stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



   
Dubravka Ugresic
Mi barbárok vagyunk
(A Fájdalom Minisztériuma)

Mi barbárok vagyunk. A mi törzsünk tagjai a homlokukon viselik Kolumbusz tévedésének láthatatlan bélyegét. Nyugatra utazunk, és mindig keletre érünk, minél nyugatabbra indulunk, annál keletebbre jutunk. Átkozott a mi törzsünk. A városok peremén veszünk szállást. Azért választjuk a városok peremét, hogy egy napon könnyebb legyen szedni a sátorfánkat és nekiindulni, ismét útra kelni, még nyugatabbra, hogy még keletebbre érjünk. Olcsó, szürke, sok embert elszállásoló lakóépületekben élünk, szürke lakótelepeken, melyek úgy övezik a belvárost, mint a kastély urának övére erősített fémkarikáról fityegő kulcsok. Egyesek gettónak nevezik ezeket a lakótelepeket.
 Minden lakótelepünk egyforma. Lakóhelyeinket az erkélyre kitett kerek, fém tévéantennák tányérjairól lehet felismerni. Ezekkel a fém hosszabbítókkal hallgatjuk nap mint nap elhagyott otthonaink szívverését. Vesztesek vagyunk, tartósan bekötve annak az országnak az ormótlan vérkeringésébe, melyet gyűlöletünkben elhagytunk. Nekik, ellentétben velünk, nincsenek antennáik. Nekik kutyáik vannak. A kutyák alkonyatkor kimennek az erkélyre, és ugatással üzengetnek egymásnak. Az ugatás pingponglabdaként verődik a betonépületek között. A visszhangtól megkergülnek a kutyák, és még hangosabban ugatnak.
 Nekünk vannak gyerekeink. Mi vészesen szaporodunk. Azt mesélik, hogy a kenguru az egyik csemetéjét maga után rángatja, a másikat a zsebében hordja, a harmadik a hasában van, készen arra, hogy bármely pillanatban előbukkanjon, a negyedik pedig, a frissen megtermékenyített petesejt, már várja a sorát, hogy elfoglalhassa a helyét. A mi asszonyaink akkorák, mint a kenguruk. Egy csomó gyereket vonszolnak magukkal, mint a kastélyok úrnői, akik karikát hordanak az övükön, amelyen kulcsok fityegnek. A mi gyerekeinknek egyenes a tarkójuk, sötét a bőrük, sötét a hajuk és fekete a szemük, oly tág a pupillájuk, mint a babáké. A mi gyerekeink klónok: a fiúk kis férfiak, apjuk szakasztott másai, a kislányok kis nők, anyjuk szakasztott másai.
 Az ennivalót a basisból, a lidlből, a dirkvandebroekből cipeljük haza. Ezekben vásároljuk a tartalékot, olcsón vásárolunk, nagyban, sokat. Az övékétől eltérően a mi boltjaink piszkosak. A mi boltjainkban a húst nagy, műanyag vedrekben tárolják véres, sózott vízben. A mi halasboltjaink halszagúak. A hentesüzleteink vérszagúak. Mi válogatunk, mindent megfogdosunk, megforgatunk, megszagolunk, megtapogatunk, meghallgatunk, megveszünk, beszerzünk, hordunk és cipelünk, az egész életünk a vásárlás körül forog.
 A mi lakótelepeink olyanok, mint az oázisok, és minden szükségletet kielégítenek. Vannak benne óvodák és iskolák a gyerekeink számára, posta, autós iskola, benzinkút, telecom-shop, ahonnan olcsón fel lehet hívni a mieinket, ruhatisztító, mosoda, fodrász, ahol a mieink nyírják a mieinket, coffe-shop, ahol hasist vesznek a mieink, „Turkse Pizza”, mely körül a gyerekeink gyülekeznek, vannak templomaink és két-három kocsmánk, ahova a mi férjeink járnak. Őnekik is vannak kocsmáik. Az az ő területük. Különálló zónákban lakunk. Turisták a mi lakótelepeinken soha nem fordulnak meg, hacsak nem tévedésből. A csatorna parti emberek sem jönnek ide, azt mondják, nekik nincs low-life vízumuk, de mit is keresnének itt, ahol rajtunk kívül nincs semmi. Minket ritkán látni a belvárosban. Megmaradunk a zónánkban, itt biztonságban érezzük magunkat, itt a mieink között vagyunk.
 Mi barbárok vagyunk, mi vagyunk e tökéletes társadalom dupla fenekének rejteke, mi vagyunk a fityisz a zsebben, az ördögfej a dobozban, mi vagyunk a csúf grimasz, mi vagyunk a párhuzamos világ, mi vagyunk a félvilág. Mi kutyaszarban és emberi ürülékben taposunk, mi kora reggel és késő este a városi patkányokkal kerülgetjük egymást. Nálunk szemetet visz a szél: nájlonzacskót, rágógumipapírt, csipsz-maradékot, mars, kit-kat és snickers csokipapírt, mert ezeket két marokkal falják a gyerekeink. Kora reggel a sirályok egy-kettő felszedik az ételmaradékot, ami utánunk marad, a varjak meg az erős csőrükkel széttépik a török pizza elhajított dobozát.
 A mi fiaink vadak, alattomosak, és csak úgy fortyognak a dühtől. Éjszaka a kiürült betonplaccokon gyülekeznek, mint a kutyakölykök, falkákban, és késő éjszakáig bolondoznak ottan. Egymást kergetik a kiürült játszótereken, hintáznak a hintákon, ordibálnak, ugrálnak, kitépik a telefonfülkékben a kagylót, betörik az autók ablakát, lopnak, amit érnek. Úgy tudnak vijjogni, mint a sirályok. A rikoltásuk úgy verődik a betonépületek közt, mint a pingponglabda. Éjszaka a mi fiaink üres konzervdobozokkal fociznak, ami olyan hangot ad, mint a revolverropogás. A mi fiaink ész nélkül köröznek a motorjaikkal a kiürült lakótelepen. Az éjszaka az ő idejük. Mi reszketünk, elrejtőzünk, mint az egerek, az üvöltéseiktől megfagy az ereinkben a vér. A rendőrség sohasem jön be a mi zónáinkba, hagyja, hogy fiaink sikítása kimarjon bennünket, mint a lúg. A mi legényeinknek gyorsan kinyílik a bicska a zsebében, a kés hozzánőtt a kezükhöz. A mi legényeink köpésben bajnokok. A köpeteikkel jelölik ki a területüket, mint a kutyák a vizeletükkel. És mindig együtt vannak, falkában, mint a falusi kutyák.
 A mi leányaink csendesek. Bekötött fejjel, lesunyt szemmel kúsznak a városban, akár az árnyak, s arcukról leolvasható a puszta létezésük miatti szabadkozás. Ha netán villamosra ülnek, kis imakönyvvel a kezükben gubbasztanak, és látni, amint buzgón forgatják a szájukban a szent szavakat, akár a napraforgómagot. Sietve leszállnak, lecsusszannak a villamosról, nem néznek se jobbra, se balra. Jártukban felkérődzik, amint az imént olvastak: bájosan mocorog az ajkuk, mint a szüzeké.
 A mi férjeink mogorva arccal gyülekeznek a türkiz kupolás betondzsámik körül, melyek inkább óvodára hasonlítanak, semmint templomra. Nyáron a dzsámi falának dőlve guggolnak, hátukat a falhoz dörgölve vakaróznak, és hűvös helyekről álmodoznak, habár nem is süt a nap. Forgolódnak, szimatolják egymást, értelmetlenül köröznek a dzsámi körül, a hátuk mögött összekulcsolt kézzel sétafikálnak, ácsorognak, egy helyben topognak, a sarkukon billegnek, megveregetik egymás vállát, üdvözlésképp átölelik egymást, búcsúzásképp is átölelik egymást. A vallási ünnepek idején, amikor a dzsámiban nincs elég hely, odakint térdepelnek az aszfalton, kelet felé fordított fejjel. A mi férjeink naphosszat nyalogatják a templomukat, mint a kutyák a csontot.  
 S amikor leereszkedik az ég, olyan alacsonyra, hogy a fejünk tetejét érinti, amikor úgy lesüllyed a légnyomás, és olyan párás a levegő, hogy kopoltyúval lélegzünk, akkor a testünk lemerül a mélybe. Odalent nincsenek zónák. Mind itt vagyunk, nehéz félálomban kóválygunk, kábán, mint ívás idején a halak. És csak itt, a mélyben fordul elő, hogy valaki mást súrolunk a pikkelyeinkkel, hogy a másikat kerülgetve könnyedén megcsapjuk egymást a farkunkkal, hogy haladtunkban végigszántunk egy idegen hal testén, hogy egy pillanatra hozzá szorítjuk a kopoltyúnkat.
 Mi barbárok vagyunk. Nekünk nincs ábécénk, aláírásunkat szélnek eresztjük. Mi hangokat adunk. Mi sikollyal, hangoskodással, üvöltéssel és köpködéssel írjuk le a nevünket. Az ujjainkkal dobolunk mindenen, amit megérintünk, a kukákon, az ablaküvegeken és a csöveken, dobolással tesszük közhírré, hogy vagyunk. Mi lármázunk, és a zajongásunk oly fájdalmas, akár a fogfájás. Mi hujjogatunk a lakodalmakban és jajongunk a temetéseken, és ilyenkor, mint a sorozatlövés, úgy pattognak szét a betonfalakon asszonyaink torokhangjai. Mi ablaküveget törünk, nagy zajt csapunk, mi szeretjük a petárdákat. A mi ábécénk hangírás, a lárma, amit csapunk, létezésünk egyetlen bizonyítéka, a zaj az egyetlen nyom, amit magunk után hagyunk. Mi olyanok vagyunk, mint a kutyák, mi csaholunk, megugatjuk az alacsony, szürke eget, mely a fejünkre ereszkedett.
 Mi sokat alszunk. A mi törzsünk tagjai a homlokukon viselik Kolumbusz tévedésének láthatatlan bélyegét. Nyugatra utazunk, és mindig keletre érünk, minél nyugatabbra indulunk, annál keletebbre jutunk. Átkozott a mi törzsünk. Visszatérni az országba, ahonnan jöttünk, halál, maradni az országban, ahova jöttünk, vereség. Ezért kitartón vetítjük álmainkban a távozás számtalanszor ismételt képsorát. Mert a távozás pillanata a mi egyetlen diadalunk. Néha, a dzsámitól a lakásunkig vezető rövid úton, hirtelen leterít minket az álmosság. Leülünk a padra egy ágaskodó fa lombja alá, fölöttünk neon telihold, a levegő párás és langyos, az éjszakai égbolt sötétkék. Alszunk a betonoázisban a betonfa alatt, és álmunkban levetítjük a távozás számtalanszor ismételt képsorát. Szedjük a sátorfánkat, a hátunkra kapjuk a poggyászunkat. Egyszeriben orkán keletkezik, és sivatagi homokot kavar. Körvonalaink lassan felolvadnak, és mi eltűnünk a sűrű homokfüggöny mögött…
 

      RADICS VIKTÓRIA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret