stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



   
Dilek Güngör
Jövőre (Im nächsten Jahr)
Berliner Zeitung

Hatice nénikém vett magának egy mixert. Különböző toldalékokkal. Még habot verni, tésztát gyúrni is lehet vele. „Nincs már egy ilyen mixered?” – kérdem tőle. „De igen – feleli –, már régóta. De ezt itt magammal viszem Törökországba.” Hatice nénikém már évek óta egy másodháztartáshoz gyűjtöget. Már sok mindent átvitt Törökországba, a pincéjében tárol még egy wok-sütőt, ágyneműket, a lábának való masszírozó görgőcskéket, valamint elektromos fűtőpárnákat. Hogy Hatice nénikémék a ruhaszárítót is eljuttatták-e már Törökországba, nem tudom. Valahol kell még lennie egy hifitoronynak is, lemezjátszóval és kazettás magnóval. Ez az egyik első Törökországba szánt szerzeményük lehetett.

Ömer bácsikám és Hatice nénikém már régóta élnek Németországban. Még a szüleim előtt érkeztek ide. Az a tény, hogy Ömer bácsikám évek óta nyugdíjas, és hogy mindketten itt, Németországban lettek nagyszülők, mit sem változtatott abba vetett hitükön, hogy jövőre csakugyan visszatérnek Törökországba. „Jövőre visszamegyünk Törökországba.” – mondja Ömer bácsikám minden egyes alkalommal, ha a hírekben a német válságról van szó. És hogy akkor jövőre nehogy egy üres tengerparti lakásba érkezzenek, Hatice nénikém mindent duplán vesz meg.

„Inkább dobd el a régi mixert, és használd az újat. – mondja anya Hatice nénikémnek. –
Hogy jövőre visszatértek Törökországba, már lassan harminc éve mondogatjátok.” Hatice nénikém sértődött képet vág. „Veletek ellentétben a férjem és én kötődünk a hazánkhoz.” – feleli aztán. A mixer mellett vásárolt még egy hatvan darabos evőeszközkészletet is. „Mi tudjuk, hogy hová tartozunk, és hogy hol kívánunk örök nyugovóra térni.” Hatice nénikém a készletet, amit egy borvörös bőrkofferban szállított hazáig, a mixerrel együtt a szekrénybe pakolja. „Azt hiszed, Törökországban nem kapni evőeszközt – kérdi tőle anya. – Még ha vissza is mentek, ott is megvehetsz mindent.” Hatice nénikém a fejét rázza. „De nem ilyen minőségben, mint itt.” – mondja.

Ő tényleg úgy hiszi, hogy konyhai kisgépeit itt, valahol Németországban fehér köpenyes mérnökök gyártják le neki. Hatice nénikém számára nem is létezik jobb egy mérnöknél. Nyolc hónapig próbált összeboronálni engem Marcellel, a szomszédasszonyának a fiával. A fiú építészmérnöknek tanult. Aztán felhagyott egyetemi tanulmányaival, és Hatice nénikém soha többé nem pazarolt rá akár egy dicsérő szót is.

„Na, légyszí, vedd csak elő azt az újdonsült habverődet, aztán csináljunk valami finomságot.” – kérlelem Hatice nénikémet. „Először úgyis ki kell próbálni, hogy tényleg jól működik-e. Különben ott állsz majd Törökországban, és nem mész vele semmire.” Ez Hatice nénikémnek is mond valamit. „Na jó – feleli –, kivételesen”. Kiveszem a szekrényéből a receptkönyveit. „Mit szólnátok egy csokis-tejszínes tortához?” – kérdem. „Nem, nem. Semmi olyat, ami annyira hízlal.” – veti közbe anya.  „Én épp megpróbálok lefogyni.” Hatice nénikém nevet: „De hát ezt mondogatod már harminc éve!”

        Fordította Vágó Marianna
 


Dilek Güngör
Osman jön (Osman kommt)
Berliner Zeitung

A húgomnak új barátja van. Jakob a neve. Ám apa Osmannak hívja. Amikor anya velem volt terhes, apa bejelentette, hogy Osman lesz a gyerek neve, ha fiúnak születik. Amikor egy évvel később anya a húgommal volt várandós, újra felcsillant számára a remény. Anya még ma is azt hajtogatja, mennyire nagyon örül, hogy lányai lettek. Szerinte az Osman lehetetlen egy név.

Apa nem is olyan rég még egy kiskutyát akart venni nekünk, de a húgom és én soha életünkben nem akartunk kutyát tartani. Valahogy megsejthettük, hogy a végén még Osmannak kéne hívjuk.

Apa a húgom minden barátját leoszmánozza. Mindezt még csak nem is titokban. Ha Jakob telefonál, apa szól a húgomnak, és mikor átadja neki a kagylót, azt mondja: „Osman az.”

„Jakob, apu, Jakob.” – mondja aztán a húgom minden alkalommal. „Hogy jegyezzek meg minden hónapban egy új nevet?” – kérdi apa. „Nyár óta négy fiatalembert mutattál már be itthon azzal, hogy ő lesz az igazi.” Apa azt is mondja ilyenkor, hogy rég elérte azt a kort, amikor az ember igenis nehezen szokik hozzá a hirtelen változásokhoz. „Öregember vagyok én már.”

Jakob jön hozzánk ebédre. A húgom nagyon izgatott: „Jakob egy igazán különleges ám.” – mondja nekem. „Jakobbal majd minden másként lesz.” Ezt már elég gyakran hallottam tőle. De ez most komoly. Az ebédnél nem eshet semmi hiba. A legutolsó, amit a húgom szeretne, hogy apa az asztalnál valami ilyesmit találjon mondani: „Vegyen még egy kis salátát, Osman.” „Ismeri a vöröslencselevest, Osman?” A húgom még azt is el tudná képzelni apáról, hogy elmeséli Jakobnak, hogyan is evett nálunk hat hete a húgom legutóbbi fiúja, és hogy mennyivel kevésbé zavartatta magát az Osman megszólítás miatt, mint például ő. „Akkor aztán lemondhatok Jakobról. Ő ezt ugyanis egyáltalán nem fogja viccesnek találni.”

A húgomnak szemmel láthatóan sikerült hatnia apára. Főzés közben egyetlen egyszer sem hagyja el a száját az Osman név. „Eszik ez a te barátod hagymát is?” – kérdi, és már pucolja is a harmadik nagy fej hagymát. Aztán hogy: „Mennyire lehet csípős a leves ennek az új fiúdnak?” A húgom egy bosszús pillantást vet felé, és apa nyomban visszafordul az edényeihez: „Kérdezni már csak szabad, no.”

Jakob az alkalomhoz igencsak kicsinosította magát, a szüleimet pedig marcipánpralinéval lepte meg. A húgom jól kiokította. Apa különösen kedveli a marcipánpralinét, a jól öltözött fiatalembereket szintúgy. Anya tálalja az ételt, a húgom meg csak beszél és beszél. Apának egyáltalán nincs alkalma bármiféle galibát okozni. Végül étkezés után megeszik hat pralinét, hátradől a széken, és így szól: „Osman, ez a praliné nagyon-nagyon finom.” Jakob látszólag nem vesz észre semmit. Apa mosolyog, és felé tartja a nyitott dobozt. A húgom visszafojtja még a lélegzetét is. „Jakobnak hívnak.” – szólal meg Jakob. „Így van.” – feleli apám. „Bocsásson meg, az Osman törökül annyit jelent: édes fiam.” 

       Fordította Vágó Marianna


Apanyelv (Vaterpsprache)
Berliner Zeitung

Ha azt mondja, nehogy elbotolj a szélében, úgy érti, hogy túl rövid a szoknyád. Ha azt mondja, nehogy torokgyulladást kapj, úgy érti, hogy túl mély a kivágásod. Ha azt mondja, törődj kicsit többet a munkáddal, úgy érti, hogy ne csókolózz Stefannal. A szavak apául nem ugyanazt jelentik, amit egyébként. A szoknya széle nem a szoknya széle, a torok nem a torok és a munka nem a munka. (Mintha a csókolózás nem lenne igenis munka!) Nincsen olyan könyv, amelyben az apául mondott szavaknak utána lehetne nézni. Azt, amit ő ’megfázás’ alatt ért, nem találni sem az idegen szavak között, sem a szinonimaszótárban, de az etimológiai töveknél és a szimbólumtárban sem. Az apanyelvet mindenkinek magának kell megfejtenie. Azt hiszem, nekem sikerült. Mi nemcsak egymáshoz beszélünk, hanem egymással, az ő nyelvén – apául. Kérdésemre, hogy mi a terve estére, ő így felel: „Semmi gond, viheted az autót.” Ha azt mondom, kissé hideg van idebenn, már hozza is a pincéből a tűzifát a kemencébe. Ha együtt tévézünk, és én megkérdem, érdekli-e a film, de mire még hozzátenném: – is, addigra már át is kapcsolt. 

Fordította Vágó Marianna


Dilek Güngör
Csókok a tévében (Küsse im Fernsehen)
Berliner Zeitung

Ünnepekkor az "Amelie csodálatos életé"-t adták a tévében. Mondtam a szüleimnek, hogy az egy nagyon szép film, úgyhogy nézzék csak meg. Én inkább a barátnőmmel akartam találkozni. A filmet már láttam a moziban. Van benne egy kávézóban játszódó jelenet, amikor is egy pincérnő eltűnik az egyik vendéggel a mellékhelyiségben. Hallani, ahogy a nő feje súrolja a WC-ajtót. És hallani, ahogy nyögdécsel. Aztán egyre hangosabban nyög, a férfi is. Végül a nő felsikolt, és ugyanebben a pillanatban elkezd fütyülni egy vízforraló a tűzhelyen. Szóval ez egy igencsak hangos jelenet.

Arra, ami a WC-ajtó mögött történik, itthon nincs igazán szavunk. Anya megismerkedésnek nevezi, ritka pillanatokban szeretkezésnek mondja. Apa mormog valamit a bajsza alatt, azt hiszem, ő is a megismerkedés-vonalat képviseli. Normális esetben ritkán nézzük végig, hogy a színészek hogyan is ismerkednek meg egymással.

Minket, gyerekeket kímélendő valaki gyorsan megnyom egy gombot a távirányítón, és így a "Nyugdíjasok – a társadalom igavonói" című műsort, vagy a "Medicopter 117"-et nézzük tovább, ahol "– minden perc számít". A szerelmi jeleneteknél fellépő hirtelen csatornaváltási kényszerreflex annyira mélyen belénk ivódott, hogy már a húgom is átkapcsol, ha két ember netalántán három percnél tovább csókolózik a képernyőn. Aztán valaki, rendszerint anya, egy kisebb kivárási szünet után visszakapcsol. Ám néha azok ketten még egyáltalán nincsenek kész a megismerkedéssükkel, úgyhogy anya kénytelen visszaváltani a nyugdíjasokra. Apa torkot köszörül, a húgom és én meg úgy teszünk, mintha soha életünkben nem láttunk volna érdekesebbet holmi oszlopdiagramoknál és az előirányzott nyugdíjjárulék-keretnél. A további kockázatot elkerülendő anya másodszorra már különösen hosszan vár, és csak jóval később kapcsol vissza. Ilyen módon már sok jó film elég hosszú részeiről maradtunk le. 

Vacsora után Angelika felhívott, és azt mondta, hogy tíz körül tudna nálam lenni. Merthogy csak később akarna értem jönni az autójával. „Addig nézheted az Amelie-t a szüleiddel. Ma este lesz a tévében.”- mondta.

Amikor a filmbéli férfi belépett a kávézóba, és megbámulta a pincérnő dekoltázsát, gyorsabban kezdett verni a szívem. A szüleim mit sem sejtettek. Hát, elérkezett az idő, hogy véget érjen a tartózkodó megismerkedések korszaka, gondoltam. Én harmincegy vagyok, a húgom nemsokára huszonegy, a szüleim pedig akárhogy is, de már rég felnőttek.

Amikor a nő feje az ajtónak súrlódott, apa felriadt szokásos tévé előtti szunyókájából. Anya a gumifa leveleit vizsgálgatta, a húgom a plafonra bámult. Apa elfojtott egy káromkodást. Én kerestem a távirányítót, de sehol sem találtam. Aztán a pincérnő elkezdte a nyögdécselést. Apa kiment a konyhába. Anya így szólt: „Nos, akkor én kiveszem a ruhákat a szárítóból.” Ekkora a nő és a vízforraló épp versenyt sikított és fütyült egymással. „Micsoda zaj!” – szólaltam meg, és pulykavörös fejjel kikapcsoltam a készüléket. Erre egyszerűen még nem voltunk felkészülve.

         Fordította Vágó Marianna


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



 
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret