Joan Margarit 1938-ban született Sanaüjában (Nyugat-Katalónia).
Építész, a Barcelona melletti Sant Just Desvern kisvárosban él. 1968-tól
nyugdíjba vonulásáig a Barcelonai Építészeti Főiskola tanára volt. Eleinte
spanyolul írt, 1980-tól kezdve viszont közel húsz katalán verseskötete
jelent meg. Az alábbi versek a 2005-ben publikált C?lcul d'estructures
('Épületszerkezettani számítások') című kötetéből valók. (Főiskolai tanszékének
neve is ez volt.)
Jelenet
(Escena)
Fiatal pár a korlátnál.
A lány erősen rúzsozza a száját,
körmei hosszúak, jól ápoltak.
A fiú élénk és erős, de a mélyben gyöngéd,
s fekete szeme, mint a héjáé. Egymást nézik
és halkan beszélnek. A szünetekben
hosszú mosollyal simogatják egymást.
A korláttól az asztalokig csak néhány lépés.
Ott ül egy pár – egy öregasszony
és egy öregember –, hallgatnak,
egymásra se néznek. Odakint egy mentőautó
halad el az Ítélet harsonájával.
A halottak
(Els morts)
Három tenyérütés a falon:
"Ipiapacs, egy-kettő-három".
Előrerohanunk – még el sem ült a visszhang –,
és megállunk, amint meglátjuk a Halál hátát:
hirtelen megfordul, hogy meglepje,
akik még lendületben vannak,
és örökre kizárja őket a játékból.
"Ipiapacs, egy-kettő-három".
Kialszik a fény. Mint egy aranypont, a gyertya
megremegteti a szoba árnyait.
Miért van olyan hideg háború után?
A Halál megfordul, s látja, amint a nővérem
lázasan megmozdul és sír a jég alatt.
"Ipiapacs, egy-kettő-három".
A múlt az apám arca volt:
börtönök és sebek, szökések.
Hogy rettentették ezek a tenyér-
ütések a falon!
Nem érhet véget egy türelmetlen mozdulat.
A harag s a félelem beárulta a Halálnak.
"Ipiapacs, egy-kettő-három".
Soha nem távoztunk el mellőle.
S most játszom halott lányommal.
Miért nem találtam ki a szeméből?
De a jövő mindig megcsal, ravaszul.
Nem hallottam a három ütést: rám mosolygott
és mellettem már az űrje volt.
A játéknak folytatódnia kell.
"Ipiapacs, egy-kettő-három".
Most már nem érdekel, hogy a Halál engem lát:
megfordulok, hogy ránevessek azokra, akik utánam jönnek.
Most, hogy elértem a fal közelébe,
nem tudok semmit arról, ami mögöttem lehet.
Csak azt tudom, hogy elmegyek halottaimmal.
RUHÁT HAJTOGATVA
Nem nagyon tudom, hogyan jut el a lét
a szóig. Talán egy közkút lenne,
ahová a legények vízért mennek?
Épp most hajtogattam a ruhádat:
régi, megkopott, kényelmes;
otthoni viseletre. S minden ráncban
ott vagy te. Látom szemedet
a nyílásokban, látom a hátvarrást,
az ujjakat – színük akár a hajad –,
a gombot, melyet szívesen kigombolok,
s a felhajtást, ahol ujjaid az én kezem lesznek
- kivörösödött, megkopott kéz, mint egy aranypénz.
Értjük-e egymást így is,
mint egy ruhauszályt, melyet az idő az igazság
kútjaiba vezet? Melyik pillanatban
csapott be minket a foszlány?
Ereszd le a vödröt a mélybe és hallgasd,
ahogy megtelik, és nehéz lesz
a kéznek a víz titkos súlya.
Még egyet hajtok a ruhán
dolgaid üres fiókja számára,
mintha a kút csigája
soha nem venné ki az erőt az ujjaimból.
Déri Balázs fordításai
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|