stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Johannes Anyuru
Csak az istenek újak

Az idő: dal Trója falai alatt

Édesanyák
a szennyes ölükben végtelen szívük
máglyafehérek az alkonyi kékben (köpeny élesül)
gyermekeik éppen
mászókáról jönnek a földre (anyamadár)
hunyt szemmel
félig nyitott ajakkal
szívük heves
vakírását figyeli valamennyi
még mielőtt rohanna
a lépcsőházba fel
be a sötétbe
s lassan följebb
hogyha övék valahol egy ország
akkor ez az - épp most, amikor szárny nem kell,
csak ez a tér, ez a tér s a dübörgő szívek, ezek
befogják
a halott csillagok verőerét, melyek most
a blokkházak tetői felett
a viola fólián át derengnek
(s lassan följebb)

*

Ők fociznak a parkban
és a csilleiek kurdok és szomáliak
meglelik egymást egy arcban, kifejezésben
nagy komolyan, ahogy a háztetők felett az áthajított
alkonyat, az üveg-
mennybolt tetején a homokvár, megváltó, titokzatos
(titkos színek, titkos atyák).
Űzik az égbolton át a fehér labdát
s mindegyik ujjong
ha a felső kapufára vágják

Nem hallani svéd szót:
már arabok is tudják
kiáltani

Mira! Mira!

Egy kifogástalan passz után ha rohannak
végig a bringacsapás mentén,
röntgeni látvány! Elül
egyetlen egy
csodás pillanatra
a háború, és az öröm lobban a szemükben,
átsüt a pálya felett, és újra
s újra születnek a testek
sajgó izomból és nevetésből,
titkos ujjongás
ébred a tavasz ólomégboltja alatt
a betanult trükkben, s máris a labda
lóg mozdulatlan
az eritreai srác
fölfelé tekintő arca felett
mint új fekete bolygó,
  és annak a holdja -

*

Utcapadon ülök
megragad: mennyi szó mennyi világkép
nézem, hogy törnek égboltok egymáson át
és a lángból ki az évszakok.
A focipályán túl amott
kőkemencébe kenyeret Odüsszeusz lapátol
és makedón nyelven üvölt a piásnak
(a nevetése hamar
felvert sátor a szélben, pisztolya
van a pult alatt polytropoi, ember, polytropoi),
húgocskák a szokásos babakocsikkal
hajfonatokkal
vágy emeli súlytalanul valamennyit
és suttognak a tetők felett:
egész a világ
ebben az átható szempillanatban.

Bronzpajzsok döngnek
a testen át: Inshallah!
Muzulmán asszonyok, öregebbek
a házaknál, ahol majd halni fognak
csak néznek ki magukból
ámde saját lányaik szemével
a városnegyed felett himbálva vonulnak
tompa madárrajok
(örök száműzetés, a sötét vitorla mögött)
fénypászma lobban egy biciklivázon
torpan egy közülük
és áll, mint a só -
bálvány ott az iskolaudvaron, és mintha
merengne -
hogy keresett ő
hajdan egy fülbevalót
egy ilyen udvaron épp,
de egy másik időben, túlsó oldalán
egy óceánnak.

Anyának hívják őket: Majka! Amma!
mint bánatpávák sietnek
keresztül az estén (szárnyuk
égő sál a szélben
olvadt vas,
átfolyik életük a beton egeken -
hullámhossz eltolódás a tárgynál
végtelenül gyorsan
távolodó vörös
a szélben tovatűnő álmok).
Az ég betonvasakat kovácsol üvegből
és döfi át a mélykék városon,
csokornyi rugóskés,
vízüveg gömbjében a szemnek.

*

Küldi az árnyképünket az átsuhanó idő
fényévekre az öröklét
fehér alvilágába le, hol a kapus vetődik és megáll
a kapufák közt lebegve kimerevítve
nagy, világosbarna
kifordított tenyerekkel, mindentől távol

és nincs más
égbolt csak ez,
se más falak, csak ezek és
ezek a szemek csak,
hogy a falakat látni lehessen.

*

Idegen földön
nem abban méretik a halál
maga után hogy mit hagy,
hanem hogy mit ragad magával
éppen ezért kell
nyilvánvalóbbnak lennie sokkal:
irdatlan sorvadás
a mosókonyhában újfajta csend
nehéz turbinákat forgatnak a tengerek
bútorok belsejében,
fehér városok, szennyes tányérok
igazi Atlantisza -
állástalan apák, akiken
érthetetlen fáradtság telepszik
fordulnak és nézik a tapétát
ráébrednek, hogy már nem dereng fel
gyerekkoruk sem. Vágyódás csak
az ami itt maradt
fekete sálaknak
és hosszú, szürke köpenyeknek alatta
és omlanak lassan "Mind lefejezve
a hamuban, hangosan visszafelé üvöltöz" -

Nyelv nélkül való kuszaság, várószoba Trója,
a halál bizony szemcsés, ragyogó fény
ahogy belelépünk a pedálba, a fékbe, a kontraszt,
aztán csak a semmi.

Áthelyezem a lábam, a csorda
kamasz mellettem vonul el
a katapultból kirepülve,
kettő-három mindegyik biciklin,
nevük az arcuk,
a pajzsok és a szavak, tűhegyes
szótagok mint a káromkodás.

Összefirkált padon ül Achilles a parkban,
tekintete lemenő ágon egyenes
rokon az éggel,
amivel a festékszóró sprayt tölti meg van Gogh.
Trója! falaid
mindenhol körülöttem
kapuk is ugyanakkor

("összefonódott ütemek
kettő s még kettő, a kéz ahogyan
a hárfa húrjait zengeti", "Allahra esküszöm: félig elégve
állt a hajó ott": trójai ló csak a vers
nem rejt egyetlen katonát sem,
de mindnek rejti
az arcát).

Pár napja kezdődött az iskola.
Messze, a sínek túloldalán
kutya ugatja az őszt,
egy naptól lobogó téglafal
vagy egy isten, tárja
a csőrét és az emlékezetről énekel...
emlékezet és lobogás... és az elfeledett
balkonokról.

 
Csak az istenek újak
Át a tavon, a vízen

A bükkök állnak ott, a hatalmasak, érinthetetlenek,
megmártva az időben: ballagok
az avar sárga termein keresztül
és a nyitott akkordokat
hallgatom: október, ami zokog,
itt befelé zokog,
a sást szárazra itta a fahíd.
Az alvilág bambuszfuvolái zengnek

át a tavon, a vízen, a szél
kőformákba csorgatott ólom.

Végül
odajutok arra a partra
ahol szeretkeztünk egy nyári nap
a sertés, száraz füvön.
Minden versben egy te lapul,
bátorság vagy irdatlan félelem, s még
csillagképek is mélyen bevésve,
a vándormadarak szemében a kék küllői, és szavak
amiket tanítgattál kacarászva.
Az afro-portugál
melyet Mozambikban beszélnek
a legpuhább nyelv
melyet csak ismerek.
Szavatok csengése fülemben kerek és hatalmas
mint a mi nyelvünkön az, hogy "szeretni"
és a "szabadság".

Napok, mikor
lehunyt szemmel állok
és tapogatva érzek. Kemény
rúgások, lágy simogatások másfelől.
A lobogó avarban később
ellibben rövid kék nyári ruhád.
Nemet változtat a változékony idő. Megmerevedik
a sötét tó.

                (PRÁGAI TAMÁS FORDÍTÁSAI)


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret