stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Láng Zsolt
Bukaresti tévés vita

Nemrég az alternatívnak szánt történelemkönyvekről rendezett vitaestet az egyik bukaresti televízió. Mi az hogy vitaest?! Valóságos lincshangulat uralkodott a stúdióban, ahol néhány csúcspublicista ült, egy művészettörténész, akiből miniszter lett azóta, egy költő, egy politikus, három történészprofesszor, na és a két vádlott, megszeppent fiatalemberek, akik arra vetemedtek, hogy új történelemkönyvet írjanak. Előttem van a félelem, ahogy az ifjú emberek, az egyik szemüveges, a másik szakállas, elhallgatnak, ülnek behúzott nyakkal, érveiket már elő sem szedik, csak nyelnek, egyre kínosabban, a menekülés útját kutatva. És előttem van a műsorvezető, aki magából kikelve szidja őket, és mindazokat, akik miatt idáig jutott az ország. Előttem van, ahogy karjait előrelendítve csápol, és néha úgy felvisít, hogy begerjed a mikrofon.
   Elém villant egy másik kép... Unokatestvéremet Tasnádi Attilának hívták. Hogy ma hogyan, nem tudom, mert 25 éve nem találkoztunk, és hírem sincs róla. Édesapja meghalt, mostohaapját, akit Popa Sandunak hívtak, 6 éves korában kapta. Ettől kezdve otthon többnyire románul beszéltek, őt román iskolába járatták. A különféle családi ünnepségekkor több-kevesebb rendszerességgel találkoztunk. Elég ügyetlen, tohonya gyerek volt, irtóztam tőle. Ráadásul a román focicsapatnak szurkolt, és a Daciát a legjobb autónak tartotta. Nem ismerte a magyar focistákat, nem tudta, ki a legnagyobb magyar, fogalma sem volt, mi az a Balcsi. A Balcsit ugyan én is csak 38 évesen láttam először, mégis lenéztem azt, aki nem lelkesedett érte. Lenéztem, és árulónak tartottam. Aztán egyre ritkábban találkoztunk, másoktól hallottam, hogy beállt katonatisztnek, de a neve miatt nem tudott feljebb jutni. Amikor a nyolcvanas évek közepén utoljára hallottam róla, azt tervezte, hogy felveszi mostohaapja nevét. Valószínűleg az Attilát is románosította, talán Atanasiéra. Az persze nem az Attila román megfelelője, annak idején éppen azért lett belőle Attila, hogy keresztnevét semmiképp ne lehessen lefordítani az anyakönyvben, ahogy az Istvánt azonnal Ştefanra változtatták, a Sándort Alexandrura. De persze a nyolcvanas években már mindent tudtak románosítani, a Zsoltból például Zahariét csináltak az egyetemi diákigazolványomban.
   Unokatestvéremmel csupán egyetlen egyszer verekedtem össze. 1970-ben a nagy árvíz utáni járványveszély miatt mindkettőnket a máramarosszigeti nagynénénkhez küldtek, ott töltöttük a hosszú nyári vakációt. Közel négy hónapot. Viszonylag békésen teltek napjaink, horgászni jártunk, moziba, srandra, élveztük, hogy a szigeti gyerekeknek még iskolába kell járniuk. Aztán egyszer, egyik délután, talán már augusztus végén lehetett, mert frissen érett mogyorót törtünk a kőlépcsőn, azt mondta, hogy Mihai Viteazul legyőzte a magyarokat. Büszke volt erre, ugyanúgy, ahogy Ceuşescura is, aki két évvel azelőtt tenyerével verve a szónoki emelvényt, közölte, hogy Románia nem küld csapatokat Csehszlovákiába, és megvédi magát hasonló inváziókkal szemben. A román katonák gyávák, vetettem ellen. Erre sorolni kezdte a nagy román hadvezéreket, akik túltettek mindenkin: Mircea cel BătrÂn, Ştefan cel Mare, Vlad Ţepeş, Iancu de Hunedoara. Az nem Iancu, hanem János, Hunyadi János, Mátyás király apja, mondtam diadalmasan, magyar volt. Román volt! Magyar! Egy pillanatig átfutott bennem, hogy nagynénémhez fordulok támogatásért, de aztán eszembe jutott, ahogy egyik este azt magyarázza nekünk halálosan komolyan, hogy Erdély elvesztéséért Clemanceau szivara a hibás, azaz a szivarról a térképre hulló hamu, ami miatt másképp rajzolódott meg a határ - ezért inkább kihagytam vitánkból.
   Amikor első nap hazajöttem negyedik elemistaként, és nagyanyámnak megmutattam életem első történelemkönyvét, akkor ő belelapozott, és nevetni kezdett. Ez mind hazugság, nevetett, minden másképp volt. Látod, Hunyadi Jánosról, a törökverőről is azt írják, hogy román, Kinizsi Pált pedig Paul Chinezulnak nevezik. Minden hazugság, ismételte, majd elkomorodva, lehalkított hangon arra kért, ezt az iskolában persze ne mondjam el a tanító néninek. Nem mondtam el neki, de a tanító néni is tudta. Tudtam, hogy tudja. Későbbi tanáraim is úgy tanították a történelmet, hogy mindig tudtuk, mit gondolnak. Vagy még azt sem, ellenben tudtuk, mit kell gondolnunk. Elég volt egy-egy kacsintás vagy elmerengő félrenézés, ki az ablakon, a Láncos Templom tornya felé. Olykor azzal mondtak a legtöbbet, hogy semlegesen eldarálták azt, ami a tankönyvekben állt. Ahogyan például a Tölgyesi szoros ostromát elmesélte Szilágyi tanár elvtárs, a hegytetőre felállított magyar géppuskafészket megrohamozó hős román katonákkal, akik vissza akartak térni Erdély ősi román földjére, csakhogy a horthysta magyar, merthogy egyetlen magyar állt ott fent, csak lőtte, lőtte szegényeket, és még akkor is lőtte, amikor már több sebből vérzett - hát az döbbenetes hatással volt ránk.
   Mondtam Tasnádi Attilának, hogy hazudós majom, mint minden román. Erre ütött meg. Egyikünk sem volt valami nagy verekedő, nyújtott karokkal csápoltunk magunk előtt; hosszú, nehéz karjai voltak, kampós, ápolatlan körmei, jól összekarmolt. Jött, hogy belerúgjak, de akkoriban még nem volt divat a rugdosódás.
   Jó húsz év eltelt, amikor hitelt érdemlően megtudtam, hogy Mihai valóban elfoglalta Erdélyt, nem csak kitaláció volt, mint a dák kereszténység. Csakhogy a dolog sokkal bonyolultabb... Példának okáért seregében kevesebb volt a román, mint a magyar. Mert a székelyek többnyire őt támogatták a Báthoriak ellenében, akik több ízben is átejtették őket, akkoriban a törököt akarták a nyakukra hozni. Báthori András katonái között viszont a moldvai meg a havasalföldi lovasság "feles számban" harcolt, nem beszélve az olcsó gyalogosok "temérdek seregéről". Nem volt nagy kunszt, bementem a Teleki Tékába, kivettem Bethlen Farkas Históriáját, abban megtaláltam a korabeli leveleket. Az is érdekes, hogy Mihai Viteazul magyarul írta levelét Boronich kancelláriai titkárnak. Valóban nem volt nagy kunszt kideríteni, mi is történt. Ha annak idején viszont így tanították volna, akkor annak kiszámíthatatlan lett volna a hatása. Legalábbis a fejekbe táplált ideológiára nézve.
   Viszont a fejek így is zavarosak. Elegendő az emlegetett tévés vitára gondolnunk. A helyzet reménytelennek tűnik. Hogyan tanítsunk történelmet a lincselésre kész népnek? A helyzet nem reménytelen. Hiszen tudjuk, pillanatok alatt képes átfordulni a nép hangulata. Tudjuk a történelemből.
 

Bibliográfia

LÁNG Zsolt
Fuccsregény
Kriterion, 1989

Perényi szabadulása
JAK-Pesti Szalon, 1993

Hányan mentek Piripócsra?
Polis-Kriterion, 1994

Bestiárium Transylvaniae.
Az ég madarai
Jelenkor, 1997

A tűz és a víz állatai
Jelenkor, 2003

A szomszéd nő
Koinónia, 2004

Berlinév
Koinónia, 2004

"A kripta"
Magyar Lettre Internationale, 27.

"Bestiárium Transylvaniae. A tűzféreg"
Magyar Lettre Internationale, 33

"Az időlátó"
Magyar Lettre Internationale, 37

"Bestiárium Transylvaniae.
Az asszonyszemű varangy"
Magyar Lettre Internationale, 40

"Bestiárium Transylvaniae.
A lavisz"
Magyar Lettre Internationale, 45

 "Berlini játszóterünk"
Magyar Lettre Internationale, 50

"Orpheo"
Magyar Lettre Internationale, 51

"Berlinévi utóhangok"
Magyar Lettre Internationale, 53

(Csaplár Vilmossal, Darvasi Lászlóval,
Lengyel Péterrel)
"A történelem visszatéréséről az irodalomba"
Magyar Lettre Internationale, 32


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret