stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



   
Ingeborg Kongslien
Migráns vagy multikulturális irodalom az északi országokban

Bevezetésként
Az északi irodalmi mezőben számos kissé szokatlanul hangzó új név bukkant fel az elmúlt évszázad utolsó 3-4 évtizedében. Bevándorlók és a bevándorlók második generációjának képviselői úgy 1970-től kezdve egyre inkább jelentkeznek versekkel, elbeszélésekkel és regényekkel skandináv nyelveken, és ezzel új témákkal, helyszínekkel és vonatkoztatási síkokkal bővítik a nemzeti irodalmakat. E szövegek némelyike fordítás, van, amelyik a szerző és fordítója együttműködésének eredménye, de a legtöbb már az új ország nyelvén íródott, olyan szerző írta, aki már felnőtt fejjel sajátított el egy új irodalmi nyelvet, vagy aki a második generáció képviselője, és mint ilyennek a mindenkori skandináv nyelv az “első” nyelve.  Mint várható, a harmadik csoport, akik az új ország nyelvén írnak, a legnépesebb, és különösen Svédországban, ez a csoport adja a legnépszerűbb szerzőket a mai irodalmi életben.  Vannak irodalmi próbálkozások a bevándorlók saját nyelvén is mindezekben az országokban, de ezek szükségképpen a saját csoportjaikra korlátozódnak, elég csekély a számuk, néhány nagyobb svédországi bevándorló csoporttól eltekintve. Róluk most nem lesz szó.
 A “bevándorló irodalom” és a “bevándorló író” kifejezés elég problematikussá vált. 
A szóbanforgó szerzők közül sokan nem szeretik ezeket a terminusokat a különböző skandináv változataikban, mert úgy érzik, hogy a “bevándorló irodalom” az irodalom egy marginális típusára utal, és leszűkíti/korlátozza művészi ambícióikat. Ennek ellenére használják irodalomtudósok, kritikusok és a média ezeket a kifejezéseket, amelyek hasznosnak mutatkoznak, különösen, amikor fel akarják hívni a figyelmet ezekre az írásokra, amelyek eddig – néhány jelentős kivételt leszámítva – a háttérben maradtak./nem kaptak kellő figyelmet*.  Olyan kategóriákhoz lehetne hasonlítani, mint a “proletár irodalom” és a “feminista irodalom”, amennyiben kijelölik a maguk helyét az irodalmi térben carving out their own space, és új vonatkoztatási területeket vezetnek be. 
Bevándorló hátterű írók gyakran – bár egyáltalán nem mindig – foglalkoznak olyan témákkal, amelyek bevándorló tapasztalataikkal függnek össze, a kultúrák találkozásával, és a többségi társadalmat marginális nézőpontból látják. Ennél szélesebb az “emigráns irodalom” fogalma, amelybe sok író beletartozhatna a mai világban, használatos még a “világirodalom” és a “transznacionális” irodalom terminusa is. Egyes negatív asszociációk elkerülése végett itt most inkább a “migráns irodalom” és a “multikulturális irodalom” kifejezéseket fogom használni..
 Az újabb hangok a mai északi irodalomban az identitás és az integrálódás szempontjából fontosak. A migráció és a számüzetés, a bikulturalizmus és a bilinguizmus /kétnyelvűség témái az akkulturáció, az integréció és az identitás formálódásának folyamatait fejezik ki. A szövegben rejlő valóság-referenciák és identitásértelmezések a kultúrák találkozása során átélt folyamatok kulturális megjelenítései/ábrázolásai. És mivel a migráció globális folyamat, ezt az irodalmat öszehasonlító módszerekkel lehet és kell tanumányozni.
A legnagyobb nevek ma világirodalmi szinten két nyelvhez és két kultúrához kötődnek, mint például Bharati Mukherjee, V. S. Naipaul, Zadie Smith és Wole Soyinka. Északi megfelelőik, akikkel itt majd foglalkozunk, egyre inkább az általános irodalmi diskurzus részeivé válnak, és kezdik kikezdeni a megszilárdult nemzeti kánonokat témáikkal és referenciális mezőikkel, a skandináv orszégokban megjelenőben lévő multikulturális társadalmak felé mutatva.*
 Nem meglepő, hogy Svédország tudja ennek az új irodalmi hagyománynak a leghosszabb időre visszanyúló történetét és a legnagyobb felhozatalát* felmutatni muster  Dániához és Norvégiához viszonyítva, ami természetesen megfelel a bevándorlási folyamat jellegének az északi országokban. 
A tudományos érdeklődés terén is Svédország vezeti ezt a mezőnyt*, alapos kutatásra épülő, jól megírt átfogó szociológiai és tematikus  munkával (Wendelius 2002), Norvégiában megjelent néhány cikk a témában, disszertációk készültek mindhárom országban.  Ennek a migráns vagy multikulturális irodalomnak a jelentkezése 1970-re tehető Svédországban, a 80-as évek közepére Norvégiában, és lényegében a 80-as évek végén vagy a 90-es évek elején indul meg Dániában. Mindhárom országban jelentek meg ilyen antológiák, jelezve az ilyen irodalom bevezetésének és támogatásának óhaját és a fogalmi besorolás szükségességét. Versek, elbeszélések és esszék bukkantak fel antológiákban és egyedi kötetekben és számos regény. Új témáknak és referenciális síkoknak, új esztétikai és formai mintáknak a bevezetése határozottan bővíti és gazdagítja az érintett nemzeti irodalmakat.
Mint említettem, nem minden bevándorló hátterű író és műve foglalkozik migráns vagy multikulturális témákkal, de a szövegek többsége valamiképpen mégiscsak feltár valamit a migrációnak és a száműzetésnek, a kultúrák találkozásának és az identitáskeresésnek a tapasztalataiból, és ezáltal kifejezik az egyének újratájékozódásra és az új országban való berendezkedésre, önérvényesítésre való törekvéseit. Ezzel fogunk foglalkozni a következőkben, azt vizsgáljuk, mit nyújt ez az irodalom a kialakulóban lévő multikulturális északi társadalmak ábrázolása és közvetítése terén. Átvéve és parafrazálva, amit egy szakember (Muller 1999) a mai bikulturális amerikai irodalomról mond – hogy ez átírja/ átértelmezi, hogy mit is jelent amerikainak lenni – ezek a skandináv szövegek átírják/átértelmezik, mit is jelent dánnak, norvégnak vagy svédnek lenni. Válogatás következik nevekből és szövegekből. Igyekeztem a sokféleséget megmutatni mind az etnikai háttér, mind az irodalmi kifejezés terén, ugyanakkor kiemelni néhány nevet, amely sikeres lett mind a kritika, mind a nagyközönség körében. 

Svédország
Természetesnek látszik, hogy a svéd irodalomból mutassunk be először néhány nevet, és a a választás kezdésnek nyilvánvalóan Theodor Kallifatidesre esik. Ő az egyik legmarkánsabb és legnépszerűbb mai író Svédországban, aki annyiféle témát tárgyal, annyiféle környezetben, hogy elég értelmetlennek tűnik őt  a “bevándorló író” kategóriájába sorolni, amit bizonyára ő is  beszűkítésnek talál. Kallifatides Görögországban született 1938-ban, 1964-ben jött Svédországba, első svéd könyve 1969-ben jelent meg. 
Egyik legutóbbi könyvében, amely személyes reflexiók és emlékezések rövid fejezeteiből áll, panaszolja és kommentálja azt a tényt, hogy azok után, hogy 36 éve él az országban, és több, mint 30 könyve jelent meg svédül, a hivatalos irodalomtörténetekben  még mindig éppen ebben az  “invandrar-författare” (bevándorló írók) címszó alatt tárgyalják. (Kallifatides 2001:12) Pedig ez a könyv, az Et nytt land utanför mitt fönster [Egy új ország az ablakom előtt] csodálatosan bizonyítja, hogy a kétnyelvűség és a kettős kulturális kötődés minden velejáró nehézség és időnként kétségbeejtő volta ellenére, erős kreatív szituációt teremt, alkalmat ad az írónak arra, hogy megteremtsen magának egy új, saját nyelvet, úgyszólván falja a nyelvet. És bár vannak itt példák a veszteségről és a hontalanságról szóló reflexiókra, vannak ugyanilyen erős megállapítások arról is, hogy mit nyerhet az érett migráns/mi adódik nyereségként a felkészült migráns számára: „Nem váltam svéddé, bár már nem vagyok az a görög sem, akinek hittem magam. Teljesen idegen sem vagyok. (…) Vannak időszakok, amikor csupaszabbnak érzem magam, mint amikor megszülettem. (…). De vannak időszakok, amikor mélységes megelégedés tölt el amiatt, hogy megtanultam megszeretni valami mást is, mint ami (eredetileg) megadatott nekem.” (Kallifatides 2001: 154-55)  Azt hangsúlyozza, hogy a migránsok a mai világban, akik nyilván megtapasztalták a veszteséget*, ahelyett, hogy az élet értelmét kutatnák, kutathatják az életet magát is.
Kiterjedt munkáságában kiváltképpen két regény foglalkozik a bevándorlással és az integrálódással. Az Utlänningar (1970) címűben Kallifatides egy fiatal görög bevándorlóról ír, aki a 60as évek végén  kerül be a svéd társadalomban. A fiatalember akkulturációs folyamatát mutatja be, kultúrák találkozását, ami néha tragikus, néha viszont komikus, mint amikor a görög férfias viselkedés kerül összeütközésbe a svéd liberalizmussal. A klasszikus 
migráns történet a kettős perspektívát mutatja be számos visszatekintéssel a fiatal főhős és én-elbeszélő szülőföldjére, aki azt tervezi, hogy újrateremti magának a „valóságot” választott hazájában. Úgy látszik sikerül megbirkóznia a feladattal, végül még a svéd tájjal is kialakul egy bensőséges kapcsolata: „A testem fütyörészett. Leültem, és gátlástalanul flörtölni kezdtem a téli tájjal.”
25 év és a legkülönbözőbb témákról írott számos könyv után Kallifadides a Det sista ljuset (1995) c. könyvében újra a bevándorlók életét és a multikulturális közösséget állítja a középpontba. Rinkeby a helyszín, Stockholm egyik külvárosa, ahol olyan magas a bevándorló népesség aránya, hogy a „rinkebysvenska” kifejezés is erre utal, amely a bevándorlók nyelvének hatását erősen magán viselő svéd beszédet jelenti. Itt egy középkorú görög és a családja, különösen a fia, egy fiatal fiú sorsa körül szövődik a történet. Odysseus  görög hátterére és svédországi életére reflektál a könyvben, drámai erővel készteti erre fia öngyilkossága, aki nem bírja áthidalni a bevándorlók tradicionális kultúrája és a modern individuális élet közötti szakadékot. Nagy ívű képet vázol fel a szerző egy bevándorló közösségről számos egyéni életsorssal, emberekről, akik különböző országokból és földrészekről érkeztek menedéket keresve különböző fajta elnyomások elől, egy új élet megteremtésének reményében, bevándorlókról és a második generáció képviselőiről. A mai multikulturális Svédország képe rajzolódik ki ebben a könyvben.

Érdekes módon három iráni író, három nő, aki a tradicionális és patriarchális társadalom elől keresett itt menedéket, tűnt fel az elmúlt évtizedben nagy sikerrel a svéd irodalmi élet színpadán. A regényíró Fateme Behros és Azar Mahloujian (utóbbi esszéket és visszaemlékezseket is ír) valamint Jila Mossaed költő egyaránt kedvező fogadtatásra talált mind az olvasók, mind a kritikusok körében. Mossaed írt már a hazájában is, a költői nyelvváltást alkotó kihívásnak tekinti: „Tantsd meg nekem a szavak eredetét /hadd játsszam a szavaiddal, hadd találjak ki / nekik új és furcsa jelentéseket / hadd adjak a szavaknak / új színt, új dimenziókat / kölcsönözd nekem a nyelvedet/ a főneveidet / hadd vigyem őket egy kalandos utazásra.”
 Első könyvében „A felfordított képek” címen Mahloujian a politikai menekült sorsának ad hangot, nagyon jó érzékkel elegyítve az elemző és az emocionális aspektust az ilyen folyamatok három szakaszának leírásában: az eltávozás, az út és az újra berendezkedés, beleértve merész megfigyeléseit az őt befogadó országról, új hazájáról is.
 Behro regénye 2001-ből, „A rabok kórusa”, egy női felszabadulás-történet, egy fiatal iráni bevándorlónő fejlődésútja saját eredeti kultúrája szabályainak és értékeinek tiszteletben tartásától az önállósuláshoz vezető tragikus és boldogító tapasztalatokon át. A svéd társadalomba való integrálódásnak ezt a folyamatát kíséri más, különböző etnikai hátterű nők sorsának megmutatása, felvillanások a múltjából, ahogy visszaemlékszik nagyanyja hangjára és megjegyzéseire. A bevándorló történetekre olyannyira jellemző kettős látásmód itt fontos strukturális alakzat. A történet végén a főhős és elbeszélő elhatározza, hogy ír egy könyvet „A rabok kórusa” címen. 
Cletus Nelson Nwadike a költő egy további dimenzióval járul hozzá a svéd multikulturális irodalom általános körképéhez.  Nigériából való, 1966-ban született, és a politikai üldöztetés elől kellett eljönnie hazájából, így került Svédországba 1990-ben. A számára kínálkozó három nyelv (az igbo, a hausa és az angol) helyett, amit eleve beszélt, Nwadike a svédet választotta írói nyelvül, azt mondta róla egy interjúban: „olyan a svéd nyelv, mint a méz, én pedig olyan vagyok, mint a méh”. A költészetét „centrális költészetnek” lehet nevezni; láthatólag merít a mesélés szóbeli hagyományából, egyik jellegzetes formája a rövid, aforisztikus költemény. Ezek a sorok például első, 1998-as kötetének címadó darabjai: Ha meghalok, két sírba legyek temetve / a barátaim szívébe, és egy rövid, fekete versbe”. Nwadike sikerrel szerepel verseivel a svédországi költészeti fesztiválokon.
Mehmed Uzun különleges figyelmet és helyet érdemel ebben a bemutatásban. Törökországi kurd, 1953-ban született, 1977-ben politikai menekültként jött Svédországba. Három nyelven ír: kurd, török és svéd nyelven. Nagy terve és teljesítménye a kurd nyelvű kortárs irodalom megalapozása, amelyhez jelentősen hozzájárult „Egy elveszett szerelem árnyékában” c. regénye, amely svédül 2001-ben jelent meg. Uzun a kurd nyelvért, irodalomért és kultúráért folytatott tevékenységét a transzkulturalizmus előmozdítsával kapcsolja össze. Ez kiderül abból az antológiából is, amelynek ő volt az egyik szerkesztője „A világ Svédországban. Nemzetközi antológia”. Ez az antológia tanúsítja a migráns vagy multikulturális irodalom gazdagságát Svédországban, mintegy 75 író szerepel a kötetben. Irodalmi formában tudósít arról a sokféle valóságról, amit a világ minden részéből hoztak ide magukkal a bevándorlók, amint az előszóban írják. 
Egy svéd nyelven író Finnországba emigrált író egészíti ki ezt a svéd körképet. Zinaida Lindén Leningrádban született, a mai Szent Péterváron, ott tanult svédül, mielőtt ?bóba települt volna át a 90-es évek közepén, ahol azóta íróként és műfordítóként működik. A legutolsó könyvét (Földrengésre várva, 2004), amely egy férfiról szól, aki Oroszország és Japán között utazgat, azért dicsérték, hogy végre régen várt új témákat és tartalmakat hozott a finn-svéd irodalomba.

Norvégia 
A norvégiai migráns irodalomról általában azt tartják, hogy Khalid Hussain: Pakik c. 1986-os művétől számítható (a cím a pakisztániak csúfneve), amely egy második generációs pakisztáni kamaszfiú integrálódását és identitáskeresését mutatja be, aki őrlődik a szigorú értékeket és normákat hirdető bevándorló család és a szabadelvű többségi társadalom elvárásai között. Női megfelelője, Nasim Karim egy évtizeddel később jelentkezett IZZAT. A becsület miatt c. könyvével. IZZAT becsületet jelent urdu nyelven, a gyerekből tinedzserré válás fejlődésfolyamatát ábrázolja egy problematikus kultúraközi helyzetben, ahol a nyugati liberális egyéni jogok kerülnek összeütközésbe egy kollektívabb, családra orientált keleti kultúrával.
 Mindkét író elég fiatal volt a könyve megjelenésekor, mindketten a Norvégiában legnagyobb bevándorló közösség második generációjához tartoznak, és mindkét könyv
az akkulturáció és az identitásképződés folyamatát ábrázolja a történetben szereplő fiataloknál. Helytállónak látszik Muller megfigyelése, hogy „a nemzedéki konfliktus motívuma” sokszor szolgál „kollektív szubtextusként a sorok mögött a regényben, amikor a mai bevándorlók és a gyerekeik vetnek számot a sorsukkal”. Ez a motívum az antológiákba felvett számos elbeszélésben is visszatér.
A migráns vagy multikulturális szerzők többsége Norvégiában nem európai hátterű, ami megfelel az ország bevándorló lakosságának. Sajátos hangot képvisel ebben a csoportban az európai, nevezetes cseh Michael Konupek. Ő Prágában született 1948-ban, 1977-ben jött Norvégiába, első könyve 1987-ben jelent meg, publikált regényeket, elbeszéléseket és esszéket. A maga idejében c. 1993-as regénye valamelyest Kallifatides Utlänningar-jára emlékeztet, egy cseh fiatalember történetét mondja el, migráns vagy emigráns életéről szól a 70-es, 80-as évek Norvégiájában. A könyv tele van iróniával, a tragikusság és a nevetségesség között egyensúlyoz az ifjú politikai menekült ábrázolásában, aki értelmiségi és ellenzéki közép-európai környezetből jőve találkozik Norvégiával, ahol „a szabadság a legendák szerint olyan magától értetődő, hogy ha külön hangsúlyozni kezded, értetlenül néznek rád”.
Az elbeszélés arról szól, hogyan próbál meg a hős fokozatosan, lépésről lépésre ennek az új társadalomnak a részévé válni, klasszikus emigráns és akkulturációs történet, visszapillantásokkal és kettős perspektívában előadva, amely folyamatosan közvetít múlt és jelen között, és közben érdekes képet kapunk saját norvég társadalmunkról is. Bár a főszereplő bevándorló, aki küzd a beilleszkedéssel, azzal, hogy megtalálja helyét az új társadalmi környezetben, a gazdag hagyományokkal és nagy múltra visszatekintő kultúrtörténettel rendelkező sajátos közép-európai nézőpontjából Norvégiát időnként lenézi mint olyan országot, amelynek hiányos a kultúrtörténete, különösen, mivel nem élte meg a barokk időszakát. A könyv végén, elérve a mozgalmas 1989-es évig, elhatározza, hogy a következő könyvében az emigrációról fog írni. Végül belátja, hogy „Valahányszor képes elszakadni a múltjától és az álmaitól, ami nem esik meg túl gyakran, olyankor (tulajdonképpen) Norvégiában él. Ez a gondolat örömmel tölti el.”
Mint már említettem az északi nyelveken megjelenő migráns írások egy része valamiféle fordítás. A publikációk egy sajátos típusa, ami ebben az összefüggésben érdekességgel bír, a kétnyelvű kiadványok. Norvégiában két nagyobb figyelmet keltett költő adott ki kétnyelvű verseskötetet, ahol a norvég változat a szerző és egy norvég költő közös munkájának eredménye, He Dong versei kínai és norvég, Jamshed Masrooré pedig urdu és norvég nyelven egymással szemben lévő oldalra nyomtatva. Ez a két költő bevándorló és író, de a bevándorló tapasztalat vagy a két kultúrához kötődés nem játszik nagy szerepet az írásaikban. De kikezdik és kitágítják az irodalmi kánont kétnyelvűségükkel, például olyan képek behozásával, amelyek másféle tájakat idéznek, és olyan új esztétikai formák bevezetésével, mint a „gázel”, egy régi arab versforma, amelyet később az urdu és a fárszi irodalomban is használtak, és most már, Masroor versei révén norvégul is létezik.

Dánia
A kétnyelvű publikációk azonban nem  igazán bevettek az északi migráns vagy multikulturűlis irodalomban. De a most említett két norvég költő mellett meg kell említeni egy dániai példát is. Milena Rudez 2002-ben kiadott egy verseskötetet „Vakon utazni Szarajevóból” címen, ahol a dán szöveg (a fordítások) tették ki a könyv első felét, és a bosnyák szöveg (az eredeti) a másikat. Rudez  olyan bevándorló, aki politikai és háborús menekült is; Bosznia-Hercegovinából való, ott született 1958-ben és 1992-ben került Dániába. 
A politikai elemek, a háború, a menekülés és a hontalanság alkotják leginkább költészetének témáját, például a „Fegyverek” című versben: „Milját elvitték/ börtönbe vetették/ mondják. Ez jó/ akkor él.” 
A dán bevándorló irodalom jórészt a 90-es években erősödött meg. Számos antológia jelent meg, ezekből egy a Fuglevingen – en indvandrerantologi (1992), egy másik a Mellom land og land – bjergene, vandene, vindene (1995). Úgy jelentkeztek, akárcsak a hasonló norvég kötetek, mint arra irányuló törekvés, hogy úgy mutassák be a „bevándorló írókat”, mint akik hozzáadnak valamit a dán kultúrához és társadalomhoz, és hogy pozitívan befolyásolják a bevándorlásról és a beilleszkedésről folyó általános vitát. Az antológiákon kívül néhány regény, elbeszélés- és verseskötet is megjelent egyes íróktól az elmúlt tizenöt évben. A bevándorló hátterű írók közül itt láthatólag kevesebbnek sikerült bekerülni a nagyobb könyvkiadókhoz, mint Norvégiában és Svédországban.
Rubén Palma, a chilei születésű író 1954-ben született, politikai menekültként került Dániába 1974-ben, és valamivel több mint egy évtized múltán kezdett el írni dánul. Levél Dániába c. 1989-ben megjelent könyve menekültként és bevándorlóként átélt élményeiről szól. Palma számos műfajt művel, a regény mellett elbeszéléseket, drámát, gyerekkönyvet és esszéket is publikált, amelyekkel részt vett a bevándorlásról és az integrálásról folyó nyilvános vitában. 2001-ben kiadott „Reptérről reptérre – és más bevándorló történetek” c. novelláskötete tíz elég rövid elbeszélésből áll,  amelyeket az alcím bevándorló történeteknek nevez, s amelyeket áthat az élet mint tranzitcsarnok metaforája. S bár az emigráns tapasztalat vagy az átmenet élménye adja ezeknek a történeteknek a magvát, Palma valamiképpen kiterjeszti ezt a fogalmat, hogy általános érvényt tulajdonítson neki az emberi életben. 
Az emigráns irodalomról tartott egyik előadásában elmondta, hogy amikor 1985-ben írni kezdett, és a dán nyelvet választotta írásai nyelvének, annak belátása késztette erre, hogy soha nem fog visszatérni a hazájába: „Életem hátralévő részét
He has also, in a le cture about writing in exile stated that when he in 1985 started to write, and decided that he chose Danish as his literary language, it was the realization that he would never return to his homeland that got him started: “I saw the rest of my life in my Danish exile…and this vision made a writer out of me.” And although he acknowledges that it has been tough to acquire a new language at an adult age and become a writer in this new language, it has its advantage in the freedom from tradition and influence it offers.
Termékeny írónak számít Dániában egy szintén nagyszámú bevándorló csoport képviselője, a törökországi kurd Adil Erdem. 1964-ben született, 18 évesen jött Dániába. Gyerekeknek, kamaszoknak ír, de felnőtteknek is, kiadott szöveggyűjteményeket, verses- és elbeszélésköteteket. 1997-es „Az idő ellensége – egy klipp” verseskönyv, amelyben a költő etnikai hátterére reflektáló mozzanatok és kurd politikai és kulturális témák is előtérben állnak. „Idegen szavak: novellák” c. kötete 2000-ből olyan egyénekről szóló történetek, akik két kultúra között élnek, arról, hogy kívülállónak érzik magukat mind bevándorló közösségükben, mind a dán társadalomban, kommunikációs nehézségeikről és identitásproblémáikról. 

Összefoglalásul
A három skandináv országból kiválasztott és bemutatott szerzők és írások remélem kellőképpen bizonyítják ennek az irodalomnak a sokféleségét műfajokban, etnikai összetételében és végül utoljára, de nem utolsósorban az egyes írókat tekintve.  Az irodalomnak ez az aspektusa, amit itt migráns vagy multikulturális irodalomnak nevezünk, új témákat és valóságvonatkozásokat hoz az északi nemzeti irodalmakba, kitágítja és ki is kezdi a nemzeti irodalmi kánont. Mivel ezek a szerzők úgy döntöttek, hogy új hazájuk, az őket befogadó országok nyelvén fognak írni, az ő kisebbségi diskurzusuk a többségi diskurzussal szegeződi szembe. Mint említettük, új témákat és valóságtartalmakat vezetnek be azzal, hogy feltárják bevándorlói tapasztalataikat, akkulturálódásuk és transzkulturációs folyamataikat az integrálódás útjait. 
Történeti szempontból érdemes hozzátenni, hogy az Amerikába kivándorolt skandináv írók a 19-20. században más stratégiát választottak. Úgy 1870 és 1930 között virágzott a bevándorlók nyelvén írott irodalom; az írások a saját közösségeiknek szóltak, gyakran foglalkoztak a bevándorló egyének és etnikai csoportok tapasztalataival. A dán, norvég és svéd irodalom párhuzamosan működött sok más, például német, olasz, jiddis irodalommal, hogy csak egy párat említsünk.  Ez a „bevándorló irodalom” virágzott mindaddig, amíg a megfelelő bevándorló nyelvek használatban voltak, aztán átadták a helyüket az angol nyelven írt „etnikai irodalomnak” és a „multikulturalizmus megjelenítésének”.  A mai etnikai hátterű skandináv írók túlnyomórészt úgy döntöttek, hogy a többség nyelvén írnak, és ezért kezdettől fogva a nemzeti irodalmak részét képezik.
Annak ellenére, hogy a „migráns” és „multikulturális” irodalom címkéjével láttam el, ezt az irodalmat a mai dán, norvég ill. svéd irodalom részének tekintem. Külön kiemelni ilyenként csak annyit jelent, mint elismerni az egyediségét, felhívni a figyelmet a meglétére, mert ez nem mindig történik meg kellőképpen, és felmérni, mivel járulnak hozzá egy nemzet „felülírásához” azok, akik annak peremén kezdik tengetni az életüket. Az itt tárgyalt szövegekből kiderül, mennyire centrális jelentőségű a bevándorlás és az integrálódás tapasztalata, az író kétnyelvűségét és két kultúra közötti elhelyezkedését emelik ki. A kultúrák találkozása és az ezzel járó kettős perspektíva sokszor meghasadt személyiségeket és megosztott identitást juttat kifejezésre, és ennélfogva az integrálódás egyéni problémáit ábrázolja. De ezen túlmenően azt is megfigyelhettük, hogy a kivándorlás és a bevándorlás témája felszabadultságot és kreatív kihívásokat is magában foglal, különösen a kétnyelvűség helyzete.  És miközben ezek az írók a bevándorlók élményeit közvetítik, és a társadalmat a pereméről vagy a kívülálló szemével nézik, ugyanakkor részei is ennek a társadalomnak, belülállók is; ezek a szövegek tehát a kultúraértelmezésnek is példái.
Ahogy a bevándorlás átformálja skandináv társadalmainkat, úgy visz bele új kreativitást is az életbe és az irodalomba. Kihívást jelent minden író számára ezekben a társadalmakban függetlenül attól, hogy bevándorló hátterű vagy született dán, norvég vagy svéd írókról van-e szó. Nyugati társadalmaink központi dinamikáját ma a migráció formálja, azaz az elmozduló multikulturális populációk. A bevándorlók és a ’másság’ újradefiniálják a perifériának a centrumhoz való viszonyát.  Identitásukat keresve „átírják” a nemzeti identitást és elmozdítják nemzetek feletti irányba. Az itt tárgyalt írók ennek a multikulturális és globalizálódó világnak az alkotóelemei.
 

    KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret