stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Simon Attila
A mi történelmünktől a közös történelemig
- gondolatok a magyar és szlovák történelemoktatás kapcsán -

Noha minden bizonnyal túlzó az a megállapítás, miszerint a francia-német megbékélés a két ország történelemtankönyveinek felülvizsgálatával kezdődött, a két ország oktatáspolitikájának felülvizsgálata, s ezen belül a történelemtankönyvek ellenségképet sugalló passzusainak "kigyomlálása" minden bizonnyal komoly szerepet játszott ebben a folyamatban. A francia-német minta nyomán, s a Braunschweigben székelő Georg-Eckert-Institut (GEI) közreműködésével a történelemtankönyvek kutatásának ma már számottevő hagyománya van kontinensünkön. Különösen a németek aktívak ezen téren, akik az utóbbi években ezt a munkát már a csehekkel és a lengyelekkel is megkezdték, s már komoly eredményeket is elértek.
 A Kárpát-medence magyar és nem magyar lakosságának egymáshoz fűződő viszonyát, az itt élő népek nemzettudatát, a köztük időnként fel-fellobbanó nacionalista megnyilvánulásokat látva bizony térségünkben sem lenne hiábavaló ilyen kezdeményezés. Erre talán a magyar-szlovák relációban lehet a legtöbb esély, hiszen a két nép viszonyát koránt sem mérgezik olyan véres incidensek, mint a magyar-román vagy a magyar-szerb múltat. A magyarok és szlovákok ezer éven át úgy éltek közös államban, hogy a közös államiság utolsó néhány évtizedének kivételével együttélésüket nem kísérték etnikai feszültségek. A szlovák értelmiség számára a magyar mindig is a kultúra közvetítő nyelve volt, nagy szabadságküzdelmeinkben - Rákóczi és Kossuth zászlói alatt - pedig a szlovákság a magyarokhoz hasonló lelkesedéssel és arányban vett részt. Ennek ellenére mégis azt kell mondanunk, hogy ha egy boldogabb vidékről érkező utazó kezébe venné a jelenlegi magyarországi és szlovákiai történelemtankönyveket, valószínűleg azokból nem jönne rá, hogy a két ország történelme ezer éven keresztül azonos volt. A magyarországi tankönyveket kézbe véve (tisztelet a kivételnek) úgy tűnik, mintha a középkori és újkori Magyar Királyságban mindenki - a királyok, nemesek, jobbágyok és klerikusok - mindenki magyar lett volna, szlovákot viszont még csak mutatóban sem találni. A szlovák tankönyvek viszont kizárólag "Szlovákia történetéről" írnak, sőt még térképeken is ábrázolják a középkori Szlovákiát. Az olvasó csak azt nem érti, hogy mit kerestek Szlovenszkóban a szlovák atyafiakat elnyomó magyarok.
Noha azt szokták mondani, hogy a történelemtankönyvek csupán a történettudomány eredményeit tükrözik vissza, ez nincs teljesen így. A történelemtankönyvek ugyanis korántsem követik a tudomány fejlődősét, sőt legtöbbször valóságos tárházai a nemzeti tudatban lerakódott sztereotípiáknak és előítéleteknek. Bizony a magyarországi történelemtankönyvek egy része még mindig a 19. században kialakult nemzetkép jegyében fogalmaz, miközben nem igen tud és akar különbséget tenni a magyar állam és a magyar nemzet története között, amibe így a többi Magyarországon élő nemzet története nem fér be. A tankönyvírók elfeledkeznek arról, hogy királyaink egyben a szlovákok, erdélyi románok, vajdasági szerbek királyai is voltak, győztes és vesztes csatáink ugyanezen népek fiainak is diadalt ill. tragédiát jelenthettek. A szlovák nemzettudatban viszont az a tévhit eresztett erős gyökeret, amely szerint a szlovák nép múltja a magyar elnyomás elleni permanens harc története, s a dualizmus korának magyarosító törekvései a történelmi Magyarország teljes ezer évét jellemezték. A Kossuthtal szembeforduló Ludovít ©túr örökségének erejét mutatja, hogy miközben a szlovák történelemtankönyvek aprólékosan foglalkoznak az össznemzeti mozgalomként beállított, az 1848-as forradalommal és szabadságharccal szembeforduló és Bécs oldalán harcoló maroknyi szlovák önkéntessel, a honvédserekeben harcoló szlovákok tízezrekről nem is vesznek tudomást.
Persze hasonló példákat mindkét oldalon találni. A dualizmus korának, Trianonnak, az első bécsi döntésnek a megítélése diametrális eltérést mutat. A problémát azonban nem önmagában az okozza, ha ugyanazt a történelmi korszakot eltérően, más-más hangsúlyokkal ábrázolják a két ország tankönyvei. Ezt természetesnek kell tartanunk. Trianon számunkra mindig örök tragédia marad, a szlovákok számára viszont érthető módon pozitív eseményként került be a nemzeti legendáriumba. A baj ott kezdődik, amikor a tankönyvírók szándékosan hallgatnak el fontos információkat, s amikor a másik nemzetre nézve sértő, azzal szemben negatív érzelmeket keltő megfogalmazásokat alkalmaznak.
A megoldás azonban csak részben van a történészek kezében. A magyar és szlovák szakma mára korrekt kapcsolatokat alakított ki. A történelemhez azonban mindenki érteni vél. Sajnos a politikusok is. Az ún. Beneą-dekrétumok körül az utóbbi években kirobbant szlovák-magyar nyilatkozatháború a jó példa arra, hogyan kerül mellékvágányra a korrekt szakmai vita, ha a politika próbálja értelmezni a múltat. Az Orbán Viktor, a Mikuláą Dzurinda és mások által kinyilatkoztatott hangzatos, ámde semmire sem jó "igazságok" ugyanis csak az érzelmek felszítására voltak jók. A politikának azonban nem az a feladata, hogy megoldja a történelmi vitákat, hanem hogy megfelelő hátteret teremtsem a vitás kérdések szakmai tisztázásához. Mint ahogy azt 2003-as újévi üzenetében a szlovák parlament jelenlegi elnöke, Pavol HruąovskÝ tette, aki többek között a következőket mondta: "Ne féljük magunkénak vallani azt, amire méltán lehetünk büszkék. Egy birodalom része voltunk, amelynek olyan jelentős uralkodói voltak, mint Szent István, Róbert Károly, Korvin Mátyás vagy Mária Terézia. Ők a mi királyaink és uralkodóink is voltak, és az ő uralkodásuk idején jól ment Szlovákia sora. Ne akarjunk megszabadulni tőlük, és ne hagyjuk, hogy megfosszanak bennünket tőlük. Határozott eszmékkel és nagy tettekkel írták be magukat történelmünkbe. Ne kerüljük meg, ne akarjuk retusálni a történelmet. Büszkén vállaljuk közös történelmünket a magyarországival mint saját történelmünk részével."
HruąovskÝ nyilatkozata jól szemlélteti azt a szemléletváltást, amely az utóbbi évtizedben a szlovák történetírásban lezajlott. Ezt a változást legjobban a közös történelem (a magyarok és szlovákok közös történelme) birtokbavételének szándéka fejezi ki, amely markánsan különbözik attól a korábbi szemlélettől, amely kizárólag Nagymoráviára, majd az 18. század végétől meginduló szlovák nemzeti mozgalmakra szűkítette le a szlovák nemzeti történelmet. Ezzel párhuzamosan azonban megkezdődött a közös történelem kisajátítása is, amely folyamat egyik legmarkánsabb és legfelháborítóbb példája a történelmi magyar családnevek elszlovákosítása. A magyar olvasó számára bizonyára ismeretlen személynek számít Valentín Balaąa, Frantiąek PulskÝ, Frantiąek Veąeléni vagy ąudovít Ba»áni. A felsoroltaknak azonban van becsületes családnevük is, hiszen Balassi Bálintról, Pulszky Ferencről, Wesselényi Ferencről ill. Batthyány Lajosról van szó. Csakhogy a nyolcvanas évek elején a szlovák történészek egy csoportjának kezdeményezésére Szlovákiában olyan helyesírási szabályokat vezettek be, amely nemcsak lehetővé, hanem kötelezővé is tette a történelmi családnevek elszlovákosítását.
Az ilyen és hasonló, finoman szólva is kétes értékű kezdeményezések a történelmi kiegyezés komoly, ámde nem áthághatatlan gátjai. A párbeszéd ugyanis már folyik. S nemcsak a két történésztársadalom között, hanem a történelemtanárok és tankönyvírók szintjén is. Pár éve már működik egy közös szlovák-magyar történelemtanár-csoport, amely többé-kevésbé rendszeresnek mondható szakmai vitát folytat egymással. A somorjai székhelyű Fórum Kisebbségkutató Intézet gondozásában pedig már készül az első szlovák-magyar történelemtankönyv is. Érdekes módon ennek a párbeszédnek a legaktívabb kezdeményezői és résztvevői épp a szlovákiai magyarok és magyarországi szlovákok, akik saját bőrükön érzik a két ország történelemtanítása közötti szakadék hátrányait. A kisebbség iskoláiban ugyanis többnyire az adott országban használatos tankönyvek tükörfordításaiból tanulják a történelmet. Antall József ugyan 15 millió magyar miniszterelnökének vallotta magát, de hol vannak akkor a magyarországi szlovákok, romák és németek, s mit szóljon a szarvasi szlovák kisdiák, aki azt olvassa tankönyvében, hogy ősei a Vereckei-hágón át érkeztek a Kárpát-medencébe. A szlovákiai magyar diákok viszont olyan tankönyvből tanulnak, amelyben nem találhatják meg sem Széchenyi István, sem Deák Ferenc nevét, a század harmadik nagy magyarjának, Kossuthnak a neve is csak negatív kontextusban fordul elő. Hát így bizony nehéz valós nemzetképet sugallni, s valós történelemszemléletet kialakítani.
Az EU-csatlakozás minden bizonnyal a közép-európai történelemoktatás módszereinek és filozófiájának a felülvizsgálatát is magával vonja. Gyors változásra azonban kár számítani, hiszen az iskola - s ez nem mindig feltétlenül baj -, mérhetetlenül konzervatív és nehezen megváltoztatható intézmény. Az azonban, hogy a történelemoktatás az állam számára kívánatos erények (pl. állampolgári engedelmesség és patetikus hazafiasság) helyett kreativitásra és toleranciára, a másként beszélők és másként élők elfogadására neveljen, azonnali cselekvést igényel. Ehhez indulásként csupán egy szót kell kicserélni: a "mi történelmünk" helyett próbáljuk "közös történelmünket" megtanítani.
 

Bibliográfia

SIMON Attila
"Lehet-e ma közös történelemtankönyvet írni Közép-Európában?"
Régió, 1998. 4.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret