Rubén Palma
Az angyal csókja
Egy angyal volt, ahogy egyszercsak ott állt előttem aznap este, 1974
augusztusának végén, mindössze két nappal azután, hogy megérkeztem Dániába,
és angolul kérdezte, adnék-e egy cigarettát. Az angoltudásom nagyon kevés
szóból és mondatból állt, de a „cigaretta” szót könnyű volt megérteni.
Tökéletes arca, ennyire közel az enyémhez, olyan zavarba hozott, amit nehezen
tudtam palástolni.
Miközben cigarettát kerestem a kabátom zsebében, meglepve fedeztem
fel, hogy a részegsége csak kiemeli gyönyörű arcvonásait. Az alsó ajkát
kissé lebiggyesztette, látni lehetett sima fehér fogait. Álmos szemében
kék tengereket láttam. Hosszú aranyhaja enyhén hullámzott, mintha láthatatlan
szellő cirógatná. Úgy gondoltam, velem egykorú lehet, tizenkilenc-húsz
éves. De a kávézó homályos fényében olyan volt, mint egy festmény egy angyalról,
aki csak most ébredt a világra.
Ránéztem a másik három chileire, akik ott voltak velem, ők pedig
rám néztek. Nem csak engem nyűgözött le az emberi szépségnek ez a megtestesülése.
A két chilei nő – akik közül az egyikkel együtt éltem – ugyanannyira le
volt nyűgözve, mint a másik férfi és én.
Santiago külvárosában nőttem fel, egy hatalmas lakótelepen, ahol
hemzsegtek a gyógyíthatatlan alkoholisták, de soha egyetlen részeg nőt
sem láttam. A néhány ritka eset még lejjebb, a társadalmi nyomorúság fenekének
a fenekén volt található. És kárhozott teremtményeknek tekintették őket,
szinte leprásnak, akiket mindenáron jobb volt elkerülni. De ki akarná elkerülni
ezt a részeg tüneményt?
Odatartottam a nyitott csomag cigarettát, és reszkető ujjakkal
elkezdett matatni benne. Mielőtt a szájába tette a cigarettát, a társaimra
nézett. Amikor megint felém fordította a tekintetét, egy égő gyufát tartottam
a szájában lévő cigarettához. Szippantott egyet belőle, és merőn nézett.
Egy dél-amerikai ritka látvány volt Dániában 1974-ben. Valószínűleg azt
próbálta kitalálni, honnan jöhettem. Azután egy csendes, bizonytalan pillanat
következett, én rámosolyogtam, elveszve a szeme tengerében. Ő visszamosolygott.
Aztán tett egy lépést előre, és arcon csókolt… aztán kicsit hátralépett,
és gyengéden megveregette az arcomat ott, ahol megcsókolt.
Láttam, ahogy libegő alakja lassan távolodik a kocsma ajtaja
felé. Aztán eltűnt.
Az egyik chilei nő azt mondta: – Annyira gyönyörű volt –, és
megrázta a fejét. Nyilvánvaló volt, hogy először nem akarta elismerni a
dán lány szépséget, de aztán rájött, hogy bizonyos tényeket nem lehet tagadni.
Menekült életem Dániában épp csak elkezdődött. És mindössze két
nap után megcsókolt egy részeg angyal. Kell ennél jobb köszöntés?
Azt hiszem, három teljes év telt el, mire újra láttam. A N?rreport
Állomáson. Mentem lefelé a lépcsőn a gyorsvasúthoz. És ott állt, az egyik
nyilvános telefonon beszélt a jegypénztár ablaka mellett. Amikor megláttam
a profilját, megtorpantam.
Visszagondoltam arra az estére, amikor megcsókolt. Istenem… egy
örökkévalóság telt el azóta – egy örökkévalóság, amiről pontosan tudom,
hogy mindössze három év volt. Már nem voltam az az újonnan érkezett, akit
megcsókolt. Már huszonkét éves voltam, és dánul beszéltem egy törvényes
dán feleség oldalán. És a N?rrebro utca már nem volt az a misztikus, álomszerű
hely többé egy új országban, csak egy koppenhágai utca, egy utca a városban,
ahol élek. Rátaláltam a mindennapi életre Dániában, és a részévé váltam.
És végül az elmúlt három évben kaptam egy pár tanulságos pofont anélkül,
hogy beleroppantam volna. Igen, öregebb lettem testben és lélekben az este
óta, amikor az ajkával az arcomhoz ért.
Lassan közeledtem felé, féltem, hogy esetleg tévedek, és nem
is ő az, mert akkor az érzéseim és reflexióim alaptalannak bizonyulnának.
De nem tévedtem. Néhány méterre tőle megálltam, úgy tettem, mintha a telefonra
várnék. Ahogy vártam is. Nem emlékezett rám. Közömbösen rám pillantott,
tovább dohányzott és beszélt a telefonba. És most is részeg volt.
Egy férfival beszélt, egy férfival, aki sokat jelentett neki.
Ezt onnan tudtam, hogy a remény és a fájdalom keveréke fénylett a szemében.
És kihallottam szinte könyörgő hangjából. Sokáig beszélt, és bár időről
időre rám nézett, nem sietett befejezni a beszélgetést. Az érmék csak hullottak
bele a nyílásba, és továbbiak várakoztak az elnyűtt telefonkönyvön. Bizonyára
felkészült erre a beszélgetésre. De a férfi a vonal másik végén nem érzett
ugyanúgy iránta. Még mindig megvolt ugyanaz a káprázatos szépsége. De szomorú
volt. Könnyek kezdtek csorogni az arcán.
Soha nem voltam képes megérteni az időt. De ritka pillanatokban, amikor
a legmélyebben vagyok önmagamban, érzem valamelyiket az idő sok arca közül.
Amikor megláttam a lányt, egyszerre éreztem az időt, ami velünk szalad
és az időt, ami elszalad tőlünk. Hirtelen a felfoghatatlan távolság kellős
közepén álltam, amely elválasztotta azt, akit megcsókolt, attól, aki figyelte,
miközben telefonál.
És rádöbbentem, hogy most kell megfizetnem a csókért, amit kaptam
tőle. Azt hiszem, igaz, amit mondanak: az életben mindennek ára van.
Amikor megérkeztem Dániába, megszabadultam az azelőtt és az azután
érzésétől. Hirtelen egy új világban találtam magam, ahol az idő múlása
nem volt látható számomra. Dániában nem voltak sem gyerekek, akikből kamaszok
lettek, sem felnőttek, akik megöregedtek. És nem voltak házak sem, amelyeket
felépítettek vagy lebontottak. Dániában nem voltak utak ott, ahol azelőtt
nem voltak, sem olyan helyek, ahol gyerekkoromban jártam, vagy ahová egy
pár évvel vagy pár hónappal azelőtt elmentem volna. Az emberek és a dolgok
olyanok voltak, amilyenek. Nem lehetett őket összehasonlítani valamivel,
amik azelőtt voltak.
Ez az új, múlt nélküli világ felszabadított a saját múltam alól,
gyógyító könnyűség áramlott a testemben és a tetteimben – mert mindig úgy
éltem meg az idő ösvényét, mint egy terhet, amely arra kényszerít, hogy
megadjam magam a saját múltamnak és minden dolgok mulandósága nyomasztó
érzésének.
Az Angyal nem csupán megcsókolt: általa lett dániai múltam. És
miközben figyeltem, ahogy telefonál, és csorognak a könnyek az arcán, elámulva
rádöbbentem, hogy Dániában is feltartóztathatatlanul szalad az idő. Jól
meglettem volna e felismerés nélkül. Szívesebben maradtam volna meg abban
a boldog hitben, hogy örökké fogok élni egy múlt nélküli dán világban.
Nem tehetek neki szemrehányást azért, hogy úgy csókolt meg, hogy
nem gondolt a következményekre. Egyikünk sem tudja kiszámítani a cselekedetei
következményét. És előbb vagy utóbb valami amúgy is rákényszerített volna,
hogy lássam, az idő mindenütt ugyanúgy múlik. Még Dániában is.
Hirtelen lecsapta a kagylót. És ahogy azon a távoli éjszakán
1974-ben, részeg és imbolygó alakja eltávolodott tőlem. Szipogva felment
a lépcsőn az utca és a város felé, míg végül eltűnt a szemem elől..
Odamentem a telefonhoz, felemeltem a búgó kagylót, és visszatettem
a kampóra. A telefonkönyvön hevertek a felhasználásra váró érmék. Az Angyal,
aki csókkal köszöntött Dániában, szomorú volt. Az Angyal viszonzás nélkül
szeretett valakit.
Ezután dániai éveim tovább folytak, lopva, szinte észrevétlenül, és
azzal az egyedüli céllal, hogy soha többé ne térjenek vissza. És úgy esett,
hogy láttam őt erre-arra, mindig ott, ahol a legkevésbé számítottam rá.
VARRÓ ZSUZSA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|