stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Arjan Visser
Végnapok

Egyszerűen megtörtént, hajnalban, egy olyan éjszaka után, mint amilyen a többi volt: Simon felriadt, és azt látta, hogy asszonya rajta ül. Hosszú haja függönyszerűen lógott. Hálóinget viselt, de feltűrte az ujját. Simon az asszony befelé forduló könyökének ívét nézte. Látta, ahogy a két vaskos alkar jobbról-balról, mint két oszlop, eltűnik a matracban. Louise fel- felrepített feneke rendre olyan erővel csattant az urán, hogy Simon úgy érezte, az asszony hatol belé, és nem fordítva. Louise összeszorított szájjal meredt maga elé. Simon rádöbbent, hogy ez az asszony számára idegen. Ismerte a nevét, a hangokat, amiket adott, a hangulatokat, amelyek elragadták - de ezt a testet, ezt a szagot nem ismerte. Ez a felismerés annyira elfoglalta, hogy magömlése szinte meglepte. Simon megint bosszankodott nyugtalan altestének e szeszélyes nyúlványa miatt; a szerszáma miatt, amely nyilván teljességgel saját erőből segített bele ebbe az egyetlen jelentőségteljes emberi cselekedetbe: a szaporodásba.

Simonnak jól elmagyarázta az apja: és akkor az asszony gyerekekkel ajándékoz meg. Louise teherbe esett, és amikor ez néhány hónappal később Simon számára is nyilvánvalóvá vált, a leendő apa alig tudta leplezni büszkeségét, hogy, mint látszik, helyes módon vetett. Simon látta, hogyan nő az asszony hasa, és örömmel várta gyermeke születését. Élete a terve szerint alakult. Művelte a földet, és gondoskodott a jószágról. Amikor hazament, az egyre dagadó Louise takarosan rendbe szedett házban várt rá. Az asszony kitűnő krumplit főzött, és pontosan úgy sütötte a húst, mint hajdan Simon anyja. Kicsit keményre, de Simon szívesen csócsálta hosszasan a rágós darabokat. A pár anélkül, hogy összebeszélt volna, kidolgozta napi szertartásait, rátalált a ritmusra.
Főleg az esték menete volt mindig ugyanaz. Amíg Louise a tányérokat mosta, Simon kikeresett a Bibliából egy szöveget, amelyet valamiért találónak gondolt: egy Isten irgalmasságáról szóló idézetet, ha szomorú volt, vagy néhány sort az Úr haragjáról, ha úgy érezte, hogy valaki igazságtalan volt vele. Mire Louise mellételepedett, kiválasztott néhány verset - mindig az Ószövetségből -, és ünnepélyesen olvasni kezdett. Louisének sohasem volt kifogása ellene. A háztartás ügyeit együtt beszélték meg, de az asszonynak amúgy nem sok mondanivalója volt. Amit a hasában növekvő gyerekről és a gyereknek szánt jövőről gondolt, megtartotta magának. Erről ábrándozott, miközben ura elmerült a kitudjahányadik bibliai történetben.
Simon élvezte saját hangját. Szerette a felolvasás halk morajlását, olyan volt, mint a távoli vihar. Ha könyve fölé hajolt, mintha a történelem szívta volna magába, mintha ő is a sivatagi homokban botorkált volna, mintha a nyelvén olvadt volna szét az égi manna. Feledte tanyáját, asszonyát, életét. Nem azért, mert a messzi múltba vágyakozott, vagy elégedetlen volt a jelennel, nem; úgy érezte, hogy ő ott van otthon: az ószövetségi zsidók között, Kánaán földjén.

Egy ilyen estén, éppen telihold világította be az udvart, Simon a Lévitákból olvasott fel. Nem vette észre, hogy Louise felállt, és azt sem hallotta, ahogy felesége nemsokára a hálószobában nyögött. A szülő asszony tisztulásáról olvasott, és még mielőtt a kérdéses passzushoz ért volna, eszébe jutott, hogy az Úr Mózestől egy egészséges fiúért vagy leányért egy vagy két gerlicét kért cserébe. Amikor először olvasta ezt a verset, furcsállotta az áldozatot. Simon sohasem udvarolt úgy igazából. Utóbb azt állította, hogy időpocsékolásnak tartotta az udvarlást, de akkoriban irigyelte a korabeli fiatalokat, a "gerlepárokat", akik vasárnap este összejöttek a félhomályban, és komoly képpel szorongatták egymást, gondolván, hogy szerelmük rendkívüli és örök. Simon méltánytalannak tartotta, hogy éppen az a madár fizet életével a fiatal szerelmesek együttlétének következményéért, amelyikről ezeket a párokat elnevezték. Aztán addig olvasta a verset, amíg már nem csodálkozott rajta. Így van ez minden szokatlan dologgal: lassanként megszokott lesz. A szokásos dolgok meg egyszerre csak szokatlannak tűnnek.
"Ha az asszony lebetegszik, és fiat szül", szavalta Simon lassan, mint aki előbb minden szót megízlel a szájában, "tisztátalan legyen hét napig; az ő havi betegségének ideje szerint legyen tisztátalan."
Csak amikor Louise kiáltozni kezdett, nézett fel Simon a könyvéből. Tudta, mit kell tennie. Becsukta a Bibliát, mély lélegzetet vett és felállt. "Muszáj, muszáj, most muszáj", suttogta, és az ajtóhoz lépett, ahol egy kampón a zekéje lógott. Szédült, rosszul volt. Úgy ragadta meg zekéje ujját, mintha abban valakinek a karja lenne, valakié, akire támaszkodhat. A kiáltozás abbamaradt. Simon visszafordult, és a hálószoba ajtaját nézte. Nem kellene benéznie az asszonyhoz? Ne vigyen neki valamit inni? Nem tudta. Micsoda érzés, micsoda szorongás; erről apja nem szólt neki. "Muszáj", ismételte Simon, de egyszeriben fogalma sem volt, mit muszáj.
Tehetetlenkedésének Louise sikoltása vetett véget. Simon magára kapta zekéjét, és a szérűre rohant, kivezette a lovat, rápattant, és a falu széléig nyargalt, ahol Nora, a sógornője lakott. Nora már jóval korábbra várta. Perceken belül útra kész volt. Simon maga mögé emelte, és visszavágtatott a tanyára. A fehér földeket holdfény fedte. Simon kezét vágta a gyeplő. Az ágyában sikoltozó Louiséra gondolt. A ló patája felrúgta a havat. "Jövök, jövök", kiáltotta Simon, és érezte, hogy Nora még erősebben belékapaszkodik. Ennyit még tehetek, gondolta Simon kétségbeesve, gondoskodom, hogy jöjjön a segítség. Ennyit még tehetek.

Ezernyolcszázkilencvenkettő december harmincadikán, vasárnap, röviddel éjfél előtt fiú született a Witte Sluisben. Fejét jókora burok fedte. Simon, akit sógornője eresztett be, a piros foltos lepedőket, asszonya lucskos lábszárát nézte. A szobában vér- és izzadtságszag volt, és még egy szagot érzett, amely ismerős volt, de nem tudta, honnan.
- Fiú! -, kiáltotta Louise. Halálsápadt volt, de szeme nevetett. Haja a homlokára tapadt. Két melle között Simon meglátta a gyereket. Popójának két zsemléje között ráncos, lila zacskó domborodott. Simon pillantása lejjebb csúszott. Csodálkozott, hogy Louise hasa még mindig kövér. Most, hogy végre itt a gyerek, legyen minél előbb minden a régi. Louise keljen fel. Vegye fel a fonalat. Készítse el az ételt, mossa a ruhát, tegye rendbe a házat. A konyhában tizenkettőt ütött az óra. Itt az új nap. Minden megy tovább.
Nora nedves kendővel dörzsölte a fiú hátát. - Rágd le a körmét, különben később lopni fog -, mondta. Louise a gyerekhez hajolt. Szájába vette az egyik ujjacskát, és ringatta a babát. Simon nézte őket. Orrán egy tétova csepp rezgett. Csend lett. És még nagyobb csend. Amíg fel nem rikoltott egy bagoly, és a konyhában egy mezei egér nyakába nem vette a lábát. Louise hirtelen kilökte szájából az ujjacskát, és felsikoltott. - Mi van? -, kérdezte Simon. Louise kiáltozott, és a hasához kapott. A baba a földre csúszott. Simon letérdelt, és karjába vette a fiúcskát. - Eredj csak megmosni azt a gyereket -, tolta odébb Simont Nora. - Irgalmas Isten, még egy jön! - De Simon már moccanni sem bírt. Látta, ahogy Louise öléből egy kicsi, fehér fej bukkan elő. Louise felnyomta a hátsóját, kiáltott egyet, és a gyerek - kislány volt - az ágyra huppant. Nora fél lábánál fogva a levegőbe emelte. A gyerek nem sírt fel.
Simon rádöbbent, honnan ismeri a hálószobában terjengő szagot. Egyszer apja istállójában végignézte, hogy jön a világra két boci. Annak idején úgy érezte, mintha öccsei születtek volna. A karjában fekvő fiúcskára, majd a kislányra nézett, akit Nora határozott mozdulattal elvágott az anyjától. Ezek az ő gyermekei?
Lassan eljutottak hozzá a szoba zajai. Fia bőgése, sógornője motyogása és Louise hosszú, szívrepesztő sikolyai. Simon érezte, hogy mellkasában tombol a kétség. Egyszer megígérte, hogy élete végéig kitart e mellett az asszony mellett. E mellett a zokogó, vérző asszony mellett. Megtette, amit elvártak tőle, és íme az eredmény: két csúf baba. Ez az élete. Már késő belegondolni, hogyan rendezte volna be szívesebben. Simon levegő után kapkodott. Ahogy Louise kezébe adta a kisfiút, az asszony abbahagyta a sírást. Odanyújtotta mellét a gyereknek, és kijelentette: - Zegernek nevezlek.
Nora a kislánnyal Louise mellé ült az ágyra. A baba még mindig nem nyitotta ki a száját. Nagy szeme mintha anyja minden mozdulatát követte volna. Aki jól megnézte, azt mondta volna, hogy közömbös a pillantása, de a két asszony csak a csecsszopó kisfiúra figyelt, az apa pedig kint, a szélben ordított.
A kislányt Rebeccának nevezték, de, hogy kitől, és pontosan mikor kapta nevét, senki meg nem tudta volna neki mondani.

      DEVICH KLÁRA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány - c3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret