stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



   
Farkas Zsolt
Freud-Verneinung
discursus

"Kompenzál" – mondja a köznyelv. És ilyenkor jönnek a nagyon absztrakt dolgok nagyon konkrét okai. Vagy fordítva. Metaleptikus bölcsesség. Ismeretelméletileg furcsa jelenség ez a hétköznapi pszichológia. Igazságai rendszerint nehezen ellenőrizhetők, ellenpéldák, cáfolatok, sőt közmondásos ellenbölcsességek rendszerint könnyedén felhozhatók. Nem beszélve arról, hogy a magaskulturális diskurzusok egyenesen kötelességüknek érzik e vulgáris metalepszisek megcáfolását és megvetését. Ám a vulgáris gondolkodásmódban az a cseles, hogy azt – definíció szerint – mindenki ismeri. És különféle módokon, de – működteti. A közönséges, a közhelyes: a sikeres tematizáció. Mindegy, hogy igaz-e vagy sem, szó van róla: halhatatlan mém. Mint a "vérbeli" médiasztárok: nem a tetszési, hanem az ismertségi indexre hajtanak. A közönséges igazság tehát korántsem csak ismeretelméleti kérdés, hanem retorikai  is.
Végső soron és első sorban efféle láncokat vizsgál a freudi pszichoanalízis. És persze: a láncok ("asszociációk", "szimbolika" stb.) jónéhány elágazása oly absztrakt, másfelől oly durván konkrét, és oly sok ellenőrizhetetlen hipotézis kapcsolja őket össze, hogy a (természet)tudományos értelemben vett igazolhatóság illetve cáfolhatóság követelménye valóban nonszensz – ebben igaza van Poppernek, bármennyire is igyekezett (az egyébként őszintén pozitivista) Freud szigorú-tudományos stílusban argumentálni . Persze, mi is a különbség az előrejelzés és az előrevetítés között, az igazmondás és a jóslat között (vö.: "wahrsagen"), pont a pszichoanalízisben. Miről beszélünk, ha nincs Ödipusz/kasztrációs komplexus, Erósz–Thanatosz-dualizmus, lamarckista ösztönelmélet? A tudattalan megértése kettős mozgás, mégpedig a birtokviszony kettős jelentésének megfelelően: amikor megértünk valami tudattalant, azt értjük meg, hogyan ért a tudattalan valamit. Ami valóban elősegíti az olyan, igazán átfogó metalepszisek értelmezését, mint a szublimáció tana: a melodramatikus férfi hősvízió, a kultúra nagy teljesítményeibe fojtott békés libidóenergiáról. Vulgo: nem baszod meg anyád és nem ölöd meg apád – ettől halad a todomány meg a mővészet.
A pszichoanalízis szerint szublimáció, a köznyelv szerint kompenzáció. Rezüméje: "Napóleonnak kicsi volt a fütyije." Freud üzenete: Napóleon nélkül nincs Beethoven, Hegel, Julien Sorel, Raszkolnyikov. Ez utóbbiak persze nem (elnézést, terminus technicusról van szó:) kúrtak meg 1003 nőt csak Spanyolhonban.

A rendkívül széles körben tájékozódó, nagy műveltségű Freud amilyen (joggal) komoly kultúrtörténeti eseménynek érzékeli "saját" elméletét, diskurzusát, olyan nehezen ismeri (f)el, mennyit köszönhet más elméletíróknak, diskurzusoknak. Minél inkább (joggal) alkalmazhatónak látja a kultúra és történelem értelmezésében és legkülönbözőbb területein, annál vehemensebb az igyekezete, hogy kulturális és történelmi univerzálé legyen. Freud tudósi-gondolkodói rendkívülisége, eredetisége nem annyira (mint maga hajlott hinni, 19. századi és inkább természettudományos példák alapján) felfedezései újszerűségében állt, mint páratlanul széles körben intenzíven tájékozódó, integratív, szinkretista erényeiben. Invenciózus elméletalkotó, igazi tudós, kitűnően ír stb., de (ld. Sulloway Freud-könyvét) Freud még drámaibb, fényesebb hőstörténetre vágyik. A tudományos elsőbbség, "eredetiség" kérdésében Moliére vagy Swift tollára valóan kicsinyes, féltékeny, irigy és önös – miközben tkp. fel sem tud(hat)ta mérni hatásának mélységét.
Ezért is példa értékű, miként olvas fikciós szöveget, amelyet – minthogy a műfaji távolság okán nem tekinti diskurzusa konkurrenciájának – nem visz azonnali retorikai-ideológiai kényszerpályákra a hatástól való szorongás. Kitűnő példa erre A kísértetiesről szóló szövege, mely szerint a kísérteties definitív mozzanata, hogy valami "túlságosan is" saját jelenik meg a "túlságosan is" idegenben, a nagyon rémisztőben valami nagyon ismerős, épp attól rémisztő, hogy a saját borzasztó (nem) ismerődik fel (van elfojtva, jelenik meg tünetként). Freud találkozása a "Homokember"-szöveggel mégis hasonló, mint a Jentsch-elemzéssel. Az "Unheimlich"-szövegnek éppen ez az egyik drámája, hogy kénytelen szembesülni azzal, hogy többet köszönhet az olvasott szövegnek, mint amennyit mint példának előre kiosztott neki. Az unheimlich pedig csak elfojtva "örökítődik" tovább, az ismétlés akkor kényszer(es), ha ez a mozzanata tudattalan vagy elfojtás alá esik.
A problémára Deleuze és Guattari is utalnak, amikor úgy vélik, Freud tkp. "megijedt", amikor tényleg rendesen megolvasta az Oidiposz-történetet, mert ami korábban saját kopernikuszi fordulatának egyfajta primitív, tudattalan előképének látszott, amolyan segédmetaforának a művelt laikus közönség számára, arról kiderült – pontosabban ki kellett volna derülnie, de Freud inkább kikerülte, mint elmélete csaknem minden "forradalmi" következményét –, hogy a szöveg sokkal intelligensebb annál "pszichoanalitikusan", hogysem egyszerű illusztráció legyen, amely homályosan megsejtett valamit, ami azonban a freudi analízis révén került volna először az értelem napvilágára.
Ugyancsak az ismétléskényszer a témája annak az elhíresült Lacan-szemináriumnak, amely Poe "Az ellopott levél" című novelláját hozza "példaként", és amelyről Derrida mutatja ki szintén mérlegelően és igényesen elemezve, hogy "például" többet köszönhet Marie Bonaparte Poe-könyvének, mint amennyit Lacan két alpárian utalgatós lábjegyzete megenged, és nagyszerűen applikálja Lacan elemzésére annak belátásait, próbálja szemléltetni vakságait – hogy aztán évekkel később tegye még pontosabb mérlegre azt a formatív hatást, amelyet Lacan műve gyakorolt a kultúra legkülönbözőbb területein, és nem utolsó sorban az ő diskurzusára.
 És persze Derridával is megtörtént "ugyanez", amikor a Grammatológia alapos és kimerítő Rousseau-olvasatát Paul de Man "vádolta" azzal, hogy legfőbb felismerései többé vagy kevésbé kimutathatók magából az elemzett Rousseau-szövegből. Egyebek között ezekből a tapasztalatokból származik a dekonstrukciónak az a tétele, hogy a dekonstrukció jellemezhet egy kritikai stílust vagy sajátos figyelemszerkezetet is, de éppúgy magának a nyelvnek, a szövegeknek a teljesítménye, sőt sine qua nonja. A tudattalan itt nem annyira egy/a személy(iség) egy topológiai "instanciája", mint inkább "strukturális tudattalan", "a szimbolikus", a nyelvnek mint anonim rendszernek az önmozgása, mely a viszonylag kevés dologra tudatosan koncentrálni képes alanyok szignifikációját mélyrehatóan meghatározza, miközben, "például" épp a tropológián keresztül, kapcsolatot tart az érzékeléssel.
Az ismétlés kényszere természetesen nem csupán pszichológiai probléma. Gadamer a hatástörténeti tudat jellemzésénél a klasszikus műre hivatkozik: ez attól az, ami, hogy a nagyon különböző korok és kultúrák újra és újra olvassák, szó szerint ugyanazt, és mégis szükségképpen másként. Értelmezési kényszer és értelem csak a másként-értésben van, de a megértésnek éppígy előfeltétele(zése) a jelentések általánossága, idealitása. Derrida a s.a.r.l. c. vitairatában foglalkozik az "iterabilitás" problémájával, amely szintén a "literálisan ugyanaz" retorikai elkülönböződéseitől kezdve két illokúciós aktus azonosíthatóságáig számos formában prezentálja a problémát. 
 

Derrida "Éperons – Nietzsche stílusai" c. írásában áttekinti, milyen jelölőláncokba illeszkedik Nietzsche műveiben az igazság jelölő. Feltérképez – jellegzetesen pszichoanalitikus és retorikus módon – egy gazdag szimbolikájú asszociációs hálót, stílszerűbben (stylus, stilé, író-, szúró-vágó szerszám stb. ): textust, szöveget/szövetet (leplet, májafátylat stb.), mely folyamatosan erotikus allúziókban úszik, és a nőt választja az igazság metaforájául. A nőt, aki még mikor kiadja magát valakinek (vagyis őszinte), akkor is kiadja magát valakinek (vagyis színészkedik). A nőt, aki lehet bugyutácska, kisstílű, sőt, még irigy is, pedig az nagyon csúnya dolog, de mégiscsak olyan eluzív, ami eleve kizárja, hogy a dogmatikus filozófusnak igaza legyen; egyszerűen csak ügyetlenül udvarol. Nietzsche így kezdi a Túl jón és rosszont: “Ha feltesszük, hogy az igazság egy nő – nem alapos-e a gyanúnk, hogy már amennyiben dogmatikusok voltak, egyetlen filozófus sem értett a nőkhöz ?, hogy az a hátborzongató komolyság, az a kétbalkezes erőszakosság, amellyel eleddig az igazságot megkörnyékezni szokták, csupán ügyetlen és illetlen eszközei voltak pont egy fehérnép meghódításának?" Nietzsche ugyanakkor nem hagy kétséget afelől, hogy ő érti a nőt, ért a nők nyelvén, hogy – wie? – hogy az igazság szerelmese? Derridának egy pillanatig nincs kétsége afelől, Nietzsche entuziasztikusan szereti ezt "a nőt", rajong, imádja – de nem tiszteli, és ez zavarja egy kicsit Derridát. Végső soron ugyanazt szegezi szembe vele, mint a Szeminárium Az ellopott levélről Lacanjával: a fallo(go)centrizmust, amelynek vád-jellege nincs kimondva (énoncé), hanem hangnem  (énonciation).  Nietzsche és Lacan (kétségkívül kettő a Derridára legnagyobb hatást gyakorlók közül) túlságosan naiv, hiú, magakellető, színészies – hogyan? – túlságosan "női" Derridának. Az igazság postása kétszer csönget: másodszor, hogy elfelejtette az esernyőjét.
 Az Éperons a Nietzsche- hagyaték egy mondatával konkludál. A papírlapon, amelyre Fricink ráírta, semmi más nem szerepel, csak ez a mondat, mégpedig idézőjelben: "Elfelejtettem az esernyőmet." Nem tudni mi ez, honnan való, hova szánta stb.  Ha pedig készpénznek vesszük, amit Nietzsche az igazság-nő természetéről mondott, mondja Derrida, akkor Nietzsche egész életművét így (kell hogy) olvassuk, mint ezt a mondatot, sőt az ezekről értekező Éperons mondatait is.

Az elfojtás pszichoanalitikus elméletében – vagy akár Freud esettanulmányaiban – is megfigyelhető a metaleptikus szignifikáció fantazmatikus, prozopopoiétikus redukciója. A tünethez társított, sok egymást feltételező hipotézisre épített freudi kóroktan hajlamos egy központi retorémára vagy mitémára visszavezetni a szindrómákat, melyek univerzálisak és végzetesek. 
A tudattalan tartalom működésének mint rejtett mozgatóelvnek megmutatása, "leleplezése", "tetten érése" a valóságelv  individualizáló  technikáinak egyike lesz.
A hétköznapi gondolkodásnak ezt az alapműveletét – különösebb nyelvfilozófiai érdeklődés híján – Freud nem vonja komolyan kérdőre. A szubjektivitás integritásának előfeltevése azonos a szignifikáció tropologikus centralizációjával.
De hisz nem éppen Freud az, aki – büszke önértelmezése szerint is és az elméleti közvélekedés szerint is – a végső csapást mérte az individuum integritásának tévhitére? Aki elméletét Copernicus és Darwin után a harmadik stádiumnak tekintette az embernek mint a régi világszemlélet kozmológiai középpontjának felszámolásában? Az anyagi világnak nem kitüntetett pontja a Föld. Az élővilágnak nem kitüntetett lénye az ember. És "végül" "kiderül": az ember még a saját házában sem úr.
Freud retorikája állandó ingadozást mutat ezen a ponton, ugyanis két, egymásnak ellentmondó stratagémát követ, melyek egyugyanazon célt szolgálnak: az elmélet térnyerését, azaz saját halhatatlanságának biztosítását. Egyfelől hatalmas ármádiát mozgósít (újra)fel¬fede¬zései rendkívüli horderejének demonstrálására. Ám minél sikeresebb ebben, annál inkább elutasítja az elmélet radikális értelmezéseit. Ő abszolút mainstream akart lenni. A "Rossz közérzet a kultúrában" úgy szituálja az elméletet, mint magának a normalitásnak a magyarázatát, az ént pedig mint a szubjektivitásnak az ösztönkészetetések és a felettesén-követelések között balanszírozó "instanciáját". Ám jónéhány pszichoanalitikus alap(hipo)tézis vizsgálata interdiszciplináris összefüggésekben elbizonytalanító, vagy éppen (ön)ellentmondásos. A spekulatív propozíciók hatalmas tömege bizonyos értelemben az egész rendszert fikcionálissá teszi. Freud biologista filozófiája éppúgy lehet a(z akkor) normális, és a(z azóta még inkább) meghatározóan neurotiko-paranoid "valóság" apológiája. Szignifikációs módjainak projekciója: önbeteljesítő jóslat. Minél fatálisabb a narratíva, minél mélyebbre ássa el a lelki szenvedések etiológiáját, annál kevésbé kell szembesülnie etikai kérdésekkel.
Mint arra Foucault felhívta a figyelmet, pszichiátriai anamnézis és morális stigma jegyesek. Deleuze és Guattari szerint éppen a pszichotikus szembesíti a pszichológust azzal, hogy nem kerülheti ki saját stigmatizációjának anamnézisét.  – Freud maga is tisztában volt az orvos–páciens kapcsolat lényegi, megmenekülhetetlen szimmetriájával.
Aki/ami individualizál, egy (vagy több, egymással összefüggő) speciális szempontból totalizálja a szubjektumot, gyakran éppen valamely "abnormitásának", "normaszegésének" szempontjából.  A kompenzáció-elv individualizáló érvényesítése esetén a "lelepleződés" mindig azzal fenyeget, hogy kiderül, mi voltaképpen az, ami a normális, rendes, jó leple mögött van.
De tegyük fel ismeretelméletileg a kérdést: miért van egyáltalán a jelenség, és nem sokkal inkább a lényeg? Van-e egyik a másik nélkül? Az individuum voltaképpeni lényegének feltételezése nem a voltaképpeni projekció? A kompenzáció-elv individualizáló érvényesítésének alapmondata: "X ennek látszik, de valójában amaz." És persze – a kód megadja az értékelés szabályait is – aminek látszik, az jó, ami meg valójában, nos, azt jobb is, ha elfojtja.  
A leleplezés pragmatikája nehezen szabadulhat meg morális és kriminális jellegétől, hiszen az elleplezést – látszat és bizonyosság, hamis és igaz, hazugság és őszinteség kettősségének fenntartását – a törvény (megszegése) kényszeríti ki. Ez a paradox szerkezet magyarázza az "apokalipszis" fura kettős jelentését: leleplez(őd)és / katasztrófa.
Ödipusz: ne akard a megvilágosodást, ha nem akarsz megvakulni. 

Ha a tudatos és a tudattalan fogalmait, Lacan nyomán, szó szerint értjük. Ez felveti azt a kérdést, mi módon szerezhetünk tudomást arról, ami éppen definíciója szerint nemtudatos. (Mert túlságosan is nyilvánvaló stb.)
A rossz lelkiismeret az-ami: a lélek rossz ismerete. De vajon mi a lélek, alany vagy tárgy. Erre a paradoxonra reflektál Lacan mes conaissance / méconaissance szójátéka.

Az analitikus individualizáció – az énoncé annullálása és az énonciation totalizálása – furcsa módon (hiszen elvileg a szimbolikus tengelyen kommunikál) a másik ignorálása, igazságigényének monologikus felfüggesztése, de, mint minden individualizáció, az én-ek uniformizálása, fixálása: egyesítése egy fantazmatikus szuper-énbe. A tudattalan szimbolikus kommunikáció szisztematikus bizonyításával éppen hogy elszabadulhatna a tropológia gépezete. Ám a freudi értelmezések makacsul ragaszkodnak az evolúció (a történelem) egy melodramatikus értelmezéséhez, amelyben a lényeges dolgok már megtörténtek, az elsődleges elfojtás anyaga örökre bevésődött, a mi korszakunk kultúrembere már csak egy meglehetősen sötét sztori (a végén a rettentő Oidiposz Türannosszal) utólagos feldolgozásának elégikus epilógja.
Az efféle, a másik megnyilatkozásában a hamistudat tüneteit olvasó számára a naiv egyszerűen tagadja az igazságot, vagy nem képes vagy nem akarja belátni azt. A másik megnyilatkozásának e leleplező-központosító felülírása e hermeneuszisz logikájából következően a másik szubsztanciális és kizárólagos tulajdonságaként tételezi, amit (nézete szerint) a másik tagad.
"Szóval a doktor úr szerint buzi vagyok..." 
"Nézze..."

Freud A tagadás c. metapszichológiai írásának megfontolásai szerint nagyon kényelmes módon juthatunk el a tudattalan, elfojtott anyaghoz, ha az orvos/analitikus azt mondja a páciensnek: mondja el, kérem, mi ön szerint a legelképzelhetetlenebb, amit ebben a szituációban cselekedne? És a páciens megmondja, mit fojt el. (Esetleg tudatelőttes tartalmak közvetítődésével.) Ezen értelmezési eljárásban az egyedül igaz énonciation leleplezése tökéletesen semmissé teszi a hazug énoncéket. Az ilyen analízis egy zárt és változatlan fenomenológiai listával azonosítja a szubjektumot, sőt hajlamos bizonyos morális tisztaság, egyenesség, autenticitás, őszinteség hősi harcosának tudni magát, amennyiben kommunikatív racionáléját rendszerint így határozza meg: “Légy, aki vagy!" E megnyilatkozás struktúrája mutatja legjobban értelmező eljárásának szimplifikáló jellegét és szubsztancializmusát. Az “aki vagy" valamiféle változatlan szubsztan¬ciaként egy üdvtörténeti jellegű teleológia utópisztikus végcéljaként tételeződik, míg a “légy!", a felszólító mód a másik hamistudati, önmegtévesztő, hazug állapotát előfeltételezi, amennyiben tudni véli, hogy nincs ott az utópisztikus végcélnál, nem vállalja önmagát, nincs magánál.
Ez persze jogos megformulázása lehet annak a kényszerítő erejű ténynek, hogy a páciens meghatározása szerint 'szenvedő', létmódja patho-logikus, s az ebből való "kimozdításának" voltaképpen hatékony retorizálása. Ugyanakkor e szubsztancializmus a masszív én hatalmát kívánja növelni. Ezen a ponton tér el Lacan Freudtól leginkább. Lacan inkább a tudatos és tudattalan közvetlen kommunikációját tartja szükségesnek erősíteni az analízisben, azaz a imagináriusan fixált ént próbálja közvetíteni a szimbolikussal. Freud viszont az "én" megerősítését tartja az analízis legfontosabb feladatának, amely, úgymond, képes kezelni a túlzott ösztönén-, ill. felettesén-követeléseket.
 De még ha feltételezzük is az “aki vagy" zárt változatlanságát, kérdés, hogy a hamistudat-elvű hermeneuszisz miért nem érti bele a másikról feltételezett fenomenológiai listába a másik önértelmezését annak logikai és gyakorlati következményeivel együtt. Egy önértelmezésnek, még ha jól argumentálhatóan bizonyos önfélreértésen alapul is, mindig komoly gyakorlati következményei vannak a kérdéses szubjektumot illetően, következetes érvényesítése pedig a szó szoros értelmében önbeteljesítés. Logikailag tekintve pedig az nem világos, hogy ha a másikról azt feltételezem, hogy (naiv/aljas/stb.) hazugságokkal áltatja magát, s ezért nem ismeri fel önnön igaz valóját, akkor miért nem inkább arra következtetek, hogy az “aki vagy" pontosan ez, aki itt ebben a hazugságban megnyilvánult, vagyishogy “igaz valója" (akivé lennie kellene?): önáltató, hazug, naiv stb.
 

Bibliográfia
FARKAS Zsolt
Ér
Kalligram, 2004

"Mark, a kerítő"
Magyar Lettre Internationale, 57


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret