A várakozásoknak megfelelően szürke, ködös februári idő fogadott Londonban,
mikor leszálltam a vonatról, amivel a harwichi kikötőből az impozáns Liverpool
Street állomásra mentem, nem sokkal múlt el délután egy óra, másnapos voltam,
jól jött volna egy sör vagy inkább több, teljes stresszben éltem már egy
napja, mindig óriási megpróbáltatást jelentett számomra, ha egyedül kellett
utaznom, egész egyszerűen képtelen voltam rá, túl gyengék hozzá az idegeim,
egy szép napon fekélyt kapok az ilyen utazásoktól, és az angol vámos szokásos
keresztkérdései, hogy mennyi ideig szándékozom maradni, mi a foglalkozásom,
mennyi pénzt hoztam magammal, hol fogok lakni, és esetleg van-e retúrjegyem
("Can I see it, please") természetesen se másnaposságomon, se idegállapotomon
nem javítottak - néhány rémálomba illő másodpercig úgy éreztem, hogy a
túlbuzgó vámos arcába fogok hányni ("Do you mind, please"?).
Az utóbbi években számos alkalommal jártam Londonban, de a vámnál mindig
borzongás fogott el; valahogy úgy éreztem, hogy a hivatalnokok szerint
már puszta jelenlétemmel is foltot ejtek a Brit Birodalom kosztümös-esernyős
méltóságán; csak a legnagyobb ellenszenvvel és nem kevesebb gyanakvással
engedte a Büszke Nagy-Britannia, hogy egy viszonylag rosszhírű svéd-olasz,
harmincas éveinek krízise felé tartó írópalánta betegye lábát Őfelsége
Szent Földjére.
Az sem vált előnyömre, hogy mindezek mellett még kicsi és sötét bőrű
is voltam, rongyos fekete farmert, fekete bőrkabátot és kitaposott sportcipőt
viseltem. Külsőm láttán többször is vadidegen emberek jöttek oda hozzám
mosolyogva a következő megjegyzéssel: "Tudja, hogy hasonlít Mr. Beanre?"
Annyiszor hallottam, hogy úgy nézek ki, mint Rowan Atkinson, hogy már
a könyökömön jött ki, de a tükörbe nézve végül megértettem, hogy ez olyan
dolog, amit egész egyszerűen el kell fogadnom.
Az enyhén szólva buzgó vámos (akinek jelenlétében rögtön leizzadtam,
és
angoltudásom felét is elfelejtettem) csodálkozott csomagom láttán,
pontosabban nem-láttán; egy pici hátizsák volt csak nálam, ami történetesen
az egész ruhatáramat rejtette (de ezt persze nem közöltem vele): egy alsónadrág,
két pár zokni (az egyik lyuk nélkül), egy ing, néhány Morrissey-póló és
egy barna, bojtos fülessapka, amit öt koronáért vettem az UFF szeretetszolgálatnál,
és amelyben még a legmenőbb srác is úgy nézett volna ki, mint a falu bolondja;
éppen divatban volt a kecskeszakáll, a grunge és a dögunalmas seattle-i
zene; ennél grándzsosabb sapkát valószínűleg még soha életemben nem láttam.
Átrohantam az új, világos állomásépületen a metró felé, vettem egy
hetijegyet tíz fontért, aztán elindultam lefelé a föld alá.
Valahányszor a londoni metrón utaztam, mindig rámtört a klausztrofóbia,
ugyanakkor
ámulattal néztem a rengeteg embert; százezrek, jók, rosszak és közömbösek,
életükkel és álmaikkal; hogy vajon merre tartanak, mit gondolnak, hogyan
élnek; átizzadt ruhák szúrós szaga; testek szorosan egymáshoz préselődve,
verejték- és parfümillat, újságpapír zörgése és üvöltő walkman; és a fullasztóan
szűk alagutakban a sínek felől hallatszó szaggatott zakatolás; olyan volt
az egész, mint egy baromi nagy hangyaboly, úgy nyüzsögtünk a föld alatt,
mint a rovarok, szörnyű volt, nevetséges, visszataszító, értelmetlen, fantasztikus;
ez a sok ember útban hazafelé vagy el otthonról, vagy ki tudja, hová.
Jómagam a negyedik vágányhoz mentem, a Circle Line-ra, hogy eljussak
a King's Crossig,
ahol Melinda lakik és dolgozik. Nem is volt csúcsforgalom, mégis iszonyatosan
sokan
várakoztak a peronon. Szemlátomást nem jött metró már vagy tíz perce
- ez a londoni földalattinál hihetetlenül hosszú idő ahhoz képest, hogy
minden második-harmadik percben indítanak egy vonatot.
Már épp elhatároztam, hogy átmegyek az egyes vágányra, és a Hammersmith
Line-on
utazom inkább, amikor hirtelen megszólalt a hangosbemondó:
"FIGYELEM! FIGYELEM!
A SZERELVÉNYEK A METROPOLITAN, A CIRCLE ÉS A HAMMERSMITH LINE-ON
A KING'S CROSS IRÁNYÁBA ÁTMENETILEG NEM KÖZLEKEDNEK. A KING'S CROSS ÁLLOMÁS
BIZTONSÁGI OKOKBÓL LE VAN ZÁRVA! ISMÉTLEM: A KING'S CROSS ÁLLOMÁS BIZTONSÁGI
OKOKBÓL LE VAN ZÁRVA! KÉRJÜK, VÁLASSZANAK MÁS ÚTVONALAT! A KELLEMETLENSÉGÉRT
SZÍVES ELNÉZÉSÜKET KÉRJÜK! KÖSZÖNJÜK!"
A tömeg sorsába beletörődve egyszerre sóhajtott fel, mielőtt szétszéledt
volna, hogy
ha lehet, egy másik vonalon utazzon tovább, vagy csak megigyon egy
csésze teát vagy egy pint Bittert valahol egy pubban, reménykedve, hogy
a rendőrség hamarosan megoldja a problémát, és megindulhatnak a szerelvények.
Egy szép, fiatal indiai asszony állt mellettem; csüggedten megrázta
a fejét, majd fáradtan rám mosolygott.
- Istenem! - szólalt meg félreismerhetetlen indiai akcentussal. - Ezen
a héten már
harmadszor zárják le a King's Crosst.
- Mi folyik itt? - kérdeztem zavartan.
Nevetett.
- Nos, vagy megint az IRA fenyegetőzik, hogy a levegőbe repít bennünket,
vagy csak valami szórakozott idióta felejtette a metróülés alatt a táskáját.
- És mennyi ideig tart?
- Sosem lehet előre tudni, változó. Néha öt perc alatt vége, máskor
öt órába is beletelhet.
- Öt órába?! - kiáltottam fel döbbenten.
- Igen. Attól függ, van-e bomba abban a táskában, illetve, hogy egyáltalán
mit találtak ott.
Kíváncsi tekintettel végigmért, aztán ismét jóízű nevetésben tört ki.
- Remélem, nem veszi rossz néven, ha megkérdezem, hogy nem idevalósi,
ugye?
Megráztam a fejem.
- Már jártam itt korábban is, de amúgy Svédországból jöttem. Azért
vagyok itt, hogy
meglátogassam a ... egy régi barátomat.
- Akkor isten hozta Londonban! - nevetett gúnyosan, és pukedlit mímelt,
mintha elnézést
kérne, amiért mennie kell, majd eltűnt a tömegben.
- No, Daniel - gondoltam magamban -, IRA vagy sem, bomba vagy táska,
neked most
egy Guinnessre van szükséged. És mivel mindenképpen szándékomban állt
elmenni Dylan Thomas hajdani törzshelyére, a Fitzrovia kocsmába a Charlotte
Streeten, ennyi erővel akár most is ellátogathatok oda. Ellenőriztem, hogy
a táskám megvan-e még, megkerestem a megfelelő vágányt, és felszálltam
a legelső vonatra a Tottenham Court Road irányába.
Egy idős, pofaszakállas férfival szemben ültem le, aki a Sunt olvasta.
Olyan elmélyülten
bámulta az újságot, hogy arra következtettem, csakis a Nap Bögyöskéjét
tanulmányozhatja ilyen kitüntetett figyelemmel, a harmadik oldalon. Meg
kell hogy mondjam, én is egész kíváncsi lettem.
Lopva bele-belenéztem a lapba, akárcsak a mellettem ülő idősebb hölgy,
és ebből a néhány pillantásból világossá vált előttem, hogy nyilván másfajta,
mocskosabb pornó is volt az újságban. Egyébként épp egy éve történt, hogy
a kétéves James Bulgert brutálisan meggyilkolták.
Két tízéves kölyök, akiknek otthon lett volna a helyük, hogy játékpisztollyal
lövöldözzenek társaikra az udvaron, elrabolt egy kisfiút. A gyereket az
öt kilométerre lévő vasúti töltésig hurcolták, ahol téglákat vágva a fejéhez
hidegvérrel meggyilkolták.
Aztán a véres kabáttal úgy-ahogy betakarták élettelen testét, és a
sínekre fektették. Pár
órával később pedig jön egy vonat, amely a kis testet a felismerhetetlenségig
szétroncsolja. Még egy évvel később is kevesen teszik fel a kérdést: miért,
hogy történhetett meg mindez? Hogyan válhatott két tízéves fiú gyilkossá?
A társadalom és a Sun inkább bosszúért kiált. Az első oldalon gonosznak,
érzéketlennek, szörnyetegnek tüntetik fel őket; itt az ideje, hogy többé
ne bánjunk kesztyűs kézzel a fiatalkorú bűnözőkkel, zárjuk börtönbe őket,
tanítsuk móresre a kis gazembereket, verjünk beléjük tisztességet és jómodort,
hadd szenvedjenek, egy kis fegyelmezés még senkinek sem ártott meg, a fenébe
is, ezért a gyilkosságért meg kell őket büntetni; a fáradt, megkeseredett
emberek hirtelen jajveszékelésbe kezdenek, belerúgnak valakibe, olyan egyszerű
ez, szemet szemért, nem nehéz együtt bégetni a nyájjal, legalább addig
is elfelejtkeznek keserves, nyomorúságos életükről - és aztán megint a
lábuk között hordják az eszüket.
Van ez így.
Nekem mindenesetre meggyőződésem, hogy ha perverz kétségbeesésünkben
még két
gyereket agyonverünk, az még nem hozza vissza a kis James Bulgert.
A férfi a Sunnal kezében leszálláshoz készülődve felállt, gyors pillantást
vetett rám és a mellettem ülő nőre. Mi még mindig enyhén balra dőltünk,
hogy el tudjuk olvasni az első oldalt; összerezzentünk, majd kiegyenesedtünk,
az idősebb hölgy zavarában köhécselt, én pedig úgy tettem, mintha a kocsi
ablaka fölött lévő reklámplakátokat olvasnám.
Egész véletlenül figyeltem fel az egyik hirdetésre, melyben a London
Transport felszólítja utasait, hogy ne adjanak pénzt a koldusoknak.
A KÉREGETŐK ELÁLLJÁK AZ UTAT, MINDENT ÖSSZEKOSZOLNAK,
TOVÁBBÁ AZ ÖN BIZTONSÁGÁT IS KOMOLYAN VESZÉLYEZTETIK,
HA EGY ÁLLOMÁST GYORSAN KI KELL ÜRÍTENI!
SEGÍTENI SZERETNE A SZEGÉNYEKEN ÉS OTTHONTALANOKON?
TÁMOGASSA ADOMÁNYAIVAL AZ EGYHÁZAT VAGY EGYÉB, NAGY JÓTÉKONYSÁGI SZERVEZETET!
ÍGY MI IS KÖNNYEBBEN TUDJUK TISZTÁN TARTANI ÉS MEGKÖZELÍTHETŐVÉ TENNI AZ ÁLLOMÁSOKAT!
KÖSZÖNJÜK EGYÜTTMŰKÖDÉSÉT!
LONDON TRANSPORT
Menjenek a fenébe! Ennél nagyobb őrültséget még nem hallottam, gondoltam
magamban,
miközben lassított a vonat, és megállapítottam, hogy épp ideje leszállni.
Angol úriember módjára elnézést kértem tettestársamtól, az idős nőtől
- aki ugyancsak
bele-beleolvasott a velünk szemben ülő férfi újságjába -, amiért meg
kellett kérnem, húzódjon arrébb, hogy elférjek a leszállásnál.
- Hogyne, természetesen - válaszolta pirosra festett szája sarkában
bizarr mosollyal. Ahogy szétnyíltak ajkai, kivillantak rúzsfoltoktól vöröslő,
elülső fogai; úgy nézett ki, mint egy vámpír, aki épp az imént szívta ki
egy ártatlan fiatalember vérét.
Borzongás futott végig hátamon, amint sietve kiszálltam, és elindultam
felfelé a
mozgólépcsőn.
Amikor kiértem a Tottenham Court Roadra, a borús égből lassan csepegni
kezdett az eső.
Majdnem egy percig csak álltam ott a tömegben, és (bármilyen furcsán
hangzik is) élvezettel szívtam be a szennyezett, fojtogató londoni levegőt,
miközben tekintetemet végigfuttattam a már-már végtelennek tűnő Oxford
Streeten, ami egészen a Marble Archig vezetett.
Mint mindig, most is hihetetlenül élénk volt a forgalom az Oxford Streeten;
a piros,
emeletes buszok és a fekete taxik olyan szorosan követték egymást,
mint a gyöngyök egy füzéren. A buszok és kocsik között pedig, mint belőtt
angyalok, cikáztak a biciklis futárok veszélyt nem ismerve, olykor csupán
néhány centiméteren múlt az életük (te jó ég, csakugyan létezik biztosítótársaság,
amelyhez a biciklis futárok fordulhatnak?!). Szájukat és orrukat is keskeny
védőmaszk fedte; úgy néztek ki benne, mintha földönkívüliek lettek volna.
Átmentem az úton, az Oxford Street északi oldalára, és persze majdnem
elütött egy
taxi, mert megfeledkeztem magamról, és pont az ellenkező irányba néztem,
pedig óriási, jól kivehető betűkkel fel is festették az úttestre: LOOK
RIGHT!
Még higgadtan, figyelmemet összpontosítva sem voltam mindig egészen
biztos abban, hogy
melyik irányba is kell néznem; állandóan az volt az érzésem, hogy bármikor
belém jöhet egy böhöm busz hátulról.
Szívem a torkomban dobogott, arcomra riadt ábrázat ült ki, miközben
magam mögött
hagytam a Virgin Megastore-t is, és jobbra fordultam a Charlotte Streetre,
egy kis keresztutcába, ahol Dylan Thomas kedvenc kocsmája elvileg még mindig
ugyanabban az állapotában látható, mint a megboldogult költő idejében.
És valóban, ott állt a Fitzrovia, a legendás pub, ahol Dylan először
találkozott későbbi
feleségével, Caitlinnel. A pub annak idején - amennyiben a pletykák
igazat beszélnek - egy különc orosz tulajdonában volt, aki néhanapján megengedte,
hogy Dylan hitelbe igyon, pedig soha egy vasa sem volt.
Remegő szívvel és az ünnepélyességtől mélyen meghatottan kinyitottam
az ajtót, és
beléptem.
NAGY ANIKÓ FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu