stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Láng Zsolt
Berlinévi utóhangok

2003. április 13-án a berlini Konzerthausban Kocsis Zoltán egymás után eljátszotta Bartók három zongoraversenyét. Hiába is keresnék szavakat, hogy beszámolhassak arról az estről. Magamon sem jutnék túl. Torokszorító káprázat: a második zongoraverseny vége felé hirtelen megnyílt a terem mennyezete, és kipillantottam a csillagos égre. Majd vissza, de akkor már a csillagok alatt dombokkal övezett tájat láttam, falusi portákat, ismerősnek tűnő arcokat, csizmás vándort, hátára vetett batyuval. A kép jelen idejű volt, miközben megőrizte a dagerrotípiák selymes kimerevítettségét. A táj hangjait is hallottam: a csillagok zizegését, az ablakokon kiszüremlő édes dúdolgatást, edények koccanását a faasztalon, ajtónyikordulást, kályhákban égő fahasábok roppanását. Mindaz, ami mélyen bennünk van, és szívesen azonosítjuk magunkat vele, világosan elém rajzolódott, és én zavartalanul merültem el benne.
   A frenetikus ünneplés után behúzódtam egy sarokba, és vártam, hogy apadjon a sor a ruhatár előtt. Az izgatottságtól remegett a térdem. Fiatal pár vonult el előttem, és hallottam, hogy a fiú azt mondja a lánynak: Sind gut diese Ungarn!
   Jó volt magyarnak lenni Berlinben, és nyugodtan lehettem az, meghatottan, remegő térdekkel. Emlékszem, már lent a metrómegállóban gondoltam arra, hogy akkor ez a magyarérzés elraktározható, és a későbbiekben bármikor felidézhető, akár pró, akár kontra.
   Fél éve eljöttem Berlinből. A konzerthausi magyarérzés, talán mert túl közel került a prókhoz és a kontrákhoz, hasonlítani kezdett hozzájuk. Kételkedni kezdtem. Vajon a zene felemelő kollektivitásának engem is elárasztó élményét nem azonosítottam-e a focimeccsek, a himnuszéneklés, a történelemkönyvek aranybetűkkel írt lapjai diadalmas felolvasásának konvencionális élményével?
   Ha szétszedem, majd újra összerakom, már egészen más lesz.
   A harmadik zongoraverseny elején felhangzó verbunkosban természetesen a legmagyarabb táncot hallottam bele. Persze, ugyanúgy verbunkosnak hallhatta a berlini német is, még akkor is, ha előtte másféle képek jelentek meg. És az ő füle nyilván egyebet fedezett fel a mozartos nyitótételben is, illetőleg felismerte azokat a bachi és beethoveni motívumokat, amelyeket én nem, és létükről is csak utólag, Kroó György könyvéből tudok. Amiben én suhogó erdélyi erdőket hallok, ahol otthonosan bolyongok, abban egy berlini német a wannsee-i dombokat láthatja, a sváb akár a Fekete-erdőt, na és persze az amerikai is ráismerhet az észak-karolinaira, hiszen Kroó szerint a stilizált madárdalokat Bartók Asheville-ben készült madárfütty-feljegyzéseiből vette át.
   Mi volna bennem magyar? Természetesen a nyelvem. És mit mond a nyelv? A nyelv, akárcsak az emlékezet, sok mindent mond. A pesti "magyar" mást jelent, mint a kolozsvári vagy a marosvásárhelyi. Bécsben találkoztam a "magyar" egyik legsajátosabb jelentésével: "díszelnök".
   Mi volna bennem magyar? Határátkelők háromszínű sorompója? Szilveszteri himnuszéneklés? Tanárok sejtelmes mosolya? Vidéki bájjal megrajzolt történelmi életképek albuma?
   Ha lehunyom szememet, és Berlinre gondolok, meghallok egy hangot, egyre erősödőt. Uhlandstraβe-i lakásunk alatt lakott a rossz galériás, velünk szemben viszont a jó. A jó galériás hátul, egy zárt udvaron vasdarabokból hegesztette szobrait. Az óriás csillagszóróra emlékeztető elektródákat olyan sebesen illesztette be a háromágú villába, hogy alig tudtam követni. Persze nem ez a mozdulat a hegesztés lényege. Hanem hogy úgy tudd végigizzítani a pálcát, hogy ne szakadjon meg az ív. Ehhez, ahogy Martin elmagyarázta nekem, a hangra kell tapadni.
   Nekem is ideadta, próbáljam meg. Egy hét után belejöttem, Martin szerint ez közepes idő. Ő már másnap végig tudott olvasztani egy 8-as pálcát. Ha lehunyom a szememet, hallom a hangot, és csuklómban érzem azt a finoman ingázó mozdulatot, amivel beállok. Fül és csukló dinamikus összhangja, ahogy Martin magyarázta (németezte).
   Nem volt honvágyam Berlinben? Volt, igen, de amikor Dahlemben felfedeztünk egy parányi falut, épp olyat, mint amilyen a mi Homoródalmásunk, a jellegzetes istállószaggal, a poros utakkal, a hársfaillattal, akkor inkább azt éreztem, hogy miért nem érzem otthon is ugyanezt a jót, amit itt.
   A magyar úgy kilóg a konvenciók és absztrakciók fiókjából, ahogy a begyömöszölt zoknik kifityegnek a valóságosból.
   Martin megkedvelt engem, talán azért, mert Romániában élek. Ő húszéves korában járt ott, a moldvai kolostoroknál. Egy Henriette nevű lány kérdezte tőle, nem tartana-e vele, és ő, mivel titkon szerelmes volt bele, boldogan igent mondott. Azt hitte, felfedheti titkát. Ám a voronyeci kolostor falánál pihentek épp, amikor a lány megvallotta neki, hogy Jonasba szerelmes, de nagyon. Martin ismerte Jonast, és csak álmélkodott. De a félreértés annyira letaglózta, hogy nagyot sóhajtva azt mondja, még mindig ott ül a kolostor falának dőlve. '69 augusztusa óta neki Románia az otthona. Szobrain csupa töredékfigura, félkész alak látható.
   Szétszedem, majd újra összerakom.
   Túl a berlinéven hallgattam meg egy másik berlini zenét. Beethoven Kilencedikjét, egy 1942-es felvételről. A berlini filharmonikusokat Wilhelm FurtwÄngler vezényli. Ennél az előadásnál aligha létezik tökéletesebb. Bemutatja a konvenciók személytelenségét. És ekként kimenekíti a lelket a konvenciókból, a közhelyekből, az absztrakcióból. Ahogy a konvenciók diadalát áldiadallá játssza, a szomjazott tárgyilagosság túlnövi a szubjektivizmus önkényét, és belép a kollektív emberi birodalmába. Thomas Mannt olvasom hozzá: "misztikus, kollektív emberi birodalom." Az üstdobok, a cintányérok elnyomják a melódiát, fergeteges diadallal szakítva le az álarcokat, a látszólagosság burkát, igen, ezt adja elő FurtwÄngler. Nem egyetemleges felkarolás. Négyzetcentiméterenként mindent számba venni. A cintányérok anyaga, ón és réz arányának pontos kimérése, türelmes tervezés, a megmunkálás műgondja, a kar ereje. A konvenciókat agyonnyomja egymással.
   Egyébként Bartók első zongoraversenyének frankfurti ősbemutatóján FurtwÄngler vezényelt.
   A konvenciókba és absztrakciókba zárt világból úgy tudunk kiszabadulni, ha szigorúan megmutatjuk a konvenciók és absztrakciók konvenció és absztrakció voltát. A nyelvi konvenció képtelen leírni azt, ami állandó és szüntelen változásban van. Aminek új meghatározása épp azt a lehetőséget veti föl, hogy meghatározhatatlan.
   Berlinben soha nem éreztem, hogy a nyelv foglya volnék. Hiszen épp a bezártság tette lehetővé, hogy keressek egy közeledésre alkalmas nyelvet. A közeledés vágya vitt át Martinhoz, aki azért lett a barátom, mert közeledésemre közeledéssel válaszolt. Konvenciók és absztrakciók kölcsönhatása éltette barátságunkat.
   Kimenekíteni a lelket a konvenciók közül, felemelni egy magasabb szintre, amelyet éppenséggel a konvenciók dinamikája alakít ki. Ezt mondják berlinévem utóhangjai.
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány - c3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret