stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



   
Juan Villoro
Mit hallottam Havannában?

(HAVANNA – MEXIKÓVÁROS) Tele van a pofám hírekkel – mondta mindig Alejo Carpentier, valahányszor hosszabb távollét után újra felbukkant Havannában. Szívesen kezdeném ezt az úti beszámolót  ugyanilyen lendülettel, de meg kell mondanom, hogy kérdőjelekkel van tele a pofám, úgy jöttem vissza Kubából. A kubaiaknál mindenre van példa és ellenpélda (mintha kimondottan üvegházban termesztenék). Anníira odavannak a statisztikákért és a rekordokért, hogy kérdés nélkül is közlik az emberrel, hogy Solomayor tartja továbbra is a világrekordot magasugrásban 2 méter 45 centiméterrel, és hogy Che 4-es Montecristo szivart szívott.  Bármilyen bizonytalannak tűnjön is egy információ, a számok a megdönthetetlen bizonyítékok szilárd burkával erősítik meg. Ugyanakkor megvan náluk a bizalmatlanság jól meggyökeresedett kultúrája is. Az emberek suttogóra fogják, ha az ember a lakásukban szóba hozza "ezt a seniort" (ami egyértelmű, hogy kire vonatkozik), és a telefonbeszélgetések olyan hermetikusak, mint a Santería-kultusz orákuluma. A kubaiaknak nincs szabad internet-hozzáférésük, a legtöbb felhasználó csak e-mailezni tud, nem csetelhet és szörfözhet a világhálón, és biztos lehet benne, hogy elolvashatják, amit ír. A szabálytalan kubai mindennapi beszélgetésekben keveredik a közlésvágy és a bizalmatlanság, az emberek sokat beszélnek, és sokmindent elhallgatnak. Az utazó kénytelen középértéket számítani a kapott közlésekből, ellenkező állításokból és az elhallgatottakból. Honnan tudja az ember, hogy mi az igazság, hogyan válassza el a tényeket a legendáktól, hogyan lehet a nyomára jutni annak, ami még nem ellenőrizhető, később azonban igaznak bizonyul? Egy hétig hallgattam a Radio Bemba (a nagyszájú rádió, a szóbeszéd) híreit, szóval azt, amit szájról szájra adnak elkerülhetetlenül a rémhírek hatását keltve. A külföldi tudósítótól eltérően, aki érti vagy érteni akarja, ami történik, az útibeszámolót író egy perplex' állapotban ír, a tájékozatlan ember szükségképpen másmilyen pillantásával.  Ott űll az árnyékban, és azt látja, amire fény derül.
 Megváltoztattam a helyek és a szereplők neveit, de igyekeztem hűségesen visszadni, amit hallottam. Ha Kubáról van szó, ez azt jelenti? Ha az élet nem látszik ellentmondásosnak, az csak azért van, mert már önmagában is elég komplikált.

Kínai misztérium
"Mi sem értünk egy kukkot sem az egészből" – mondta egy barátom, hogy mérsékelje tisztánlátási vágyamat, amikor éppen a Barrio Chinóban (a kínai negyedben) ettünk. Egy olyan helyen voltunk, amely jól példázza Havanna szinkretista tradícióit. Előttünk egy fénykép, amelyen az ifjú Fidel éppen Coca colát készül inni, és ügyesen bánik a kínai pálcikákkal. A melletünk lévő többi asztalnál kubaiak ültek, többsgükben feketék. Bár itt dollárban kell fizetni, én voltam az egyetlen külföldi. A tulaj hátul ült, és egy kínai újságot olvasott, ami hetenként jelenik itt meg. Kintről behallatszott az utcazaj a Calla de los Dragonesből (a sárkányok útjáról).
 A kínai közösség Kubában az egyik legjelentősebbé nőtte ki magát a kontinensen, és ajándékképpen a szigeten nagyratartott genetikai örökséget hagyott hátra: a kínai mulatt lányt, akinek a bőre olyan színű, mint a nedves homok, és ötven éves korában is húsz évvel fiatalabbnak látszik. 
 A "Kapitólium" közelében egy pagodatetős diadalív emlékeztet a kínai és a kubai nép barátságára. "A Barrio Chinóban akarták felállítani, de ott túl szűkek voltak hozzá az utcák, csak itt fért el" – magyarázza a barátom, miközben éppen elcsípett egy illegális cigarettaárust, aki a közeli Partagás-gyárból jött.
 Amikor azt kérdeztem a kísérőmtől, hol tudnék rumot venni, egy további távol-keleti meglepetéssel szolgált: "A hős vietnami népnél". Odamentünk egy házhoz az elegáns Miramar-negyedben. "Ne szólj egy szót sem, az akcentusod megzavarná őket." Rámutatott néhány vietnamira.  Valami előttem ismeretlen játékot játszottak kis kövekkel. Kijött egy fiatalember, és megkérdezte, milyet kérünk, világosat vagy sötétet. Három sötétet tudnak ajánlani. A fiú hozott három üveggel, az egészet 9 dollárért. Utánunk jött egy senora, aki csókkal üdvözölte a főnököt, és néhány tonhalkonzervet kért tőle. A járdán leszólított minket egy lány, aki "SEX" feliratú pólót viselt. Azt kérdezte, fel tudunk-e váltani egy 50 dollárost. "Mindet elköltöttük", mondta a mérnök barátom. Amikor visszaültünk a kocsiba, felvilágosított, hogy lány pénze csak csali volt. – Honnan tudod? –kérdeztem. – Nem láttad a pólóját, pajtás? Sex volt  dudáira írva. Csak az ördög mutatja magát ilyen leplezetlenül. 

A paradoxonok szigete
A hétköznapi Kuba nem hagyja magát egykönnyen összefoglalni. Legalább kétféle gazdaság van: van a peso, amivel silány szolgáltatást lehet kapni  nevetséges áron, és a dollárban számoló második gazdaság. Ha a klímaberendezést egész éjszakára bekapcsolva hagyja az ember, a számla 5 dollárra is fölmehet egy hónapra – ami egész vagyon, ha figyelembe vesszük, hogy egy mozijegy átszámolva 15 centbe kerül, és a havi minimálbér kb 3 dollárt tesz ki. Ez  semmi annak, aki külföldről hozza vagy egy turistától kapja a pénzt.
 A fiktív kubai gazdaságban a borravaló mindig több, mint a fizetés. Sokszor fordul elő, hogy orvosok azzal próbálják a jövedelmüket megtriplázni, hogy éjszakai taxizást vállalnak. Nagyon kevés olyan dolog van, amiért pesóban fizethet a látogató. 10 dollárt váltottam át pesóra, és egy hét alatt a felét tudtam elkölteni.
 Sokan hivatástudatból folytatják a munkájukat – vagy hogy elkerüljenek hazulról. Mások el se kezdenek dolgozni, mivel az egyre illuzórikusabbnak tűnik. Az utcák pedig tele vannak emberekkel. Az emberek várják, hogy teljenek az órák, mintha valami parádén volnának.
 1990-ben jártam először Kubában, amikor a "rendkívüli időszak" éppen elkezdődött, és a berlini fal leomlása beharangozta Kuba küszöbön álló izolálódását. "Egyedül maradtunk" – mondta nekem akkor Eliseo Dieoga El Vedado-i házában. Asztmatikus légszomjban szenvedve úgy bezsélt nekem a költő a jövőről, mint olyan korszakról, amikor minden Kubait utolér majd a gorrión, a trópusok rejtélyes szomorúsága. 
 Kubába akkoriban szolidaritási küldöttségek tagjaként juthatott el az ember vagy kiküldetésben. A turizmus gyakorlatilag ki volt zárva. Az egykori Hilton – ahol menekülése előtt Battista azt parancsolta, hogy állítsanak neki sorba 18 kengurubőr koffert 12 millió dollárral – átalakult a jelképes Habana Libra-vá. Oda kvártélyozta be magát a Comandante vezérkara, amikor győzött a forradalom, ott lakoztak a Casa de las Américas-díj zsüritagjai, akik két hónapot tölthettek Havannában.
 Ma fekete madarak röpködnek a felhőkarcoló fölött. Rémisztő keselyűknek látszanak. Miféle különleges hullára várnak a Habana Libra fölött körözve? Bár egy spanyol cég öt csillagosként hirdeti ezt a szállodát, magán viseli a változóban lévő idők nyomait: a portások 50 dollárt kérnek azért, hogy megengedjék, hogy valaki egy megvásárolható szépséget vigyen fel magával a szobájába, a 11. És a 12.emelet teljes sötétségbe burkolózik, nyugtalanító árnyékzónát képezve az egész épületen belül, a vendégek pedig már nem a forradalom barátai, hanem kapzsi fogyasztók, akik úgy rohamozzák meg a tálalóasztalt a reggelinél, mintha olyan vidékről érkeztek volna, ahol még a kubainál is nagyobb a nélkülözés, és négy tojást vesznek a tányérjukra 3 pár virslivel.
 Minden utazó összehasonlítja azt, amit lát, a saját országával. A kubai pincérekben nincs meg a mexikói kollégáik hajbókolása. (Egy dupla konyakot a kávéjához, főnök? Ha nincs, szerzek magának.) Nincs is az az alázatos tekintetük, ami együtt jár az ilyen szolgálatkészséggel. A kubaiak apatikusak, és sokszor önérzetesek. Mind túlkvalifikáltak a munkához, amit végeznek. Mindegyikük egészségesebbnek néz ki egy átlag mexikóinál.  Bár a jegyrendszer alapján a városokban csak 8 tojás jár havonta egy embernek, vidéken meg csak egy, itt mégse látni olyan nyomorult éhezőket, mint a mexikói utcákon. A kubai szegénység nem olyan megalázó, mint a mexikói. Azt hiszem, egy svéd vagy egy holland nem tudja ilyen relativizáló pillantással fogadni a kubai hiányosságokat.
 De ha még a Mexikóban tapasztalható igazságtalanságokat vesszük is alapul az összehasonlításhoz, a Kubából érkező hírek akkor sem valami bíztatóak. Mindenszentekkor ellátogattam a Cristobal Colón temetőbe.  Az országra jellemző rekord-döntögető szenvedéllyel mesélték nekem, hogy ez a legnagyobb temető Amerikában, és a harmadik legnagyobb a világon. Itt temetik el a kubaiak 78%-át. "Ez egy egész Nekropolis, nem egyszerű temető" – mondja a vezetőm. Kicsit otthagyom, átmegyek a halottak városának egy másik negyedébe. Ott szóba elegyedem egy  80 év körüli sírásóval. Azt mondja, annak örül a legjobban, hogy mostanában nagyon kevés a fiatal azok között, akiket el kell temetnie. Ez összefügghet az egészségügyben elért figyelemreméltó eredményekkel, de lehetővé teszi a forradalomnak egy másik fajta értelmezését is.  A fiatalok elmennek a szigetről, az öregek maradnak. A lakosság öszetétele megváltozott az utóbbi időben. Egy iskola előtt beszélgettem két mamával, akik a lányaikra vártak. Elmondták, hogy aggódnak, mert 14 éves koruk után a lányoknak "ösztöndíjasként" kell majd továbbtanulniuk. Ez azt jelenti: kollégiumba kell költözniük. Azelőtt lakhattak továbbra is a szüleiknél, de az ilyen iskolákba már nem jut elég tanár.
 Mindaz, amit Havannában elért eredményként lehet megcsodálni, szemlélhető a fonákjáról is. A forradalom lelkes és nagyszívű híve azt mesélte nekem, hogy Kuba szegény venezuelaiak ezreinek végzett szemműtéteket: "amikor visszanyerik a látásukat, egy különleges helyre viszik őket, hogy az eget meg a fákat pillantsák meg először. Van, aki akkor látja először a saját szemével a gyerekeit. Többet kéne propagálni az ilyen megható dolgokat." Beszéltem a szemészeti klinika betegeivel, és meghallottam a napfényes eposz árnyoldalát is: Kuba orvosokat ad Venezuelának kőolajért. Segítettek ugyan a szegényeknek, de a kubaiak elhanyagolása árán. Egy asszony elmesélte, hogy 6 hónapja vár egy hályogműtétre. "Pedig vannak kapcsolataim a minisztériumban – vagy talán éppen azért" – ironizált.
 Kuba a paradoxonok szigete, túlnyomórészt abból él, annak köszönheti a fennmaradását, amit kezdetben nem engedett meg: a külföldről átutalt pénzekből és a turistákból, akik nem éppen az Első Szabad Latina-Amerika-i Országot akarják itt látni. A Patria ou Muerte (Haza vagy Halál) altenatívája extravagánsan hangzik, ha semmi nem ér annyit, mint néhány dollár. 2005. november 8. Óta van konertibilis peso. Láttam Fidelt az erről tartott, a tévében is közvetített kerekasztalbeszélgetésen. A legnagyobb lelki nyugalommal utalt a nyilvánvalóra, hogy Kubának ugyanolyan valutája lesz, mint az összes többi országnak. Ez abszolút így van, tényleg – de miért kellett rá ennyit várni, hogy konvertibilis fizetőeszközük legyen?
 Amikor a 90-es években a dollár szabadon kezdett áramlani, felbukkantak a jinetrák: a prostik helyi változatai. A sokféle véleményből, amit erről hallottam, csak ennyit mondanék: " A  jinetera elhiteti veled, hogy belédszeretett. Nem azt várja, hogy fizess neki, hanem hogy vedd feleségül, és vidd el innen a szigetről. Az ő specialitása a szerelem fikciója". A szex mint a túlélés, a menekülés útja.  Valakitől azt is hallottam, hogy a volt zsidónegyedben, ahol még van egy működő zsinagóga, a jiddisül tanuló diáklányok többségét jinetrák alkotják, akik New Yorkba szeretnének kivándorolni.
 A turistát itt felismerik még akkor is, ha a kinlzete alapján lehetne a Karibi térségből való, és olyan ruha van rajta, amit Sanghaiban állítottak elő egy dollárért. "Nem jársz eléggé ringó léptekkel" – kommentálta egy barátom. Ha az ember nem ringatja a csípőjét, az már elég ok arra, hogy odajöjjenek hozzá, és pénzt kérjenek tőle. Egyszer megszólított egy pszichológushallgató, hogy "Mexikó társadalmi rétegződéséről" érdeklődjön. Miután meghallgatta homályos fejtegetéseimet, rátért a lényegre, ami persze a pénzről szólt, de ezt az ürügyet találta hozzá: "5 dollárra volna szükségem, hogy megvegyek egy könyvet. Már félretetettem: 'Az álomfejtés' Freudtól." Odaadtam neki a kért bankjegyet a Castróról és a Beatles-ről szóló álmomra való tekintettel.
 Azt álmodtam ugyanis, hogy a Beatles együttmaradt. John volt Che, és megölték. Paul volt Fidel, ő maradt a banda élén. 50 évig tartották magukat a Hitparade első helyén ugyanazzal a dallal, hogy a világon minden gyereket Ringónak kell hívni. (De mindegyiket Raúlnak szólították.)  Georges-nak az volt a vezetékneve, hogy Cienfuegos, és csak annyit mondott: "Ide vetett minket a sors, mit csináljunk." Georges mexikói felesége nem ismerte fel ezt a Fuentes-idézetet, intrikált ellenem, mikor már majdnem végetért az álom. Az egyik ujjával, amelyiken taxcói ezüstgyűrűt viselt, rám mutatott, és azt mondta a férjének: "Nem álmodik neked semmit, csak sérteget.". Amikor felébredtem úgy éreztem magam, mint a forradalom árulója.

Az élet nélkülem
A "castrométerrel" azt mérik, hányszor hangzik el "Fidel" neve a beszélgetésekben. Egy olyan országban, amely annyira iműdja a statisztikákat, még ellenfelei is tisztelettel emlegetik, milyen rekordokat döntött meg a Comandante. Sétálok a botanikus kertben, amikor több fiatal jön oda hozzám, megszólítanak, szóba elegyedünk. Öt perccel később már egy békés ellenzéki  mozgalomról mesélnek. "Az ő korabeli embereknek még voltak álmai és reményei, azok talán elárulva érzik magukat. Mi már csak a válságot ismertük." Beszélgetünk, és közben kapok+ és babérfák mellett haladunk el. 
 Az ellenállásról és a változás szükségességéről szóló gondolatsorokat a commandante en jefe-re való állandó utalások szakítják meg: "Itt volt Fidel lecsukva". Vagy "Ott tanult Fidel fia". A hatalmat bitorló zsarnok bírálata után elismeréssel méltatták, milyen gyorsan kért egy széket és egy mikrofont, amikor eltörött a lába, és milyen összeszedetten adott ki hivatalos közleményt a térde állapotáról.
 Egy ember ült a földön, hallotta, amit beszéltünk. Szakállas volt, a bőre olyan, mint egy hajótöröttnek. "Ez egy híres szobrász" – súgta oda nekem az egyik diák. Amikor hallotta, hogy Fidelről beszélünk, odajött közénk, és azt azt kérdezte tőlem: "Mit tudsz Capablancáról?" Hogy ne maradja szégyenbe a rekordok szigetén, azt feletem, hogy ő volt a világ legjobb sakkozója. "Ez a dolog kulcsa" – kommentálta az orákulum hangján. – "A végjátékban parasztokkal és királlyal a király középen védekezik. Ha Fidel elbukik, középen fog elesni."
 A Comandante úgy is megjelenik a beszélgetésekben, hogy majdnem elképzelhetetlennek tartott eltűnése kerül szóba. Egy nő azt kérdezi tőlem nyomatékkal, mennyi ideig áll el egy üveg pezsgő. "Sötét helyre tettem, és becsavartam egy rongyba". Egy barátnője küldte Santo Domingóból. Két mojito után elárulta, hogy majd csak akkor akarja kibontani, ha Ő tényleg megbukik.
 Ha meg akarunk ismerni egy országot, azt kell kiderítenünk, mi az, amin nevet. A sok Fidel-viccből, amit Kubában hallottam, csak ezt az egyet szeretném elmondani: A Comandante meghal, és felravatalozzák a Plaza de la Revoluciónon, hogy megadják neki a végtisztességet. Váratlanul feltámad, és ahogy ott találja magát az embertömeg közepén, megkérdezi, mi ez. "A nép jön, hogy elbúcsúzzon." – mondják neki. "Miért, hová mennek?"

        KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret