stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



   
Székács Judit
Wallenberg utca 4 
(1956-ban őmiatta nem disszidáltunk)

Hol kezdődik egy ember története? 
Meddig kell visszamenni az időben ahhoz, hogy a vonalak világosabban látszódjanak? Hetedíziglen? Vagy elég, ha becsukod a szemed, várod, hogy milyen kép bukkan fel, és Mary Poppins módjára belépsz a képbe: hogy megelevenedjen – hogy megelevenedj?

Az első szilárd kép, ami megjelenik: a Főnix-ház, ez a polgári jólétet hirdetni hivatott, ormótlan újlipótvárosi kocka-álom. Annak is a főnixmadarakkal nem díszített oldala: a Wallenberg utca 4.
A madarakkal kapcsolatban később – amikor már lettek ilyen fennkölt gondolataim – sokszor eszembe jutott, hogy ezek az igen frusztráltnak kinéző és repülésre egyértelműen képtelen szárnyasok talán azt szimbolizáljak, hogy vannak olyan pusztító tüzek, melyekből még a Főnix sem tud újra szárnyra kapni, legfeljebb kővé dermedve tanúskodik egy olyan letűnt világról, ahol az ilyenfajta metamorfózisok még lehetségesek voltak.

Ez a ház lesz hát az én családmesém színtere.

A történet valahol ott kezdődik, ahol (Popper) Péter a Holdidőben abbahagyta: nevezetesen ott, ahol apám, Csini és Misi (a rabbi nagybácsi) a felszabadulás alkalmából kimásznak a szénkupac alól, ahol az utolsó napokat töltötték, és a többiek, különösen anyám (a világszép Zsizsike) megbotránkozott rémületére egymásnak esnek...
 Kétségtelenül a megelőző évek józan észt széthasító élményeitől mozdítva, de egyszersmind azt is bizonyítva, hogy mindennek dacara maradt bennük élet.
 Én még nem vagyok a színen, (még jó egy évig eltart, amíg egyáltalán megjelenek), de a történet feltartóztathatatlanul indul felém, és részemmé válik akkor is, ha csak elképzelem.
 Apám tehát (úgy gondolom), végre megmosakodhatott, talán tiszta inget is vett fel, leborotválta rőt szakállát, amitől a bujkálás alatt többször nyilasnak néztek (ez is bekerült persze a családi legendáriumba, mint megjegyzendő túlélési trükk...), és három alapvető dolgot határozott el.

Előszöris azt, hogy nem áll többet szóba a Jóistennel, aki hagyta, hogy szüleit és családja nagy részét deportálják és elpusztítsák. Nem is volt hajlandó semmiféle zsidó dologban részt venni egészen a hatvanas évek végéig. Indulatai erejére csak konok lázadásából következtethettünk volna (ha ilyesmi eszünkbe jut).
 Másodszor, hogy belép a Kommunista Pártba, beleveti magát a politikai életbe, és öntudatos orvoshoz méltóan megy a falvakba agitálni, ily módon is részt vállalva az új ember formálásából. 
 Végül, de nem utolsó sorban azt is eldöntötte, hogy tanul a történelemből. Ezért szisztematikusan olvasni kezdte az összes Szovjetunióból származó könyvet, amihez hozzáfért.
Persze a dologhoz az is hozzá tartozott, hogy már az ostrom alatt megtanult kicsit oroszul, nehogy felkészületlenül érjék a Vörös Hadsereg csapatai, ha majd megkérdezik tőle: "Spitzer doktor, van-e magánál véletlenül egy kis aszpirin?" 
Ahány nyelv, annyi élet – mondogatta. Az ember sohasem kerülhet olyan helyzetbe, hogy ne értse meg a másikat, vagy ne tudja magát kifejezni!
(Csoda hát, hogy mindenféle nyelveket beszélő pszichoanalitikus lett belőlem?)
Olvasmányaiból arra a következtetésre jutott, hogy ezekből a dokumentumokból nemcsak visszafelé rakhatók össze az események. Ha van esze és némi kombinációs készsége az embernek, előre megmondhatja merrefelé fognak kanyarodni a dolgok, és mit hoz a jövő.
Már a fordulat évében világosan látta, hogy Magyarországon is be fogják tiltani az orvosi magánpraxist, és hogy hamarosan megkezdik a többszörös társbérletesítést. Így hát 1950-ben – hogy túljárjon a kormányzat eszén – önként felajánlotta a Wallenberg utca 4. második emelet 3. szám alatti határozottan kényelmes lakásunk felét a Fővárosi Tanácsnak. A hazafias cselekedet némi hitetlenkedés ellenére elfogadtatott, és gyors sikert hozott. Megjelentek a kőművesek. A hajdani négy szoba hallból szélsebesen két szobást kanyarítottak – és a szomszédba boldogan beköltözött egy háromtagú család.
Hogy anyám és rabbi-feleség nagyanyám mindehhez milyen képet vágtak, arról nem szól a fáma, de nem hiszem, hogy el lettek volna a dologtól ragadtatva.
Apámmal már akkor is nehéz lehetett vitatkozni. Híresen okos embernek tartották. Ha netán logikus érvei nem győzték volna meg az elkápráztatott hallgatót, végső tromfként mindig elő tudott húzni egy éppen oda vágó alapviccet a zsidó bölcsesség kollekcióból. Mire a vitapartner a nevetésből magához tért, apám már behozhatatlan fölényre tett szert. ("Viccet csak apropóra szabad mesélni, mert másképp nem hat!" – intett újra és újra, hogy ha majd én is viccmesélő korba jutok, értően tudjam forgatni a fegyverem.)

A történelmi tanulmányok megbízhatóak voltak ugyan, de az események mégsem követték mindenben szolgai módon a Nagy Példaképet: maradt a privát praxis és maradt a két szoba hall.
Mivel papa jó orvos hírében állt – és az agitációs propagandamunka következtében a Pest környéki falvak is megismerhették diagnosztikai és gyógyító képességeit – magánrendelése óriási virágzásnak indult. A két szoba egyikéből rendelő lett, a hallból meg a váró. A lakást egy héten háromszor ellepték a gyógyulást keresők – nekünk, pedig se pissz, se mukk!
Én a kiskonyhában, anyám a fürdőszobában ütött tanyát nem csekély üzemzavart okozván ezzel a családnak létfenntartási funkciói gyakorlásában.

Így hát a lakás három részre szakadt. 
Az egyes részekben nemcsak különböző tevékenységek folytak (anyám a fürdőkádba fészkelve magát készült egyetemi vizsgáira, én a villanytűzhelyen üldögélve tanultam a leckét), de határozott ideológiai eltérések is voltak tapasztalhatók. Apámnak egyre inkább elege lett a család nőiből, beköltözött a rendelőbe, és bezárta az ajtót. Anyámnak természetesen első pillanattól fogva volt hozzá egy titkos kulcsa, és rendszeresen tartott ellenőrző viziteket apám távollétében. Végülis nem árt, ha az ember tudja, mi zajlik a saját fedele alatt...
A hajmeresztő felfedezést nagymama tette. Az egyik fiókban nagyobb mennyiségű füstölt kolbász lapult. Disznókolbász egy addig kóser háztartásban! Tréfli!!! 
Hát ennek már semmi sem szent? – kiáltotta nagyanyám – és ettől kezdve hetente többször osontunk be a titkok rendelőjébe, hogy újabb izgató bűnjelekre vadásszunk a papa lezárt birodalmában. 

Bűnjelek pedig számosan akadtak, hogy úgy mondjam, “a földön hevertek", csak le kellett hajolni értük.

Minek kerülgessük a dolgot, inkább bele a közepébe: apám nagyon sármos férfi volt akkoriban. Mondhatni virágjában! Egy kék szemű, szőke hajú izmos (bár kissé görbülő lábú) zsidó főorvos, aki ráadásul tudja, hogy kell a nőkkel bánni, gondolom, hogy a mai Budapesten is kapós legény. Hát még a háború utáni masszív férfihiányban! (Vagy lehet, hogy ennek mégsincs semmi köze a dologhoz?)
Egyik “kedves beteg" jött a másik után, a nagymama lelkiismeretesen hallgatózott, és szedegette a hajtűket.
A levegő hol felforrósodott, hol teljesen lefagyott. 
Mi, a nők három generációja, a pszichológiai hadviselést választottuk. Ki-ki a maga módján próbálta a felbukkanó nőket kikészíteni. Anyám és énköztem bámulatos összhang alakult ki ebben az időben: mindenkit, aki apám közelében előfordult, méregben pácolt szarkasztikus megjegyzésekkel szedtünk szét apró darabokra. Szemünk sarkából figyeltük a hatást: ha a papa velünk derült a hölgy furcsaságain, akkor már be is fellegzett az illetőnek. Persze igazan egyiket sem ismertük, így csak igen felületes jegyek alapján tudtunk dolgozni.  
Pislák például állandó szempillarebbentése miatt kapta ezt a nevet. Anyám különös módon ki nem állhatta.
Annyira, hogy végülis 1956-ban őmiatta nem disszidáltunk.
Már meg volt szervezve, hányra jöjjön értünk a teherautó.
Ki van még rajta? – kérdezte anyám. Hát... kezdte sorolni monoton hangon apám... mikor egy olyan névhez ért, amit addig soha sem hallottam, anyám felsikoltott: Micsoda?! A Pislák is??? Akkor én nem megyek!!!
Így hat maradtunk.

Itt most, úgy érzem, meg kell állítanom az események folyását, és 
Kitérőt kell tennem a kivándorlás lehetőségeinek és lehetetlenségeinek mérlegelése irányába.
Ameddig csak vissza tudok emlékezni, mindig keringtek a családban lenyűgözően izgalmas történetek barátokról és rokonokról, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy elmenjenek és keressenek maguknak egy másik országot, ahol a létüket és identitásukat fenyegető események emlékei, a hozzájuk kapcsolódó félelem, szégyen és megaláztatás képei elhalványodhatnak. Egy olyan országot, ahol végre megadatik nekik a létezés folyamatosságának élménye, ahol elég biztonságos a talaj ahhoz, hogy gyerekeket szüljenek és neveljenek fel.
 Lehetőleg "semleges“ országokba mentek, mint például Svájc és Svédország, vagy "messzi tájakra“ (Jimi nagybátyám, akinek 1939 előtt sikerült elhagynia az országot, szerencsésnek mondhatta magát, mert még felfért egy hajóra, mely Sanghajig vitte...)
 Egészen addig, amíg a nyugaton élő rokonok nem vetették ránk a gyanú és büntethetőség árnyékát, rendszeresen érkeztek a "színes riportok“ egy kitágult világról, sohasem látott tájakról, idegen szokásokról és lehetőségekről, melyek kapcsán fel-felszakadt a megkönnyebbüléssel és irigységgel terhes családi sóhaj: “na ja, nekik sikerült !...“ 
(Akkoriban gyakran hangzott el a találós kérdés: "hogy beszél egy okos zsidó egy hülye zsidóval? – Interurbán telefonon Amerikából!" – volt rá a csavaros válasz.)
 Apám elmondása szerint a harmincas évek vége felé a fiatalabbak közül többen is elmentek különféle követségekre, hogy beutazó vízumot próbáljanak szerezni, de mind csalódottan és elbátortalanodva tértek haza.
Ilyenkor a családi tanács összeült nagyanyám ovális ebédlőasztala körül megvitatni a kapott információkat, a dolgok elképzelhető kimenetelét és szenvedélyes veszekedések törtek ki azzal kapcsolatban, hogy mi a teendő: menni vagy maradni?
 Végül aztán mindig abban maradtak, hogy nem megfelelőek a feltételek.

Közben túl késő lett: a befogadó országok korlátozták a beutazást, meghívólevelek és jótállások kellettek – aztán meg kifordult sarkaiból a világ.

Így hát a szüleim maradtak.

Maradtak 1939-ben, maradtak 1948-ban, amikor a Vasfüggöny leereszkedett az ország köré, és maradtak 56-ban is (ahogy már említettem), s ezenközben olyan helyzetekbe sodródtak, ahol hajszálon függött az életük.
 Életben maradtak, de az iszonyat íze és szaga egy életre velük maradt. A veszély anatómiája a túlélési stratégiák elemi tantárgyává lett a gyermekek számára: számunkra, akik a háború után születtünk. 

Tehát maradtunk.

Maradtunk a Wallenberg utcában, a második emelet 3-ban, ahol 1956. október 24-én hajnalban anyám, miután megbizonyosodott arról, hogy valóban lövéseket hallott, a vízcsaphoz rohant, és a folyosó felé nyitott előszoba ablak alatt elkezdte teletölteni az ötliteres dunsztosüvegeket. (Az uborkát már kiettük belőlük, és azok voltak a legnagyobbak.)
Hogy ez volt abban a drámai pillanatban a legnagyobb gondja, senkit nem lepett meg nálunk, mert tudtuk, hogy Zsizsi az ostrom alatt a víztelenségtől szenvedett nagyon. Az éhezést jól bírta, de a szomjazást nem. Az üldözöttség réme a vízvezetékből bújt elő: ha lőnek, megint nagyon nagy baj van, ha nagy baj van, nem lesz víz, és akkor... akkor rohanni kell a csaphoz, és tölteni kell!
A családot életben kell tartani. Az élethez víz kell. 
Az alapvetően fontosnak tartott dolgokra a gyerekeket minél hamarabb megtanítják. Így hát az első anyai leckék között szerepelt az, hogyan lehet hóból vizet olvasztani, hogy a teáskannát sosem szabad teljesen kiüríteni, valamint az a szabály, miszerint a szobában mindig legalább egy pohárnyi ivóvíznek lennie kell.
 

      (részlet egy készülő műből)
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret