Dubravka Ugresic
Mi barbárok vagyunk
(A Fájdalom Minisztériuma)
Mi barbárok vagyunk. A mi törzsünk tagjai a homlokukon viselik Kolumbusz
tévedésének láthatatlan bélyegét. Nyugatra utazunk, és mindig keletre érünk,
minél nyugatabbra indulunk, annál keletebbre jutunk. Átkozott a mi törzsünk.
A városok peremén veszünk szállást. Azért választjuk a városok peremét,
hogy egy napon könnyebb legyen szedni a sátorfánkat és nekiindulni, ismét
útra kelni, még nyugatabbra, hogy még keletebbre érjünk. Olcsó, szürke,
sok embert elszállásoló lakóépületekben élünk, szürke lakótelepeken, melyek
úgy övezik a belvárost, mint a kastély urának övére erősített fémkarikáról
fityegő kulcsok. Egyesek gettónak nevezik ezeket a lakótelepeket.
Minden lakótelepünk egyforma. Lakóhelyeinket az erkélyre kitett
kerek, fém tévéantennák tányérjairól lehet felismerni. Ezekkel a fém hosszabbítókkal
hallgatjuk nap mint nap elhagyott otthonaink szívverését. Vesztesek vagyunk,
tartósan bekötve annak az országnak az ormótlan vérkeringésébe, melyet
gyűlöletünkben elhagytunk. Nekik, ellentétben velünk, nincsenek antennáik.
Nekik kutyáik vannak. A kutyák alkonyatkor kimennek az erkélyre, és ugatással
üzengetnek egymásnak. Az ugatás pingponglabdaként verődik a betonépületek
között. A visszhangtól megkergülnek a kutyák, és még hangosabban ugatnak.
Nekünk vannak gyerekeink. Mi vészesen szaporodunk. Azt mesélik,
hogy a kenguru az egyik csemetéjét maga után rángatja, a másikat a zsebében
hordja, a harmadik a hasában van, készen arra, hogy bármely pillanatban
előbukkanjon, a negyedik pedig, a frissen megtermékenyített petesejt, már
várja a sorát, hogy elfoglalhassa a helyét. A mi asszonyaink akkorák, mint
a kenguruk. Egy csomó gyereket vonszolnak magukkal, mint a kastélyok úrnői,
akik karikát hordanak az övükön, amelyen kulcsok fityegnek. A mi gyerekeinknek
egyenes a tarkójuk, sötét a bőrük, sötét a hajuk és fekete a szemük, oly
tág a pupillájuk, mint a babáké. A mi gyerekeink klónok: a fiúk kis férfiak,
apjuk szakasztott másai, a kislányok kis nők, anyjuk szakasztott másai.
Az ennivalót a basisból, a lidlből, a dirkvandebroekből cipeljük
haza. Ezekben vásároljuk a tartalékot, olcsón vásárolunk, nagyban, sokat.
Az övékétől eltérően a mi boltjaink piszkosak. A mi boltjainkban a húst
nagy, műanyag vedrekben tárolják véres, sózott vízben. A mi halasboltjaink
halszagúak. A hentesüzleteink vérszagúak. Mi válogatunk, mindent megfogdosunk,
megforgatunk, megszagolunk, megtapogatunk, meghallgatunk, megveszünk, beszerzünk,
hordunk és cipelünk, az egész életünk a vásárlás körül forog.
A mi lakótelepeink olyanok, mint az oázisok, és minden szükségletet
kielégítenek. Vannak benne óvodák és iskolák a gyerekeink számára, posta,
autós iskola, benzinkút, telecom-shop, ahonnan olcsón fel lehet hívni a
mieinket, ruhatisztító, mosoda, fodrász, ahol a mieink nyírják a mieinket,
coffe-shop, ahol hasist vesznek a mieink, „Turkse Pizza”, mely körül a
gyerekeink gyülekeznek, vannak templomaink és két-három kocsmánk, ahova
a mi férjeink járnak. Őnekik is vannak kocsmáik. Az az ő területük. Különálló
zónákban lakunk. Turisták a mi lakótelepeinken soha nem fordulnak meg,
hacsak nem tévedésből. A csatorna parti emberek sem jönnek ide, azt mondják,
nekik nincs low-life vízumuk, de mit is keresnének itt, ahol rajtunk kívül
nincs semmi. Minket ritkán látni a belvárosban. Megmaradunk a zónánkban,
itt biztonságban érezzük magunkat, itt a mieink között vagyunk.
Mi barbárok vagyunk, mi vagyunk e tökéletes társadalom dupla
fenekének rejteke, mi vagyunk a fityisz a zsebben, az ördögfej a dobozban,
mi vagyunk a csúf grimasz, mi vagyunk a párhuzamos világ, mi vagyunk a
félvilág. Mi kutyaszarban és emberi ürülékben taposunk, mi kora reggel
és késő este a városi patkányokkal kerülgetjük egymást. Nálunk szemetet
visz a szél: nájlonzacskót, rágógumipapírt, csipsz-maradékot, mars, kit-kat
és snickers csokipapírt, mert ezeket két marokkal falják a gyerekeink.
Kora reggel a sirályok egy-kettő felszedik az ételmaradékot, ami utánunk
marad, a varjak meg az erős csőrükkel széttépik a török pizza elhajított
dobozát.
A mi fiaink vadak, alattomosak, és csak úgy fortyognak a dühtől.
Éjszaka a kiürült betonplaccokon gyülekeznek, mint a kutyakölykök, falkákban,
és késő éjszakáig bolondoznak ottan. Egymást kergetik a kiürült játszótereken,
hintáznak a hintákon, ordibálnak, ugrálnak, kitépik a telefonfülkékben
a kagylót, betörik az autók ablakát, lopnak, amit érnek. Úgy tudnak vijjogni,
mint a sirályok. A rikoltásuk úgy verődik a betonépületek közt, mint a
pingponglabda. Éjszaka a mi fiaink üres konzervdobozokkal fociznak, ami
olyan hangot ad, mint a revolverropogás. A mi fiaink ész nélkül köröznek
a motorjaikkal a kiürült lakótelepen. Az éjszaka az ő idejük. Mi reszketünk,
elrejtőzünk, mint az egerek, az üvöltéseiktől megfagy az ereinkben a vér.
A rendőrség sohasem jön be a mi zónáinkba, hagyja, hogy fiaink sikítása
kimarjon bennünket, mint a lúg. A mi legényeinknek gyorsan kinyílik a bicska
a zsebében, a kés hozzánőtt a kezükhöz. A mi legényeink köpésben bajnokok.
A köpeteikkel jelölik ki a területüket, mint a kutyák a vizeletükkel. És
mindig együtt vannak, falkában, mint a falusi kutyák.
A mi leányaink csendesek. Bekötött fejjel, lesunyt szemmel kúsznak
a városban, akár az árnyak, s arcukról leolvasható a puszta létezésük miatti
szabadkozás. Ha netán villamosra ülnek, kis imakönyvvel a kezükben gubbasztanak,
és látni, amint buzgón forgatják a szájukban a szent szavakat, akár a napraforgómagot.
Sietve leszállnak, lecsusszannak a villamosról, nem néznek se jobbra, se
balra. Jártukban felkérődzik, amint az imént olvastak: bájosan mocorog
az ajkuk, mint a szüzeké.
A mi férjeink mogorva arccal gyülekeznek a türkiz kupolás betondzsámik
körül, melyek inkább óvodára hasonlítanak, semmint templomra. Nyáron a
dzsámi falának dőlve guggolnak, hátukat a falhoz dörgölve vakaróznak, és
hűvös helyekről álmodoznak, habár nem is süt a nap. Forgolódnak, szimatolják
egymást, értelmetlenül köröznek a dzsámi körül, a hátuk mögött összekulcsolt
kézzel sétafikálnak, ácsorognak, egy helyben topognak, a sarkukon billegnek,
megveregetik egymás vállát, üdvözlésképp átölelik egymást, búcsúzásképp
is átölelik egymást. A vallási ünnepek idején, amikor a dzsámiban nincs
elég hely, odakint térdepelnek az aszfalton, kelet felé fordított fejjel.
A mi férjeink naphosszat nyalogatják a templomukat, mint a kutyák a csontot.
S amikor leereszkedik az ég, olyan alacsonyra, hogy a fejünk
tetejét érinti, amikor úgy lesüllyed a légnyomás, és olyan párás a levegő,
hogy kopoltyúval lélegzünk, akkor a testünk lemerül a mélybe. Odalent nincsenek
zónák. Mind itt vagyunk, nehéz félálomban kóválygunk, kábán, mint ívás
idején a halak. És csak itt, a mélyben fordul elő, hogy valaki mást súrolunk
a pikkelyeinkkel, hogy a másikat kerülgetve könnyedén megcsapjuk egymást
a farkunkkal, hogy haladtunkban végigszántunk egy idegen hal testén, hogy
egy pillanatra hozzá szorítjuk a kopoltyúnkat.
Mi barbárok vagyunk. Nekünk nincs ábécénk, aláírásunkat szélnek
eresztjük. Mi hangokat adunk. Mi sikollyal, hangoskodással, üvöltéssel
és köpködéssel írjuk le a nevünket. Az ujjainkkal dobolunk mindenen, amit
megérintünk, a kukákon, az ablaküvegeken és a csöveken, dobolással tesszük
közhírré, hogy vagyunk. Mi lármázunk, és a zajongásunk oly fájdalmas, akár
a fogfájás. Mi hujjogatunk a lakodalmakban és jajongunk a temetéseken,
és ilyenkor, mint a sorozatlövés, úgy pattognak szét a betonfalakon asszonyaink
torokhangjai. Mi ablaküveget törünk, nagy zajt csapunk, mi szeretjük a
petárdákat. A mi ábécénk hangírás, a lárma, amit csapunk, létezésünk egyetlen
bizonyítéka, a zaj az egyetlen nyom, amit magunk után hagyunk. Mi olyanok
vagyunk, mint a kutyák, mi csaholunk, megugatjuk az alacsony, szürke eget,
mely a fejünkre ereszkedett.
Mi sokat alszunk. A mi törzsünk tagjai a homlokukon viselik Kolumbusz
tévedésének láthatatlan bélyegét. Nyugatra utazunk, és mindig keletre érünk,
minél nyugatabbra indulunk, annál keletebbre jutunk. Átkozott a mi törzsünk.
Visszatérni az országba, ahonnan jöttünk, halál, maradni az országban,
ahova jöttünk, vereség. Ezért kitartón vetítjük álmainkban a távozás számtalanszor
ismételt képsorát. Mert a távozás pillanata a mi egyetlen diadalunk. Néha,
a dzsámitól a lakásunkig vezető rövid úton, hirtelen leterít minket az
álmosság. Leülünk a padra egy ágaskodó fa lombja alá, fölöttünk neon telihold,
a levegő párás és langyos, az éjszakai égbolt sötétkék. Alszunk a betonoázisban
a betonfa alatt, és álmunkban levetítjük a távozás számtalanszor ismételt
képsorát. Szedjük a sátorfánkat, a hátunkra kapjuk a poggyászunkat. Egyszeriben
orkán keletkezik, és sivatagi homokot kavar. Körvonalaink lassan felolvadnak,
és mi eltűnünk a sűrű homokfüggöny mögött…
RADICS VIKTÓRIA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|