stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Sami Zubaida
Európa és a Másikjai
(képzeletbeli határok)

Ez az eszmetörténeti esszé a Földközi-tenger két partján, Európában és a Közel-Keleten kialakult eszmékkel és attitudökkel foglalkozik, hogy feltárja a mai történések és viták hátterét.
 Európa határai és identitása egyértelmu a térképeken és a földrajzkönyvekben, kevésbé világos az ideológiák és szimbólumok világában. Annak megfogalmazása, hogy mi is alkotja Európát, a helyek kiválasztása, az északi-nyugati országok domináns központjaiból jött, ott dolgozták ki és fejlesztették tovább Európa esszenciáját, különösen Franciaország, Nagy-Britannia és Németország politikai milioiben. Az Európáról szóló diskurzusokban, a romantika, az irodalom és a politika diskurzusaiban "Európa" rangos meghatározást kap, mint a civilizáció központja, majd a modernitás dinamikus motorja a racionalitás, a szabadság és az igazság szellemében. Ezt állítják szembe a "Kelettel" vagy Ázsiával, az önkény, a fanatizmus és a történelmi állandóság birodalmával.
 Ezeket a kliséket persze a sokféle formát ölto, árnyaltabb és ambivalensebb irányzatokat is tartalmazó európai gondolkodás rendszeresen vitatja. A szembeállításról tanúskodó jellemzés található Montesquieu-nél, Voltaire-nél, Hegelnél, Maine-nél és Marxnál, mindegyiküknek volt valami elképzelése az "ázsiaiságról", ám eltéro módon jellemezték és értékelték. Ennél érdekesebb, hogy Európának ez a felmagasztaló fogalma ritkán foglalta magában a földrajzi értelemben vett Európa egészét. Az angol nacionalisták azt erosítgették, hogy Calais után már wogok laknak. Metternichrol azt mondják, hogy egy bécsi erkélyrol szétnézve kijelentette: "itt már Ázsia kezdodik"; az angolok a németeket a világháborúk idején "hunoknak" titulálták.
 Oroszország és a Kelet európaisága mindig is problematikus volt, az ázsiaiság határát súrolta. Még inkább a Balkáné, amit a 19. század végén "európai Törökországként" emlegettek, és jellegzetesen orientálisnak tartottak, bár a földrajzi értelemben vett Európán belül volt. Görögország speciális problémát jelentett: a romantikusok Európa bölcsojét, forrásvidékét látták benne, és mindig csalódást keltett bennük, ha szembetalálták magukat a 19. századi Görögország elmaradott, tespedt valóságával és az ottománoktól való függetlenné válás ellenére még mindig jellegzetesen "orientális" jellegével, s ez a mai görögökre még inkább vonatkozik. Olaszország és Spanyolország egyaránt világos határvonalat húzott (európai) északi és (mediterrán/ázsiai) déli fele között. A Mediterráneum maga is ambivalens övezet Európa vonatkozásában. A 20. század elso feléig sok közös kulturális és társadalmi vonást találunk mindkét part, az északi és a déli városi és paraszti területei között. Tunézia és mondjuk az égei Törökország városi kultúrájában nagyon sok volt hasonlóság a dél-európai városokkal. Ha az öltözködési szokásokat vesszük: a nok Dél-Európában, különösen a férjes asszonyok, mindig befedték a fejüket, és olyan, mindent takaró ruhát viseltek, amely hasonló volt a déli partvidéken lakó nok öltözékéhez. (Nem szívesen nevezem a déli partot muszlimnak, mert lakói között sokan vannak a keresztények, és sokan voltak azelott a zsidók is.) A családra, a "becsületre" és a csoport-összetartásra  vonatkozó elképzeléseik  is hasonlítottak, az ételekrol és a zenérol nem is szólva. Mindez nem volt teljesen egyforma mindezeken a területeken, de "családi hasonlóság" állt fenn közöttük. A huszadik században annyi történt, hogy az európai országok déli fele egyre jobban felszívódott az északiba, egyre "európaibb" lett, míg a "muszlim" partvidékek egyre inkább parasztivá váltak, tribalizálódtak, ahogy a tengerparti városokba tömegek vándoroltak az országok belseje felol.
 A városok elvesztették "városiasságukat", a városi identitás és büszkeség érzését, elnyelte oket a bevándorló parasztság áradata és a természetes népességnövekedés magas aránya. A különbség és eltérés a Mediterráneum "európai" és "muszlim" része között nem mély és lényegi kulturális szakadék, ezt a 20. századi társadalmi-gazdasági és kulturális folyamatok hozták létre, amelyben az Európai Unió megalakulása fontos szerepet játszott azzal, hogy Európa déli részét az északiba integrálta.

A "Másik" legközelebbi és legfontosabb megtestesítoje Európa számára a modern történelem folyamán a "muszlim világ" volt, kiváltképpen az oszmán birodalom és annak utódállamai. Milyen volt ennek a világnak önmagáról kialakított képe? Akárcsak Európában, az öndefiníciók eltéroek és elmozdulóak, a határok a helyzet és a körülmények függvényében vonódtak meg. Az iszlám önértelmezése a kereszténység vonatkozásában befogadó jellegu volt, amit az európaiak is viszonoztak. Ebbol a szembeállításból bontakozott ki a "hanyatlás kérdése": miért hanyatlik az iszlám világ a domináns keresztény Európához képest? Vajon azért történt ez, ahogy a konzervatívok állították, mert a muszlimok elhagyták hitüket, más isteneket kezdtek követni, vagy azért történt, ahogy reformista ellenfeleik állították, mivel a vallás és a társadalom hanyatlásnak indult, és fellépett az újjászületés igénye a modern európai világ mintájára? Rövidesen visszatérek erre a kérdésre. Elobb azonban tekintsük át az önmeghatározás és a másság meghatározásának szóhasználatát az oszmán világban.
 Ottománok és muszlimok közös megjelölésére az európaiak a "törökök" kifejezést használták, egy olyan címkét, amely a muszlim szinonimájává vált. Láttuk, hogy még a Balkán keresztény területeit is "török Európának" nevezték. Az ottománok nem szerették a "török" címkét, ami náluk a durva vidékre és a törzsi népekre utalt, nem a kifinomult városlakókra, akik ottománoknak tekintették magukat. (Hasonló distinkciókat tettek az arab világon belül is, ahol az arab nacionalizmus 19-20. századi jelentkezéséig az "arab" kifejezés általában a beduinokat jelölte.) A földrajzi értelemben vett Törökország lakói önmagukat általában "rum"-nak, rómainak nevezték. Korábban a muszlimok történelmében a muszlimok bizánci ellenfeleiket nevezték "rum"-nak, mivel ez utóbbiak alkották a Kelet-Római Birodalmat. Így országuk, Konstantinápoly és Anatólia neve arabul "Bilad al-Rum" volt, a rómaiak országa. Idovel ennek az országnak a lakóira kezdtek "rum"-ként hivatkozni, annak ellenére, hogy egy részük muszlim volt. A híres középkori konyai (közép-anatóliai) költo és misztikus neve pl. Dzsalal-ad-din Al-Rumi volt.  Ennek az országnak ottomán lakói "rum"-nak nevezték magukat.
A 20. század elején még találni iraki beduinokat, akik úgy hivatkoznak a törökökre mint "ruam", ami a 'rum' szó egy sajátos arab többes száma. Ám volt némi ambivalencia ebben a megnevezésben, mivel a görögök voltak "rum"-ok, egyházukat is így nevezték.
 A görögök önmegjelölése különösen érdekes. A 19. század elején kialakuló görög nacionalizmust erosen befolyásolták az ókori Görögországra mint Európa bölcsojére vonatkozó észak-európai romantikus elképzelések. A függetlenné váló Görögország "hellén"-nek definiálta magát ennek a felfogásnak megfeleloen. Valójában a függetlenné vált Görögország területe addigra már az Ottomán Birodalom holtága, a virágzó görög kultúra és a görög népesség jó része máshol volt található. Konstantinápoly volt a görögök szellemi hazája, elvesztése számukra történelmi katasztrófa volt. A konstantinápolyi görögök az ottomán korszakban továbbra is afféle elitet képeztek, s az o elitjük, nevezetesen a fanarióták (arisztokrata hírességek családjai, akik diplomataként és bankárként muködtek az ottománoknál) voltak a görög világ patríciusai. A Fekete-tenger partján már az ókortól kezdve virágoztak görög közösségek. Az újkorban az Ottomán Birodalom és Oroszország részévé váltak (különösen Odessza) a Fekete-tenger medencéje körül. Mindezek a görögök "rum"-nak tekintették magukat, egyházuk, Bizánc örököse egyesítette oket. (A görög nyelvet széles körben változatos nyelvjárásokban beszélték, a Fekete-tengeri görögök némelyike törökül beszélt, amit görög írással jegyeztek le.) Végso soron a nemzetállamok rendszere teremtette újra a görög identitást mint hellén "diaszporát" Athén és a görög nemzetállam eredeti területérol, bár Konstantinápoly továbbra is a görög nacionalizmus álma maradt mindaddig, amíg ezt az álmot el nem sodorták az elso világháborút követo események. Ezek az események vezettek a Törökország és Görögország közti tragikus lakosságcseréhez. Érdekes, hogy ennek a népességcserének a folyamán a törökül beszélo keresztényeket görögnek definiálták és a (nagyrészt Krétáról való) görögül beszélo muszlimokat pedig töröknek. Így aztán a szekuláris Török Köztársaság homogén muszlim népességgel jött létre. Egy darabka a szájhagyományból: egyik diákomnak, aki az égei térségbol való török paraszttal készített felvételt, azt mondták, hogy a "helybeli görögöket" (yerli rum) eluzték, és "idegen görögöket" (yabanci rum) kaptak helyettük, utóbbiakon muszlim bevándorlókat értettek Krétáról.

Arabok, törökök és európaiak: az elmaradottság problémája
Az ottomán világban a modernitás hajnalától kezdve a 18. században a hanyatlás érzése uralkodik. Az elit számára ez katonai vereségek sorozatát jelentette és területvesztéseket az európai hatalmakkal szemben, valamint pénzügyi és kereskedelmi alárendelodést az európai érdekeknek. Ezt még a bevételek csökkenése, valamint a korrupció és az adószedés rendszerének szétzilálódása is kísérte. A mindennapi emberek élete is hasonló folyamatoknak volt kitéve: a helyi áruk versengése az olcsó importcikkekkel, a céhek feloszlatása, az adóterhek, és így tovább. De voltak kedvezo jelenségek is: egyes mezogazdasági és kézmuipari területek expanziója, új munkalehetoségek a jobb szállítási és kommunikációs lehetoségeknek köszönhetoen, utak, vasutak (a 19. század közepétol), valamint több állás a bürokrácia egyre kiterjedtebb szférájában, a szabad pályákon és az általános urbanizálódásban. A hanyatlás és a gazdasági nehézségek érzését sok ember számára drámaian példázták a muszlim menekültek hullámai az egész 19. században, akik Anatóliából érkeztek, az elveszített balkáni területekrol és a Kaukázusból. Érdekes, hogy az oroszok és az osztrákok számára mindenféle muszlim népesség (bosnyákok, cserkeszek, krímiek) "török"-nek számított.
 E konfliktusok szemléletének legáltalánosabb keretéül az iszlám és a kereszténység szembeállítása szolgált. A konzervatívok úgy tartották, hogy a hanyatlás és vereség az igaz hittol való eltántorodás miatt következett be, s ezért ellenálltak a reformoknak és a modernizálásnak. Mégis sokan voltak, különösen az elit körében, akik az európai mintáknak megfelelo reformot elengedhetetlennek tartották a rendezodéshez - a hadsereg reformjától kezdve, ami viszont megkívánta az adminisztratív, pénzügyi, jogi és oktatási reformot. Ezeket a reformokat a domináns európai nagyhatalmak is sürgették. Vajon ezek a reformok valóban a hagyomány, a kulturális és vallási örökség elhagyásában és Európa utánzásában merültek ki? A konzervatívok beállításában igen. A reformerek úgy érveltek, hogy ezek a reformok a birodalom, tehát az iszlám megorzéséhez szükségesek. A legérdekesebb felfogás mindazonáltal az iszlám modernistáké volt, akik elfogadták a reformokat, de egy újabb iszlám keretbe helyezve.
 A 19. század közepének ifjú ottománjai (ifjútörökjei) európai nyelveken és eszméken iskolázott férfiak voltak, köztük arisztokraták és a nagytekintélyu Fordítóiskola tagjai is. Ok ellenezték a reformok autokratikus jellegét, és azt az elgondolást, hogy a törvényt és az igazságot a szultán szavatolja. Úgy érveltek, hogy a próféta és követoi eredeti iszlámja, ha megtisztítják a késobbi romlástól és rárakódásoktól, tartalmazza mindazokat a legnemesebb elveket és eljárásokat, amelyekre az európai civilizáció és jog épült. Ezeket az érvelésmódokat még jobban kimunkálták a 19. század végi, 20. század eleji iszlám reformisták, akik az ulama fovonalába tartoztak, és érveiket a teológia és a jogtudomány nyelvén fejtették ki. Ezek közül a reformerek közül a legnevezetesebb, legtöbbet hivatkozott személyiség volt Al-Afghani († 1897), egy India, Egyiptom és Törökország között vándorló kozmopolita és egyiptomi tanítványa, Abduh († 1905), aki Egyiptom muftija lett. Az o elképzeléseik különösen érdekesek témánk szempontjából.
 A vallási reformok egy általános "megújulás", a nadha részei voltak, így fogták fel, akik részt vettek benne. Nemcsak a vallás terén zajlott ez, de a tudományban, az irodalomban, a nyelv, a jog terén, és az általános intellektuális és kulturális szemléletmódban is. Ennek a reneszánsznak az emberei (aki túlnyomórészt férfiak voltak) osztoztak abban a felfogásban, hogy társadalmuk évszázadok óta hanyatlik, romlásnak indult, elmaradottá vált, és ezért megújulásra van szüksége. De a reneszánsz valami lényegiség újjászületését jelenti, valamiét, ami megvolt a múltban, és ezt valóban így is gondolták. A reformerek magukévá tették a társadalmaikról kialakított európai "képet", amely ezeket a társadalmakat elmaradottnak, korruptnak, fatalistának, fanatikusnak, érzékinek, irracionálisnak, stb. látta, a muszlim társadalmak összes többi orientalista sztereotípiájának megfeleloen. Eme negatív vonások magvát, lényegét a vallás, az iszlám maga képezte, az európai kommentátorok szerint ez generálta mindezeket a vonásokat. A reformerek erre úgy reagáltak, hogy implicite elfogadták, hogy társadalmuk elmaradottsága ezekkel az aspektusokkal jellemezheto, de nyomatékkal hangsúlyozták, hogy ezek nem az iszlámból fakadnak, hanem a vallás eltorzulásából. Az osök eredeti iszlámja, állították, embrionális formában tartalmazta a modern civilizáció legnagyszerubb elemeit: a demokráciát és az alkotmányosságot szerintük fel lehet ismerni a próféta által Medinában alapított elso muszlim közösség elveiben és eljárásaiban. Az ésszeruség és a tudomány benne volt az iszlám alapelvekben. Mindaz, ami a legjobb fajta európai modernitás jellemzoje, eleve benne volt az iszlámban, jóval azelott, hogy megjelent volna Európában. A jelenlegi elmaradottság nem az iszlámnak tudható be, hanem annak a romlásnak és rárakódásnak, amit a politikai zsarnokság és az elmaradott felfogások évszázadai idéztek elo. A most esedékes reformokat, hangsúlyozták, helyreállított és megtisztított iszlám alapokon kellene elvégezni, ami teljesen összeegyeztethetonek bizonyul majd a modernitással. Valójában ezek a reformerek a kormányzás, a törvényhozás, oktatás és kultúra európai modelljeinek átvétele mellett szálltak síkra, ezeket hagyták jóvá, de mindennek iszlám eredetet adtak, így orizve meg a kultúra hitelességét a modern világba való teljes integrálódás közben.
 Témánk szempontjából fontos az a kérdés is, hogy ki hibáztatható a hanyatlásért. A nemzetállamok és a nacionalizmusok kialakulásával különbözo írók álltak elo olyan érveléssel, amely az elmaradottságért más közel-keleti népekre hárította a felelosséget. Arab intellektuelek, nevezetesen Rasid Rida († 1936), egy iszlám reformista, Abduh tanítványa, részben a törököket hibáztatta az iszlám romlásáért és hanyatlásáért. Egyes világi értelmiségiek hajlottak arra, hogy országuk iszlám elotti örökségét tekintsék lényegében progresszívnak és civilizáltnak - pl. a fáraók és a hellenizmus egyiptomi örökségét, a perzsa civilizáció alapjait vagy a sztyeppei népek hagyományát. Az egyik különösen érdekes érvelés ebben az összefüggésben a nagy egyiptomi író és pedagógus, Taha Husszein nevéhez fuzodik, aki A kultúra jövoje Egyiptomban címu, 1937-ben megjelent könyvében azt állította, hogy a középkori iszlám civilizáció és gondolkodás az európaival párhuzamosan fejlodött. Az iszlámnak valójában elsobbsége volt a racionalitás és a logika terén, amennyiben muszlim bölcselok fedezték fel elobb a görög filozófiát, és közvetítették Európának. A keresztény Európa azon a racionalitáson keresztül jutott elobbre, amely a görög filozófiának a vallási gondolkodásba való integrálásából fakadt, és az iszlám is hasonló irányba fejlodött. Az iszlám fejlodésének útját állta - és Egyiptomban különösen gátat vetett - a török hódítás: politikai és kulturális ellenorzést kényszerített rá, ami romláshoz és elmaradottsághoz vezetett a következo évszázadokban. Most, a 20. században Egyiptomnak folytatnia kell azt a fejlodést, ami félbeszakadt, s a Mediterráneumból és Európából kell ösztönzést merítenie, anélkül hogy elhagyná igazi iszlám és hellén örökségét. Mondani sem kell, hogy a könyv nagy vitákat és heves támadásokat váltott ki széles körben a tradicionalisták részérol. Taha Husszein késobb írt az iszlám történetérol és a próféta életérol is, és muveiben ezt a történetet a modernitás és a progresszió elofutáraként tárgyalta.
 A törökök erre olyan saját szellemi vállalkozásokkal feleltek, amelyek megpróbálták az o örökségüket különválasztani az arab és a perzsa hagyománytól. A török nacionalizmus az ifjútörökök mozgalmában kulminált (unió és haladás) a 20. század elején, amit az elso világháborús vereség után a kemalizmus és a köztársaság követett. Ennek a nacionalizmusnak egyik szellemi kulcsfigurája volt Zia Gokalp, akire Emile Durkheim szociológiája és a német nacionalista gondolkodás volt hatással. Elképzelései a "civilizáció" és a "kultúra" német megkülönböztetéséhez kapcsolódtak. A török kultúra ezek szerint az osi török népekben gyökerezik, és saját egyenloség- és racionalitás-hagyománnyal rendelkezik. Történelmének egy pontján az iszlám civilizációhoz kapcsolódott, és egy adott korszakban ezáltal virágzott fel. Ma már azonban nem eloremutató az iszlám civilizációhoz való kötodés, a török kultúrának immár az európai civilizációhoz való újrakapcsolódást kell gyümölcsöztetnie. Törökországot sorsa Európához rendeli, nem az elavult "keleti" rokonsághoz. Az Európára orientáltság fonalát vette fel Musztafa Kemal is, ez került be a Török Köztársaság kemalista ideológiájába és kultúrájába. Érdekes volt ennek az ideológiának a zenei aspektusa. A Köztársaság deklarálta, hogy az igazi zene a paraszti Anatólia zenéje, amit a jellegzetes saz nevu hangszeren játszottak. Azt tervezték, hogy (a magyar zeneszerzo, Bartók Béla segítségével) feltárják ennek a zenének a szabályszeruségeit és típusait, amely, mint állították, az európai népzene rokona, nem pedig arab és perzsa társaik orientális zenéjéé. Csak ezt a tiszta török zenét volt szabad sugározni a nemzeti rádióban. A közönség reagálása erre a rádiós politikára egyszeruen az volt, hogy átkapcsoltak a kairói rádióra.
 Az újabb iszlamista ideológiák kitartottak a muszlim közösség egységének eszméje mellett, és azt állították, hogy az európai/nyugati imperializmus és csatlósai igyekszenek megosztani a muszlim népeket. A modern iszlamisták, az arabokat is beleértve, azt hangsúlyozzák, hogy az ottománokkal szembeforduló arab nacionalizmus az iszlám egység és az ottomán kalifátus elleni európai összeesküvés része.
Látjuk tehát, hogy a korai modernitás történetében a Közel-Keleten van némi ambivalencia az Európához való viszonyulásban. A konzervatívok mint vesztesek elutasították Európát és a modernitást. A reformerek - akik közül sokan fontosnak tartották a kulturális autenticitás megorzését, ugyanakkor meg voltak gyozodve arról, hogy csak az európai minták mentén való haladás mentheti meg a társadalmukat - átvették ezeket a mintákat, de hangsúlyozták, hogy ennek sajátosságai eredendoen megvoltak az o saját történelmükben és vallásukban. A nacionalisták és iszlamisták egy késobbi nemzedéke volt aztán, akik számára már adottak voltak a reformok és a modernitás, akik Európa és a Nyugat elutasításával léptek fel, és kitartottak kultúrájuknak a Nyugattól eltéro, egyedülálló volta mellett.

Nacionalizmus, iszlamizmus és a Nyugat/Európa
A következo nemzedékek az egész 20. század folyamán végig és mindmáig a nacionalizmus, fasizmus, szocializmus/marxizmus és iszlamizmus legkülönbözobb ideológiáit tették magukévá. Ezek a modern nemzetállamokon belüli küzdelmek kontextusában alakultak ki, és sokszor a Nyugattal való szembenállásban eloször a függetlenségi harcokban, aztán különbözo problémák kapcsán, különösen az Izrael-Palesztina témában mutatkoztak meg. Fontos összetevoje sok ilyen ideológiának egyfajta kulturális nacionalizmus, amely ragaszkodik a nemzeti vagy vallási örökség megkülönbözteto voltához, és ahhoz, hogy ezt megvédjék a nyugati fertozéstol vagy behatolástól. Paradox módon ez egy olyan állam és társadalom kontextusában jelentkezik, amelyet már régóta áthatnak a nyugati mintának megfelelo modern intézmények, szokások, eljárások és eszmék. A jogrendszer például sok modern államban európai mintákon alapul. Még a saría (az iszlám jog) legtöbb rendszerben megtalálható elemei is az állami jogrendszer részeként vannak kodifikálva, az állami törvényhozás tárgyát képezik, jelentosen eltérve a fiqh történelmi modelljeitol, a bírói és jogászi jogtól. A bírósági eljárások is jellegzetesen európai formákat követnek, nem pedig az egyetlen bírónak a saría bíróságra jellemzo történeti eljárásmódját. Az iszlám egyházi jog szembetuno közös vonása a saría teljes köru alkalmazása (az persze önmagában is problematikus kérdés, hogy miben is áll a saría). De nem sokan szeretnének visszatérni a saría bíróságok történelmi formájához, különösen mivel akkor az ügyvédek állás nélkül maradnának.
 A kulturális és társadalmi fronton a modern élet átalakul a média, film, televízió, irodalom, fogyasztói kultúra, munka és család szféráira; eluralkodnak a technika modern formái, eloretör a sport, különösen a futball, és mindezeknek nem sok közük van a hagyományos kultúrához és valláshoz. Mint a modernitásban mindenütt, a közel-keleti társadalmak és kultúrák is "szekularizálódtak". (Jól jegyezzük meg: a "szekularizáció" egy társadalmi folyamatra utal, amelynek során a társadalmi tevékenység szféráit, amilyen a munka, a média, a szórakozás, a jog, az oktatás, elválasztják a vallástól, illetve ezek irrelevánsak a vallás számára. Ez más, mint a "szekularizmus", ami maga is egyfajta ideológia. Megkülönbözteto motívum a politikai iszlamizmus mögött (ami különbözo elemeket foglal magába) az a törekvés, hogy helyreállítsák a vallási és patriarchális autoritást a társadalom és a kultúra fölött. Ez vesztésre ítélt küzdelem (ahogy ezt az iszlamizálás látványos iráni csodje is szemlélteti), de még most is számos fronton dúl. A küzdelem dönto eleme az a kísérlet, hogy megpróbálják megkülönböztetni és kirekeszteni a kultúra "idegen", általában "nyugatinak" mondott elemeit, és megorizni, helyreállítani az autentikus kultúrát.
 A kulturális fertozés veszélyére használt kifejezések közé tartozik az al-ghazw al-fikri (kulturális invázió) és az al-afkar al-musztawrada (importált eszmék). Ezek a harcok az állítólagos kulturális tisztaságért a különbözo országokban különbözo ideológiai álláspontok között zajlanak, és különbözo formákat öltenek. Egyiptom azok közé az országok közé tartozik, ahol a legeroteljesebb az iszlám örökség nevében képviselt kulturális nacionalizmus, amely támogatásra talál a lakosság széles rétegei körében. Ugyanakkor ez olyan ország is, amelyet a legnagyobb mértékben áthatottak a kultúra és a fogyasztói mentalitás kapitalista és "nyugatias" formái. (A "nyugatiast" idézojelbe tettem, mert az ellenfelei szokták használni ezt a kifejezést, amely a valóságban univerzálisnak tekintheto.) Irán az az ország, ahol a vallási kontrollnak a lakosságra kényszerítését az autenticitás és a jámborság nevében a legszenvedélyesebben utasítja el a fiatalok nagy része, akik odavannak mindenért, ami nyugati és amerikai. Törökország továbbra is ingadozik a militánsan világias nacionalizmus és az Európára orientált és magát európainak tartó, éledo iszlamizmus között, amely ragaszkodik vallásos tartalmához, de ugyanolyan nacionalista. Ezt a konfliktust jól illusztrálja az alábbi eset:
"Két no, az egyik lefátyolozott, a másik nem, áll sorba az Aja Szofia múzeum elott. A rövid hajú, térdig éro szoknyába, testhez álló blúzba és rövid kabátba öltözött megkérdezi a másik, tetotol talpig fekete fátyolba burkolt notol, itt kell-e sorba állni a múzeumi belépojegyekért. A lefátyolozott no meglepodik: "Ön beszél törökül?" "Igen, török vagyok", mondja a rövid hajú, meglepodve a kérdésen. "Nem úgy néz ki, mint egy török. Úgy néz ki, mint egy nyugati", mondja a lefátyolozott no. "Maga se látszik töröknek", mondja a másik. "Azt hittem, arab". "Ó" - mondja a fátyolt viselo -, "pedig Allahnak hála törökök vagyunk és muszlimok." "Mi is" - mondja a rövid hajú."
 Az ilyen attitudök ellenére Törökországban jelenleg kormányzó párt, az AK párt iszlamista gyökereivel és összetevoivel az EU-hoz való csatlakozás mellett áll, de pragmatikus okokból, amelyek részben a gazdasági fejlodéssel, foként pedig az emberjogi eloírásokkal állnak összefüggésbe, amelyek visszatarthatják a katonai rezsimet attól, hogy diszkriminatív módon lépjen fel az iszlamistákkal szemben.

Konklúzió
A Mediterráneum két partja közti interakció hosszú története különbözo határok megvonását foglalja magában, Európa és a Közel-Kelet között és ezeken a területeken belül. Most már, az egyre inkább globalizálódó világban a kulturális határok egyre kevésbé felelnek meg a földrajzi határoknak. Európa ott van a Közel-Keleten kétszáz vagy még több éve, most pedig az iszlám és a Közel-Kelet válik egyre inkább integráns részévé Európának. Az Európában élo muszlimok millióinak különbözo az ideológiai irányultsága és az identitása, a (hallgatag) többség azonban világi beállítottságú, vagy magánügynek tekinti és ennek megfeleloen gyakorolja vallását. A nyilvánosan és aktívan fellépo muszlimok közül egy jórészt fiatalokból álló hangadó csoport, amely hangsúlyozza európai identitását, belefogott egy európai iszlám intézményeinek és eszméinek kialakításába. A kulturális nacionalizmus hangjai, amelyek mindig az örökség valamiféle misztifikált tisztaságát féltik, legyen az akár európai, akár muszlim, alulmaradnak ebben az egyre sokrétubb és hibridizáltabb világban.

      KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány - c3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret