Miért akar Európa keleti fele pénzt a nyugatitól? Miért nem beszélünk
semmi másról? Miért százalékokkal, számokkal, egyenlegekkel van tele a
rádió, az újságok, amiket veszek - mindenféle találkozókról szóló tudósításokkal,
amelyeken az egyik fél igyekezett a lehető legtöbbet kicsikarni a másikból,
a másik meg igyekezett a lehető legkevesebbet adni, és aztán egyik is,
másik is büszkén kijelenti, hogy nem engedett a negyvennyolcból? Talán
rossz rádiót hallgatok, ostoba újságokat veszek, talán ti homlokegyenest
máshogy látjátok az egészet. Talán ti ott gótikus katedrálisok exportjáról
beszélgettek, lelkület-átutalásokról, a földközi-tengeri és görög-római
hagyomány fuvarozásáról, értékek, paradigmák és a harmadik évezredhez méltó
alapmítoszok szállítmányozásáról, és nekünk itt gőzünk sincs minderről,
vagyis nem látunk tovább a perpetuum mobile elve alapján működő pénzautomatáknál
és a hipermarketeknél, ahol a grátisz áru mellé készpénzt is kap az ember.
Talán mégis idióták vagyunk, és elnéztünk valamit, talán barbár szellemünk
nem veszi észre a kontinenst átformálni hivatott gigantikus terv minden
apró részletét.
Csakugyan semmi más nem vonz bennünket? Kizárólag a rendes ruha, a
tiszta utcák, a jövedelem túlsúlya a kiadással szemben és az unalom elűzésének
számtalan módja, ha majd végre részünk lesz benne? Valóban a Bruttó Nemzeti
Össztermék Kijevtől Lisszabonig történő kiegyenlítésének üdvtanára redukálódtak
vágyaink? Csakugyan olyan üres és tartalmatlan lenne ez az egység, hogy
maradéktalanul kitölti az áruk, a szolgáltatások és a tőke szabad áramlása?
Valahogy halvaszületett az egész. Tényleg van valaki, aki örül ennek? Nekünk
hasonulnunk kell hozzátok, de ti akartok-e hasonulni hozzánk? Kétlem.
Talán a kontinens innenső felében él egy ösztön, amely megóvja a valamiféle
nyugalmas pusztulástól: el fog tűnni, mielőtt létezni kezdene, árnyéka
vagy karikatúrája lesz egy nála nagyobb és erősebb valaminek. Hisz senki
sem feltételezi, hogy ti fogtok megváltozni - mi fogjuk megismételni gesztusaitokat,
győzelmeiteket, hibáitokat. Kétségkívül nagyszerű perspektíva, csak megfoszt
bennünket attól a jogunktól, hogy mi magunk érhessünk el eredményeket vagy
vallhassunk kudarcot - még ha gyatra eredmények és gyalázatos kudarcok
lennének is azok.
Ugyancsak ez az ösztöne súgja neki: nem teszi nevetségessé magát, ha
a legvulgárisabbat veszi át tőletek, hiszen pontosan azt teszi, amit várnak
tőle. Görbe tükörként megerősíti a mintát saját méltóságában és kivételességében.
Igen, a régi Európa önmagát és önnön erényeit bámulja. De lehet-e a
végtelenségig erényesnek lenni? Lehet-e büntetlenül tökéletesíteni azt,
ami tökéletesnek tűnik, lehet-e fejleszteni azt, ami fejlett, a hipertrófia
kockázata nélkül? Több mint fél évszázada hiányzik erről a képről a folt,
a repedés. Nyugodtan mondhatjuk: a régi Európát annyira lekötötte saját
maga, hogy nem volt ideje bűnöket elkövetni. Saját múltjától rettegve mindenáron
ártatlanná akart válni. Ez alighanem sikerült is neki. Kerülte a gyűlöletet,
miközben másfajta érzelmeit igyekezett a szükséges minimumra szorítani.
A szabadság terét a végtelenségig tágítva ellentmondásba keveredett: abba
tudniillik, hogy a korlátok hiánya korlátozza. Pontosan ez taszítja abba
a régióba, ahol a szabadság kínálata valószínűleg meghaladja a keresletet.
Másképp fogalmazva, akkora lesz a szabadság, hogy senki sem lesz képes
teljes egészében konzumálni azt, anélkül, hogy megkockáztatná, hogy halálra
zabálja magát. A szabadság árucikké vált, melynek hozzáférhetősége, paradox
módon, kordában tartja a társadalmat. Elvesztésének veszélye, úgy látszik,
lehetővé teszi, hogy elviseljük kényszerét.
Mi itt nem igazán hiszünk magunkban és a jövőben. Mindig kívülről érkezett
hozzánk az idő, és mindig egynemű anyagból készült, úgyhogy sohasem volt
okunk azt gondolni, hogy a vége más lesz, mint amilyen a kezdete volt.
A józan észt sem értékeltük túl. Végül is éppen ő súgta meg nekünk, hogy
nem vagyunk irigylésre méltó helyzetben. Ezért fontosabbnak tartottuk az
érzelmeket, amelyek anélkül változtatják meg a világ arculatát, hogy magát
a világot megváltoztatnák. Egyszerűen éppolyan nagynak látszott a változás
kockázata, mint amilyen hiábavalónak. Hiszen a kontinensnek ezen a felén
a változások története a kudarcok története. Közösen estünk el, igaz, de
csak mi nézhettük irigykedve, ahogy ti feltápászkodtok. Könnyebb osztozni
a vereségben (az tiszta haszon), mint a győzelemben.
Mi csak mérsékelten hiszünk az európai egységben és szolidaritásban.
Azzal, hogy múltunkat eldobjuk, nyomorúságosnak és haszontalanak nyilvánítjuk.
Van-e szüksége rá valakinek rajtunk kívül? Akar-e bárki az örököse lenni,
ahogy mi hangosan és tüntetően bevalljuk a ti örökségeteket? Hogy ne kerteljek:
átélte-e Párizs olyan mélyen Kelet-Európa kudarcát, széthullását és káoszát,
ahogy a Kelet érzékelte az említett Párizs puszta létét? Belegondolt-e
London abba, hogy a balkáni pokol nem törzsi egzotikum, hanem ugyanolyan
európai tragédia, mint amilyen Coventry volt a múlt század negyvenedik
és negyvenegyedik évében?
Panaszkodásnak tűnhet mindez, pedig nem az. Csupán a Nyugat provincializmusáról
beszélek, amely félresikerült másolatának láttatja vele a kontinens többi
részét. A Kelet ugyanakkor kizárólag azt veszi át tőletek, amire szüksége
van. A látszatot, a maszkot, a jelmezt, aminek segítségével utánozhat benneteket.
Sohasem vártak tőlünk többet, a feladat pedig elég egyszerű volt. Mivel
úgy tekintettek ránk, mint bizonytalan, ingatag határokkal tagolt, differenciálatlan
masszára, nem kellett különösebben megerőltetnünk magunkat, hogy elfogadjuk
a kihívást. Senki sem tudta megkülönböztetni az arcunkat, úgyhogy könnyedén
tudtunk utánozni másokat.
Míg a Nyugat szűk látókörű és provinciális volt, mi valamiféle aberrált
kozmopolitizmust gyakoroltunk. Városainkban és államainkban látszatéletet
éltünk, mivel fiktív létek voltak számunkra. Nem önmagukban léteztek. A
valódi élet máshol, Nyugaton zajlott. A mi világunk képzeletbeli világ
volt. Muszáj volt ilyenné tennünk, máskülönben kénytelenek lettünk volna
megvetni. A világunk valóságosabbá tételére irányuló próbálkozások szomorú
kalandozásokhoz vezettek az idealizált múltba, vagy ködös millenarizmushoz,
amely a csodás hibrid: a társadalmi egyenlőség, az általános jólét és tetejébe
a teljes szabadság háromfejű sárkányának gyors eljövetelét hirdette.
Szóval az idő szférájában a jövő vagy a múlt, a tér szférájában meg
valahol egész "máshol". Kozmopoliták voltunk, és a mai napig azok vagyunk.
Ha valahol lenni akarunk, akkor "Európában" vagy otthon, de legfőképp a
képzeletbeli hősi múltban. Gyűlöljük az "itt"-et és a "most"-ot, imádjuk
a "valamikor máskor"-t és a "valahol máshol"-t, egész addig, amíg el nem
jön egyik is, másik is a gyűlöletes jelen képében. Sohasem voltunk képesek
elfogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk.
***
Valahányszor megpróbálom elképzelni a kontinens innenső felének jövőjét,
a nyugalmas, fájdalommentes pusztulás képei jutnak eszembe: hamarosan eltűnik
mindaz, ami ezt a tájékot alkotta. Eltűnik a kupleráj, a rendetlenség,
a felhőtlenség és felelőtlenség, kileheli lelkét az átkozott történelem
iránti perverz szerelem, örök nyugovóra tér a konfabulálásra való hajlam,
a koholmányok is a múlté lesznek, s a fikcióban való lubickolást felváltja
az egyszer s mindenkorra adott valóságba vetett hit. Egyszóval elpusztul
a világ, amelyet türelmesen építettünk, a világ, amely kivételes, megismételhetetlen
és prototípus nélküli világ lévén legfőbb érdemünk és győzelmünk volt.
Lehet, hogy "európai" nézőpontból valamiféle antivilágnak látszott. Mégis,
mi hoztuk létre, és tökélyre fejlesztettük a díszletei és reáliái között
folytatott életet.
Szóval nem annyira a nyereség-, mint inkább a veszteséglista jut eszembe.
Csupa olyasmit látok, ami hamarosan eltűnik, és semmivel sem tudom helyettesíteni
képzeletben. Mivel helyettesítsük például az élet teljes érdek nélküliségét?
Az ücsörgést, várakozást napokig és órákig, tudván tudva, hogy a valóság
tetteinktől és erőfeszítéseinktől függetlenül zajlik? Voltaképp nem más
ez, mint nemes hit abban, hogy vannak nálunk nagyobb és fontosabb dolgok.
Vagy mivel helyettesítsük az álmodozást, azt a pótolhatatlan ajándékot,
amit a képzelet előbbre helyezése jelent annál, amit a józan ész súg?
Mivel helyettesítsük a mindenki mással, de különösen legközelebbi szomszédainkkal
szemben érzett csodás felsőbbségünket, amelynek révén túlélhető minden
kudarc?
Mivel helyettesítsük az önmagunk iránti gyűlöletet? Mivel helyettesítsük
a hatalmas érzést, amely arra késztet bennünket, hogy eldobjuk saját sorsunkat,
és átlépjünk rajta?
A végtelenségig folytathatnám a sort, felemlítve e tájék jellemzőit
és vonatkozásait. Ha végeztem az eszmékkel, kezdhetném sorolni mindazt,
ami visszavonhatatlanul elvész, utódok, értelmes követők vagy helyettesek
nélkül.
Hiszen mi kerül például a halhatatlan lovaskocsi helyébe, amely eddig
címerünk szerepét töltötte be a legtöbb nyugati tudósításban?
Egyáltalán, mi lesz az életünket annyira átható animalitással? Az állatokkal,
amelyek annyira közel élnek az emberhez? Az alkonyatkor felemelt farokkal
a legelőről ballagó és a falu közepére szaró tehéncsordákkal? Az állatszaggal,
amely emlékeztet bennünket arra, hogy valójában honnan vétettünk? Ha ez
elvész, ha eltűnik a hétköznapokból, nem marad semmi, ami enyhíthetné magányunkat.
És mi lesz a bomlással? Házaink porladó anyagával, amely a szemünk
láttára bomlik, mivel szeretne elkísérni bennünket az öregedésben és haldoklásban?
Mi lesz városainkkal, amelyek úgy néznek ki, mintha egyszerre rombolnák
és építenék őket? Mi lesz az ideiglenességgel, és mi lesz az idővel, amely
errefelé behatol a dolgokba, hogy belülről feszítse szét őket, s mindezt
azért, hogy az ember a halál órájában ne érezze magát olyan elhagyottnak,
és dolgok és tárgyak társaságában fejezze be az életét?
El nem tudom képzelni, hogy ezt az egészet egyszer valami mással helyettesítsék.
Ez egy időre el is tereli gondolataimat a kontinens innenső felének nyugalmas
pusztulásáról. Talán mindaz, amit itt felhoztam, egyszerűen helyettesíthetetlen,
és szükségképp maradnia kell.
Végül is nem állhat Európa kizárólag jelenből. Pedig minden arra mutat,
hogy a jelenidejűség rögeszméje kiüresíti a Nyugat életét, s már a miénket
is kezdi kiüresíteni. Van valami beteges a régi európai városokban, amelyek
hét-nyolcszáz éve megszakítás nélkül léteznek: a hieratikus épületek közt,
a térben, melyet betölt a sűrített múlt, a letűnt korok méltóságteljes
tekintete alatt tömegek nyüzsögnek a rohanó, tovatűnő pillanattól tébolyultan.
Olyanok, mint a bogarak, egyedül a túlélés foglalkoztatja őket. Nincs múltjuk,
mivel semmit sem képesek felfogni belőle, sem jövőjük, mivel folyton jelenné
válik.
Na jó, hagyjuk az ideológiát.
***
Megpróbálok valami kézzelfoghatóról beszélni. Pár órája jöttem haza
Szlovákiából. Csak tizenöt kilométer a határ, úgyhogy gyakran járok arra.
A múlt hét elég nyugtalanul telt ebben az országban. Főleg keleten. Terebesen
és sok más településen a cigányok boltokat fosztottak ki, és összecsaptak
a rendőrökkel. Mindez annak kapcsán történt, hogy a szlovák kormány a reform
keretében kevesebb, mint a felére csökkentette a családok számára folyósított
szociális segélyt. Nemcsak a cigány családokét, mindenkiét. Szlovákiának
5, 4 millió lakosa van. Ebből fél millió cigány. A cigányok természetes
szaporulata jóval nagyobb. Az előrejelzések szerint ötven év múlva ők alkotják
majd a többséget Szlovákiában. Ily módon megvalósul a cigány állam eszméje.
Mindenfajta politikai jelszó, határváltozás, ideológia, nacionalista
hangoskodás nélkül fog történni. Egyszerűen többen lesznek a cigányok.
A szlovákok félnek ettől, ami érthető. Végül is fiatal nép. A tizenkilencedik
században formálódtak, kialakították irodalmi nyelvüket, kijelentették,
nem vagyunk Csehország mint nemzet, nem vagyunk Felső-Magyarország, sem
Csehszlovákia mint politikai szervezet, noha évszázadokig ez, az vagy amaz
voltunk. A szlovák üzletek és a szlovák rendőrök előtt ugyanakkor ott áll
a hatszáz éve Indiából érkezett sötét bőrű nők és férfiak tömege, akik
megpróbálják megsérteni a tulajdon szentségét, lerombolni a fiatal, alig
tizenvalahány éves politikai-társadalmi rendet.
Egyszerűen el akarják venni azt, ami felfogásuk szerint megilleti őket:
a más tulajdonát, amiről úgy vélik, ha nem is a cigányoké, de alapjában
véve senkié. Ez a meggyőződés része a kultúrájuknak. Amely kultúra ráadásul
jóval régebbi, mint a szláv, és rendkívül ellenálló a változásokkal és
idegen hatásokkal szemben. Hiszen a cigányok évszázadokig fennmaradtak
a szélsőségesen ellenséges közegben, és alig változtak. Túlélték a pusztulás
veszélyét és az asszimiláció csábítását. Kaptak tőlünk pár szerkentyűt,
egy kis civilizációs szemetet, de valószínűleg sohasem volt kedvük részévé
válni "az európai kulturális örökségnek". Láthatólag kevéssé érdekelte
őket.
No, de sehol sem tudtam felfedezni a cigánylázadás nyomait. Mindenfelé
nyugalom volt. Csak a falvakban és városokban lehetett látni járőröző rendőröket
és katonákat. Kelet-Szlovákia álomi tájain kicsit furcsán festettek a sápadt,
fiatal, egyenruhás legénykék. Mintha eltévedtek volna, és ők szorulnának
segítségre. Elmentem Korompára, hogy megnézzem azt az elképesztő telepet
a meredek, sziklás hegyoldalban. Olyan volt, mint egy sziklafalhoz tapasztott
madárkolónia. Hulladékból, maradékanyagból, kidobott, feleslegessé vált
kacatokból építették a cigányok: rozsdás bádog, régi deszkák, korhadt gerendák.
Fogalmam sincs, milyen csoda folytán maradt meg, és nem szállt el az égbe
a széllel. Csoda volt, és a cigányok győzelme a gravitáció fölött. Az országút
túloldalán, a Hernád széles, lapos völgyében az égig érő telep gyerekhada
játszott. Enyhén olvadt, ideális idő hóember-gyúráshoz és hóerőd-építéshez.
Nem hittem a szememnek: a nagy fehér réten tíz-húsz vagy talán annál is
több óriási, fehér golyóbis állt. Egymás után görgették őket a barna bőrű
gyerkőcök. Tisztára úgy, mintha az összes havat el akarnák takarítani a
rétről. Szép volt és valószerűtlen. Majd' egy méter átmérőjű golyóbisok,
úgy elborították az üres, fehér teret, mintha az égből potyogtak volna.
Kissé távolabb a kohó épületei magasodtak, égbenyúló kéménnyel. A gyerekek
az árnyékában játszottak. A két kép sehogy sem kapcsolódott egymáshoz.
A gyerekhad saját teret alkotott magának valahol az időn kívül, amiképp
szüleik és egész népük is az időn kívül élt. Olyan egyszerű volt szilaj
mulatságuk, olyan csodálatosan elfecsérelték energiáikat, és olyan önzetlenül
ölték tucatnyi haszontalan, tiszavirág-életű dologba, hogy mellette abszurd
látomásnak, beteg álomnak tetszett a komor gyárépület.
Egy óra múlva értem Lőcsére. Az ősi főtéren a lombtalan fák közt zsaruk
lődörögtek, akiket azért küldtek ide, hogy sakkban tartsák a város déli
részében fekvő cigánynegyedet. De nem történt semmi. A lőcsei főtér olyan
volt, mint mindig. A három kutya és öt tábori egyenruhás zsaru halálra
unta magát. A német juhászok gazdijaik parancsára álmosan ugrálták át a
padokat a parkban. Vagy apportírozták a hógolyókat. Ha nincs az egyenruha,
a fegyver és a magas, fűzős csizma, ebéd utáni lusta sziesztának tűnt volna
az egész tisztes polgárok és négylábú kedvenceik előadásában.
Üldögéltem a "Három apostolhoz" címzett kocsmában, és bámultam ki az
ablakon. Egy órán keresztül nem változott semmi. Maradt a park álmos szürrealizmusa.
A jóltáplált, kopaszra nyírt fegyveres zsaruk átváltoztak kisdiákokká.
Hógolyóval dobálták meg a fákat és egymást. A kutyák egyre ostobább parancsokat
teljesítettek: hanyatt feküdtek, és úgy tettek, mintha megdöglöttek volna.
Komolytalannak, egyszersmind ijesztőnek tűnt az egész. A megtestesült burkoltság,
kétértelműség. Tökéletes arányban keveredett egymással a brutális erő,
az unalom és a játék, a megérzés azonban azt súgta: tulajdonképpen minden
ok nélkül felülkerekedhet ez is, az is, amaz is.
Alkonyatkor, míg hazafelé tartottam, a cigányokon tűnődtem. Őszintén
szólva elég gyakran tűnődöm rajtuk. Utazás közben ideiglenes, kétségbeejtő
telepeiket keresem: Szlovákiában, Romániában, Magyarországon. Jelenlétük
nyugtalanít, s egyben csodálatot ébreszt bennem. Marginális életüket látva,
alapjában kérdőjeleződik meg "európaiságom" súlya. Lám, ez a sötét bőrű,
írástudatlan nép évszázadok óta teljesen úgy barangolja be Európát és az
"európaiságot", mintha valamilyen ritkán lakott, szegény és kevéssé vonzó
vidéken járna. Néha belebotlanak valamibe, amit hasznosítanak, de általában
úgy néz ki a dolog, mintha mindent, amire szükségük van, magukkal hoztak
volna. Láthatóan semmit sem tanultak tőlünk, és semmiféle dicsőségünk nem
ébreszt csodálatot bennük. Talán több mint hatszáz éve vakok, és képtelenek
értékelni a vívmányainkat? Talán néptelen vidékeken vándorolnak és telepednek
meg, amelyek másra sem jók, mint hogy örökösen elhagyják őket? De hát hihetetlen,
hogy ennyire érdektelen legyen a világunk! De hát felfoghatatlan, hogy
meg se próbálják utánozni, meg se kíséreljék, mégoly ügyetlenül is, lemásolni!
Civilizációnk ezer évét legfeljebb haszon forrásának és táborhelynek tekinteni!
Még ha rejlene az egészben valami barbár veszély, valami vad gyűlölet a
civilizált ember iránt, bosszú- vagy pusztításvágy... De nem: az egész csak
közömbösség, az érdeklődés hiánya.
Korántsem akarom azt mondani, hogy mi itt, keleten kicsit olyanok vagyunk,
mint a cigányok - habár érdekes és vonzó metafora lenne.
Mégis, nehéz Európát mint egészet a sajátunknak tekintenünk, hazánknak,
örökségünknek. Idegenek vagyunk benne, kívülről érkezünk ide, olyan országokból,
amelyekről Európának ködös fogalmai vannak, miközben inkább veszedelemként,
mint önmaga részeként tekint rájuk.
Velünk sem sokkal jobb a helyzet. Benneteket nézve a jövőnket látjuk.
Így aztán unalmassá válik az életünk, kivész belőle a titokzatosság és
az izgalom. Nem tarthattunk veletek virágzásotokban és növekedésetekben,
ehelyett dekadenciátokat fogjuk majmolni.
Ha van valami csodálatra méltó abban, ami előtt állunk, akkor
azok saját hibáink, amiket el fogunk követni. Talán kontinentális küldetésünk
nem más, mint deformálni benneteket és vívmányaitokat, dekonstruálni őket,
groteszk módon átformálni és paródiájukat adni, miáltal tovább fennmaradhatnak.
Körner Gábor fordítása
Bibliográfia
STASIUK, Andrzej
Galíciai történetek
JAK Világirodalmi Sorozat, 2002
Fehér holló
Európa, 2003
Hogyan lettem író?
Mágus, 2003
Dukla
Magvető, 2004
"Marie-ikon"
Kalligram, 1994. 12.
"Wladek"
Nagyvilág, 2000. 9.
"Karácsonyi történet"
Nagyvilág, 2001. 12.
"Emlékezet"
Kafka, 2001. 2.
"A hely"
Magyar Lettre Internationale, 42
"Hajónapló"
Magyar Lettre Internationale, 44
"Hogyan lettem író?"
Magyar Lettre Internationale, 48
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu