mozgatná
a fejét. Vagy kiteríteném a plédet egy pozsonyi kanálisban.
A mágiával összefüggő alapos tanulmányok után a sivatagban
találtam magam. Homokból és szélből és az akaratomból megalkottam egy lényt,
amelynek semmi köze nem volt más élőlényekhez. Oly mértékben meg volt átkozva
részemről, mint ahogy a gyerekek vannak megátkozva szüleik vérétől. Közöltem
vele, hogy fiatal korában valami ritka betegségben szenvedett, aminek következtében
eszét vesztette, és a gondolatait orvosoknak kellet apró darabonként összerakniuk,
szörnyű történetekkel ijesztgettem, hogy ne legyen kedve a múltat kutatnia,
a szülőhelyét, a származását vagy a rokonait. Több napig dolgoztam testének
nagy művén, amelyet erotikus magazinok fotói alapján mintáztam. Végül a
sivatag felére s szinte valamennyi szélviharra szükségem volt, hogy a lény
elkészülhessen. Hat hétig éltem vele a kietlen vidéken. A nomád népek már
történeteket rebesgettek rólunk. Később a sivatag maradék részét eladtam,
és a nővel hazaköltöztem.
Szlovákia nem tetszett neki.
Egy éjszaka elvittem őt arra az elhagyatott telekre, amelyen
valaha a nagymama háza állt. A szörnyű bűz, ami ott a gyom fölött terjengett,
jelentékeny része lett az amúgy csaknem teljesen üres lelkének.
A lényt a harmadik polcon szállásoltam el kis lakásom
kamrájában; feje fölött kolbászok kalimpáltak, a hátát befőttek törték.
Napközben, mikor munkában voltam, nem hagyhatta el a kamrát, mert az ajtók
ott nagyon erősek, és többnyire kettőre vannak zárva, az ablak pedig túl
kicsi, és abban az időben ronggyal volt betömve, hogy a fény ne tudjon
behatolni, és hogy az esetleges kíváncsi tekinteteknek semmi különös vagy
érdekes ne tűnhessen fel.
Este a nő a szoba közepén ült egy kényelmes fotelban.
Soha egyetlen szót sem szólt, mintha néma lett volna. Nem zavart tévénézés
közben. Nem tudom, mit mondott volna, ha véletlenül megszólal, de biztos,
hogy valami nagyon szépet. Vagy csak úgy minden ok nélkül hiszem, hogy
valami szépet, miközben a szónoklatai igazából a butaságáról és a tehetetlenségéről
győztek volna meg, esetleg vádaskodott és elítélt volna. Szóval inkább
hallgasson. Bár ki tudja, talán valamit mormolt az orra alatt, lehet, hogy
a szél dallamát, amely a sivatag fölött nemegyszer tomboló fergeteggé vagy
homokviharrá változott.
A fotelben meztelenül üldögélt. Ha a televízióban unalmas
volt a program, őt néztem. Aztán újságpapírba csomagoltam, és visszavittem
a kamrába. Reggel megnéztem, él e még, esetleg megetettem és használtam;
inkább reggel csinálom ezt, mert ekkor még nem vagyok olyan fáradt. Soha
nem védekezett, de nem is örült neki.
Egyik este a Laci barátommal berúgtunk, és én meghívtam
őt hozzánk, vettünk néhány üveget, s mikor megérkeztünk a lakásba, kivettem
a szeretőmet a kamrából, és a fotelba ültettem. Laci zavarba jött, mert
a lény - természetesen - meztelen volt, és önkéntelenül is széttárta a
lábait, és a keze az ágyékára csúszott. A nő Lacit bámulta. Kellemetlen
volt neki, remegő hangon a munkahelyi gondjairól kezdett el beszélni, és
lopva a nő combjai közé pillantgatott. Rövidesen kiment a vécére, és nekem
úgy tűnt, hogy túl sokáig van ott, talán rejszolt, amit meg lehet érteni.
De később, mikor ez szóba került, az egész dolgot tagadta, vagy azért,
mert szerinte a rejszolás megalázó és a magányosságról árulkodik, bár azt
én sehol nem hallottam még, hogy a magányosság akárhogy is megalázná az
embert, vagy azért, mert tényleg nem rejszolt, ami viszont a rendkívüli
önuralom vagy az impotencia bizonyítéka. Megkérdeztem tőle, hogy talán
nem tetszik neki a nőm vagy nem izgatja: azt válaszolta, hogy éppen ellenkezőleg,
belészeretett, mert olyan csendes, odaadó, hisz mikor egy óvatlan pillanatban
én a balkonra mentem, és álmodozva a holdat bámultam, a nő melléfeküdt
a díványra, és megfogta a kezét, és érzékien nézett, amíg ő, igaz, helyesen
megfejtette a nagy barna szemeinek üzenetét, na de az efféle megfejtésekben
ő nagymenő, és ezért is mondta, hogy feltehetően nemi aktus körvonalazódik
hármasban, csakhogy sajnált engem, s ezért inkább kiment a vécére. Nemrég
biztosítottam afelől, hogy akkor garantáltan semmi nem körvonalazódott.
Természetesen hazudtam. De fölösleges igazat mondani neki, hisz semmi haszna
nem lenne már belőle - a lény elment. Ha Lacinak elmondtam volna az igazat
erről az elpasszolt lehetőségről, szenvedett volna miatta, talán a haját
szaggatta és ordítozott volna. Igaz, a hármasunkból azon az estén semmiképpen
nem lett volna semmi, mert én nem vettem volna részt az aktusban, de ők
ketten megkaphatták volna, amire vágynak. Csak iszogattam volna, és néztem
volna a duettjüket, és szándékosan a lehető legközelebb húzódtam volna,
és föléjük hajolva figyeltem volna a testüket, a mozdulataikat, a szagokat,
hogy a legvilágosabban megértsem, mennyire idegen mindez nekem, ez az őszinte
öröm, ez a partnerek közti odaadás, minden hamisság nélküli odaadás, anélkül,
hogy bárki a kiskapukra gondolna egy pillanatra is, mindent alaposan megfigyelnék,
persze addig csak, amíg a szagok kavalkádjában fel nem ismerném a nagymama
bűzét. És ez másfelé terelné a gondolataimat: tenyerembe rejtve az arcom
a halálról álmodoznék. Ez mind megtörténhetett volna, ha Laci kihasználja
az alkalmat. Csak néztem volna, elkeseredetten konstatálva egy kapcsolat
létrejöttét; a nő mint lény e pillanattól fogva többé nem lenne önmaga,
és az új - s neki tulajdonképpen első - kapcsolat mocska szó szerint kézzelfoghatóvá
válna. A teste megszűnne lenni mint számomra kijelölt üresség, üresség,
ahová a magányomat rejthettem, a bűneimet, amennyiben a bűnök valóban bűnök,
félelmeim a versengéstől, félelmeim az önigazolási küzdelemtől, a hímektől
való félelmem, akik a partnerük felőli gondoskodást a világ legtermészetesebb
megnyilvánulásának tartják, sőt, beteljesülésnek és célnak. Egyetlen normális
kapcsolat a nőmet, a sivatagi munka eredményét, a társadalomtól való félelem
gyümölcsét, nagyon hamar az ismeretlenségig megváltoztatná. A homokból
és szélből és akaratból létrehozott nő örökkévalósága, amely különösebb
nehézség nélkül a legmélyebb kétségbeesés szerzeményeként is értelmezhető,
az én szememben egy valaki mással való kapcsolatnak még a lehetőségére
is felszámolódna, és szimpla ideiglenességgé züllene. Semmiféle örökkévalóság
nem állja meg a helyét, ha az idő ütötte gyógyíthatatlan sebbel kell szembesülnie,
mert akkor az már valami másról szól.
Fogtam a lényt, és oda helyeztem el, ahová való, a telekre
a bűzbe. Amennyire tudom, nem halt meg, de számomra már nem létezik, így
Lacinak sem tudom odaajándékozni. Hallottam, hogy nemrég a telekre tévedt
egy fiatalember, egy meztelen nőt talált a gyom közt feküdni, hazavitte,
a kádba forró vizet engedett, beletette a lényt, rendesen megmosta, majd
ruhába öltöztette, amelyet anyja szekrényéből húzott elő, végül a saját
ágyával együtt egy kis gyöngédséget ajánlott fel neki. Másnap a nő felkelt,
reggelit készített a fiatalembernek, az ágyba vitte neki, és csókkal ébresztette,
és az ízletes falatokat egyenesen az ajkai közé adagolta, s eközben vidáman
nevetett és beszélt is hozzá valamit. Később a fiatalember előtt porra
és homokra hullott szét, és elfújta a szél, mert visszavettem belőle az
akaratomat.
Ekkor a bőröndjeim már útra készen álltak; egy ismerős
látott az állomáson, ahogy a menetrendben valami csatlakozást keresek Tátralomnic
felé. Tátralomnictól aztán már gyalog mentem tovább, és nézegettem az állatokat.
GYÖRGY NORBERT FORDÍTÁSA
Lettre, 63. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre:
lettre@c3.hu
|