stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



     
MÁRTON LÁSZLÓ / GYÖRE GABRIELLA / RÁCZ I. PÉTER
Engem az emberi élet egésze érdekel
(litera-nagyvizit)

Az idei Könyvfesztiválra, a születésnapodra jelent meg új regényed, a Minerva búvóhelye – ebben a fordítás témaköre kiemelt jelentőségű. 1997-ben megjelent egy német nyelvű elbeszélésed, Die fliehende Minerva, oder Die letzen Tage des Verbannten... 
 
Megmutatom, ha kíváncsiak vagytok rá.... Ennek a címében, még ki van írva Batsányi János neve, mert a linzi olvasóknak a Batsányi név nem sokat mond első hallásra, magyar olvasó számára viszont olyan közhely volna, ami gimnáziumi tankönyveket idézne fel. Ezért döntöttem úgy, hogy Johann B. néven fogom szerepeltetni a kibővített változat hősét.
 
Milyen kapcsolat van a magyar és a német nyelvű könyv között? 
 
A magyar regény nem fordítás – fura módon, életemben először megesett velem, hogy nem tudtam lefordítani. A 2000 című folyóiratban megjelent egy magyar verzió, amelyet Hámori Ágnes csinált – szabályos fordítás volt, nagyon furcsa szöveg, érződik rajta az erős idegenszerűség. Viszont kíváncsi voltam rá, hogyan tudok egy részben lelki, részben nyelvi szituációt pontosan rekonstruálni, s rájöttem: ahogyan Batsányi kénytelen volt élete utolsó három évtizedében németül beszélni és írni – sőt, miután Kufsteinből kiengedték, attól kezdve Bécsben élt, 1796-tól 1845-ig, majdnem negyven éven át ritkán volt alkalma anyanyelvén szólni – gondoltam, hogy úgy tudok neki nyomába eredni, ha én is németül írom meg ezt a történetet, noha én nem vagyok számkivetett, s nem vagyok oly módon kétnyelvű, mint olyasvalaki, aki már ötven évet töltött száműzetésben. Ki akartam próbálni, hogy az én, mégiscsak anyanyelvhez kötött észjárásom egy idegen nyelvi közegben, nagyobb ellenállással szembekerülve meg tudja-e nagyjából ugyanazt csinálni, mint magyarul. Azóta írtam németül még egy elbeszélést, ami tavaly jelent meg.
 
Az osztrák napkelet ... 
 
Igen. Ez is hasonló kísérlet volt, és nem vallott kudarcot, legalábbis osztrák barátaim szerint.
 
Batsányi kiválasztása miképp történt? Hogyan találtál rá életére mint témára? 
 
Úgy, hogy Linzben végigmentem az Ország-úton, vagyis a Landstrassén, s megláttam az emléktáblát. Amikor beszélgettem Christian Thanhäuserrel arról, hogy lehetne egy közös könyv – eredetileg úgy gondolta, magyarul írom, s lefordíttatja –, akkor olyan történetre volt szükségem, aminek Felső-Ausztriához és Magyarországhoz is van valami köze, s elég kézenfekvő volt Batsányi személye. Pláne, amikor megtudtam, hogy van egy Márton nevű nyelvész, akit szintén gyanúsítottak Napóleon proklamációjának lefordításával, s mint aztán kiderült, ténylegesen ő is volt a fordító. Némi túlzással azt lehet mondani, hogy egy irodalmi, vagy egy majdnem vér szerinti őst is konstruált a maga számára a szerző – noha tudomásom szerint semmi családi kapcsolat nincsen. Egy történet, amelyben osztrák táj, magyar irodalom, magyar történelem, és egy Márton is van... világos volt, hogy ezt meg kell írni.
  Ahogy telt-múlt az idő, arra gondoltam, hogy lefordítani ugyan nem tudom, de mi lenne, ha visszaírnám magyar nyelvre – ami azt is jelentette, hogy egy teljesen más, egy meghittebb kontextusban kell egy nagyobb fokú idegenséget létrehoznom. Míg eredetileg arra törekedtem, hogy minél ismerősebbnek, minél meghittebbnek tüntessek fel valamit, ami idegen, most megfordítva, az volt a célom, hogy minél idegenebbnek tüntessek fel valamit, ami közhelyszerűen ismerős.
 
A visszafordításban csak ez érdekelt? 
 
Ez az egyik. A másik, ami érdekelt, hogy hogyan változik meg az elbeszélői forma. A bölcsesség eltűnése is foglalkoztat, de erről tanulmányt vagy cikket is írhattam volna. De foglalkoztat az is, hogy hogyan lehet történéssé alakítani a nem-történést. Ha valaki internálva van egy városban és nem csinálhat semmit, akkor azzal nem történik semmi, s ez a nem történés mégis egy csomó nagyon fontos történésnek a gyúpontja. Így lett belőle egy kisregény, ami az Alföldben megjelent folytatásokban. A kisregény írása közben jöttem rá, hogy felmerült még egy csomó kérdés, amit akkor fogok tudni tisztázni, ha újra nekirugaszkodom a megírásnak – s harmadszorra aztán létrejött ez a végleges, nagyobbacska regényforma, ami nincs fejezetekre osztva, az epizódok másképpen váltogatják egymást, s az ellentmondásokat egyszerre próbáltam kiélezni s ugyanakkor elrejteni.
 
Milyen típusú kutatómunkát igényelt a regény megírása? Beöthy Ödön szerepeltetése, a korabeli rendőrállam szereplői, vagy az utazó alakja, Hingenau báró képzeletbeli repülése, s a sok apró valóságtöredék alapos utánajárást és a helyszín pontos ismeretét követelte.
 
Jártam ott, de ez tulajdonképpen véletlen. Ha el kell jutni egy helyszínre, akkor egy lelkiismeretes szerző elmegy írás közben vagy írás előtt. Nekem nem kellett elmenni, mert korábban, s közben is jártam ott.
 
Akkor már csak az időbeli távolságot kellett leküzdened...
 
Mondok egy konkrét példát. Van a regényben egy napfogyatkozás. Nekünk a huszadik század legvégén, 1999-ben más elképzeléseink vannak a kozmoszról, mint egy 160 évvel ezelőtti, már szintén természettudományosan gondolkodó embernek. De ezek aprócska elmozdulások csak – el kellett olvasnom mondjuk Humboldt Kozmosz című munkáját, meg még egy pár korabeli természettudományos és csillagászati munkát, aztán ezek egy részét el kellett felejteni. Érdekes volt rájönni, hogy a napfolt meg az emberi szemben levő vakfolt között párhuzam van, vagy párhuzamot láttak az akkoriak, s hogy ez milyen jól cselekményesíthető a regényben. Valamilyen módon egészben kell látni – semmi másra nincsen szükség. Valamilyen módon egy működő regényformában meg kell találni minden mozzanatnak a helyét. Nem arra van szükség, hogy az ember minél többet tudjon, hanem hogy minél több tudásanyagtól meg tudjon szabadulni; csak ahhoz, hogy meg lehessen szabadulni tőle, ahhoz valamilyen módon el kell sajátítani.
  
Éppen az a kérdés, hogyan tudsz olyan keretet teremteni, ahol a szálak strukturált szövedékként foghatóak fel, s ha elvágsz is egyet-egyet, az nem okoz gondot, vagy más a regényszerkezet alapkérdése? 
 
Ez az írói mesterség egyik alapproblémája: meg kell teremteni egy olyan regényformát, amelyben elvághatók, vagy elvarrhatók ezek a szálak. Például azért volt nekem szükség a tájleírásra a történet elején, hogy a térbeli kereteket kijelöljük, s a térbeli keretek kijelölése már eleve prefigurálta a motívumkezelést is. Azáltal, hogy van a történet elején egy tájleírás, a közepén egy másik, a végén egy harmadik, ez meghatározza magát a szerkezetet is, s nem csak a térbeli és az időbeli dimenziókat láttatja. Érdekes, ha a Dunán lefelé érkezünk meg, Nyugatról, ahogyan Jules Verne A dunai hajós című regényének főhőse érkezik, de meg kell indokolni, mert magyar ember ellenkező irányban szokott érkezni. Akkor ki lehet? Egy bajor. Ha bajor, mit keres Linzben? Meg kell magyarázni: futár, Bécsbe megy, dolga van. Ez már sok mindent meghatároz. Ha viszont Nyugat felől egyszer már megérkeztünk Linzbe, és Kelet felől is meg akarunk érkezni, akkor az nyilván egy magyar ember lesz. Ki lehetett az? Hát aki Pozsonyból érkezik. Mit kereshetett Pozsonyban? Először is az alsótáblán volt képviselője valamelyik vármegyének, nyilván inkább ellenzéki, mint konzervatív valaki. Sok minden tehát magától adódik. Elkezdi az ember nézegetni a korabeli Országgyűlési tudósításokat, beszámolókat. Nyilvánvaló, hogy nem egy nagyon híres embernek kell lennie, tehát, mondjuk Kossuth Lajos nem jön számításba – így rábukkanunk Beöthyre. S ha már Beöthy, akkor erről eszünkbe jut Boethius, s akkor legyen ez a Beöthy Boethiusnak egy kései megtestesülése... s így tovább.
  Ha valaki veszi a fáradságot, s összeolvassa az Alföld-beli változatot a végleges regénnyel, akkor látja, hogy Beöthy egészen másképp jelenik meg a két különböző szövegben, egyszerűen azért, mert az Alföld-beli változat még kiérleletlenebb volt, s ott átvettem a Csengery Antalnak a Státusférfiak és szónokok című könyvében olvasható jellemzését – ezt a bűnömet most bevallom: az ember időnként lop vagy merít össze-vissza mindenfélét. Az a maga helyén nagyon jó, Csengery nagyszerűen jellemzi Beöthyt – viszont ez a jellemzés teljesen szétvetette a regénystruktúrát azon a helyen, nagyon nem volt jó. Kénytelen voltam rettenetes fáradozással magam kitalálni valamit.
 Azt szeretném mindezzel érzékeltetni, hogy a szerző – akitől már egy kicsit eltávolodtam – kifejezetten strukturális problémákat igyekezett felvetni, s a strukturális problémák felvetése hozta magával a különféle motívumokat, melyek aztán összekapcsolódtak, s újabb strukturális kérdéseket vetettek fel. Jó esetben így működik egy regény megírás közben. Ez a jó, ha a probléma hozza az újabbakat, majd az újabbak még újabbakat, s ez egy művészi értelemben vett lezárás felé mutat. Talán a Jacob Wunschwitz igaz története volt még egy olyan mű, ahol ez a szisztéma ennyire jól, üzembiztosan érvényesült, mert a Testvériség az ilyen szempontból sokkal bizonytalanabb, kiszámíthatatlanabb volt – bár szerkezetileg bonyolultabb is. Abban sokkal nagyobb volt a belső feszültség, a kiegyensúlyozatlanság. Elképesztő volt a megírás közben számomra is, hogy maga a történet, a sztori mennyire magától értetődő, s ezért minden figyelmemet más dolgokra összpontosíthattam, például, hogy hogyan telepszenek rá a tulajdonképpeni főhősre a rajta élősködő mellékszereplők, s hogyan indul el külön-külön mindegyiknek a története, s veszi körül Johann B.-t. A folyóirat-változatban Hafner még nem volt besúgó. Azzá kellett válnia, mert így lehetett beírni a regénybe egy csomó tudnivalót Johann B-ről, s ráadásul az olvasó csak menet közben jön rá, hogy ezek egy besúgótól származnak, aki Hafnerrel azonos.
  Egy megírt regény a megírás szemszögéből nézve és egy olvasott regény az olvasás szemszögéből nézve két teljesen különböző mű, szinte nincs is érintkezési pont. Éppen ezért én nem is szoktam olvasni a saját könyveimet – korrektúrában persze igen, de nem tudom regényként olvasni.

***Többféle régi Magyarország van, s ez mindig magában foglalja az újat is

A regényben a rendőrállam ábrázolása igen plasztikus, emellett pedig Magyarország politikai karakterét is körvonalazza a regény. Írja a szerző, többféle régi Magyarország van, s ez mindig magában foglalja az újat is. Lehet-e ezeknek a részeknek aktuálpolitikai jelentőséget tulajdonítani?
 
Ebben a könyvben a tényleges, 1848 előtt létezett osztrák-magyar rendőrállamot akartam leírni, nem akartam célozni semmire. Másrészt olyan tájékon élünk, ahol egy bizonyos berendezkedés egy korábbi berendezkedést követ, s nagyon sok mindent átvesz abból, vagy megismétli különböző elemeit. Az a metternichi rendőrállam, amelyben a történet játszódik, elég nyomasztó volt, másrészt bizonyosfajta szelídség és kedélyesség is jellemezte, ami miatt a sztálinista diktatúrához képest paradicsomi állapotok uralkodtak, hiszen a gazdasági fejlődés nem volt korlátozva, s sok mindent megengedtek, az emberek nagy többsége, akiket holmi kótyagos szabadságeszme meg nem zavart, minden különösebb akadály nélkül boldognak érezhette magát. Ugyanakkor azonban nem feledkezhetünk meg arról, hogy egészen parányi, elenyésző kisebbség mégiscsak volt, amelyik valamilyen módon zavartatta magát attól, hogy nem fejtheti ki szabadon gondolatait, hogy megfigyelik, hogy nem utazhat oda, ahova akar, s behatárolják a gondolkodását. Ebben a behatároltságban benne volt egy nagy adag félelem az égszakadás-földindulástól – mely aztán persze be is következett a forradalommal. A behatároltság viszont egyfajta általános elbutulást idéz elő.
 A bölcsesség menekülése nemcsak az ipari forradalommal és a fényképezés megtestesítette látásmód-változással függ össze, hanem ezzel az elbutulással is, csak akkor még azt lehetett hinni, hogy a liberalizmus győzelme vagy a sajtószabadság ezt meg fogja szüntetni. Egy későbbi korszak keserű tapasztalata volt, hogy nem. Ellenkezőleg, az átlagember még átlagosabbá válik, még tucatszerűbbé, s a modern tömegtársadalom kialakulását nem tartóztatja fel semmi. Más kérdés, hogy egy demokratikusan berendezett modern tömegtársadalom jobb, mint egy kommunista vagy náci típusú diktatúra, de vannak folyamatok, amelyek mindenhol megfigyelhetők.
  Egy olyan pillanatot igyekeztem megragadni Minerva elrejtőzésével, amikor a tömegtársadalom még nem teljesen tömeges. Amikor az ipari forradalom már látszik ugyan, de azért még eléggé kezdetleges formákat ölt, s egy kezdetleges formában sokkal több mindent fel lehet ismerni egy későbbi nézőpontból, mint a már kifinomultabb formákat tekintve.
 
Számos természettudományos, tudományos kitérővel gazdagítod a kötetet – ezek mennyire szerves részei az élettörténeteknek, az ábrázolásnak?
 
Engem az emberi élet egésze érdekel, s nem lehet ebből kizárni azt sem, ami az embereket egy adott korszakban foglalkoztatja. Így a tudománytól sem lehet eltekinteni. Engem a tudomány nem önmagában érdekel, a történelem sem önmagában érdekel, hanem a mindennapi életet alakító hatásában. A mindennapi és a nem mindennapi életet alakító hatásában. Ha az ember a természettudomány valamelyik ágát a maga történetiségében nézi – ahogyan Foucault például –, hogy hogyan látták a tudósok meg a nem tudós érdeklődők száz, százötven, kétszáz, háromszáz évvel ezelőtt ezt a problémát, akkor elképesztő sokat megtudunk az élet egészéről is, ahogyan például erre a napfogyatkozás vagy a Nap kihűléséről szóló spekuláció is utal. A nap kihűlése nem csak tudományos probléma, hanem az egész társadalmat átható szorongás is, ami nyilvánvalóan a vallás és egyéb hiedelmek alól emancipálódó, polgáriasuló embernek a rejtett bűntudata is. Ugyanis ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy mégiscsak van Isten s mégiscsak meg fog minket büntetni, de ezt nem tudják így megfogalmazni, mert nincsenek rá szavaik.
  Hogyha valaki Az ember tragédiájának eszkimó-jelenetét elolvassa – a Nap kihűléséről való spekuláció a magyar irodalomban ezzel a szöveggel kezdhet párbeszédet – akkor világosan látja, hogy ez nem természettudományos, hanem legalább annyira társadalmi és lélektani probléma is – én szeretem a dolgokat így, összességükben látni, s ezután megírandó regényeimben is így megjeleníteni, akár történetiek lesznek ezek, akár nem.
 
Választás kérdése, melyik szerző hogyan próbálja megközelíteni az élet egészét, melyik összetevője felől érzékelteti a többit, melyikből vesz többet a másik érzékeltetésére. Nálad jelentősége van annak, hogy és ahogy a tudományt, a természettudományt, az ismeretanyag apró, pontos tényeit kezeled. Te mivel indokolnád ezt a választásodat?
 
Nyilvánvalóan a perspektíváról, a látószögről van itt szó. Szeretek egy tárgyat egészen közelről szemlélni, de akkor válik egy ilyen közelkép érdekessé, ha hirtelen hátra tudok lépni, s mondjuk egy jóval távolabbi pontról is meg tudom szemlélni, s azt is látom, hogy tárgyak és emberek együttesében hogyan fest. Nem akarom csak közelről vagy csak távolról nézni a dolgokat, hanem mozgástér kell, hogy a közeli és a távoli képet váltogatni tudjam.
 Valamikor nagyon régen, amikor színikritikákat írtam – tizenkét évvel ezelőtt hagytam abba – akkor, ha csak tehettem, minden előadást kétszer néztem meg, amiről írtam. Egyszer beültem az utolsó sorba, egyszer pedig az első sorba. Úgy írtam meg a kritikát, mintha egyszerre látnám távolról és közelről az előadást. Sohasem ismertem be, hogy kétszer néztem meg ugyanazt – ami persze, tudjuk, nem volt ugyanaz –, s a trükk bevált – mindig elhitték, hogy egyszerre alkalmazok két különböző nézőpontot. A regényekben is valami ilyesmi van. Ha az elbeszélői nézőpontot fixálnám, sokkal kevesebb lehetőség volna, mintha ez változó, mozgó. Nem szívesen mondanék le a pszichogrammról, egy-egy szereplő immanens problematikájának feltárásáról, közben viszont nem bírom megállni, hogy ne nézzek jobbra-balra, előre hátra, s lássam, hogy még ezen kívül mi minden van. Ezt egyébként a 16-17. századi festészet nagy tablóképeiről tanultam el. A lényeges történés az nem mindig az előtérben van, néha a háttérben.
 A Minerva búvóhelye esetében az első változatban a felemelkedés például még nem volt olyan fontos. Megyünk a Dunán, nézünk jobbra, nézünk balra, s ha így csurognánk le egészen Linzig, akkor az nagyon unalmas volna, mert ez egy egészen hosszú szakasz. Úgy lehet rövidíteni, ha az ember kihagy dolgokat – Jules Verne ezt csinálja A dunai hajósban, épp ezért olvastam újra. Bizonyos helyekről sokat tudott, valószínűleg el is jutott talán Ulmig, tovább biztos nem, s pont Passau és Bécs között semmi mondanivalója nincsen. A hős beszáll Passauban és egy bekezdéssel lejjebb kiszáll Bécsben. Ezt is lehet. Nagyon jó. De ha már Verne megcsinálta, miért csináljam meg én, ha azt is lehet, hogy beszállunk a léghajóba, áttekintjük az egész tájat, s mikor visszaereszkedünk, akkor már Linzben vagyunk, s akkor nyolcvan kilométert úgy ugrottunk át, hogy nem is ugrottuk át teljesen. De közben megint bent vagyunk a városban, s egy olyan embernek a nézőpontjából láthatjuk a házakat, aki nem mehet ki onnét, mert internálva van és feltartóztatják a városkapunál. Viszont az is látszik, hogy aki a léghajóban ül, az sem szabadabb semmivel, hiszen a léghajó-egyesületeket a hatóság ugyanolyan szigorúan ellenőrzi, mint az internáltat. Ez a közel-távol, a nagy összefüggések – egy dologra koncentrálás dilemmájának a feloldása.

***Kiválasztottak és elvegyülők

Kisregényed, az Árnyas főutca, valamilyen módon a Kiválasztottak és elvegyülőkkel áll kapcsolatban, nem csak tematikus, de nyelvhasználati továbbgondoltsága miatt is. Az Árnyas főutca esetében valamiféle etikai dimenziót látok pluszként a többi regényedhez képest, a zsidó témához való hozzászólásod – ha lehet ezt témának nevezni. 
 
Minthogy a közbeszédben azóta is sokan vannak, akik ezt témaként kezelik, nem lehet ettől eltekinteni. Ugyanakkor az ún. zsidó téma nem egy jól körülhatárolható kisebbségről szól, hanem a magyar történelem, a magyar kultúra és a magyar nemzetfelfogás egészéről, s magam is csak így tudom elképzelni s csak így tudom látni. A Kiválasztottak és elvegyülők publicisztikus módon szólt hozzá egy adott történelmi pillanatban, s próbált meg valamifajta közös nevező megteremtéséhez hozzájárulni, ez a szólam akkoriban – részben a felgyorsult események miatt is – elsikkadt. Nyilvános párbeszédre nem került sor arról, hogy befejezhető-e a zsidó asszimiláció, vagy hogy végeredményben sikeres volt-e vagy sikertelen – mert ezek a végső kérdései a Kiválasztottak és elvegyülőknek. Ugyanakkor azonban sok mindenki számára fontos megerősítés volt, s ennyiben mindenképpen érdemes volt megírni - de ez magánbeszélgetésekből derült ki.
Tíz évvel később az Árnyas főutca már más helyzetben, egy megváltozott személy által próbálta regényformába önteni az ott felvetett kérdéseket. Csak hát amikor konkrét sorsokat nézünk, azt látjuk, hogy egy adott közegben egy vagy két adott személy – most a két női szereplőről van szó – hogyan viselkedik, akkor itt poétikai problémák vannak: mit tud az elbeszélő vagy mit nem tud, vagy meg lehet-e változtatni az adott történelmi feltételeket az elbeszélés kedvéért, s mit, meddig, milyen áron lehet elmozdítani. Hogyan lehet a történetsor látszatát kelteni úgy, hogy összepréseljük az időt – hiszen egy napba préselünk össze tíz évet, író és olvasó együtt –. Egyik barátom úgy fogalmazott, hogy ez az a könyvem, aminek igazi drámai tétje van, s feltételezte, hogy ez is véletlenül jött létre – valószínűleg ez igaz.
 Engem amúgy a zsidó téma önmagában véve megint csak nem érdekel, ugyanúgy nem érdekel, ahogy a történelem sem, meg a természettudományok sem. Viszont a magyar nemzettudat alakulása, a szűkebb meg tágabb tájnak múltja és jelene igenis érdekel, s abban mondjuk a begyökerezettség és gyökértelenség dilemma, az asszimiláció és tősgyökeresség, vagy az átélhető és át nem élhető közös beszédmód, például amikor az őseinkről beszélünk, akkor ez mit jelent. Mit jelent, amikor mondjuk Kölcsey mondja a Himnuszban, hogy "Őseinket felhozád Kárpát szent bércére", egy olyan családnak a sarja, aki abban a tudatban élt, hogy az ősei tényleg ott voltak a honfoglaló magyarok között, s mit jelent mondjuk Radnóti Miklósnál a hasonló többes első személy, ez élénken foglalkoztat - személyes okokból is, persze.

Neked magadnak a hagyományban való benne állás miért ennyire fontos – mert láthatóan az, akár csak erre a tanulmányra gondolva?
 
Kérdés, hogy az íróról vagy a személyről van-e szó, mert a kettő nem egészen ugyanaz. Mindkét szempontból fontos. Ha az írói részt nézzük, ennek prózapoétikai okai vannak: azért, mert úgy vettem észre, hogy a magyar kulturális hagyománynak és kicsit tágabb körben nézve a világirodalmi hagyománynak olyan mozgósító ereje van, ami történetesen újításokat eredményez. A hagyomány és az újítás nem állítható egymással szembe, hanem ellenkezőleg, az egyik generálja a másikat, és ha mondjuk jól ismerjük az erdélyi emlékírókat, akkor nem csak egy-egy fordulatot, vagy ízes szintagmát vehetünk át tőlük, hanem egy olyan észjárást, ami távol áll ugyan már a miénktől, de még megközelíthető, még észlelhető, s az a regénystruktúrát befolyásolni tudja. Vagy ha alaposan megnézzük a Kártigám című, máskülönben alapvetően unalmas és érdektelen regényt, akkor úgy tudunk regényt írni, hogy azáltal a magyar próza kezdeteire is visszatekintünk, amelyek a modernitás számára elég sivárak és sekélyesek, de mégis, mint alakító erőket segítségül hívhatom őket írás közben. Itt tehát túlnyomórészt poétikai okai vannak.
  Ha a személyes részét nézzük, akkor vissza kell utalnom a Kiválasztottak és elvegyülőkre meg az Árnyas főutcára. Itt nyilvánvaló, hogy  a gyökértelenségnek a kompenzálásáról van szó, s nagyon szárazon és kíméletlenül fogalmazva, az, ami családtörténeten keresztül nincs meg, az kulturális elsajátításon keresztül pótolható. Részint ezért van szükség a hagyományra, részint pedig azért, hogy ne kizárólag konzervatív, nacionalista és kirekesztő gondolkodásmódok hivalkodhassanak vele, hanem legyen példa arra, hogy másfajta észjárások is tudnak a hagyománnyal pozitív értelemben valamit kezdeni, s az nem ellentétes a nyitottsággal, a liberalizmussal meg a modernizációval. Akkor viszont már kezdünk politikai vizekre evezni. De mondjuk én ettől nem ijedek meg, s nem vagyok evvel egyedül, mert ha jól veszem észre, akkor Kovács András Ferenc a Lázáry René Sándor versekkel nem csak szerepjátékokat próbálgat, hanem valamilyen módon egyszerre próbál meg archaizmus felé mutató hagyományrétegeket mozgósítani, és újítani is. De Kavafisz-átiratai sem mások, s hozhatok még példákat. Annakidején a Kitaposott zsákutca is egy ilyen irányú példatár volt. Nem tagadom, hogy Mészöly Miklós ilyen szempontból nekem egy nagyon fontos bátorítást jelentett,

Az Átkelés az üvegen  határátlépésre utal, már a címében is...
Az Átkelés az üvegen más ügy. Ormótlannak és nehezen olvashatónak tartom, s az erre vonatkozó akkori kifogások bizony jogosultak, de mégiscsak azon tanultam meg a regényírást, akkor jöttem rá, mi az, hogy regényforma, s hogyan kell azzal bánni. Addig igazából az elsajátított technikákra hagyatkoztam, de a műfaj lényegével és a bölcseleti jellegű kérdésekkel – milyen viszonyban van szerző és hős, vagy cselekmény és írói létezésmód – még nem foglalkoztam, hanem e regény megírása közben tapasztaltam meg őket. Ennek nagy volt az ára, mert az 1984 és 1991 közötti időszakot egyfajta szendergésben töltöttem, s minden erőmet arra fordítottam, hogy ezt a felemásan sikerült regényt több változatban megírjam. Holott most elgondolom, hogy miket lehetett volna azokban az években csinálni, miknek lehettem volna tanúja – elmehettem volna az NDK-ba és figyelhettem volna közelről az eseményeket; kezdhettem volna politizálni vagy közéleti tevékenységet űzni, részt vehettem volna az eredeti tőkefelhalmozásban...
 
Sajnálod, hogy ez nem következett be? 
 
Nem, én az írásra tettem fel az életemet. Akkoriban az Átkelés megírására, csak azt tapasztaltam, hogy a dolgok elzúgnak mellettem, s azt már némiképpen sajnálom, hogy ez alatt az idő alatt nem lettem oly mértékben a korszaknak a tanúja, mint ahogy ezeknek a kétség kívül nagyon izgalmas éveknek érdemes lett volna tanúja lenni.
Kész lettem az Átkelés az üvegen-nel, s akkor egy pár évig darabokat írtam, színházi közegben éltem. Az erőim sokkal szóródottabbak voltak, ugyanakkor sokkal inkább kötődtek a külvilághoz – sokkal aktívabb voltam 1990-től 1996-97-ig. Utána megint egy más korszak kezdődött, ami mellesleg szerintem a Minervával lezárult. Még túlságosan közel vagyunk hozzá, hogy erről biztosat és véglegeset mondhassak, de úgy érzem, hogy ez mégiscsak zárókő, s most más kezdődik el.
    
 
 

Bibliográfia
MÁRTON László
Minerva búvóhelye
Jelenkor, 2006

Kiválasztottak és elvegyülők
Magvető, 1989

A nagy-budapesti Rém-üldözés
Magvető, 1984

Menedék 
Magvető, 1985

Lepkék a kalapon 
Magvető, 1987

Kiválasztottak és elvegyülők 
Magvető, 1989

Tudatalatti megálló 
Holnap, 1990

Carmen 
Holnap, 1991

Átkelés az üvegen. Útirajz 
Jelenkor, 1992

A nagyratörő 
Jelenkor, 1994

Nagy-budapesti Rém-üldözés és más történetek
 Jelenkor, 1994.

Jakob Wunschwitz igaz története 
 Jelenkor, 1997

Az áhítatos embergép 
Jelenkor, 1999

Árnyas főutca 
 Jelenkor, 1999

Testvériség I-III.
Jelenkor, 2001-2003

Minerva búvóhelye 
Jelenkor, 2006
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret