stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



   
Zoltán Gábor
Faust melle

Faust nem tartozott az egyetem legnépszerűbb professzorai közé, bár mindig megvoltak a maga hívei. Egyszer egy előadása után leitta magát, és másnap első dolga volt bejelenteni, hogy a jövőben ne számítsanak rá előadóként: nem ért hozzá, nincs kedve, csinálja más, aki ért hozzá, vagy legalábbis azt hiszi, hogy ért, és kedve van, vagy legalábbis –
– Nem vagy te olyan rossz – mondta a rektor. – Múltkor előttem vonult egy csapat a főutcán, hallom, az egyik azt kérdezi, most tulajdonképpen kinek az előadására is mennek, a másik azt feleli, hogy a Faustéra, erre egy harmadik: "az jó, mert őnála mindig van valami nehezen megfogható, de kibaszott nagy rendellenesség." Én azt mondom, hogy ez jó, erre büszke lehetsz, faszikám. Mások idáig soha nem jutnak el, ha beleződülnek se. Benned van valami, amiért ha nem is minden hallgató, de a hallgatók egy bizonyos nehezen definiálható, ugyanakkor kétségkívül létező köre mindig figyelni fog rád: neked van szagod.

?

A Pokol ügynöke, mikor először látogatta meg Faust Jánost, a világmindenséget vitte magával vendégségbe a professzor szobájába. Nem vetítés volt az: valódi csillagok, bolygók és holdak, valódi üstökösök és ködök töltötték be a faltól falig, szőnyegtől mennyezetig rendelkezésre álló teret, és valódi űr ásított; ha Faust maga ásított volna, amit pedig nem csinált, mert a legkevésbé sem unatkozott, és egyébként is arra nevelték, hogy ilyesmit sose csináljon, de feltéve és meg nem engedve, ha mégis eltátotta volna a száját, még a szájában is a világűr ásított volna.
Hetekkel később egy szaklapban publikációt olvasott egy újonnan észlelt, a jelek szerint bolygókkal övezett csillagról, és hogy a bolygók valamelyikén esetleg, írta a szerző, ki tudja, talán lehetséges az élet. Akkor Faust élt a lehetőséggel, és megkérte Mephistót, hogy ismét hozza el szobájába az Univerzumot, és ő használhassa azt, mint valami menüt: ha kijelöl egy bizonyos pontot, utána oda is mehet. Kérése teljesült. A professzor kibújt papucsából, cipőt húzott, és megkezdte sétáját a távoli égitesten. Letérdelt egy patakhoz, hogy megszagolhassa a mederben iramló folyadékot. Szaglóhámját semmilyen szúrós vagy émelyítő illat nem bántotta; ismerős avarszagot érzett, ami nem volt teljesen véletlen, mert mérsékelt égövi erdőt választott első úti céljának. Különben pedig ha netán mérgező volna itt bármi, akkor se történne velem semmi, gondolta. Hiszen ez csak a másodpéldányom, az igazi Faust a takarításban segédkezik Faustnénak. Kétségtelen, hogy érzékleteim tiszták és eléggé élesek: ha belekortyolok a vízbe, jólesik az ínyemnek, jólesik lenyelnem, ugyanígy, ha bármi rossz érne, azt nyilván megszenvedném. Ha rám törne egy itteni állat, vagy akár egy errefelé honos és barátságtalan értelmes lény, és halálra sebesítene, az fájna nekem, de magától a haláltól aligha kell félnem. Legkevésbé a haláltól kell félnem, gondolta a professzor. Kiismerte magát az erdőben. A patak mellett bandukolva előbb-utóbb egy rétre fog érni. Tudta, hogy útközben bogyókkal kínálják majd a cserjék.
Csak azt nem tudta, hogy ha ő nem vetődik arra, a kellemes ösvény akkor is úgy kanyarogna-e a dombok alján, a légkör összetétele és hőmérséklete olyan kellemes volna-e, egyáltalán, ha ő rá nem akar lépni, az egész bolygó úgy, ahogy van, létezne-e. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az otthoni világ is más volna, ha ő, Faust János nem élne és mozogna benne, ha puszta jelenlétével nem alakítaná, befolyásolná folyton. Valaki más élne a lakásában, és más volna a berendezés; valaki más tanítaná a hallgatóit, és más jegyeket róna indexükbe; más férfival élne Faustné, és, ki tudja, amellett tán boldog volna; Kariusz Margit nem szakít a fiújával, és ösztöndíjat se kap Nagy-Britanniában. Egyszer meg lehetne kérni Mephistót, hogy mutassa meg Faustnak a Faust nélküli világot.
Gombákat látott. Hasonlítottak az otthoni erdők gombáira. Mentében felriasztott valami állatot, de hiába kapta oda a tekintetét, csak a meglökött ágak ingását látta, a távolodó csörtetést hallotta. Egyszer egy kanyarulatnál átugrotta a patakot. Alig futott neki, mégis szokatlanul magasra emelkedett, és messzebb ért véget a röppályája, mint sejtette. Vagy a gravitáció kisebb itt, vagy az én erőm nagyobb a szokottnál, állapította meg, és átszökkent egy kidőlt fatörzs felett. Csak attól félt, hogy elébe toppan egy erdész vagy maga az erdő tulajdonosa, és kérdőre vonja, mit keres a területén. Hogyan tudná kimagyarázni magát? Biztos volt benne, hogy a közelben értelmes lények élnek. Ha már találkozunk, nem az erdő a legvonzóbb helyszín, gondolta. Nem is valami falu. Egy nagyváros! Oda kéne benézni.
A nagyvárosban kiismerte magát, jobban is, mint gondolta. Bement a központba, sétált a bennszülöttek között. Mozgójárdázott és mozgólépcsőzött, hogy bámulhassa a szembejövők arcát. Tudna velük beszélgetni, gondolta, de megnyugtató, hogy nem kell egy szót se szólnia. Talált egy helyet, amelyik valamiképpen ismerősnek tűnt, biztonságosnak. Beült, és kért egy ugyanolyan italt, mint a szomszéd asztalnál ülő helyi. Elsőre nem ízlett. Felállt, elment a polchoz újságokért és szórólapokért. Megtervezte az estéjét, annak tudatában, hogy úgyse fog elmenni semelyik színházba, koncertre, klubba. Rendelt még egyet. Másodjára már jólesett. Legalábbis az íze. A lelke nehezebb lett tőle. Körülbelül annyival nehezebb, amennyivel a teste könnyebb volt azon a planétán.
Ezenközben az otthoni professzor porszívózott. Sajnálatos, hogy még a legmodernebb porszívók se csak szívják, megátalkodottan fújják is a port. Orrának járatait eltömítette a váladékkal kevert por, hiába fújta ki, csak még rosszabb lett. Margit jutott eszébe, egyedül hagyta Angliában, nyilván hideg a szobája. Nyilván jólesne neki, ha megjelenne nála az ő Faustja. Miért is nem jelenik meg, ha más nem, legalább egy hasonmás-Faust? A Faustoknak fontosabb jelenéseik vannak, úgymint sétafikálás idegen bolygókon és porszívózás. Lement a kukához, hogy kidobja a teli porzsákot. Aztán kezet mosott, és írt egy SMS-t Margitnak.
Csak kipróbálásra kaptalak. Közölnöm kell: a próba véget ért.
Megnyomta az igen-gombot.
Ahogy az üzenet elszállt, megbánta, amit írt. Megbántani Margitot? Eldobni őt? Saját magát pedig megfosztani az olyan örömöktől, mint a vele való hol gyengéd, hol kevésbé gyengéd szeretkezések? Lemondani Margit okos mondatairól? Margit hallgatásáról? Kinek a kedvéért vásárolna és viselne ő, Faust János professzor száras alsónadrágot, ha nem Margitnak, Margit miatt, Margitért? Mit tehetne? Telefonáljon, kérje meg a lányt, hogy az üzenetet ki ne nyissa, hogy olvasatlanul törölje ki a memóriából? Késő. Aztán eszébe jutott a megoldás... És Faust, az idegen bolygón időző hasonmás felállt a kávéházi asztaltól, íme, életemben először, megfelelő ürügyem van a fizetés nélküli távozásra!, kuncogott, és átvágott az űrön. Jó alkalom a relativitás elméletének személyes igazolására, kár, hogy nem szervezte meg előre, a hallgatói figyelemmel kísérhették volna, amit művel. Az elmélet próbája sikeres volt, a professzor előbb odaért Margit szobájába, mint az üzenetet közvetítő hullámok. Volt ideje megtalálni a telefont, kiiktatni a csengőhangot. Később majd kitörli azokat a rossz szavakat.
Sokszor volt úgy a gyerekkori kirándulásokon, hogy magát a gyaloglást gyötrelmesnek érezte, de a megérkezés egy menedékházba vagy táborhelyre, a frissen főzött tea, a tábortűz, az esti bor sokszorosan kárpótolta a kis Faustot. Hiába nőttek hólyagok a talpán, tudta, hogy érdemes volt bakancsot húzni, hátizsákkal menetelni tíz, húsz, harminc kilométeren át. Ez is olyan kirándulás volt. A professzor kigombolta az ingét. Margit levette a szemüvegét. Enyhén távollátó volt, olvasáshoz használta. Annyira váratlan volt számára Faust megjelenése, hogy eszébe se jutott bármit mondani, valamiféle formát adni meglepetésének vagy örömének. Még csak nem is csodálkozott. Csak nézte. Csak felállt, és elindult felé.
– Szeretném, ha a szádba vennéd a mellbimbómat – mondta Faust. Egy ilyen közléshez elég közel kell kerülni valakihez, gondolta, de legalábbis roppant hosszú utat kell bejárni.
Az otthoni Faust leült, hogy megválaszoljon néhány válaszra váró levelet. 

?

Ide-oda tologatták a napokat, előállt egy többnapos ünnep vagy extrahosszú hétvége. Faustnak hatalmában állt, hogy átrendezze maga körül az időt, és mégis, akár a többi ember, szívesen elfogadta ő is az ajándék-napokat. Sokára kelt fel, kihagyta a mosdást és a borotválkozást, órákat töltött különféle számlái átnézésével és csoportosításával. Belefogott, hogy ellenőrizze az életbiztosító éves elszámolását. Csakhogy a biztosítási matematika amilyen bonyolult szakterület, annyira távol esett az ő mindennapi kalkulációitól. Másfél óra múltán lemondott róla, hogy a végére járjon, rendben intéződik-e élete biztosítása. Igazából azt sem értette, mi szüksége van neki, a kárhozat útján járónak még életbiztosításra. Mégse döntött úgy, hogy kilép a rendszerből. Az is csak felesleges erőkifejtés volna, nem érzett rá kedvet. Vajon Margitnak van-e életbiztosítása, és ha van, mennyit kell fizetnie havonta? Fiatalabb és nőnemű lévén, sokkal kevesebbet Faustnál – ám hogy pontosan mennyivel, azt megint csak ki lehetne számolni. Mondjuk szeretkezés közben. Egy ilyen számítási feladat a leghevesebb vágyat is jó hatásfokkal tompítaná, ahhoz nem fér kétség.
Ezt eltette magában, és nem vitette oda se magát, se hasonmását Margithoz, se semmi más nőhöz. Ami a hasonmás-professzort illeti, az a rejtekhely-lakásban heverészett. Tigrisbőrön feküdt, úgy, hogy feje a tigris fején nyugodott. Mellette a padlón Arisztotelész-kötet, a lélekről írottaknál felütve. Jó alkalom feleleveníteni a régi élményeket, összevetni őket az új tapasztalatokkal. Egy frissen megjelent orosz regény is ki volt készítve. De nem olvasott. Órák teltek el anélkül, hogy a hasonmás a legcsekélyebb mozdulatot tette volna. Ebben a lakásban legalább takarítani nem kellett. Sajátos természetéhez tartozott, hogy por egyáltalán nem létezett benne – erről meggyőződhetett, aki a függöny résein beáramló fénypászmát figyelte: a fény tiszta, szűz maradt, mentes a szokásos finom kavargástól. A második Faust János, akinek szemét gátlástalanul lehetett volna terhelni olvasnivalókkal, akit aggályok nélkül el lehetett volna küldeni egy vulkán peremére vagy az Északi sarkra, hogy személyesen győződjön meg róla, merre mozdul a mágneses pólus, akivel akármikor fel lehetett volna zabáltatni egy egész disznót, mit se tartva elhízástól, helybeni megdögléstől, finoman, egyenletesen lélegzett, és más hasonló mindennapos tevékenységeket végzett. Izmai elernyedtek. Minthogy látogatóktól nem kellett tartania, arca engedhetett a szüntelen készenlétből: a koponyacsontjaira és állkapcsaira, arcbőrére tapadó sok kisebb-nagyobb izom kivétel nélkül mind ellazult. Nem látta senki. Ha látta volna, egy Faust professzorhoz a megszólalásig hasonló embert láthatott volna, aki azonban mégse Faust. Egy Faust-szobor. Az alkotó a mesterségben némileg járatlannak bizonyult, vagy valamiért úgy látta jónak, hogy a közönyön kívül más érzelemmel ne ruházza fel a fizikust, gondolhatta volna a szemlélő, igaz, ha az adott térben bármiféle szemlélő előfordulhat, akkor a közöny fausti szobra nem létezhet, de mégis, ha a szemlélő szemlélhetett volna, azt is gondolhatta volna, hogy akit lát, annak titka van. Pedig a tigrisbőrön elnyúló alak maga volt a titok. A Bilik doktorral, néhány pácienssel és azok hozzátartozóival, Kotricscsal és a feleségével beszélgető Faust János titka. A professzor a tétlenségnek szentelt négynapos ünnepen se maradhatott abszolút tétlen, kellett ezzel-azzal foglalkoznia, ám miközben a beteg embereken keresett különféle jeleket, oda-odahallgatott saját egyenletes lélegzésére. Miközben mért és mérlegelt, saját testének súlyát latolgatta: a hasonmás-Faustot éppen akkora erővel nyomta felfelé a tigrisbőr, amekkora erővel a Faust-hasonmást vonzotta magához a Föld. Mondanom se kell, hogy a tevékeny Faust arca szüntelenül és nem kis munkával vette magára a jóindulat, a figyelem, a részvét, a magabiztosság, a kedvesség, a vidámság, valamint és főleg az általános és speciális szeretet kifejezéseit, de miközben ezzel fárasztotta magát, oda-odafigyelt saját maga jól elzárt mására, és az jólesett. Valamiféle energia áramlott a két Faust között, akár a légkör alacsonyabb és magasabb nyomású régiói között a szél. Erőművet lehetne ránk építeni, gondolta a professzor.
Így merült fel benne a sötét anyag elméletének kiszélesítése.
A galaxisok fejlődését vizsgáló asztronómusok észrevették, hogy némely távoli csillagrendszer másképpen mozog, mint ahogy látható és mérhető tömege szerint mozognia kéne, sőt, van olyan is, amelyiknek rég szét is kellett volna esnie, hacsak valami egyelőre nem látható, nem mérhető nagy tömegű valami nincs benne jelen, és nem befolyásolja az eseményeket: a sötét anyag. Mármost ami az emberekben hasonlóan nem látható és mérhető, mégis annyi mindent befolyásoló tényező, az a lélek. Lehet, hogy lélek, sötét anyag: ugyanaz?
Kísérleteket gondolt ki az elmélet igazolására vagy cáfolatára. De lebonyolításuk érdekében egyelőre semmit se tett, és attól is óvakodott, hogy pontosan, részletekbe menően tervezzen. Vajon ha végigvinne egy ilyen kutatást, annak milyen következményei lennének? A föld népei, miután tudomást szereznek az eredményekről, átértékelik-e hiedelmeiket? Megszűnnek-e a viszályok, vagy éppen ellenkezőleg, fellángolnak szerte az egész világon, Kongótól Indonézián át Észak-Írországig? Hogyan alakul majd Magyarország sorsa, és azon belül Faust városáé? Hogyan alakul a saját sorsa, beteljesedik-e rajta a kárhozat, azon pillanatban, melyben a teremtés titkáról fellebbenti a fátylat?
Kérdés, egyáltalán észreveszi-e az ember, hogy éppen elkárhozik. Egyszer kirándulni volt a hallgatóival, és este, tábortűz mellett, miközben szalonnadarabokról csöpögött a zsír, mindenki előadta, hogyan veszítette el a szüzességét. Egy tehetséges fizikushallgató azt mondta, nem biztos benne, hogy valóban bejutott a lányba, ha bejutott, akkor is csak egy centire vagy kettőre. De hát elsőnek első alkalom volt, megvolt, aminek el kellett vesznie, az elveszett, mondta nevetve. Erre mesélte el egy matematikuslány, hogy ő nem tudja, melyik évben esett át a dolgon. Mert amikor először volt fiúval, mind a ketten összevissza mozgolódtak, "lehet, hogy bennem volt valameddig, de nem éreztem, és kicsúszott, aztán eltelt két teljes év, mikor egy pasi már kétségtelenül bennem volt elég sokáig, és hagyott is bennem valamit magából, ami aztán kicsurgott, akkor azt gondoltam, hogy innentől tényleg nem vagyok szűz, viszont vérnyomok nem voltak, hiába kerestem utána, azóta sem értem, mert nem találtam első alkalommal sem." Ezután egy másik lány, akiről Faust nem tudta, milyen szakos, azt mondta, hogy ami őt illeti, konkrétan ő egy szűz. Ezt mintha meg se hallották volna, és a ház elé kiakasztott vérfoltos lepedőkről kezdtek beszélgetni, meg arról, hogy régen egy ilyen folthiány miatt elűzhették vagy megölhették a lányokat. Mi mindent elkövettek a nyomorultak, hogy a házasság elhálásakor felmutathassák az átszakított szűzhártyából fakadt vért, vagy valami ahhoz hasonlót, és ahogy sokan, akik nem voltak ártatlanok, megúszták, számtalan esetben ártatlanokat sújtottak a büntetéssel. Faust arra gondolt, hogy az elkárhozás szintén történhet észrevétlenül és nyomok nélkül: az ember nyugodtan éli tovább a mindennapi életét, de már belül van a Poklon. Az a hallgató pedig hallgathatott volna inkább, nagy a valószínűsége, hogy vallomását felszólításnak szánta, kérésnek, ugyan szabadítsák meg állapotától. A professzor tudta, hogy bűnös, csak azt nem, miben. Felfogta-e már akkor a tűznél, hogy mit akar a hallgatója, és úgy tett, mintha nem fogta volna fel, vagy csakugyan nem fogta fel? Az egyik esetben bűnének neve: jóra való restség, a másik esetben: figyelmetlenség; melyik a súlyosabb? Egyébként nem emlékezett rá, hogy azt a hallgatót akár a kirándulás előtt, akár utána látta volna, úgy lehet, azért küldték, hogy tegye próbára őt.
Eszébe jutott sok minden, amit valaha a Pokolról hallott és olvasott, az egymásnak folyton ellentmondó beszámolók. Meg lehetne efelől is kérdezni Mephistót, hogyne lehetne. Faust János mégis, az egész négynapos ünnep alatt tartózkodott tőle, hogy magához hívja a Pokol ügynökét. Inkább maga számolgatta, mekkorának is kell lennie a Pokolnak, azt feltételezve, hogy a kárhozottak mind egyszerre és testi valójukban benne foglaltatnak.
"Végül is miért ne kérdezhetném meg Mephistótól, hogy hol van és milyen kiterjedésű az ő telephelye? Netán akkora-e, mint maga a világ? És kívül van-e rajta, vagy benne foglaltatik? Egy pokol van vagy több, esetleg végtelenül sok? Több pokol esetén az egyes poklok tudnak-e egymásról, és ha igen, van-e közöttük valamiféle feladatmegosztás?"
A rejteklakásban mindaddig éberen szunnyadó Faust-más felpattant, nyújtózkodott. Mellesleg fellökött egy borospoharat, úgyhogy a vörösbor szétfolyt a szőnyegen, és a tigrisbőrre is jutott belőle. A természetéhez tartozott annak a lakásnak, hogy semmilyen folyadék nem hagyott foltot semmilyen felületen, folttisztítókra így nem is volt szükség. A borpocsolyának volt feje, széttárt keze, szétvetett lába, emberalak volt. Épp csak a színét veszítette rohamosan. A Faust-más nézte, és így válaszolt az elsődleges Faustnak:
– Ha egy nővel megismerkedünk, feltesszük-e neki a kérdést, hogy milyen a méhe, hány centiméter hosszú a hüvelye, mit lehet tudni az izmok vastagságáról, erejéről, és hogyan alakul a mirigyek váladék-kibocsátása izgalmi állapotban? Nemde inkább olyasmiket kérdezünk tőle, hogy milyen zenéket szeret, és van-e kedve táncolni? És nem úgy vagyunk-e a Pokollal, mint akit csábítanak, és aki csábít?


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret