Nemrég az alternatívnak szánt történelemkönyvekről rendezett vitaestet
az egyik bukaresti televízió. Mi az hogy vitaest?! Valóságos lincshangulat
uralkodott a stúdióban, ahol néhány csúcspublicista ült, egy művészettörténész,
akiből miniszter lett azóta, egy költő, egy politikus, három történészprofesszor,
na és a két vádlott, megszeppent fiatalemberek, akik arra vetemedtek, hogy
új történelemkönyvet írjanak. Előttem van a félelem, ahogy az ifjú emberek,
az egyik szemüveges, a másik szakállas, elhallgatnak, ülnek behúzott nyakkal,
érveiket már elő sem szedik, csak nyelnek, egyre kínosabban, a menekülés
útját kutatva. És előttem van a műsorvezető, aki magából kikelve szidja
őket, és mindazokat, akik miatt idáig jutott az ország. Előttem van, ahogy
karjait előrelendítve csápol, és néha úgy felvisít, hogy begerjed a mikrofon.
Elém villant egy másik kép... Unokatestvéremet Tasnádi
Attilának hívták. Hogy ma hogyan, nem tudom, mert 25 éve nem találkoztunk,
és hírem sincs róla. Édesapja meghalt, mostohaapját, akit Popa Sandunak
hívtak, 6 éves korában kapta. Ettől kezdve otthon többnyire románul beszéltek,
őt román iskolába járatták. A különféle családi ünnepségekkor több-kevesebb
rendszerességgel találkoztunk. Elég ügyetlen, tohonya gyerek volt, irtóztam
tőle. Ráadásul a román focicsapatnak szurkolt, és a Daciát a legjobb autónak
tartotta. Nem ismerte a magyar focistákat, nem tudta, ki a legnagyobb magyar,
fogalma sem volt, mi az a Balcsi. A Balcsit ugyan én is csak 38 évesen
láttam először, mégis lenéztem azt, aki nem lelkesedett érte. Lenéztem,
és árulónak tartottam. Aztán egyre ritkábban találkoztunk, másoktól hallottam,
hogy beállt katonatisztnek, de a neve miatt nem tudott feljebb jutni. Amikor
a nyolcvanas évek közepén utoljára hallottam róla, azt tervezte, hogy felveszi
mostohaapja nevét. Valószínűleg az Attilát is románosította, talán Atanasiéra.
Az persze nem az Attila román megfelelője, annak idején éppen azért lett
belőle Attila, hogy keresztnevét semmiképp ne lehessen lefordítani az anyakönyvben,
ahogy az Istvánt azonnal Ştefanra változtatták, a Sándort Alexandrura.
De persze a nyolcvanas években már mindent tudtak románosítani, a Zsoltból
például Zahariét csináltak az egyetemi diákigazolványomban.
Unokatestvéremmel csupán egyetlen egyszer verekedtem össze.
1970-ben a nagy árvíz utáni járványveszély miatt mindkettőnket a máramarosszigeti
nagynénénkhez küldtek, ott töltöttük a hosszú nyári vakációt. Közel négy
hónapot. Viszonylag békésen teltek napjaink, horgászni jártunk, moziba,
srandra, élveztük, hogy a szigeti gyerekeknek még iskolába kell járniuk.
Aztán egyszer, egyik délután, talán már augusztus végén lehetett, mert
frissen érett mogyorót törtünk a kőlépcsőn, azt mondta, hogy Mihai Viteazul
legyőzte a magyarokat. Büszke volt erre, ugyanúgy, ahogy Ceuşescura is,
aki két évvel azelőtt tenyerével verve a szónoki emelvényt, közölte, hogy
Románia nem küld csapatokat Csehszlovákiába, és megvédi magát hasonló inváziókkal
szemben. A román katonák gyávák, vetettem ellen. Erre sorolni kezdte a
nagy román hadvezéreket, akik túltettek mindenkin: Mircea cel BătrÂn, Ştefan
cel Mare, Vlad Ţepeş, Iancu de Hunedoara. Az nem Iancu, hanem János, Hunyadi
János, Mátyás király apja, mondtam diadalmasan, magyar volt. Román volt!
Magyar! Egy pillanatig átfutott bennem, hogy nagynénémhez fordulok támogatásért,
de aztán eszembe jutott, ahogy egyik este azt magyarázza nekünk halálosan
komolyan, hogy Erdély elvesztéséért Clemanceau szivara a hibás, azaz a
szivarról a térképre hulló hamu, ami miatt másképp rajzolódott meg a határ
- ezért inkább kihagytam vitánkból.
Amikor első nap hazajöttem negyedik elemistaként, és nagyanyámnak
megmutattam életem első történelemkönyvét, akkor ő belelapozott, és nevetni
kezdett. Ez mind hazugság, nevetett, minden másképp volt. Látod, Hunyadi
Jánosról, a törökverőről is azt írják, hogy román, Kinizsi Pált pedig Paul
Chinezulnak nevezik. Minden hazugság, ismételte, majd elkomorodva, lehalkított
hangon arra kért, ezt az iskolában persze ne mondjam el a tanító néninek.
Nem mondtam el neki, de a tanító néni is tudta. Tudtam, hogy tudja. Későbbi
tanáraim is úgy tanították a történelmet, hogy mindig tudtuk, mit gondolnak.
Vagy még azt sem, ellenben tudtuk, mit kell gondolnunk. Elég volt egy-egy
kacsintás vagy elmerengő félrenézés, ki az ablakon, a Láncos Templom tornya
felé. Olykor azzal mondtak a legtöbbet, hogy semlegesen eldarálták azt,
ami a tankönyvekben állt. Ahogyan például a Tölgyesi szoros ostromát elmesélte
Szilágyi tanár elvtárs, a hegytetőre felállított magyar géppuskafészket
megrohamozó hős román katonákkal, akik vissza akartak térni Erdély ősi
román földjére, csakhogy a horthysta magyar, merthogy egyetlen magyar állt
ott fent, csak lőtte, lőtte szegényeket, és még akkor is lőtte, amikor
már több sebből vérzett - hát az döbbenetes hatással volt ránk.
Mondtam Tasnádi Attilának, hogy hazudós majom, mint minden
román. Erre ütött meg. Egyikünk sem volt valami nagy verekedő, nyújtott
karokkal csápoltunk magunk előtt; hosszú, nehéz karjai voltak, kampós,
ápolatlan körmei, jól összekarmolt. Jött, hogy belerúgjak, de akkoriban
még nem volt divat a rugdosódás.
Jó húsz év eltelt, amikor hitelt érdemlően megtudtam,
hogy Mihai valóban elfoglalta Erdélyt, nem csak kitaláció volt, mint a
dák kereszténység. Csakhogy a dolog sokkal bonyolultabb... Példának okáért
seregében kevesebb volt a román, mint a magyar. Mert a székelyek többnyire
őt támogatták a Báthoriak ellenében, akik több ízben is átejtették őket,
akkoriban a törököt akarták a nyakukra hozni. Báthori András katonái között
viszont a moldvai meg a havasalföldi lovasság "feles számban" harcolt,
nem beszélve az olcsó gyalogosok "temérdek seregéről". Nem volt nagy kunszt,
bementem a Teleki Tékába, kivettem Bethlen Farkas Históriáját, abban megtaláltam
a korabeli leveleket. Az is érdekes, hogy Mihai Viteazul magyarul írta
levelét Boronich kancelláriai titkárnak. Valóban nem volt nagy kunszt kideríteni,
mi is történt. Ha annak idején viszont így tanították volna, akkor annak
kiszámíthatatlan lett volna a hatása. Legalábbis a fejekbe táplált ideológiára
nézve.
Viszont a fejek így is zavarosak. Elegendő az emlegetett
tévés vitára gondolnunk. A helyzet reménytelennek tűnik. Hogyan tanítsunk
történelmet a lincselésre kész népnek? A helyzet nem reménytelen. Hiszen
tudjuk, pillanatok alatt képes átfordulni a nép hangulata. Tudjuk a történelemből.
Bibliográfia
LÁNG Zsolt
Fuccsregény
Kriterion, 1989
Perényi szabadulása
JAK-Pesti Szalon, 1993
Hányan mentek Piripócsra?
Polis-Kriterion, 1994
Bestiárium Transylvaniae.
Az ég madarai
Jelenkor, 1997
A tűz és a víz állatai
Jelenkor, 2003
A szomszéd nő
Koinónia, 2004
Berlinév
Koinónia, 2004
"A kripta"
Magyar Lettre Internationale, 27.
"Bestiárium Transylvaniae. A tűzféreg"
Magyar Lettre Internationale, 33
"Az időlátó"
Magyar Lettre Internationale, 37
"Bestiárium Transylvaniae.
Az asszonyszemű varangy"
Magyar Lettre Internationale, 40
"Bestiárium Transylvaniae.
A lavisz"
Magyar Lettre Internationale, 45
"Berlini játszóterünk"
Magyar Lettre Internationale, 50
"Orpheo"
Magyar Lettre Internationale, 51
"Berlinévi utóhangok"
Magyar Lettre Internationale, 53
(Csaplár Vilmossal, Darvasi Lászlóval,
Lengyel Péterrel)
"A történelem visszatéréséről az irodalomba"
Magyar Lettre Internationale, 32
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu