stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



   
Sebastia Serrano (1945-) a Barcelonai Egyetem általános nyelvészeti tanszékének professzora. Számos tanulmányt és esszét publikált nyelvészetről, szemiotikáról, tudománytörténetről és kommunikációelméletről. L'instint de la seducció ('A csábítás ösztöne') című, nagy sikerű, könyvnyi (háromrészes) esszéje először 2004-ben jelent meg a badalonai ARA LLIBRES kiadónál. Az alábbi részlet a könyv első fejezetéből származik, a kihagyásokat [...] jelöli
.
 

Az élet útja: a kommunikációtól a csábításig
 

Hosszú története során a természet bizonyosan semmibe nem fektetett annyit, mint a kommunikációba. A kommunikációs képességek "árjegyzésének" folyamata kezdettől fogva döntő módon kapcsolódik egy sajátos tényhez, amelynek az egész élet hosszú menetét az egyik nagy útelágazáshoz kellett vezetnie, s amelyet a kommunikáció igazi Big Bang-jének kell tekintenünk: ez a nemiség robbanása. A nemek szerinti megkülönböztetés felbukkanásától kezdve tömérdek, egyre elterjedtebb, sokfélébb és összetettebb jel népesítette be a Földet. Az információ kincstárának azon mikroszkopikus burkaiból, amelyek az élet első alakjai voltak bolygónkon, eljutottunk addig, hogy egy, az idő útjain tett megragadó utazás folyamatossága révén ma egy valóságos bolygó-agyban élünk, lakunk – ennek a fejlődésnek a kulcsait csak most kezdjük sejteni. 
 Az ivaros szaporodás stratégiája által a természet összeköthette az utódokban való fönnmaradás lehetőségét a kapcsolatteremtés szükségszerűségével. Azok a lények, amelyek jobban teremtettek kapcsolatot, több utódot hagytak, s így a kommunikációs verseny a természetes kiválasztódás csodálatos mechanizmusává lett. Ebben a sorban mi vagyunk egy hosszú sorozat jó és hatékony kommunikáció utolsó leszármazottja. Illatok, színek, formák, hangok, mozgások és érintések töltötték be csakhamar az információs teret az élet folyamatossága által. A kapcsolatteremtés sikeres stratégiái párválasztási rituálékká váltak, amelyek tompítják és elhomályosítják a növekvő entrópia elvét. Ezért ki kell jelentenünk, hogy az interakció mint megragadó kommunikációs stratégia története mögött ott van egy egész hosszú sor ritualizált stratégia, amelyek az utat jelezték a biológia hosszú menete révén a kultúráig: a megközelítés, a párosodás, a megtisztulás, a tanulás, a történetmondás, a költészet rituáléi, liturgikus, színházi, algoritmikus rituálék... 
 Így történt, hogy mi, emberi lények összetett kommunikációs rendszereket fejlesztettünk ki, mígnem – ahogy mondtam – a Földet egy bolygó-aggyá tettük, hálózatokból álló térré, ahol mindegyikünk egy-egy neuron. Fajunk evolúciós fejlődése, kultúránk történeti fejlődése és mindegyikünk személyes fejlődése révén kialakítottunk egy egész kódrendszert, amely körül életünk forog. Olyan kódokat, amelyek hozzásegítenek ahhoz, hogy megközelíthessünk másokat, ugyanakkor megtarthassuk függetlenségünket, tehát társadalmi lényekké tesznek anélkül, hogy elvesztenénk egyediségünket.
 Mindazon jelek közül, melyek betöltik bolygónk kommunikációs terét, csak a verbális jelek tartoznak sajátlagosan fajunkhoz. A beszédképesség emberi és csak emberi, s a verbális nyelv csodálatos rendszer, amely hozzásegít, hogy nagy mennyiségű információt igen könnyen cseréljünk ki és értelmezzünk, hogy téren és időn át csodálatos módon utazzunk, elrejtsük, ellenőrizzük és kiforgassuk az információt, álarcba öltöztessük s így becsapjunk, manipuláljuk, s így manipuláljunk, lehetséges, valós és fikciós világokat alkothassunk. Sőt, ahogy most tesszük és tenni is fogjuk az e könyvben elmesélt történet során, hozzásegít, hogy reflektáljunk magára a nyelvre és általában a kommunikációra. Ebben a kódban, a verbális nyelvben van benne a titkok titka, a nagy univerzumok Big Bang-je, melyek átalakították az emberek életmódját: univerzumok, mint a mítoszok és vallások, a művészeti eljárások, az irodalom és a zene, a tudomány és minden új technológia. 
 Nos, a nyelv fölbukkanása nem jelentette – egyáltalán nem jelentette – a többi kommunikációs forma tompulását vagy elhalását: nemcsak hogy ellenálltak, hanem még meg is erősödtek mint az idő múltával sikeresnek mutatkozó kommunikációs stratégiák. Így aztán a nem nyelvi jelek olyan eszményi alappá váltak, amely szinte mindig kíséri a nyelvi elemek jelenlétét. Ezért van az, hogy a szemöldök enyhe fölemelése, egy apró fejbólintás, a hanglejtés módosulása, egy különösen mély vagy gyors lélegzetvétel, egy parányi arcrezdülés, egy félénk testi érintkezés egy másik személlyel, egy finom ajakmozdulat, egy enyhe pír arcon, egy csók, egy mosoly vagy egy sóhaj adja azt a többletinformációt, amely a kommunikációs aktus sikerességéhez szükséges.
 A kommunikáció verbális és nem verbális összetevői egymás között osztoznak a szerepeken, úgyhogy – alapvetően – a verbális összetevő továbbítja az információt a világról, a külső valóságról, míg a nem verbális jelekben foglalt információ inkább a lelkiállapotunkat, a másokkal kapcsolatos cselekvényeinket, személyiségünk jellemző vonásait tükrözi, továbbá a másokkal való interakciónk szabályozó mechanizmusait. Olyan fontos ez a szerep, hogy a bölcs természet a nem verbális információt igen gyakran a tudatunk küszöbe alatt mozgatja. Való igaz, hogy nem sokkal ezelőtt a kommunikációnak ezt az oldalát még nemigen méltatták figyelemre a tudósok, úgyhogy szinte a kommunikáció rejtett arca volt. Jócskán a XX. század előrehaladtával "vették elő", és csak a század vége felé kezdték igazán komolyan vizsgálni.
[...] 
 Tudatában vagyunk annak, hogy amikor a nem verbális kommunikációs térről beszélünk, utalnunk kell ennek összetettségére és arra, hogy milyen különböző elemekből áll: a jelek felfogása nagyon különböző érzékeket érint, s a közvetítés csatornái nagyon különböző természetűek, sőt, az ezek használata során aktivált agyterületek nagyon különböző funkcióknak felelnek meg. Talán nem is tudnánk pontosan megmondani, hogy egy íz, egy pillantás, egy testi kapcsolat és egy sóhaj között különbség van-e, vagy szakadék. Mindent egybevéve, zárjuk ezt a pontot egy súlyos kijelentéssel: az új audiovizuális technológiák döntő mértékben járultak hozzá ahhoz, hogy a testek és a nem verbális világ elsőrendű információs tárgyak legyenek, egészen addig, hogy előbukkanásuk a modernitás új diszkurzusainak legfontosabb szociológiai ténye lett. 
 Ugyanakkor a nyelvről, kommunikációról, művészetről, irodalomról, zenéről és a kultúráról szóló tanulmányoknak a közelmúltig általában történeti jellegük volt, vagy esetleg strukturalista, olyan elméleti keretek között, amelyeknek figyelmen kívül kellett hagyniuk az említettek geneziséről és a létezésük értelméről szóló, nagy kérdéseket. Meg kell azonban mondani, hogy a modellek jó első közelítést engedtek meg, és alapul szolgáltak ahhoz, amit az ún. természettudományoktól függetlenedett társadalom- vagy kultúratudományokon értünk. S lám, a XX. század végén fölfedezték az elme szerepét a kognitív tudomány szcenárióiban, fölfedezték az agy főszerepét az idegtudomány univerzumában, a genetika összes játékának látványos kibontakozását, és az evolúcióról szóló diszkurzus újrafölvételét a fejlődéspszichológia alakjában, s így megalapozhattuk az elme olyan termékeinek és sajátságainak vizsgálatát, mint a nyelv, az emlékezés, az udvarlás, a történetmondás művészete, a zene, a humorérzék vagy az alkotóképesség. Hajlunk arra, hogy az ezekkel a témákkal kapcsolatos kérdéseinket kognitív, idegműködési vagy evoluciós szemszögből vessük föl. 
 Egy alkalommal azt mondtam tanítványaimnak, – talán hogy egy kissé meglepetést keltsek bennük abban az édes pillanatban, amikor a kommunikációs interakció rituáléinak alapjait fejtettem ki –, hogy amikor este elhatározzák, hogy elmennek hazulról, például hogy barátaikkal és barátnőikkel találkozzanak, ami őket mozgatja, ami valójában ösztönzi, a dolgok legmélyén nem más, mint hogy a fiúk anyát, a lányok, nyilvánvalóan, egy jó apát keressenek a gyermekeiknek. A mélyben a találkozás vagy az újratalálkozás valósága az, amit leírtunk, s a fiúk-lányok minden játék anya-játékában vesznek részt: a csábításban. Amióta nemiség van – úgy egymilliárd éve –, az ezzel rendelkező lények, hímek és nőstények, minden követ megmozgattak azért, hogy könnyen megtalálják őket. S nem csak az érintkezés kedvéért, hanem, s ez a legfontosabb, hogy őket válassza, őket részesítse előnyben az egyik vagy a másik nemű lény, amely végeredményben azért részesít valakit előnyben, hogy nyerjen a preferenciák kényes játékában. Nem érdemes érintkezni csak úgy, az nem elég, hanem még a preferencia tárgyának is kell lennünk, s ezért megfelelő stratégiákat kell kialakítanunk.
 A szexuális választás folyamata minden választási folyamat anyja, s ezért a nemiséggel bíró lények, legyen az egy lepke, egy egér, vagy egy távközléstan-hallgató, a párválasztás olyan rituáléit követik, amelyek a természet hihetetlen laboratóriumaiban terveződtek. Ha a csábítás végülis minden folyamat anyja, akkor az agyberendezkedésnek – a lepkétől kezdve mihozzánkig – sok köze van a csábítás programjainak tervrajzához és ennek megvalósításához. S ha az ösztönt a szakszó legdarwiniánusabb értelmében vesszük, úgy hiszem, semmi más fogalomra nem alkalmazható olyan jól, mint a csábításra, mint ami megkönnyíti azt, hogy előnyben részesítsenek, hogy kiválasszanak a par excellence kiválasztás aktusában, vagyis a szexuális interakció társának kiválasztásában. Ha a szexuális kiválasztás volt az első, és ha a csábítás ezt könnyíti meg nekünk, a csábítás kellett hogy mozgassa a világot és az evolúció leginkább kreatív ereje volt. Elég természetes arra gondolnunk, hogy amikor egy teremtmény világra jön, már el van látva a csábítás programjával.
 Ezért van az, hogy nem csak a fiaink és leányaink mennek inni, könyvtárba vagy a diszkóba, úgy, hogy tudatuk küszöbe alatt a csábítás ösztöne hajtja őket; a mi szexuálisan, a csábítási folyamatok során kiválasztott értelmünks, amelyet az idomítás évei alakítottak ki, s amelyet bonyolult és finom státusz-játékok és a társadalmi emlékezet motivált – ez utóbbi teszi lehetővé az ismeretek fölhalmozását egyik nemzedékről a másikra –, tehát értelmünk képes lett olyan csodálatos tárgyakat alkotni, mint az egyiptomi építészet, a görög filozófia, a vallások jelképi ereje, a hagyományos gyógyítás bölcsessége, vagy egy olyan elméleti keretet, mint a fejlődésbiológia vagy a kvantummechanika, vagy az informatika megragadó játékait megalapozó matematika. Ezeket a szinte hihetetlen termékeket, melyek ezer nemzedékkel korábban tökéletesen előreláthatatlanok voltak, nem csak nagyméretű agyak szellemi működése eredményeinek kell látnunk, olyanokéinak, amelyek képesek voltak fölhalmozni a szükséges és elégséges információt, hanem amelyek képesek voltak nagy alkalmazkodásra a csábítás tevékenységében, és arra irányultak, arra formálódtak, hogy új eszméket vezessenek be és dolgozzanak ki még akkor is, ha olyan feladatokat hajtottak végre, amelyek nincsenek közvetlen viszonyban a csábítási tevékenységgel. 
 Nem könnyű amellett érvelni, hogy a csábítási ösztön kiteljesedése kapcsolatba hozható olyan egyedülálló képességek kifejlődésével, mint a művészet, az irodalom, a zene, a technológia vagy a természettudomány, s egy csomó kétely elbizonytalaníthatja gondolatmenetünket, amint ezeket a kompetenciákat az evolúció keretében vizsgáljuk. Nyilván nincs miért kételkednünk: őseink valóban rengeteget élesítették felfogóképességüket és találékonyságukat kommunikációs képességeik irányításában, hogy elcsábítsák szexuális társukat, s végsősoron, hogy tovább éljenek maguk után hagyott utódaikban. Arra is kell gondolnunk, hogy azok az előemberek, akik nem tudtak elég jól feltűnni, érdekesnek látszódni, nem jutottak el oda, hogy a preferencia tárgyai legyenek, s így nem lettek a mi őseink; értelmünk legfigyelemreméltóbb aspektusai elődeink szexuális kiválasztási folyamata révén fejlődtek ki. S ebben az értelemben nyugodtan kijelenthetjük, hogy az emberi értelem leghatásosabb s egyben lenyűgöző képességeit élettani funkcióknak láthatjuk, melyek a csábítás ösztöne által mozgatott kommunikációs képességek kibontakozásától kezdve formálódtak, és sokszor nem közvetlenül keresett, igazi hatások, hanem járulékos effektusok. Természetesen meg kell értenünk, hogy a jelenség nagyon összetett: szép arcokon, termékeny testeken és magas termeten kívül sok más dolog van, amint elkezdjük vizsgálni a szexuális preferencák fejlődését, hogy kapcsolatba hozzuk őket olyan produktumokkal, mint a művészet, az irodalom, a film vagy a tudomány. 
 Ha követjük elbeszélésünk, történelmünk fonalát, be kell vallanom, hogy csak kis időt töltünk az evolúció hosszú útjának intellektuálisan megragadó tájékain, zugaiban, különösen az utolsó szakaszéin, amely már fajunkhoz vezet, s még inkább: emberi természetünk jelenlegi állásához. A vonzó férfi- és női test felépítését mindig nagyon sajátos dolognak láttam, mert a testnek nagyon sok köze van a kommunikációhoz és a csábításhoz. Nagyon különös részlet azoknak az emóciós kifinomultságoknak a felbukkanása is, amelyeket szerelemnek nevezünk, s egész agyi alakzatunk is, amely arra ösztönöz, hogy beleszeressünk valakibe. Kétségkívül nagyon érdekelnek az út azon pontjai, amelyek a kreatív tevékenységek kibontakozásával állnak kapcsolatban, vagyis a nyelv vagy a primitív művészet berobbanása, meg kell állnunk s le kell ülnünk egy időre olyan tájakon is, amelyek a különböző értelmi alakzatokat és az alkotóképességgel való kapcsolatukat rajzolják ki előttünk. S mindenütt fogunk találni olyan jeleket, amelyek miatt arra kell gondolnunk, hogy a kommunikációs tevékenységnek olyan széles a spektruma, hogy sok területén, hol így, hol úgy, de már nehéz meglátni legalapvetőbb ösztöneink lenyomatát. [...]     
 

           Fordította Déri Balázs


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret