Ingeborg Kongslien
Migráns vagy multikulturális irodalom az északi országokban
Bevezetésként
Az északi irodalmi mezőben számos kissé szokatlanul hangzó új név bukkant
fel az elmúlt évszázad utolsó 3-4 évtizedében. Bevándorlók és a bevándorlók
második generációjának képviselői úgy 1970-től kezdve egyre inkább jelentkeznek
versekkel, elbeszélésekkel és regényekkel skandináv nyelveken, és ezzel
új témákkal, helyszínekkel és vonatkoztatási síkokkal bővítik a nemzeti
irodalmakat. E szövegek némelyike fordítás, van, amelyik a szerző és fordítója
együttműködésének eredménye, de a legtöbb már az új ország nyelvén íródott,
olyan szerző írta, aki már felnőtt fejjel sajátított el egy új irodalmi
nyelvet, vagy aki a második generáció képviselője, és mint ilyennek a mindenkori
skandináv nyelv az “első” nyelve. Mint várható, a harmadik csoport,
akik az új ország nyelvén írnak, a legnépesebb, és különösen Svédországban,
ez a csoport adja a legnépszerűbb szerzőket a mai irodalmi életben.
Vannak irodalmi próbálkozások a bevándorlók saját nyelvén is mindezekben
az országokban, de ezek szükségképpen a saját csoportjaikra korlátozódnak,
elég csekély a számuk, néhány nagyobb svédországi bevándorló csoporttól
eltekintve. Róluk most nem lesz szó.
A “bevándorló irodalom” és a “bevándorló író” kifejezés elég
problematikussá vált.
A szóbanforgó szerzők közül sokan nem szeretik ezeket a terminusokat
a különböző skandináv változataikban, mert úgy érzik, hogy a “bevándorló
irodalom” az irodalom egy marginális típusára utal, és leszűkíti/korlátozza
művészi ambícióikat. Ennek ellenére használják irodalomtudósok, kritikusok
és a média ezeket a kifejezéseket, amelyek hasznosnak mutatkoznak, különösen,
amikor fel akarják hívni a figyelmet ezekre az írásokra, amelyek eddig
– néhány jelentős kivételt leszámítva – a háttérben maradtak./nem kaptak
kellő figyelmet*. Olyan kategóriákhoz lehetne hasonlítani, mint a
“proletár irodalom” és a “feminista irodalom”, amennyiben kijelölik a maguk
helyét az irodalmi térben carving out their own space, és új vonatkoztatási
területeket vezetnek be.
Bevándorló hátterű írók gyakran – bár egyáltalán nem mindig – foglalkoznak
olyan témákkal, amelyek bevándorló tapasztalataikkal függnek össze, a kultúrák
találkozásával, és a többségi társadalmat marginális nézőpontból látják.
Ennél szélesebb az “emigráns irodalom” fogalma, amelybe sok író beletartozhatna
a mai világban, használatos még a “világirodalom” és a “transznacionális”
irodalom terminusa is. Egyes negatív asszociációk elkerülése végett itt
most inkább a “migráns irodalom” és a “multikulturális irodalom” kifejezéseket
fogom használni..
Az újabb hangok a mai északi irodalomban az identitás és az integrálódás
szempontjából fontosak. A migráció és a számüzetés, a bikulturalizmus és
a bilinguizmus /kétnyelvűség témái az akkulturáció, az integréció és az
identitás formálódásának folyamatait fejezik ki. A szövegben rejlő valóság-referenciák
és identitásértelmezések a kultúrák találkozása során átélt folyamatok
kulturális megjelenítései/ábrázolásai. És mivel a migráció globális folyamat,
ezt az irodalmat öszehasonlító módszerekkel lehet és kell tanumányozni.
A legnagyobb nevek ma világirodalmi szinten két nyelvhez és két kultúrához
kötődnek, mint például Bharati Mukherjee, V. S. Naipaul, Zadie Smith és
Wole Soyinka. Északi megfelelőik, akikkel itt majd foglalkozunk, egyre
inkább az általános irodalmi diskurzus részeivé válnak, és kezdik kikezdeni
a megszilárdult nemzeti kánonokat témáikkal és referenciális mezőikkel,
a skandináv orszégokban megjelenőben lévő multikulturális társadalmak felé
mutatva.*
Nem meglepő, hogy Svédország tudja ennek az új irodalmi hagyománynak
a leghosszabb időre visszanyúló történetét és a legnagyobb felhozatalát*
felmutatni muster Dániához és Norvégiához viszonyítva, ami természetesen
megfelel a bevándorlási folyamat jellegének az északi országokban.
A tudományos érdeklődés terén is Svédország vezeti ezt a mezőnyt*,
alapos kutatásra épülő, jól megírt átfogó szociológiai és tematikus
munkával (Wendelius 2002), Norvégiában megjelent néhány cikk a témában,
disszertációk készültek mindhárom országban. Ennek a migráns vagy
multikulturális irodalomnak a jelentkezése 1970-re tehető Svédországban,
a 80-as évek közepére Norvégiában, és lényegében a 80-as évek végén vagy
a 90-es évek elején indul meg Dániában. Mindhárom országban jelentek meg
ilyen antológiák, jelezve az ilyen irodalom bevezetésének és támogatásának
óhaját és a fogalmi besorolás szükségességét. Versek, elbeszélések és esszék
bukkantak fel antológiákban és egyedi kötetekben és számos regény. Új témáknak
és referenciális síkoknak, új esztétikai és formai mintáknak a bevezetése
határozottan bővíti és gazdagítja az érintett nemzeti irodalmakat.
Mint említettem, nem minden bevándorló hátterű író és műve foglalkozik
migráns vagy multikulturális témákkal, de a szövegek többsége valamiképpen
mégiscsak feltár valamit a migrációnak és a száműzetésnek, a kultúrák találkozásának
és az identitáskeresésnek a tapasztalataiból, és ezáltal kifejezik az egyének
újratájékozódásra és az új országban való berendezkedésre, önérvényesítésre
való törekvéseit. Ezzel fogunk foglalkozni a következőkben, azt vizsgáljuk,
mit nyújt ez az irodalom a kialakulóban lévő multikulturális északi társadalmak
ábrázolása és közvetítése terén. Átvéve és parafrazálva, amit egy szakember
(Muller 1999) a mai bikulturális amerikai irodalomról mond – hogy ez átírja/
átértelmezi, hogy mit is jelent amerikainak lenni – ezek a skandináv szövegek
átírják/átértelmezik, mit is jelent dánnak, norvégnak vagy svédnek lenni.
Válogatás következik nevekből és szövegekből. Igyekeztem a sokféleséget
megmutatni mind az etnikai háttér, mind az irodalmi kifejezés terén, ugyanakkor
kiemelni néhány nevet, amely sikeres lett mind a kritika, mind a nagyközönség
körében.
Svédország
Természetesnek látszik, hogy a svéd irodalomból mutassunk be először
néhány nevet, és a a választás kezdésnek nyilvánvalóan Theodor Kallifatidesre
esik. Ő az egyik legmarkánsabb és legnépszerűbb mai író Svédországban,
aki annyiféle témát tárgyal, annyiféle környezetben, hogy elég értelmetlennek
tűnik őt a “bevándorló író” kategóriájába sorolni, amit bizonyára
ő is beszűkítésnek talál. Kallifatides Görögországban született 1938-ban,
1964-ben jött Svédországba, első svéd könyve 1969-ben jelent meg.
Egyik legutóbbi könyvében, amely személyes reflexiók és emlékezések
rövid fejezeteiből áll, panaszolja és kommentálja azt a tényt, hogy azok
után, hogy 36 éve él az országban, és több, mint 30 könyve jelent meg svédül,
a hivatalos irodalomtörténetekben még mindig éppen ebben az
“invandrar-författare” (bevándorló írók) címszó alatt tárgyalják. (Kallifatides
2001:12) Pedig ez a könyv, az Et nytt land utanför mitt fönster [Egy új
ország az ablakom előtt] csodálatosan bizonyítja, hogy a kétnyelvűség és
a kettős kulturális kötődés minden velejáró nehézség és időnként kétségbeejtő
volta ellenére, erős kreatív szituációt teremt, alkalmat ad az írónak arra,
hogy megteremtsen magának egy új, saját nyelvet, úgyszólván falja a nyelvet.
És bár vannak itt példák a veszteségről és a hontalanságról szóló reflexiókra,
vannak ugyanilyen erős megállapítások arról is, hogy mit nyerhet az érett
migráns/mi adódik nyereségként a felkészült migráns számára: „Nem váltam
svéddé, bár már nem vagyok az a görög sem, akinek hittem magam. Teljesen
idegen sem vagyok. (…) Vannak időszakok, amikor csupaszabbnak érzem magam,
mint amikor megszülettem. (…). De vannak időszakok, amikor mélységes megelégedés
tölt el amiatt, hogy megtanultam megszeretni valami mást is, mint ami (eredetileg)
megadatott nekem.” (Kallifatides 2001: 154-55) Azt hangsúlyozza,
hogy a migránsok a mai világban, akik nyilván megtapasztalták a veszteséget*,
ahelyett, hogy az élet értelmét kutatnák, kutathatják az életet magát is.
Kiterjedt munkáságában kiváltképpen két regény foglalkozik a bevándorlással
és az integrálódással. Az Utlänningar (1970) címűben Kallifatides egy fiatal
görög bevándorlóról ír, aki a 60as évek végén kerül be a svéd társadalomban.
A fiatalember akkulturációs folyamatát mutatja be, kultúrák találkozását,
ami néha tragikus, néha viszont komikus, mint amikor a görög férfias viselkedés
kerül összeütközésbe a svéd liberalizmussal. A klasszikus
migráns történet a kettős perspektívát mutatja be számos visszatekintéssel
a fiatal főhős és én-elbeszélő szülőföldjére, aki azt tervezi, hogy újrateremti
magának a „valóságot” választott hazájában. Úgy látszik sikerül megbirkóznia
a feladattal, végül még a svéd tájjal is kialakul egy bensőséges kapcsolata:
„A testem fütyörészett. Leültem, és gátlástalanul flörtölni kezdtem a téli
tájjal.”
25 év és a legkülönbözőbb témákról írott számos könyv után Kallifadides
a Det sista ljuset (1995) c. könyvében újra a bevándorlók életét és a multikulturális
közösséget állítja a középpontba. Rinkeby a helyszín, Stockholm egyik külvárosa,
ahol olyan magas a bevándorló népesség aránya, hogy a „rinkebysvenska”
kifejezés is erre utal, amely a bevándorlók nyelvének hatását erősen magán
viselő svéd beszédet jelenti. Itt egy középkorú görög és a családja, különösen
a fia, egy fiatal fiú sorsa körül szövődik a történet. Odysseus görög
hátterére és svédországi életére reflektál a könyvben, drámai erővel készteti
erre fia öngyilkossága, aki nem bírja áthidalni a bevándorlók tradicionális
kultúrája és a modern individuális élet közötti szakadékot. Nagy ívű képet
vázol fel a szerző egy bevándorló közösségről számos egyéni életsorssal,
emberekről, akik különböző országokból és földrészekről érkeztek menedéket
keresve különböző fajta elnyomások elől, egy új élet megteremtésének reményében,
bevándorlókról és a második generáció képviselőiről. A mai multikulturális
Svédország képe rajzolódik ki ebben a könyvben.
Érdekes módon három iráni író, három nő, aki a tradicionális és patriarchális
társadalom elől keresett itt menedéket, tűnt fel az elmúlt évtizedben nagy
sikerrel a svéd irodalmi élet színpadán. A regényíró Fateme Behros és Azar
Mahloujian (utóbbi esszéket és visszaemlékezseket is ír) valamint Jila
Mossaed költő egyaránt kedvező fogadtatásra talált mind az olvasók, mind
a kritikusok körében. Mossaed írt már a hazájában is, a költői nyelvváltást
alkotó kihívásnak tekinti: „Tantsd meg nekem a szavak eredetét /hadd játsszam
a szavaiddal, hadd találjak ki / nekik új és furcsa jelentéseket / hadd
adjak a szavaknak / új színt, új dimenziókat / kölcsönözd nekem a nyelvedet/
a főneveidet / hadd vigyem őket egy kalandos utazásra.”
Első könyvében „A felfordított képek” címen Mahloujian a politikai
menekült sorsának ad hangot, nagyon jó érzékkel elegyítve az elemző és
az emocionális aspektust az ilyen folyamatok három szakaszának leírásában:
az eltávozás, az út és az újra berendezkedés, beleértve merész megfigyeléseit
az őt befogadó országról, új hazájáról is.
Behro regénye 2001-ből, „A rabok kórusa”, egy női felszabadulás-történet,
egy fiatal iráni bevándorlónő fejlődésútja saját eredeti kultúrája szabályainak
és értékeinek tiszteletben tartásától az önállósuláshoz vezető tragikus
és boldogító tapasztalatokon át. A svéd társadalomba való integrálódásnak
ezt a folyamatát kíséri más, különböző etnikai hátterű nők sorsának megmutatása,
felvillanások a múltjából, ahogy visszaemlékszik nagyanyja hangjára és
megjegyzéseire. A bevándorló történetekre olyannyira jellemző kettős látásmód
itt fontos strukturális alakzat. A történet végén a főhős és elbeszélő
elhatározza, hogy ír egy könyvet „A rabok kórusa” címen.
Cletus Nelson Nwadike a költő egy további dimenzióval járul hozzá a
svéd multikulturális irodalom általános körképéhez. Nigériából való,
1966-ban született, és a politikai üldöztetés elől kellett eljönnie hazájából,
így került Svédországba 1990-ben. A számára kínálkozó három nyelv (az igbo,
a hausa és az angol) helyett, amit eleve beszélt, Nwadike a svédet választotta
írói nyelvül, azt mondta róla egy interjúban: „olyan a svéd nyelv, mint
a méz, én pedig olyan vagyok, mint a méh”. A költészetét „centrális költészetnek”
lehet nevezni; láthatólag merít a mesélés szóbeli hagyományából, egyik
jellegzetes formája a rövid, aforisztikus költemény. Ezek a sorok például
első, 1998-as kötetének címadó darabjai: Ha meghalok, két sírba legyek
temetve / a barátaim szívébe, és egy rövid, fekete versbe”. Nwadike sikerrel
szerepel verseivel a svédországi költészeti fesztiválokon.
Mehmed Uzun különleges figyelmet és helyet érdemel ebben a bemutatásban.
Törökországi kurd, 1953-ban született, 1977-ben politikai menekültként
jött Svédországba. Három nyelven ír: kurd, török és svéd nyelven. Nagy
terve és teljesítménye a kurd nyelvű kortárs irodalom megalapozása, amelyhez
jelentősen hozzájárult „Egy elveszett szerelem árnyékában” c. regénye,
amely svédül 2001-ben jelent meg. Uzun a kurd nyelvért, irodalomért és
kultúráért folytatott tevékenységét a transzkulturalizmus előmozdítsával
kapcsolja össze. Ez kiderül abból az antológiából is, amelynek ő volt az
egyik szerkesztője „A világ Svédországban. Nemzetközi antológia”. Ez az
antológia tanúsítja a migráns vagy multikulturális irodalom gazdagságát
Svédországban, mintegy 75 író szerepel a kötetben. Irodalmi formában tudósít
arról a sokféle valóságról, amit a világ minden részéből hoztak ide magukkal
a bevándorlók, amint az előszóban írják.
Egy svéd nyelven író Finnországba emigrált író egészíti ki ezt a svéd
körképet. Zinaida Lindén Leningrádban született, a mai Szent Péterváron,
ott tanult svédül, mielőtt ?bóba települt volna át a 90-es évek közepén,
ahol azóta íróként és műfordítóként működik. A legutolsó könyvét (Földrengésre
várva, 2004), amely egy férfiról szól, aki Oroszország és Japán között
utazgat, azért dicsérték, hogy végre régen várt új témákat és tartalmakat
hozott a finn-svéd irodalomba.
Norvégia
A norvégiai migráns irodalomról általában azt tartják, hogy Khalid
Hussain: Pakik c. 1986-os művétől számítható (a cím a pakisztániak csúfneve),
amely egy második generációs pakisztáni kamaszfiú integrálódását és identitáskeresését
mutatja be, aki őrlődik a szigorú értékeket és normákat hirdető bevándorló
család és a szabadelvű többségi társadalom elvárásai között. Női megfelelője,
Nasim Karim egy évtizeddel később jelentkezett IZZAT. A becsület miatt
c. könyvével. IZZAT becsületet jelent urdu nyelven, a gyerekből tinedzserré
válás fejlődésfolyamatát ábrázolja egy problematikus kultúraközi helyzetben,
ahol a nyugati liberális egyéni jogok kerülnek összeütközésbe egy kollektívabb,
családra orientált keleti kultúrával.
Mindkét író elég fiatal volt a könyve megjelenésekor, mindketten
a Norvégiában legnagyobb bevándorló közösség második generációjához tartoznak,
és mindkét könyv
az akkulturáció és az identitásképződés folyamatát ábrázolja a történetben
szereplő fiataloknál. Helytállónak látszik Muller megfigyelése, hogy „a
nemzedéki konfliktus motívuma” sokszor szolgál „kollektív szubtextusként
a sorok mögött a regényben, amikor a mai bevándorlók és a gyerekeik vetnek
számot a sorsukkal”. Ez a motívum az antológiákba felvett számos elbeszélésben
is visszatér.
A migráns vagy multikulturális szerzők többsége Norvégiában nem európai
hátterű, ami megfelel az ország bevándorló lakosságának. Sajátos hangot
képvisel ebben a csoportban az európai, nevezetes cseh Michael Konupek.
Ő Prágában született 1948-ban, 1977-ben jött Norvégiába, első könyve 1987-ben
jelent meg, publikált regényeket, elbeszéléseket és esszéket. A maga idejében
c. 1993-as regénye valamelyest Kallifatides Utlänningar-jára emlékeztet,
egy cseh fiatalember történetét mondja el, migráns vagy emigráns életéről
szól a 70-es, 80-as évek Norvégiájában. A könyv tele van iróniával, a tragikusság
és a nevetségesség között egyensúlyoz az ifjú politikai menekült ábrázolásában,
aki értelmiségi és ellenzéki közép-európai környezetből jőve találkozik
Norvégiával, ahol „a szabadság a legendák szerint olyan magától értetődő,
hogy ha külön hangsúlyozni kezded, értetlenül néznek rád”.
Az elbeszélés arról szól, hogyan próbál meg a hős fokozatosan, lépésről
lépésre ennek az új társadalomnak a részévé válni, klasszikus emigráns
és akkulturációs történet, visszapillantásokkal és kettős perspektívában
előadva, amely folyamatosan közvetít múlt és jelen között, és közben érdekes
képet kapunk saját norvég társadalmunkról is. Bár a főszereplő bevándorló,
aki küzd a beilleszkedéssel, azzal, hogy megtalálja helyét az új társadalmi
környezetben, a gazdag hagyományokkal és nagy múltra visszatekintő kultúrtörténettel
rendelkező sajátos közép-európai nézőpontjából Norvégiát időnként lenézi
mint olyan országot, amelynek hiányos a kultúrtörténete, különösen, mivel
nem élte meg a barokk időszakát. A könyv végén, elérve a mozgalmas 1989-es
évig, elhatározza, hogy a következő könyvében az emigrációról fog írni.
Végül belátja, hogy „Valahányszor képes elszakadni a múltjától és az álmaitól,
ami nem esik meg túl gyakran, olyankor (tulajdonképpen) Norvégiában él.
Ez a gondolat örömmel tölti el.”
Mint már említettem az északi nyelveken megjelenő migráns írások egy
része valamiféle fordítás. A publikációk egy sajátos típusa, ami ebben
az összefüggésben érdekességgel bír, a kétnyelvű kiadványok. Norvégiában
két nagyobb figyelmet keltett költő adott ki kétnyelvű verseskötetet, ahol
a norvég változat a szerző és egy norvég költő közös munkájának eredménye,
He Dong versei kínai és norvég, Jamshed Masrooré pedig urdu és norvég nyelven
egymással szemben lévő oldalra nyomtatva. Ez a két költő bevándorló és
író, de a bevándorló tapasztalat vagy a két kultúrához kötődés nem játszik
nagy szerepet az írásaikban. De kikezdik és kitágítják az irodalmi kánont
kétnyelvűségükkel, például olyan képek behozásával, amelyek másféle tájakat
idéznek, és olyan új esztétikai formák bevezetésével, mint a „gázel”, egy
régi arab versforma, amelyet később az urdu és a fárszi irodalomban is
használtak, és most már, Masroor versei révén norvégul is létezik.
Dánia
A kétnyelvű publikációk azonban nem igazán bevettek az északi
migráns vagy multikulturűlis irodalomban. De a most említett két norvég
költő mellett meg kell említeni egy dániai példát is. Milena Rudez 2002-ben
kiadott egy verseskötetet „Vakon utazni Szarajevóból” címen, ahol a dán
szöveg (a fordítások) tették ki a könyv első felét, és a bosnyák szöveg
(az eredeti) a másikat. Rudez olyan bevándorló, aki politikai és
háborús menekült is; Bosznia-Hercegovinából való, ott született 1958-ben
és 1992-ben került Dániába.
A politikai elemek, a háború, a menekülés és a hontalanság alkotják
leginkább költészetének témáját, például a „Fegyverek” című versben: „Milját
elvitték/ börtönbe vetették/ mondják. Ez jó/ akkor él.”
A dán bevándorló irodalom jórészt a 90-es években erősödött meg. Számos
antológia jelent meg, ezekből egy a Fuglevingen – en indvandrerantologi
(1992), egy másik a Mellom land og land – bjergene, vandene, vindene (1995).
Úgy jelentkeztek, akárcsak a hasonló norvég kötetek, mint arra irányuló
törekvés, hogy úgy mutassák be a „bevándorló írókat”, mint akik hozzáadnak
valamit a dán kultúrához és társadalomhoz, és hogy pozitívan befolyásolják
a bevándorlásról és a beilleszkedésről folyó általános vitát. Az antológiákon
kívül néhány regény, elbeszélés- és verseskötet is megjelent egyes íróktól
az elmúlt tizenöt évben. A bevándorló hátterű írók közül itt láthatólag
kevesebbnek sikerült bekerülni a nagyobb könyvkiadókhoz, mint Norvégiában
és Svédországban.
Rubén Palma, a chilei születésű író 1954-ben született, politikai menekültként
került Dániába 1974-ben, és valamivel több mint egy évtized múltán kezdett
el írni dánul. Levél Dániába c. 1989-ben megjelent könyve menekültként
és bevándorlóként átélt élményeiről szól. Palma számos műfajt művel, a
regény mellett elbeszéléseket, drámát, gyerekkönyvet és esszéket is publikált,
amelyekkel részt vett a bevándorlásról és az integrálásról folyó nyilvános
vitában. 2001-ben kiadott „Reptérről reptérre – és más bevándorló történetek”
c. novelláskötete tíz elég rövid elbeszélésből áll, amelyeket az
alcím bevándorló történeteknek nevez, s amelyeket áthat az élet mint tranzitcsarnok
metaforája. S bár az emigráns tapasztalat vagy az átmenet élménye adja
ezeknek a történeteknek a magvát, Palma valamiképpen kiterjeszti ezt a
fogalmat, hogy általános érvényt tulajdonítson neki az emberi életben.
Az emigráns irodalomról tartott egyik előadásában elmondta, hogy amikor
1985-ben írni kezdett, és a dán nyelvet választotta írásai nyelvének, annak
belátása késztette erre, hogy soha nem fog visszatérni a hazájába: „Életem
hátralévő részét
He has also, in a le cture about writing in exile stated that when
he in 1985 started to write, and decided that he chose Danish as his literary
language, it was the realization that he would never return to his homeland
that got him started: “I saw the rest of my life in my Danish exile…and
this vision made a writer out of me.” And although he acknowledges that
it has been tough to acquire a new language at an adult age and become
a writer in this new language, it has its advantage in the freedom from
tradition and influence it offers.
Termékeny írónak számít Dániában egy szintén nagyszámú bevándorló csoport
képviselője, a törökországi kurd Adil Erdem. 1964-ben született, 18 évesen
jött Dániába. Gyerekeknek, kamaszoknak ír, de felnőtteknek is, kiadott
szöveggyűjteményeket, verses- és elbeszélésköteteket. 1997-es „Az idő ellensége
– egy klipp” verseskönyv, amelyben a költő etnikai hátterére reflektáló
mozzanatok és kurd politikai és kulturális témák is előtérben állnak. „Idegen
szavak: novellák” c. kötete 2000-ből olyan egyénekről szóló történetek,
akik két kultúra között élnek, arról, hogy kívülállónak érzik magukat mind
bevándorló közösségükben, mind a dán társadalomban, kommunikációs nehézségeikről
és identitásproblémáikról.
Összefoglalásul
A három skandináv országból kiválasztott és bemutatott szerzők és írások
remélem kellőképpen bizonyítják ennek az irodalomnak a sokféleségét műfajokban,
etnikai összetételében és végül utoljára, de nem utolsósorban az egyes
írókat tekintve. Az irodalomnak ez az aspektusa, amit itt migráns
vagy multikulturális irodalomnak nevezünk, új témákat és valóságvonatkozásokat
hoz az északi nemzeti irodalmakba, kitágítja és ki is kezdi a nemzeti irodalmi
kánont. Mivel ezek a szerzők úgy döntöttek, hogy új hazájuk, az őket befogadó
országok nyelvén fognak írni, az ő kisebbségi diskurzusuk a többségi diskurzussal
szegeződi szembe. Mint említettük, új témákat és valóságtartalmakat vezetnek
be azzal, hogy feltárják bevándorlói tapasztalataikat, akkulturálódásuk
és transzkulturációs folyamataikat az integrálódás útjait.
Történeti szempontból érdemes hozzátenni, hogy az Amerikába kivándorolt
skandináv írók a 19-20. században más stratégiát választottak. Úgy 1870
és 1930 között virágzott a bevándorlók nyelvén írott irodalom; az írások
a saját közösségeiknek szóltak, gyakran foglalkoztak a bevándorló egyének
és etnikai csoportok tapasztalataival. A dán, norvég és svéd irodalom párhuzamosan
működött sok más, például német, olasz, jiddis irodalommal, hogy csak egy
párat említsünk. Ez a „bevándorló irodalom” virágzott mindaddig,
amíg a megfelelő bevándorló nyelvek használatban voltak, aztán átadták
a helyüket az angol nyelven írt „etnikai irodalomnak” és a „multikulturalizmus
megjelenítésének”. A mai etnikai hátterű skandináv írók túlnyomórészt
úgy döntöttek, hogy a többség nyelvén írnak, és ezért kezdettől fogva a
nemzeti irodalmak részét képezik.
Annak ellenére, hogy a „migráns” és „multikulturális” irodalom címkéjével
láttam el, ezt az irodalmat a mai dán, norvég ill. svéd irodalom részének
tekintem. Külön kiemelni ilyenként csak annyit jelent, mint elismerni az
egyediségét, felhívni a figyelmet a meglétére, mert ez nem mindig történik
meg kellőképpen, és felmérni, mivel járulnak hozzá egy nemzet „felülírásához”
azok, akik annak peremén kezdik tengetni az életüket. Az itt tárgyalt szövegekből
kiderül, mennyire centrális jelentőségű a bevándorlás és az integrálódás
tapasztalata, az író kétnyelvűségét és két kultúra közötti elhelyezkedését
emelik ki. A kultúrák találkozása és az ezzel járó kettős perspektíva sokszor
meghasadt személyiségeket és megosztott identitást juttat kifejezésre,
és ennélfogva az integrálódás egyéni problémáit ábrázolja. De ezen túlmenően
azt is megfigyelhettük, hogy a kivándorlás és a bevándorlás témája felszabadultságot
és kreatív kihívásokat is magában foglal, különösen a kétnyelvűség helyzete.
És miközben ezek az írók a bevándorlók élményeit közvetítik, és a társadalmat
a pereméről vagy a kívülálló szemével nézik, ugyanakkor részei is ennek
a társadalomnak, belülállók is; ezek a szövegek tehát a kultúraértelmezésnek
is példái.
Ahogy a bevándorlás átformálja skandináv társadalmainkat, úgy visz
bele új kreativitást is az életbe és az irodalomba. Kihívást jelent minden
író számára ezekben a társadalmakban függetlenül attól, hogy bevándorló
hátterű vagy született dán, norvég vagy svéd írókról van-e szó. Nyugati
társadalmaink központi dinamikáját ma a migráció formálja, azaz az elmozduló
multikulturális populációk. A bevándorlók és a ’másság’ újradefiniálják
a perifériának a centrumhoz való viszonyát. Identitásukat keresve
„átírják” a nemzeti identitást és elmozdítják nemzetek feletti irányba.
Az itt tárgyalt írók ennek a multikulturális és globalizálódó világnak
az alkotóelemei.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|