Ez az eszmetörténeti esszé a Földközi-tenger két partján, Európában
és a Közel-Keleten kialakult eszmékkel és attitudökkel foglalkozik, hogy
feltárja a mai történések és viták hátterét.
Európa határai és identitása egyértelmu a térképeken és a földrajzkönyvekben,
kevésbé világos az ideológiák és szimbólumok világában. Annak megfogalmazása,
hogy mi is alkotja Európát, a helyek kiválasztása, az északi-nyugati országok
domináns központjaiból jött, ott dolgozták ki és fejlesztették tovább Európa
esszenciáját, különösen Franciaország, Nagy-Britannia és Németország politikai
milioiben. Az Európáról szóló diskurzusokban, a romantika, az irodalom
és a politika diskurzusaiban "Európa" rangos meghatározást kap, mint a
civilizáció központja, majd a modernitás dinamikus motorja a racionalitás,
a szabadság és az igazság szellemében. Ezt állítják szembe a "Kelettel"
vagy Ázsiával, az önkény, a fanatizmus és a történelmi állandóság birodalmával.
Ezeket a kliséket persze a sokféle formát ölto, árnyaltabb és
ambivalensebb irányzatokat is tartalmazó európai gondolkodás rendszeresen
vitatja. A szembeállításról tanúskodó jellemzés található Montesquieu-nél,
Voltaire-nél, Hegelnél, Maine-nél és Marxnál, mindegyiküknek volt valami
elképzelése az "ázsiaiságról", ám eltéro módon jellemezték és értékelték.
Ennél érdekesebb, hogy Európának ez a felmagasztaló fogalma ritkán foglalta
magában a földrajzi értelemben vett Európa egészét. Az angol nacionalisták
azt erosítgették, hogy Calais után már wogok laknak. Metternichrol azt
mondják, hogy egy bécsi erkélyrol szétnézve kijelentette: "itt már Ázsia
kezdodik"; az angolok a németeket a világháborúk idején "hunoknak" titulálták.
Oroszország és a Kelet európaisága mindig is problematikus volt,
az ázsiaiság határát súrolta. Még inkább a Balkáné, amit a 19. század végén
"európai Törökországként" emlegettek, és jellegzetesen orientálisnak tartottak,
bár a földrajzi értelemben vett Európán belül volt. Görögország speciális
problémát jelentett: a romantikusok Európa bölcsojét, forrásvidékét látták
benne, és mindig csalódást keltett bennük, ha szembetalálták magukat a
19. századi Görögország elmaradott, tespedt valóságával és az ottománoktól
való függetlenné válás ellenére még mindig jellegzetesen "orientális" jellegével,
s ez a mai görögökre még inkább vonatkozik. Olaszország és Spanyolország
egyaránt világos határvonalat húzott (európai) északi és (mediterrán/ázsiai)
déli fele között. A Mediterráneum maga is ambivalens övezet Európa vonatkozásában.
A 20. század elso feléig sok közös kulturális és társadalmi vonást találunk
mindkét part, az északi és a déli városi és paraszti területei között.
Tunézia és mondjuk az égei Törökország városi kultúrájában nagyon sok volt
hasonlóság a dél-európai városokkal. Ha az öltözködési szokásokat vesszük:
a nok Dél-Európában, különösen a férjes asszonyok, mindig befedték a fejüket,
és olyan, mindent takaró ruhát viseltek, amely hasonló volt a déli partvidéken
lakó nok öltözékéhez. (Nem szívesen nevezem a déli partot muszlimnak, mert
lakói között sokan vannak a keresztények, és sokan voltak azelott a zsidók
is.) A családra, a "becsületre" és a csoport-összetartásra vonatkozó
elképzeléseik is hasonlítottak, az ételekrol és a zenérol nem is
szólva. Mindez nem volt teljesen egyforma mindezeken a területeken, de
"családi hasonlóság" állt fenn közöttük. A huszadik században annyi történt,
hogy az európai országok déli fele egyre jobban felszívódott az északiba,
egyre "európaibb" lett, míg a "muszlim" partvidékek egyre inkább parasztivá
váltak, tribalizálódtak, ahogy a tengerparti városokba tömegek vándoroltak
az országok belseje felol.
A városok elvesztették "városiasságukat", a városi identitás
és büszkeség érzését, elnyelte oket a bevándorló parasztság áradata és
a természetes népességnövekedés magas aránya. A különbség és eltérés a
Mediterráneum "európai" és "muszlim" része között nem mély és lényegi kulturális
szakadék, ezt a 20. századi társadalmi-gazdasági és kulturális folyamatok
hozták létre, amelyben az Európai Unió megalakulása fontos szerepet játszott
azzal, hogy Európa déli részét az északiba integrálta.
A "Másik" legközelebbi és legfontosabb megtestesítoje Európa számára
a modern történelem folyamán a "muszlim világ" volt, kiváltképpen az oszmán
birodalom és annak utódállamai. Milyen volt ennek a világnak önmagáról
kialakított képe? Akárcsak Európában, az öndefiníciók eltéroek és elmozdulóak,
a határok a helyzet és a körülmények függvényében vonódtak meg. Az iszlám
önértelmezése a kereszténység vonatkozásában befogadó jellegu volt, amit
az európaiak is viszonoztak. Ebbol a szembeállításból bontakozott ki a
"hanyatlás kérdése": miért hanyatlik az iszlám világ a domináns keresztény
Európához képest? Vajon azért történt ez, ahogy a konzervatívok állították,
mert a muszlimok elhagyták hitüket, más isteneket kezdtek követni, vagy
azért történt, ahogy reformista ellenfeleik állították, mivel a vallás
és a társadalom hanyatlásnak indult, és fellépett az újjászületés igénye
a modern európai világ mintájára? Rövidesen visszatérek erre a kérdésre.
Elobb azonban tekintsük át az önmeghatározás és a másság meghatározásának
szóhasználatát az oszmán világban.
Ottománok és muszlimok közös megjelölésére az európaiak a "törökök"
kifejezést használták, egy olyan címkét, amely a muszlim szinonimájává
vált. Láttuk, hogy még a Balkán keresztény területeit is "török Európának"
nevezték. Az ottománok nem szerették a "török" címkét, ami náluk a durva
vidékre és a törzsi népekre utalt, nem a kifinomult városlakókra, akik
ottománoknak tekintették magukat. (Hasonló distinkciókat tettek az arab
világon belül is, ahol az arab nacionalizmus 19-20. századi jelentkezéséig
az "arab" kifejezés általában a beduinokat jelölte.) A földrajzi értelemben
vett Törökország lakói önmagukat általában "rum"-nak, rómainak nevezték.
Korábban a muszlimok történelmében a muszlimok bizánci ellenfeleiket nevezték
"rum"-nak, mivel ez utóbbiak alkották a Kelet-Római Birodalmat. Így országuk,
Konstantinápoly és Anatólia neve arabul "Bilad al-Rum" volt, a rómaiak
országa. Idovel ennek az országnak a lakóira kezdtek "rum"-ként hivatkozni,
annak ellenére, hogy egy részük muszlim volt. A híres középkori konyai
(közép-anatóliai) költo és misztikus neve pl. Dzsalal-ad-din Al-Rumi volt.
Ennek az országnak ottomán lakói "rum"-nak nevezték magukat.
A 20. század elején még találni iraki beduinokat, akik úgy hivatkoznak
a törökökre mint "ruam", ami a 'rum' szó egy sajátos arab többes száma.
Ám volt némi ambivalencia ebben a megnevezésben, mivel a görögök voltak
"rum"-ok, egyházukat is így nevezték.
A görögök önmegjelölése különösen érdekes. A 19. század elején
kialakuló görög nacionalizmust erosen befolyásolták az ókori Görögországra
mint Európa bölcsojére vonatkozó észak-európai romantikus elképzelések.
A függetlenné váló Görögország "hellén"-nek definiálta magát ennek a felfogásnak
megfeleloen. Valójában a függetlenné vált Görögország területe addigra
már az Ottomán Birodalom holtága, a virágzó görög kultúra és a görög népesség
jó része máshol volt található. Konstantinápoly volt a görögök szellemi
hazája, elvesztése számukra történelmi katasztrófa volt. A konstantinápolyi
görögök az ottomán korszakban továbbra is afféle elitet képeztek, s az
o elitjük, nevezetesen a fanarióták (arisztokrata hírességek családjai,
akik diplomataként és bankárként muködtek az ottománoknál) voltak a görög
világ patríciusai. A Fekete-tenger partján már az ókortól kezdve virágoztak
görög közösségek. Az újkorban az Ottomán Birodalom és Oroszország részévé
váltak (különösen Odessza) a Fekete-tenger medencéje körül. Mindezek a
görögök "rum"-nak tekintették magukat, egyházuk, Bizánc örököse egyesítette
oket. (A görög nyelvet széles körben változatos nyelvjárásokban beszélték,
a Fekete-tengeri görögök némelyike törökül beszélt, amit görög írással
jegyeztek le.) Végso soron a nemzetállamok rendszere teremtette újra a
görög identitást mint hellén "diaszporát" Athén és a görög nemzetállam
eredeti területérol, bár Konstantinápoly továbbra is a görög nacionalizmus
álma maradt mindaddig, amíg ezt az álmot el nem sodorták az elso világháborút
követo események. Ezek az események vezettek a Törökország és Görögország
közti tragikus lakosságcseréhez. Érdekes, hogy ennek a népességcserének
a folyamán a törökül beszélo keresztényeket görögnek definiálták és a (nagyrészt
Krétáról való) görögül beszélo muszlimokat pedig töröknek. Így aztán a
szekuláris Török Köztársaság homogén muszlim népességgel jött létre. Egy
darabka a szájhagyományból: egyik diákomnak, aki az égei térségbol való
török paraszttal készített felvételt, azt mondták, hogy a "helybeli görögöket"
(yerli rum) eluzték, és "idegen görögöket" (yabanci rum) kaptak helyettük,
utóbbiakon muszlim bevándorlókat értettek Krétáról.
Arabok, törökök és európaiak: az elmaradottság problémája
Az ottomán világban a modernitás hajnalától kezdve a 18. században
a hanyatlás érzése uralkodik. Az elit számára ez katonai vereségek sorozatát
jelentette és területvesztéseket az európai hatalmakkal szemben, valamint
pénzügyi és kereskedelmi alárendelodést az európai érdekeknek. Ezt még
a bevételek csökkenése, valamint a korrupció és az adószedés rendszerének
szétzilálódása is kísérte. A mindennapi emberek élete is hasonló folyamatoknak
volt kitéve: a helyi áruk versengése az olcsó importcikkekkel, a céhek
feloszlatása, az adóterhek, és így tovább. De voltak kedvezo jelenségek
is: egyes mezogazdasági és kézmuipari területek expanziója, új munkalehetoségek
a jobb szállítási és kommunikációs lehetoségeknek köszönhetoen, utak, vasutak
(a 19. század közepétol), valamint több állás a bürokrácia egyre kiterjedtebb
szférájában, a szabad pályákon és az általános urbanizálódásban. A hanyatlás
és a gazdasági nehézségek érzését sok ember számára drámaian példázták
a muszlim menekültek hullámai az egész 19. században, akik Anatóliából
érkeztek, az elveszített balkáni területekrol és a Kaukázusból. Érdekes,
hogy az oroszok és az osztrákok számára mindenféle muszlim népesség (bosnyákok,
cserkeszek, krímiek) "török"-nek számított.
E konfliktusok szemléletének legáltalánosabb keretéül az iszlám
és a kereszténység szembeállítása szolgált. A konzervatívok úgy tartották,
hogy a hanyatlás és vereség az igaz hittol való eltántorodás miatt következett
be, s ezért ellenálltak a reformoknak és a modernizálásnak. Mégis sokan
voltak, különösen az elit körében, akik az európai mintáknak megfelelo
reformot elengedhetetlennek tartották a rendezodéshez - a hadsereg reformjától
kezdve, ami viszont megkívánta az adminisztratív, pénzügyi, jogi és oktatási
reformot. Ezeket a reformokat a domináns európai nagyhatalmak is sürgették.
Vajon ezek a reformok valóban a hagyomány, a kulturális és vallási örökség
elhagyásában és Európa utánzásában merültek ki? A konzervatívok beállításában
igen. A reformerek úgy érveltek, hogy ezek a reformok a birodalom, tehát
az iszlám megorzéséhez szükségesek. A legérdekesebb felfogás mindazonáltal
az iszlám modernistáké volt, akik elfogadták a reformokat, de egy újabb
iszlám keretbe helyezve.
A 19. század közepének ifjú ottománjai (ifjútörökjei) európai
nyelveken és eszméken iskolázott férfiak voltak, köztük arisztokraták és
a nagytekintélyu Fordítóiskola tagjai is. Ok ellenezték a reformok autokratikus
jellegét, és azt az elgondolást, hogy a törvényt és az igazságot a szultán
szavatolja. Úgy érveltek, hogy a próféta és követoi eredeti iszlámja, ha
megtisztítják a késobbi romlástól és rárakódásoktól, tartalmazza mindazokat
a legnemesebb elveket és eljárásokat, amelyekre az európai civilizáció
és jog épült. Ezeket az érvelésmódokat még jobban kimunkálták a 19. század
végi, 20. század eleji iszlám reformisták, akik az ulama fovonalába tartoztak,
és érveiket a teológia és a jogtudomány nyelvén fejtették ki. Ezek közül
a reformerek közül a legnevezetesebb, legtöbbet hivatkozott személyiség
volt Al-Afghani († 1897), egy India, Egyiptom és Törökország között vándorló
kozmopolita és egyiptomi tanítványa, Abduh († 1905), aki Egyiptom muftija
lett. Az o elképzeléseik különösen érdekesek témánk szempontjából.
A vallási reformok egy általános "megújulás", a nadha részei
voltak, így fogták fel, akik részt vettek benne. Nemcsak a vallás terén
zajlott ez, de a tudományban, az irodalomban, a nyelv, a jog terén, és
az általános intellektuális és kulturális szemléletmódban is. Ennek a reneszánsznak
az emberei (aki túlnyomórészt férfiak voltak) osztoztak abban a felfogásban,
hogy társadalmuk évszázadok óta hanyatlik, romlásnak indult, elmaradottá
vált, és ezért megújulásra van szüksége. De a reneszánsz valami lényegiség
újjászületését jelenti, valamiét, ami megvolt a múltban, és ezt valóban
így is gondolták. A reformerek magukévá tették a társadalmaikról kialakított
európai "képet", amely ezeket a társadalmakat elmaradottnak, korruptnak,
fatalistának, fanatikusnak, érzékinek, irracionálisnak, stb. látta, a muszlim
társadalmak összes többi orientalista sztereotípiájának megfeleloen. Eme
negatív vonások magvát, lényegét a vallás, az iszlám maga képezte, az európai
kommentátorok szerint ez generálta mindezeket a vonásokat. A reformerek
erre úgy reagáltak, hogy implicite elfogadták, hogy társadalmuk elmaradottsága
ezekkel az aspektusokkal jellemezheto, de nyomatékkal hangsúlyozták, hogy
ezek nem az iszlámból fakadnak, hanem a vallás eltorzulásából. Az osök
eredeti iszlámja, állították, embrionális formában tartalmazta a modern
civilizáció legnagyszerubb elemeit: a demokráciát és az alkotmányosságot
szerintük fel lehet ismerni a próféta által Medinában alapított elso muszlim
közösség elveiben és eljárásaiban. Az ésszeruség és a tudomány benne volt
az iszlám alapelvekben. Mindaz, ami a legjobb fajta európai modernitás
jellemzoje, eleve benne volt az iszlámban, jóval azelott, hogy megjelent
volna Európában. A jelenlegi elmaradottság nem az iszlámnak tudható be,
hanem annak a romlásnak és rárakódásnak, amit a politikai zsarnokság és
az elmaradott felfogások évszázadai idéztek elo. A most esedékes reformokat,
hangsúlyozták, helyreállított és megtisztított iszlám alapokon kellene
elvégezni, ami teljesen összeegyeztethetonek bizonyul majd a modernitással.
Valójában ezek a reformerek a kormányzás, a törvényhozás, oktatás és kultúra
európai modelljeinek átvétele mellett szálltak síkra, ezeket hagyták jóvá,
de mindennek iszlám eredetet adtak, így orizve meg a kultúra hitelességét
a modern világba való teljes integrálódás közben.
Témánk szempontjából fontos az a kérdés is, hogy ki hibáztatható
a hanyatlásért. A nemzetállamok és a nacionalizmusok kialakulásával különbözo
írók álltak elo olyan érveléssel, amely az elmaradottságért más közel-keleti
népekre hárította a felelosséget. Arab intellektuelek, nevezetesen Rasid
Rida († 1936), egy iszlám reformista, Abduh tanítványa, részben a törököket
hibáztatta az iszlám romlásáért és hanyatlásáért. Egyes világi értelmiségiek
hajlottak arra, hogy országuk iszlám elotti örökségét tekintsék lényegében
progresszívnak és civilizáltnak - pl. a fáraók és a hellenizmus egyiptomi
örökségét, a perzsa civilizáció alapjait vagy a sztyeppei népek hagyományát.
Az egyik különösen érdekes érvelés ebben az összefüggésben a nagy egyiptomi
író és pedagógus, Taha Husszein nevéhez fuzodik, aki A kultúra jövoje Egyiptomban
címu, 1937-ben megjelent könyvében azt állította, hogy a középkori iszlám
civilizáció és gondolkodás az európaival párhuzamosan fejlodött. Az iszlámnak
valójában elsobbsége volt a racionalitás és a logika terén, amennyiben
muszlim bölcselok fedezték fel elobb a görög filozófiát, és közvetítették
Európának. A keresztény Európa azon a racionalitáson keresztül jutott elobbre,
amely a görög filozófiának a vallási gondolkodásba való integrálásából
fakadt, és az iszlám is hasonló irányba fejlodött. Az iszlám fejlodésének
útját állta - és Egyiptomban különösen gátat vetett - a török hódítás:
politikai és kulturális ellenorzést kényszerített rá, ami romláshoz és
elmaradottsághoz vezetett a következo évszázadokban. Most, a 20. században
Egyiptomnak folytatnia kell azt a fejlodést, ami félbeszakadt, s a Mediterráneumból
és Európából kell ösztönzést merítenie, anélkül hogy elhagyná igazi iszlám
és hellén örökségét. Mondani sem kell, hogy a könyv nagy vitákat és heves
támadásokat váltott ki széles körben a tradicionalisták részérol. Taha
Husszein késobb írt az iszlám történetérol és a próféta életérol is, és
muveiben ezt a történetet a modernitás és a progresszió elofutáraként tárgyalta.
A törökök erre olyan saját szellemi vállalkozásokkal feleltek,
amelyek megpróbálták az o örökségüket különválasztani az arab és a perzsa
hagyománytól. A török nacionalizmus az ifjútörökök mozgalmában kulminált
(unió és haladás) a 20. század elején, amit az elso világháborús vereség
után a kemalizmus és a köztársaság követett. Ennek a nacionalizmusnak egyik
szellemi kulcsfigurája volt Zia Gokalp, akire Emile Durkheim szociológiája
és a német nacionalista gondolkodás volt hatással. Elképzelései a "civilizáció"
és a "kultúra" német megkülönböztetéséhez kapcsolódtak. A török kultúra
ezek szerint az osi török népekben gyökerezik, és saját egyenloség- és
racionalitás-hagyománnyal rendelkezik. Történelmének egy pontján az iszlám
civilizációhoz kapcsolódott, és egy adott korszakban ezáltal virágzott
fel. Ma már azonban nem eloremutató az iszlám civilizációhoz való kötodés,
a török kultúrának immár az európai civilizációhoz való újrakapcsolódást
kell gyümölcsöztetnie. Törökországot sorsa Európához rendeli, nem az elavult
"keleti" rokonsághoz. Az Európára orientáltság fonalát vette fel Musztafa
Kemal is, ez került be a Török Köztársaság kemalista ideológiájába és kultúrájába.
Érdekes volt ennek az ideológiának a zenei aspektusa. A Köztársaság deklarálta,
hogy az igazi zene a paraszti Anatólia zenéje, amit a jellegzetes saz nevu
hangszeren játszottak. Azt tervezték, hogy (a magyar zeneszerzo, Bartók
Béla segítségével) feltárják ennek a zenének a szabályszeruségeit és típusait,
amely, mint állították, az európai népzene rokona, nem pedig arab és perzsa
társaik orientális zenéjéé. Csak ezt a tiszta török zenét volt szabad sugározni
a nemzeti rádióban. A közönség reagálása erre a rádiós politikára egyszeruen
az volt, hogy átkapcsoltak a kairói rádióra.
Az újabb iszlamista ideológiák kitartottak a muszlim közösség
egységének eszméje mellett, és azt állították, hogy az európai/nyugati
imperializmus és csatlósai igyekszenek megosztani a muszlim népeket. A
modern iszlamisták, az arabokat is beleértve, azt hangsúlyozzák, hogy az
ottománokkal szembeforduló arab nacionalizmus az iszlám egység és az ottomán
kalifátus elleni európai összeesküvés része.
Látjuk tehát, hogy a korai modernitás történetében a Közel-Keleten
van némi ambivalencia az Európához való viszonyulásban. A konzervatívok
mint vesztesek elutasították Európát és a modernitást. A reformerek - akik
közül sokan fontosnak tartották a kulturális autenticitás megorzését, ugyanakkor
meg voltak gyozodve arról, hogy csak az európai minták mentén való haladás
mentheti meg a társadalmukat - átvették ezeket a mintákat, de hangsúlyozták,
hogy ennek sajátosságai eredendoen megvoltak az o saját történelmükben
és vallásukban. A nacionalisták és iszlamisták egy késobbi nemzedéke volt
aztán, akik számára már adottak voltak a reformok és a modernitás, akik
Európa és a Nyugat elutasításával léptek fel, és kitartottak kultúrájuknak
a Nyugattól eltéro, egyedülálló volta mellett.
Nacionalizmus, iszlamizmus és a Nyugat/Európa
A következo nemzedékek az egész 20. század folyamán végig és mindmáig
a nacionalizmus, fasizmus, szocializmus/marxizmus és iszlamizmus legkülönbözobb
ideológiáit tették magukévá. Ezek a modern nemzetállamokon belüli küzdelmek
kontextusában alakultak ki, és sokszor a Nyugattal való szembenállásban
eloször a függetlenségi harcokban, aztán különbözo problémák kapcsán, különösen
az Izrael-Palesztina témában mutatkoztak meg. Fontos összetevoje sok ilyen
ideológiának egyfajta kulturális nacionalizmus, amely ragaszkodik a nemzeti
vagy vallási örökség megkülönbözteto voltához, és ahhoz, hogy ezt megvédjék
a nyugati fertozéstol vagy behatolástól. Paradox módon ez egy olyan állam
és társadalom kontextusában jelentkezik, amelyet már régóta áthatnak a
nyugati mintának megfelelo modern intézmények, szokások, eljárások és eszmék.
A jogrendszer például sok modern államban európai mintákon alapul. Még
a saría (az iszlám jog) legtöbb rendszerben megtalálható elemei is az állami
jogrendszer részeként vannak kodifikálva, az állami törvényhozás tárgyát
képezik, jelentosen eltérve a fiqh történelmi modelljeitol, a bírói és
jogászi jogtól. A bírósági eljárások is jellegzetesen európai formákat
követnek, nem pedig az egyetlen bírónak a saría bíróságra jellemzo történeti
eljárásmódját. Az iszlám egyházi jog szembetuno közös vonása a saría teljes
köru alkalmazása (az persze önmagában is problematikus kérdés, hogy miben
is áll a saría). De nem sokan szeretnének visszatérni a saría bíróságok
történelmi formájához, különösen mivel akkor az ügyvédek állás nélkül maradnának.
A kulturális és társadalmi fronton a modern élet átalakul a média,
film, televízió, irodalom, fogyasztói kultúra, munka és család szféráira;
eluralkodnak a technika modern formái, eloretör a sport, különösen a futball,
és mindezeknek nem sok közük van a hagyományos kultúrához és valláshoz.
Mint a modernitásban mindenütt, a közel-keleti társadalmak és kultúrák
is "szekularizálódtak". (Jól jegyezzük meg: a "szekularizáció" egy társadalmi
folyamatra utal, amelynek során a társadalmi tevékenység szféráit, amilyen
a munka, a média, a szórakozás, a jog, az oktatás, elválasztják a vallástól,
illetve ezek irrelevánsak a vallás számára. Ez más, mint a "szekularizmus",
ami maga is egyfajta ideológia. Megkülönbözteto motívum a politikai iszlamizmus
mögött (ami különbözo elemeket foglal magába) az a törekvés, hogy helyreállítsák
a vallási és patriarchális autoritást a társadalom és a kultúra fölött.
Ez vesztésre ítélt küzdelem (ahogy ezt az iszlamizálás látványos iráni
csodje is szemlélteti), de még most is számos fronton dúl. A küzdelem dönto
eleme az a kísérlet, hogy megpróbálják megkülönböztetni és kirekeszteni
a kultúra "idegen", általában "nyugatinak" mondott elemeit, és megorizni,
helyreállítani az autentikus kultúrát.
A kulturális fertozés veszélyére használt kifejezések közé tartozik
az al-ghazw al-fikri (kulturális invázió) és az al-afkar al-musztawrada
(importált eszmék). Ezek a harcok az állítólagos kulturális tisztaságért
a különbözo országokban különbözo ideológiai álláspontok között zajlanak,
és különbözo formákat öltenek. Egyiptom azok közé az országok közé tartozik,
ahol a legeroteljesebb az iszlám örökség nevében képviselt kulturális nacionalizmus,
amely támogatásra talál a lakosság széles rétegei körében. Ugyanakkor ez
olyan ország is, amelyet a legnagyobb mértékben áthatottak a kultúra és
a fogyasztói mentalitás kapitalista és "nyugatias" formái. (A "nyugatiast"
idézojelbe tettem, mert az ellenfelei szokták használni ezt a kifejezést,
amely a valóságban univerzálisnak tekintheto.) Irán az az ország, ahol
a vallási kontrollnak a lakosságra kényszerítését az autenticitás és a
jámborság nevében a legszenvedélyesebben utasítja el a fiatalok nagy része,
akik odavannak mindenért, ami nyugati és amerikai. Törökország továbbra
is ingadozik a militánsan világias nacionalizmus és az Európára orientált
és magát európainak tartó, éledo iszlamizmus között, amely ragaszkodik
vallásos tartalmához, de ugyanolyan nacionalista. Ezt a konfliktust jól
illusztrálja az alábbi eset:
"Két no, az egyik lefátyolozott, a másik nem, áll sorba az Aja Szofia
múzeum elott. A rövid hajú, térdig éro szoknyába, testhez álló blúzba és
rövid kabátba öltözött megkérdezi a másik, tetotol talpig fekete fátyolba
burkolt notol, itt kell-e sorba állni a múzeumi belépojegyekért. A lefátyolozott
no meglepodik: "Ön beszél törökül?" "Igen, török vagyok", mondja a rövid
hajú, meglepodve a kérdésen. "Nem úgy néz ki, mint egy török. Úgy néz ki,
mint egy nyugati", mondja a lefátyolozott no. "Maga se látszik töröknek",
mondja a másik. "Azt hittem, arab". "Ó" - mondja a fátyolt viselo -, "pedig
Allahnak hála törökök vagyunk és muszlimok." "Mi is" - mondja a rövid hajú."
Az ilyen attitudök ellenére Törökországban jelenleg kormányzó
párt, az AK párt iszlamista gyökereivel és összetevoivel az EU-hoz való
csatlakozás mellett áll, de pragmatikus okokból, amelyek részben a gazdasági
fejlodéssel, foként pedig az emberjogi eloírásokkal állnak összefüggésbe,
amelyek visszatarthatják a katonai rezsimet attól, hogy diszkriminatív
módon lépjen fel az iszlamistákkal szemben.
Konklúzió
A Mediterráneum két partja közti interakció hosszú története különbözo
határok megvonását foglalja magában, Európa és a Közel-Kelet között és
ezeken a területeken belül. Most már, az egyre inkább globalizálódó világban
a kulturális határok egyre kevésbé felelnek meg a földrajzi határoknak.
Európa ott van a Közel-Keleten kétszáz vagy még több éve, most pedig az
iszlám és a Közel-Kelet válik egyre inkább integráns részévé Európának.
Az Európában élo muszlimok millióinak különbözo az ideológiai irányultsága
és az identitása, a (hallgatag) többség azonban világi beállítottságú,
vagy magánügynek tekinti és ennek megfeleloen gyakorolja vallását. A nyilvánosan
és aktívan fellépo muszlimok közül egy jórészt fiatalokból álló hangadó
csoport, amely hangsúlyozza európai identitását, belefogott egy európai
iszlám intézményeinek és eszméinek kialakításába. A kulturális nacionalizmus
hangjai, amelyek mindig az örökség valamiféle misztifikált tisztaságát
féltik, legyen az akár európai, akár muszlim, alulmaradnak ebben az egyre
sokrétubb és hibridizáltabb világban.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu