stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



NÉMETH GÁBOR /BUDAI KATA
Egy szigligeti beszélgetés

BUDAI KATA: Három és fél évig Gábor asztala és az enyém egymás mellett volt, mint most, fél centi volt a könyökünk között, és lehet, hogy abban is csak ennyi volt a különbség, amit gondoltunk arról a műhelyről. A Magyar Napló szerkesztőségéről van szó. Hiába munkakapcsolat volt, mindig maradtak kérdések, és nyilván nem ismerhettem meg úgy Gábort ez alatt az idő alatt, ahogy szerettem volna. Azt gondoltam, hogy most van egy alkalom - "Minden, amit tudni szerettél volna Németh Gáborról, de sose merted megkérdezni", akkor legyen ez most. A legújabb könyvedben, az Elnézhető látképben impozánsan felsorolva áll az életrajzodnál, hogy hol dolgoztál. Na most ezek teljesen adatszerű dolgok, de ha az ember megnézi, ezek mindig csapatok, műhelymunkák, jó közösségek: Szépírók Társasága, Örley-kör alapító tag. Tehát mindig csapatban, emberek között, helyzeteket generálsz, ugyanakkor meg te egy nagyon finom, elegáns, különálló jelenség vagy. A készülő könyvedből tegnap este felolvasott szöveg is arról szól, hogy különbözni, kiválni, nem lefeküdni, amikor a többi gyerek alszik, hanem felülni, nem inni, amikor mindenki iszik. Tehát különállás, egyedüllét és distinkció, ugyanakkor közösségben levés - azt gondoltam, hogy ezt az ellentmondást vetem fel elsőként. Találtam egy nagyon jó kifejezést az egyik kritikában, a szövegedről írták, nem rólad: dignitás.

NÉMETH GÁBOR: Hát, az ember törekszik rá. Nyilván nagyon messzire vezetne, ha most belemennénk, hogy ami kívülről méltóság, az, sajnos, belülről gőg. Azért vagyok együtt másokkal, mert együtt lenni egyedül, az egy fokkal kevésbé rossz, mint egyedül lenni egyedül. És szerencsém volt, mert ez viszonylag sokszor megadatott az életemben, hogy mégiscsak ebben a komfortosabb magányban legyek.

BK: De ezek gründolások is voltak: az Örley-körnél vagy a 84-es kijáratnál te teremtettél magad köré csapatokat, akikkel aztán együtt dolgoztál. Vegyük ezt végig.

NG: A Szent István parkba jártam focizni, és az egy ilyen viszonylag kemény szitu. Ha nincsen labdád. Egyszer volt labdám, öt percig, Hollandiából kaptam, nagy piros műanyag labda volt. Nagy király voltam, mondanom se kell, mert senkinek Újlipótvárosban olyan labdája nem volt. Persze kirúgták a sínre, és úgy szétvitte a 15-ös villamos, hogy semmi, de egyáltalán, egy rohadt fecni sem maradt belőle. Csak egy fénykép, mert előző nap lefényképeztek vele. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor megúsztam a választás kínját, tehát nem kellett arra várnom, hogy hányadiknak hangzik el a nevem. Ezt nem kívánom senkinek, aki nem tud nagyon jól focizni, ezt a várakozást. Én úgy kerültem ezekbe a helyzetekbe általában, hogy egy ponton valaki, akinél ott volt a labda, azt mondta, hogy te is gyere ide. Az a pozíció, amit az előbb felidéztél, ami tegnap is belekeveredett a felolvasott szövegbe, és mostanában foglalkoztat is, talán jobban, mint máskor, az az én számomra archetipikus. Az, hogy valaminek a szélén érzem magam, akkor is, amikor utólag kiderül, hogy többen azt gondolták, hogy a közepében állok.

BK: Ezek mindenesetre nagyon komoly és bátor dolgok voltak, az Örley-körben, a 84-es kijáratban, az Ipari formában részt venni, a Magyar Naplót nem is említem. Majdnem úgy lett, ugye, hogy te leszel a főszerkesztő? Ez több volt, mint hogy szóltak, akiknél a labda volt, hogy gyere oda.

NG: Igyekeztem olyan helyekre keveredni, ahol elviselhetőbb volt, ami körülvette az embert, különösen mondjuk húsz évvel ezelőtt. Visszatérő érzés, hogy szükség van egy helyre, ami zártabb vagy intimebb vagy melegebb, mint az egész nagy tér, amiben mozogsz. Szóval én akkor sem éreztem ezeket ilyen hű de nagy dolgoknak, csak az általam hőn áhított és világéletemben nagyon vágyott normalitás kísérleteinek. Azt meg, hogy ezekben az országokban a normalitás abnormális, megszokja az ember előbb-utóbb. Valahogy így alakultak ezek a helyzetek.

BK: Ez azért érdekes, hogy a normalitás szót használod, mert én is azt írtam fel magamnak, hogy én benned egy dacos normalitást látok. "Decens", "józan", ez szó szerint tőled van. De ha belegondolok, hogy egy vidéki házban laksz, szép és szeretett feleséged van, két szép kisgyereked, szereted a finom ételeket, minden normális országban ez az átlag, vagy ez a mérce, nálunk pedig szembeszökő: ez a dacos, harcos különállás, hogy úgy mondjam.  Ezért kérdezem, hogy nincs-e ebben valami tudatos vállalás és törekvés. Ilyen módon a figura és a létrehozott mű egy kicsit elválik egymástól.
 
NG: Az a fajta normalitás, amire az ember törekszik, az olyan, mintha egy hihetetlenül vékony jégen járna, és bármelyik pillanatban, akár ma este is, szilánkokra repedhet, és elsüllyedhetünk valamennyien.

BK: Tudom, hogy poentírozásra törekszik az ember óhatatlanul, és zsigerileg mindig, de azért ezt vedd komolyabban, amiről most kérdezlek.

NG: Ennél is? Nem tudom, mázlista vagyok, valószínűleg. Ami a szép embereket a környezetemben érinti, ők kevésbé mázlisták, szerintem. A szép házunkat jelenleg parlagfű borítja, nincsen bevakolva, és egészen rettenetes állapotok uralkodnak, amit én mélységesen szégyellek. Igyekszik az ember valami minimális rendet csinálni maga körül, de nekem ez, az esetleges látszat ellenére, egyáltalán nem sikerül. A törekvés megvan bennem, ezt valószínűleg belém nevelték, sajnos. Ezt láttam. A méltóság szót használtad. Nem tudom, mennyire pontos erre. Kétségtelenül valamiféle tartást érzékeltem a közelemben. Az ember magáról lehetőleg ne állítsa azt, hogy neki van, mindenesetre azért igyekeztem mintának tekinteni.

BK: A nagypapád ebben benne van?

NG: Abszolút. Az egyik ilyen tartásos, az a nagypapám volt, akiről bizonyos pillanatokban azt gondoltam, hogy soha nem fog meghalni. Egy egyenes hátú vöröskatonáról beszélek, aki ezzel az egyenes hátával járta végig az életét. A halála napján is járni indult, a szokásos napi több órás sétájára, amikor halálra gázolták. A tartása volt az oka annak is szerintem, hogy nem halt meg azonnal, hanem eltartott egy pár napig. De ő kifejezetten egy ilyen tartásos figura volt, aki ebből aztán programot végképp nem csinált, mert programot egyáltalán semmiből se csinált. Olyan végtelenül önazonos és egyszerű ember volt, akinek nem volt filozófiája, de dignitása, vagy mije, az meg volt neki. Az egészen biztosan fontos volt, látni ezt az embert járni. Sokat jártam mellette, szerencsére.

BK: Nagyon megmaradt bennem ez a kép. Mondtad, hogy saját maga készítette a cipőjét, szóval megképződött előttem ez a figura, ezért gondoltam, hogy őt is említsük meg. Szóval a dacos normalitáshoz nem akarsz már hozzáfűzni semmit?

NG: Én nem érzem úgy, hogy ez dac volna. Van, amikor a szememre vetik, volt, hogy azt érzékeltem, bizonyos közegben ez mintha furcsa vagy különös lenne, de engem ez olyan nagyon nem foglalkoztat. Nyilván azért, mert abban az értelemben, ahogy beszélünk erről, én belülről egyáltalán nem tartom magam normálisnak. A saját magamról tapasztaltak nem azt erősítik meg, hogy normális vagyok, hanem azt, hogy igyekszem fékezni vagy moderálni magam. Ez az igazság. Nem pedig az, hogy ez olyan könnyű történet volna, az még kevésbé, hogy megcélozható életprogram volna.

BK: Van egy nagyon erős kép az egyik írásban, hogy aznap már harmincötödször kérnek tőled a piros lámpánál kéregetők pénzt, és te ki akarsz üvölteni, hogy lófaszt, de nem bírsz, és csak az arcizmaid üvöltenek, de te magad nem üvöltesz. Nézzük a műveket az életrajzi rész után. Most kiadtad ezt a nagyon szép Elnézhető látkép kötetet. A borítón az Orosz István grafika abból a sorozatból való, amikor olyan tárgyakat rajzol meg az Orosz, ami úgy néz ki, mintha valóban létezne, de nem létezik. Ilyen szikla nincsen, így nem folyik a víz, tehát elrejt benne egy vizuális lehetetlenséget. Azt hiszem, hogy ez teljesen illik a szövegek valósághoz való viszonyához is. Ebben a kötetben három korábbi munkád van. Egy kicsit ostoba 1992-es kritikában olvastam, hogy te zsebkönyveket írsz. A terjedelem adta lehetőség, hogy három nagyon vékony kötet kiad egy jó fogásút, nem hiszem, hogy ez lehetett volna az indok, hogy egybegyűjtsd és kiadd ismét. Mi volt az ok igazából? És hogy mennyire kell, érdemes, lehet 18-20-22 évvel ezelőtti könyveket újra bevizsgálni?

NG: Ami a zsebkönyveket illeti, nagyobb ambíciója embernek nem lehet. Én mindig, mikor valahova elutazom, akkor azt a könyvet keresem, amit be lehet rakni akár a zsebembe is, mert nem szeretek táskával járni, viszont nagyon szeretem, ha bárhol tudok olvasni öt sort. És a zsebkönyv szerintem nagyon meghitt, barátságos tárgy. Nem olyan régen egy barátom, Jánossy Lajos meglepett 40 Kosztolányi-levéllel. Egy csodálatos kis füzet, és nagyon örültem neki. Nem kerülöm meg a kérdést, ez három nagyon vékony könyv volt, több okból kerültek most egybe. Az egyik az, hogy keveset írok, és időnként jó, ha megjelenik egy könyved. Ez a cinikus válaszom.  A kevésbé cinikus az az, hogy azért vannak együtt, mert összetartoznak. Mindig is úgy gondoltam, hogy összetartoznak. Körüljárnak valamit, amihez már alig van közöm, viszont valamikor rettenetesen fontos volt a számomra. És a harmadik, egyben legfontosabb ok pedig az, hogy a Kukorelly Bandi elment a Hanga kiadóhoz dolgozni. Azért örültem ennek a lehetőségnek, mert ezek nem létező könyvek gyakorlatilag. Különböző, sajátságos eljárásokkal tűntek el a piacról. Nem csak úgy, sajnos, hogy színes papírokat adtak értük a kasszánál, hanem úgy, hogy eleve ki se kerültek a pultra, meg úgy, hogy fogalmam sincs, hogy hogy. Mód lett volna rá, hogy belenyúljak a szövegekbe, körülbelül 140 helyen nyúltam bele, ami azt jelenti, hogy sehol se, mert annyira minimális és jelentéktelen változtatások ezek. Egyáltalán nem érintik a lényeget. Úgy éreztem, túlságosan távol vagyok ezektől a könyvektől ahhoz, hogy érvényes módon hozzájuk nyúljak. Fontosak nekem, leírnak és körülírnak valamit. Elkészülsz valamivel, aztán becsomagolod és elteszed, hogy akkor ez megvan. És nekem ez a becsomagolás, ez a gesztus nagyon fontos volt.

BK: Tehát akkor úgy érzed, hogy végül is így van lezárva, hogy egy összetartozó korszak összetartozó lenyomatai kerültek egybe.

NG: Ez volt az egyetlen megnyugtató a számtalan nyugtalanság mellett, amit okozott az újraolvasás, hogy megint azt éreztem, ez egy könyv, csak hosszú idők után, részletekben jelent meg.
,
BK: Azon gondolkodtál, hogy mindegyik páros évben jelent meg? A te esetedben, ismerve a rengeteg matematikai, logikai, zenei, ritmikus utalást...

NG: Érdekes, hogy ezt mondod, mert ez tényleg baromira zavar, hogy mindig páros, nem szeretem a páros számokat egyáltalán. Tulajdonképpen csak a prímszámokat szeretem, de akkor, aki járt matekra, az tudja, hogy mi volna.

BK: Az, hogy az ember újra kézbe veszi az Angyal és bábut és A Semmi könyvébőlt, az azért érdekes, mert kultuszkönyvnek nevezném mind a kettőt. Akárhogy is húzod a szád, korszakot nyitnak, nemzedéket kötnek hozzá, összefoglaló címen alásorolnak könyveket, a Csipesszel a lángot kötetnek gyakorlatilag a fele foglalkozik a két szöveggel. Tehát én azt gondolom, hogy akkor, a saját korában is nagyot szólt mindkettő, és az irodalomtörténetben és az irodalomtörténésben nagyon benne voltak. Ilyen módon korszakjelölők is, és nemzedéket is rendeltek mellé. Noha én azt gondolom, hogy a nemzedék ellen te mindig tiltakozni szoktál, azt gondolod, hogy egyenlősít, lefed, elmos fontos különbségeket. Azt tudjuk róluk, hogy prózapoétikai kötődések garmadája fűződik hozzájuk, elméleteket verifikálnak velük, sőt nagyon erősen részét képezik a teoretikus beszédmódnak. Ez fölveti azt a kérdést, hogy a saját szövegeid mennyire vannak viszonyban az elméletekkel és az elméletek által való befolyásoltsággal.
 
NG: Ez megint olyan pályaszéle típusú ügy. Értem, hogy mit kérdezel. Volt és van egy olyan típusú teoretikus alakulat a magyar irodalmi életben, ami, nekem nem igazán rokonszenvesen, bizonyos fajta beszédmódokat egyrészt butának, másrészt nem egészen európainak nyilvánított. Valamikor kialakítottam két kategóriát a magam számára az irodalomról szóló beszédről, a nedveset és a szárazat. A mosolyaitokból úgy érzem, hogy nem kell magyarázni, hogy mit jelentenek. És én a szárazat nem szeretem. Fröccsben igen, de ebben nem. Úgy éreztem, hogy a száraz beszéd nem jó. Az én szövegeim valamiért belekeveredtek ebbe a diskurzusba, nem igazán a szárazak diskurzusaiba, tegyem hozzá, hanem az egyébként ugyanolyan képzett nedvesek diskurzusaiba inkább. Lehet, hogy ezek a szövegek bizonyos értelemben elébe mentek ennek. A szándékom nem ez volt. Egy időben ugyan meglehetősen sok elméleti szöveget olvastam, de szándékosan nem kerestem a kegyeit, azt hiszem, ennek a beszédmódnak. Amúgy egyetlenegyszer éreztem én kultusz-jelleget, ezt az érzést is meghagynám másnak. Akkor, amikor Bán Zoltán András az én könyvemmel verte a nebulók fejét. Volt egy kritika, amiben az üresség könyveiről írt, és az én könyvem volt, ahonnan ez a remek cím származik, azzal a könyvvel ütlegelte a másik négy embernek a fejét.

BK: Hazai Attiláét, Szijj Ferencét...

NG: Akkor éreztem, hogy sikerült valami valószínűleg. Függetlenül attól, hogy ez volt az a könyv, amiről én azt gondoltam, ha őszinte akarok lenni, és valamennyire nyilván szeretnék, hogy valami történik, megtörtént benne, ami talán fontos lehet, vagy legalábbis érdekes. Utána kicsit csalódtam. Azt hittem, hogy ez valahogy kiderül, vagy nyilvánvaló vagy mit tudom én. Hát, aztán tudomásul vettem, hogy nem.  És kész. A recepciója a hiú várakozáshoz képest elég nagy késéssel aztán megindult valamennyire. Akkorra már úgy gondoltam, hogy ez így van jól, ahogy van.

BK: Végül is a Csipesszel a lángotban nagyon értő és kiváló írások születtek róla, azt hiszem. Nekem a Hárs Endre dolgozata az egyik kedvencem, a Rácz Christine is...

NG: Igen. A Hárs Endre nedves.

BK: A Szilasiról nem is beszélve.

NG: Ő nagyon nedves. És kedves is.

BK: Így volt a pontos idézet: "Sokszor mesterségesen emelkednek akadályok könyvek és olvasók közé, mert az irodalomról való beszéd olyan hihetetlenül át van itatva elmélettel, hogy a gyanútlan szemlélő azt vélheti, hogy könyvtárakon kell átrágnia magát ahhoz, hogy egy szerencsétlen vékony kis könyvet elolvashasson". Ezt mondtad, és azt hiszem, hogy ebben sok igazság van. Főleg mostanában, amikor szinte már nincs is ártatlan és gyanútlan olvasó.

NG: Igen. Bár azért néha azt is lehet látni, hogy teljesen normálisan viszonyulnak emberek könyvekhez, elolvassák, és jól érzik magukat közben. Vagy rosszul. De az érzéshez nincs szükségük arra, hogy háromnevűeket olvassanak órákon át előtte meg utána.

BK: Azt gondoltam, főleg az elméleti vonatkozási pontjai miatt ennek a három egybetartozó vagy egybeköthető szövegnek, hogy én majd most előhúzok mondatokat, mert nagyon fontos mondatokat lehet aláhúzni mindegyikből, hogy mi a könyv, mi a szerző, mi az olvasó, mi a nyelv, mi a nyelven kívüli valóság, mi a nyelven belüli. Amikor a 198. oldalról egy ilyen nagyon fontos, kultikus mondatot kiírtam, akkor azt gondoltam, hogy na jó, akkor ezt most hagyjuk, mert nagyon sok ilyen axiomatikus kijelentést tartalmaznak a szövegek, és inkább  egy egészen más, egy emberi szónak az értelmezését fogom megkérdezni, amit szintén leírtál, hogy "Egy fontos, hogy a mondat hiteles legyen." És akkor most azt kérdezem meg, hogy mi ez a hitelesség?

NG: Valahol, nem tudom már, hogy hol, egy író naplójában azt olvastam, hogy hetedszer is átírtam a könyvet, most már csak az utolsó, nyolcadik átírás következik, amitől a lefegyverző spontaneitását fogja megkapni. Azt gondolom a hitelességről, hogy esztétikai kategória. Bizonyos eljárásokkal el lehet érni, hogy egy szöveg őszintének tűnjön. Ezt nem cinizmusból mondom, hiszen ezen kívül csak rendőri eszközeink vannak. Tehát, hogy becsszóra ezt gondolta-e, aki írta, amit írt, tényleg az alkatából következnek-e a szavak vagy mondatok, amik jönnek belőle, ezt az ÁVÓ pincéjében biztos ki lehet csikarni, töredékes vallomás formájában. De a szöveget nem lehet megverni, az magán mutatja az igazságot. Vannak, akik tudnak olyan szövegeket írni, hogy nem érzem a hamisságot, és akkor azt jelenti, hogy jól becsaptak. Persze a hitelességen értek valami nem-esztétikait is. Csak arról sokkal nehezebb beszélni. Lehet, hogy nem is fogok tudni róla beszélni. Amikor azt érzed, hogy a szerző számára ez a dolog, hogy ezt csinálja, az a legkomolyabb, a leghalálosabb tétekkel bír. És ezzel természetesen nem a szöveg komolyságáról beszélek, nem beszélek a szöveg tragikumáról. A legmulatságosabb szövegeken is lehet érezni ezt a tétet. És ugyanígy lehet találni mindenféle szövegeket, amiknek az az ambíciójuk, hogy a lehető legmélyebbek legyenek, mégsem érzed ezt a tétet, hanem azt érzed, hogy valakin túljárt az esze, vagy túljárt rajta az az irodalmi szituáció, amibe került, vagy az anyaga járt rajta túl. Ez nyilván csak egy érzés, egy érzet. Nehéz volna ezt bizonyítanom a szövegen, de nagyjából így lehetne körülírni azt, ami a hitelesség volna.  Hemingway használ egy szót, ami nekem nagyon szimpatikus,  shitfilter, ezt a szót használta, fordítsuk szarszűrőnek. Szerinte mindenkiben működik, csak általában el van nyomva, vagy hát jobb esetben nincsen elnyomva.  Ha az ember azt érzi olvasás közben, hogy baj van, akkor annak az érzésnek habozás nélkül hinni kell.  Nem szabad elfojtani semmilyen módon, nem szabad megmagyarázni, megdumálni magad, hogy rosszul érzékeled, nincsen semmi baj, pusztán azért, mert racionális eszközökkel nem jössz rá, hogy mi van. Zsigerből, javítással meg kell szüntetni ezt a rossz érzést. Szóval van valami ilyesmi, amit ő szarszűrőnek hívott, ami talán hozzájárulhat, ha az ember eléggé figyel, hogy csak annyira legyen hamis, amennyire muszáj.

BK: Az egyik szövegben az van, hogy "Olajzöld volt a délután. Dehogyis, nem ezt gondolom. Szar idő van, ezt gondolom." Tehát megvan az irodalmi rész, és utána visszaveszed, mert itt nem ezt gondoltad. De ugyanakkor ez már egy olyan flikk-flakkban van, ami megalkotja az én számomra mind a szépirodalmat, mind a hitelességet.

NG: Vegyük azt a baromi egyszerű esetet, aminek be kellett volna következnie a tökéletes őszinteség ostoba állapotában:  kihúzom azt, hogy olajzöld, és azt írom, hogy szar idő van, és nem magyarázom meg, hogy leírtam, hogy olajzöld, de valójában nem ezt gondoltam, hanem azt, hogy szar idő van. Mert a három mondat így együtt mélységesen irodalmi, tehát mesterkélt gesztus. Az önmagad rajtakapásának demonstratív leírása nyilvánvalóan tetszelgő gesztus, attól még meg lehet csinálni, persze, csak nem árt, ha az ember tudja ezt közben.

BK: Közben meg létrejön a szöveg, amelyben mind a három elem benne van. És így lesz az egész sokkal komplexebb, mint ha csak olajzöld van vagy csak szar. Nem? Te jársz a kettő között.

NG: Meg az is igaz, tegnap mondta egy barátom, hogy ha ezt az eljárást alkalmazod, többet fizetnek, mert nem egy mondatot írtál, hanem hármat. A szar idő van helyett, ami szerintem 15 karakter alatt van, lesz 40 karaktered. Viccelek, nyilván. Tudjátok, ki ír pénzér'?

BK: De ez végül is része annak az eljárásmódnak, amivel a hatás kiváltódik. A hatás a három egységével váltódik ki igazán.

NG: Meggyőztél. Zseniális vagyok.

BK: A huron tó írásaiban a többiekhez viszonyítva valami egyszerűsödést látok, érzelmesebbé és személyesebbé válást. Félve használom ezeket a szavakat, de hát ezt gondolom. Te mit gondolsz ugyanezekről?

NG: Egyszerűbb lettem, érzelmesebb és személyesebb. Amikor ezt a könyvet írtam. Nem jópofáskodni akarok, tényleg ez történt. Az előbb azt mondtam, hogy mélységesen tisztelem önmagam az első három könyvért, de nem találom meg benne sem a mostani, sem a valamikori lényemet. Nem látom magam ebben a könyvben úgy, ahogy ez becsületes volna. Tele van nagyon sok olyan gesztussal, amik a számomra, azt nem mondanám talán, hogy hiteltelenek, mert ismerem az akkori önmagamat, de, fogalmazzunk így, nem tudok velük mit kezdeni egyszerűen. Tehát nyilván eljött egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy ez egy teljes mértékig folytathatatlan dolog, és valami mást kéne csinálnom. Körülbelül 15 éve nem írok magamtól egy szót se, 2003. augusztus hetedike óta ez megváltozott, de addig nem írtam magamtól egy büdös szót se, az összes szövegem, ami A huron tóban van, felkérésre született. Persze, nyilván azt használod fel, ami valamiért mégiscsak érdekel, elkezded csinálni, sokkal érdekesebb lesz, mint maga a felkérés. Kiderült, hogy mindegyik szöveg személyesebb egy szimpla feladatmegoldásnál. Igyekszem megfelelni a feladatnak, és a feladatnak való megfelelés közben valahogy egyszerűbbé és személyesebbé válnak a szövegek. A Filumnál dolgozott akkor Nagy Atilla Kristóf, aki az első könyvemet is megrendelte, szólt, hogy volna lehetőségem egy újabb könyvre.  Rémületemben, mint aki tudja, hogy valamiért ez neki nem megy, ez a könyvgyártás, körülnéztem ott, ahol lehetett, ahol voltak szövegek, és az derült ki számomra, hogy talán nem túl nagy hazugság egy könyvbe belerakni őket.

BK: Nincs az benned, hogy a saját gyerekkorodnak a törmelékei egyre fontosabbakká válnak? Mert nagyon sok gyerekkori elem türemkedik be, vagy most tudsz róluk igazán beszélni?

NG: Én valószínűleg egy meglehetősen későn érő kamasz vagyok.  Ez történik mostanában, az érés, talán. Ez a  dolog, ami A huron tó esetében történt, most megtörtént még egyszer, gyakorlatilag Karádi Évának köszönhetően, mert azok a szövegrészletek, amik hatására elkezdtem csinálni a Zsidó vagy? című könyvet, mind a Lettre-ben jelentek meg, az ott megjelent írások részeiként. És ő segített hozzá ahhoz, hogy fölismerjem, hogy így 47 évesen lehet, hogy el kéne érni a 17 évesek szellemi színvonalát vagy felnőttségi fokát, vagy mijét. Ha az ember túl hosszú ideig cipel egy-két-három és megannyi traumát, akkor előbb-utóbb önmaga előtt válik nevetségessé, ha nem néz szembe velük soha. És úgy gondoltam, hogy eljött a szembenézés ideje, és ha elszalasztom, meg fogok öregedni anélkül, hogy ezt a munkát elvégezném, és majd a vége felé röhögni fogok magamon, ha még marad addigra elég humorérzékem. És persze kellett hozzá megint egy barát, egy szerkesztő, Mészáros Sanyi, aki volt szíves a Kalligramhoz hívni ezt a könyvet.

BK: Zsidó vagy? című írásod A huron tóban is van.

NG: Mert hogy onnan jön a könyv, abból az írásból. Nagyon régi szöveg, kábé húszéves, egyszer felolvastam Zsámboki Mari felejthetetlen szalonjában. Úgy éreztem, hogy bele vannak fojtva, de nagyon keményen, olyan traumák, amiket talán érdekes volna, vagy legalábbis számomra, pusztán mentális okokból, érdekesebb volna kibeszélni, mint nem kibeszélni.

BK: Nagyon várom.

NG: Hát még én.

BK: Ezt az érzelmesség-dolgot én a két filmforgatókönyvben is valamiképpen felfedeztem, különösen a Balra a nap nyugszikban. Ugyanezt a vonulatot. Beszélgettünk ugye Szigligeten a filmforgatókönyv-írásról, de csak a rapszodikus és a megalázó és a financiális problémáiról, és nem arról a fajta írói örömről, amit esetleg ez akár okozhat is egy jó esetben. Én azt hiszem, hogy a te Presszódban és a Balra a nap nyugszikban ez a szövegöröm is valahol benne lehetett. Mert legalábbis a filmen ez átjött. Jól láttam-e ezt?

NG: Persze van szövegöröm, marhára van, mert különben nem bírnád megírni még így se, ahogy sikerül. De hát közben mondjuk én nem tudom, hogy van-e ember, aki felhőtlenül örülne annak, hogy filmet ír. Mert tényleg annyi rémülettel jár a dolog, és annyira nem érzed ugyanazt a biztonságot, amit különben máskor talán érzel. Ugyanakkor persze az is hazugság volna, amit nagyon elegáns hangoztatni, hogy csak a pénzért csinál az ember ilyeneket. Valóban, ebben az országban, tisztelet a kivételeknek, írással pénzt keresni kizárólag a filmes szakmában lehet. Az is kétségtelen, persze, hogy senki nem csinál semmit se kizárólag pénzért. Az egyik esetben egy kicsit jobban érezhető volt az öröm, és könnyebben is született a szöveg. Ez a Presszó volt. Villámgyorsan írtuk, olyan három hét alatt körülbelül. A másik könyv viszont nagyon-nagyon hosszú és nagyon-nagyon lassú folyamat végeredménye.

BK: Egy pillanatra, ha visszanézek erre a kötetre, még az jut eszembe, hogy ilyen típusú szövegeket lehetne nagyon jól fordításban, külföldön megjelentetni. Mert ez mostanában jobban bekerült a gondolkodásunkba Frankfurttal, az EU-val, Kertész Imrével. Hogy nekünk oda mennünk kell, hogy ott helyünk van ilyen módon is.

NG: Hát nem tudom. Nagyjából ezt reménytelen helyzetnek látom a magam részéről. Az Elnézhető látkép szövegeinek a nagy része szerintem nehezen fordítható. A Semmi könyvébőlt kivéve, azt kitűnően fordítható szövegnek gondolom, mert rendkívül egyszerű nyelven szól, és viszonylag kevés a konkrét kelet-európai vagy magyar referencia benne.

BK: Pont az, hogy a tér-idő dolgok nem annyira...

NG: Talán ez így van. Én nem tudom. Azt gondolom, hogy a nagy sikertörténet lezárult, és tökéletesen új korszak kezdődik. Ez a fajta elképesztő német recepciója néhány magyar írónak nagyon speciális szituációból adódott. Ennek a helyzetnek nagyjából vége van. Kis sikerecskék nyilván lesznek, nyilván lesznek ennek a piacnak olyan mozgásai, amik majd valakit érdekessé tesznek 13 másodpercre, és akkor majd lefordul valami belőle, tőle. De hát én ezt nem hiszem, nem ezt látom. Tényleg.

BK: Csak eszembe jutott...

NG: Hát, baromi jó lenne, nyilván. Annyira szívesen csinálnám. Egyrészt rettenetesen sznob vagyok, másrészt szeretem a jó vagy a normálisnak nevezhető környezetet. Szeretnék pipiskedni bizonyos szituációkban, szeretnék felolvasni a Wembley-ben, állandó rovatot a Neue Zürcher Zeitungban, nehéz bőröndökben vinni haza a pénzt Csobánkára, megköszönni tévéből egyszerre két Nobel-díjat a családnak. Igyák a tömegek a pezsgőt a lakkcipőmből, persze. Ezt mind nagyon szeretném, és aztán az éjjeliedényből kiveszem a kezemet.

BK: Volt tegnap valakinek egy megjegyzése, hogy a Kertész Nobel-díjas, akit még arról se kérdeztek meg korábban a tévében vagy a rádióban, hogy milyen az idő, vagy mi a kedvenc színe. Te abban a helyzetben vagy, téged megkérdeznek. Szóval kinyitom a tévét, és vannak éjszaka mindenféle kerekasztal-beszélgetések, és akkor te beszélsz erről, meg arról, és irtó jó meg okos dolgokat mondasz...

NG: ...meg szép is vagyok...

BK: ...médiaszerepek felé is el tudsz mozdulni.

NG: Na jó, figyelj, Kati, tudod, hogy van ez. Megmondom, hogy van ez. A televízió utoljára 1992-ben fizetett ilyen esetben.  Tehát van körülbelül 11 funkcionális elmebeteg, akiket be lehet hívni, akik képesek feljönni a Balatonról nyáron, lemászni a hegyről, bemenni bárhonnan, mert a Mészáros Sanyi fölhívta őket telefonon, és azt mondta, hogy ez most fontos, gyertek be. Nem vagyunk olyan marha sokan, szerintem nem azért választanak engem, mert én az állati sokon belül az állati kevés zseniális közé tartozom, hanem azért, mert megszoktak. Tudják, hogy valószínűleg kvázi-értelmes mondatokat fogok sorban egymás után mondani, nem fogom fölborítani a poharat, és valószínűleg pontosan tudni fogom, hogy mikor használhatok trágárságot, milyen kontextusban. Tehát megbízható vagyok, akit be lehet oda hívni. Tényleg. Tök jellemző egyébként, hogy a Kertész Imrét anno sosem hívták be a Zárórába. Hát miért hívták volna oda, vagy bárhova? Világos, hogy nem hívták, mert fogalmuk nem volt, hogy kicsoda.

BK: Tényleg csak ezen múlik, hogy van néhány bepalizható? Vannak olyan témák, amiket azt gondolom, hogy veled nagyon jól meg lehet vitatni.

NG: Szereztem egyfajta médiarutint, azzal, hogy tíz éve a Magyar Rádiónál dolgozom, és hozzászoktam ahhoz, hogy mikrofonba beszéljek. Szerintem ezek ilyen kényelmes módon mennek, nem?

BK: Jól csinálod, és az ilyen  jó megszólalás nem  minden írónak sajátja. Ez egy jó adottság, amit nyilván hasznosan lehet kiaknázni. De nem tudom, hogy lehet ezt megélni, ezt akartam megkérdezni. Megkérdezik a véleményedet Mándyról vagy a tavalyi aszályról.

NG: Ez így, ebben a formában nem igaz. Az aszályról nem kérdeztek. Hogy belülről milyen? Nem tudom, tényleg. Nyilván az ember belesodródik ezekbe a helyzetekbe, és én egyébként is elég nehéz, vagy rossz nemet mondó vagyok. Nehezen mondok nemet bármire is. Mostanában már néha sikerül. Ötvenből kétszer. De nyilván ez is belejátszik. Van, aki ezt sokkal élesebben és pontosabban és a saját szempontjából sokkal okosabban csinálja. Pontosabban osztja be az idejét, pontosabban tudja ezt az egészet kezelni, mikor fontos ott lenni valahol, mikor nem. Nálam ez ilyen esetleges módon intéződik.

BK: Mennyire tartod magadat kritikusnak? Mert hogy írsz kritikákat is.

NG: Nem tartom magamat egyáltalán kritikusnak, mert ahhoz műveletlen vagyok, és egyébként is. Néha rávesznek...

BK: Jó, rosszul kérdeztem. Hogy állsz a kritikaírással?

NG: Néha írok ilyen típusú szövegeket. Időnként gondolok valamit könyvekről, és akkor azt bizonyos helyzetekben megírom. Ezek szerintem nem kritikák a szó praktikus értelmében. Tulajdonképpen ezek a szövegek arcátlanul sokat szoktak  bíbelődni azzal, hogy megmutassák, ők bizony nem kritikák. Primitívebb állapotukban ezt egyszerűen ki is mondják, vagy pedig a bevezető szavaik igyekeznek rendet teremteni ebben a tekintetben. Nem vagyok kritikus, nincs kritikusi identitásom. Meglehetősen sok nagyon rövid szöveget írtam könyvekről, ezek egy jelentős részéről valószínűleg senkinek fogalma nincsen, mert például egy First Class című utazási magazinban jelentek meg éveken keresztül. Ilyen kicsik. Szerettem ezt a dolgot, vagy szeretem. Él bennem egy ilyen pici szabadságharcos, mutatom, mekkora, nedvesség-ügyben. Nehogy már ne lehessen így beszélni. Miért ne lehetne? Miért ne lehetnék primitív, ha ahhoz van kedvem? Miért ne lehetne argumentálatlan mondatokat mondani, miért ne lehetne leszarni egy teljes diskurzust, ami irodalomelméletileg biztos baromi fontos? Miért ne lehetnék őszinte, ha egyszer azt gondolom egy könyvről, amit gondolok? Én vagyok az úr, megengedhetem magamnak. Hát nem vagyok kritikus. Tök rendben van a dolog, szerintem, nincs honnan kiutasítani, ugyanis nem vagyok ott bent, az úgynevezett szakmában, ahonnan ki lehetne. Nem vagyok kritikus. Ennyi.

BK: Aki prózaíróként nem ismert, mára már az is hallott a női nemet, illetve nőírókat szurkáló írásodról, amely az Élet és Irodalom Ex libris rovatában jelent meg. Én nem akarom ezt minősíteni, csak hogy ez szóba került köztünk, mindenki emlegeti. Te most tulajdonképpen mit gondolsz erről? És valójában mitől pöccentél be? Mert hogy maga az Ex libris-es írás a bepöccenés folyamata, az úgy látszik. Akármennyire is azt mondom, hogy nagyon ironikusan szórakoztató.

NG: Nem pöccentem be. Abszolút nem voltam bepöccenve. Nem tudok úgy írni egy szöveget, hogy magamat ne szórakoztassam, mert valószínűleg vérdilettánsnak születtem. Engem nem érdekel más, mint hogy addig, amíg egy szöveget megírok, a lehető legjobban érezzem magam. Vagy a legkevésbé érezzem magam rosszul. Ez egy dilettáns magatartás, éljenek a dilettánsok. Azt a szöveget ilyen módon tudtam élvezni. Találkoztam Károlyi Csabával, és mondta, hogy kellene írni egy Ex librist könyvheti könyvekről. Megkérdeztem hármat, arról írnak, arról írnak, arról írnak. Majdnem mindenről kiderült, hogy írnak. Aztán, hogy mikről nem írnak még, mi nincs kiválasztva. Konkrétan mondjuk 5-6 ilyen könyv volt. Például ez a négy könyv is ilyen volt. Ilyen volt a Lángh Júlia könyve is, amiről nagyon szívesen írtam volna, mert azt addigra már olvastam, szeretem, és tetszik, de kiderült, hogy tán a Csaba ír róla pont a könyvheti számba... Aztán a kezembe került az Egytucat című antológia, és viccesnek találtam, hogy a szerkesztők a nyilvánvaló kudarc ellenére is ragaszkodtak az eredeti szándékukhoz, hogy papás-mamásra vegyék a figurát. Úgy éreztem, hogy ez majd olyan beszédhelyzetet teremt, amit majd nem fogok unni. Nem olvastam el előre a könyveket, és nem az olvasás hatására döntöttem úgy, hogy ez majd milyen jópofa lesz. Közben kiderült, hogy sajnos a lehető legrosszabb a helyzet, mert különböző mértékig mind a négy könyvvel támadt valami bajom. Úgy gondoltam, hogy nincs visszaút, mert az lenne rettenetesen hamis, ha ismervén ezt a közeget, amiben ez a szöveg majd meg fog jelenni, elintézem, hogy valamelyik mégis baromira megtetsszen. Vagy kicserélem egy olyanra, ami valóban tetszik. Vagy hagyom a francba ezt az egészet. De addigra már túlzottan beleszerettem. Az ember beleszeret az ötleteibe, ostoba, végigcsinálja. Ez történt.

BK: Ez sehol sem íródott le, hogy ezek voltaképpen nem tudatos, általad végzett tudatos válogatás eredményeként kerültek egymás mellé, hanem akkor ezek szerint véletlenül pont erről a négyről lehetett írni.

NG: Hát, ez így nyilván nem igaz. Bizonyára bele lehetett volna venni a 17. századi vasalási szokásokról 16 színes táblával illusztrált fantasztikus művet a Park Kiadótól, de azért az nyilvánvaló volt, hogy az Ex libris-ben azért van egy törekvés arra, hogy valamilyen módon egy teret alkossanak ezek a szövegek, és ez nekem szimpatikus is. Az Ex libris mintha azt jelentené, hogy valakinek a könyvei közül való kötetek, biztos lehetne elegánsabban is fogalmazni, de azt gondolom, hogy ez alapvetően szubjektív ügy. Ezért nem rettegtem különösebben ettől a fajta frivolságtól, vagy mi a rossebtől, szóval ettől a hangtól, amit megütöttem. Persze, hogy nem véletlenül kerültek össze. Annyiban véletlenül, hogy baromi szűk volt már a tér, amiből válogathattam, mindenképpen magyar könyvekről akartam írni, és lehetőleg kortárs könyvekről, mert azok érdekelnek elsősorban.

BK: Ezt azért jó, ha tudjuk, mert aki csak az Ex librist nézte, az azt gondolhatta, hogy miután így az Egytucattal
vannak gondjaid, ezért szinte válaszul lesz a négyelés.

NG: De hát érted, nem lehet minden vicc mellé egy közlekedési rendőrt állítani, ahogy a boldogult Fülig Jimmy mondta volt. Én azt gondoltam, hogy ez azért talán nyilvánvaló, hogy ez egy tréfa. Talán mégsem úgy volt, hogy négyelnivalókat kerestem, és milyen ügyes vagyok, meg is találtam. Talán mégsem az volt, hogy a Kiss Noémiről akartam írni, de nem voltam elég pipa a könyvére, mert tetszik, akkor a Noémit sarokba, és keresni gyorsan helyette valakit, akibe akkorát belerúgok macsósan, hogy elszáll. Hát nyilván nem így működik az ember. Egy nagyon rokonszenves fiatalember, konkrétan Kovács András Bálint azt bírta írni az Élet és irodalomba bele, hogy azért írtam ezt az egészet, azért négyeltem, mert meg vagyok sértve, ezt onnan tudja, hogy írom is a szövegbe, hogy meg vagyok sértve, mert kihagytak az Egytucatból. Nagyon rafinált. Nem? Hogy azért, mert tudom, hogy ha meg vagyok sértve, logikus volna ezt eltitkolnom, és minden eszközzel tiltakoznom ellene, ha valaki feltételezi, de én annyira ravasz vagyok, hogy inkább megírom, hogy meg vagyok sértődve, és akkor érteni fogják, hogy tulajdonképpen nem is vagyok. Ez rettenetes, nem?

BK: Én abszolút megértem, hogy ez vicces, és voltaképpen mind a négy kritikában van megfontolnivaló. Csak ennek az eszkalálódásán voltam azért egy kicsit elképedve. És a szerzők is elkeseredtek.

NG: Nem mondom, hogy jólesik nekem, nagyon rosszul esik az az érzés, hogy ilyen mély fájdalmat okoztam. Mert nem szeretek embereknek fájdalmat okozni, a legkevésbé sem. Akkora ambícióm meg nincs a kritikaírásban, hogy ha ilyen következményei vannak, erőltessem. Még akkor sem, ha erről én mást gondolok. Mást arról, hogyan kellene viszonyulni a brutális vagy akár igazságtalan vagy sértő kritikához. Idéztem már Bán Zoltán Andrást, aki tét nélkülinek, üresnek, végtelenül efemernek és satöbbinek gondolja A Semmi könyvébőlt. Annak idején én lefutottam magamban azokat a köröket, amiket a normális lélek lefut. Tehát, hogy a Bán Zoltán egy hülye fasz, aki nem ért az irodalomhoz, a könyvem viszont zseniális, majd egyszer ő is meg fogja tudni, a híd alatt, ahol rongyokban lakni fog, hogy mennyire. Odasodorja a szél a Frankfurter Allgemeine Zeitungot. A többiek is mind zsenik, akikről írt, csak a Bán Zoli, akiről már asszem mondtam, hogy hülye fasz, ezt nem fogja föl. Estébé-estébé. De történt valami érdekes. Amikor már a harmadik napja foglalkoztam azzal, hogy én egy üres könyvet írtam, aminek semmiféle tétje nincsen, azt vettem észre, hogy mindenen elgondolkodtam, ami az életemben az írással kapcsolatos, és a vége felé magamban nagyon megköszöntem neki, ennek a hülye fasznak, ezt a végtelen hülyeséget, amit írt a zseniális könyvemről. És akkor azt gondoltam utána, azt találtam ki magamnak, így próbálom azóta is kicselezni a saját lelkemet, hogy nekem az a dolgom, és akkor ezt természetesen egyes szám első személyben mondom, de az Erdős Virágnak mondom közben, akit halálosan megbántottam, a Népszabadság tanúsága szerint, hogy a lehető legrosszabbat, amit ember gondolhat a szövegről, amit ír, azt én gondoljam.

BK: A Nádas is ezt mondta tegnap.

NG: Hú. Akkor én nem mondom. Félretéve, amit félre kell, tényleg ez a dolgom, a legrosszabbatgondolás, mert az megvéd. Akkor nem tudok ekkorát esni. Nincs honnan, ugyanis. Akkor csak röhögni tudok azon, hogy a másik mennyire laposan és kevéssé lényeglátóan gondol rosszat a szövegemről. Mikor sokkal nagyvonalúbb gonoszságokat is ki lehetne találni. De azokat majd én találom ki. Cyrano-effektus.

BK: Azért említettem az Ex libris-es esetet, hogy lásd: nagyon élvezetes, nagyon szellemes, de van ilyen következménye is. Az, amiről az ember azt gondolta, hogy egy elegáns, szórakoztató, jó írás, annak ennyiféle olvasata lett. De ettől te még szerintem fogsz ugyanilyeneket írni adott helyzetben.

NG: Nem tudom. Nem akarom ennek a jelentőségét semmilyen módon eltúlozni, de amikor a Bán Zsófi megírta rólam az ÉS-ben, amit, akkor én azt gondoltam, hogy soha többet nem írok kritikát. Nagyon szomorú voltam. Csak engem nem keresett meg a Népszabadság. Arra gondoltam, és ezt teljesen komolyan mondom, fel fogom függeszteni ezt a tevékenységet. Egyrészt a félreérthetősége miatt. Hogy milyen szinten vagyok félreérthető, az nagyon sokszor kiderült már az életemben, és úgy látszik, nincsenek eszközeim, hogy ezen változtassak. És az pedig így igaz, ahogy mondom, becsszóra, hogy nem szeretek embereknek fájdalmat okozni. Viszont nem szeretek hazudni sem. És ha belekezdtem, akkor nem tudtam másképp megírni, mint azokkal a szavakkal, amiket olvasás közben pontosnak gondoltam. Valóban lehetne az ember óvatosabb, mondhatná, amit a Bán Zsófi ír, hogy akkor fáradjál a pszichiáteredhez, de nincsen pszichiáterem. Még. Magam vagyok a sajátomé, és hibáztam. Hát, van ilyen. Majd nem adok pénzt neki.

BK: Szívesen kérdeznék még a mándyzásról és az ottlikozásról, mert tegnap olyan érdekes volt, ahogy Nádas Péter a mestereket és az elődöket fölsorolta, és nálad is nagyon erősen megvannak ezek a búvópatakos kötődések. A szerkesztőségi szobában is kint volt egy zseniális Ottlik-fotó...

NG: Ottlik azon a fényképen kicsit hátraveti a fejét, nagyon borostás, és fekete napszemüveg van rajta. Rakendrol életérzést sugároz, cigarettázik, és látszik, hogy azért ő nem pont az a jóságos bácsi, akinek el van gondolva. Azért volt ott az a kép, hogy figyelmeztessen. Én lelkes Ottlik-hívő és kultuszteremtő volnék. Pontosan tudom, hogy ezek a dolgok milyen veszéllyel járnak. Azzal a veszéllyel járnak, hogy letakarják a hibát, ami pedig a legérdekesebb mindenkiben. Pont a hiba a legérdekesebb, és ezt takarják le. És ezzel szolgálja a kultusz az ördögöt, ezzel intézi el, hogy végképp halott legyen abból, aki már úgyis meghalt. Ez egy hosszú folyamat. Én ezt a hosszú folyamatot bizonyos gesztusaimmal, a magam módján, lásd még pályaszéle, támogattam. Semmi lelkiismeret-furdalásom nincs, mert nekem ez az ember rettenetesen fontos. Fontos az egész figurája, borzasztóan fontos az összes hibája, a kaszáló kezétől elkezdve a nyilvánvaló engedékenységéig az érzelmesség, ha tetszik, a lektűr irányában. Vagy a szövegek megoldatlanságai, számtalan dolgot lehet mondani. Nem szeretem a tökéleteset. Baromi jó lenne tökéletesnek lenni, a tökéletességre törekedni, de nem szeretem, mert a tökéletes a halálra emlékeztet valamiért.
 Mándy is baromi fontos volt nekem. Mostanában olvastam, hogy egy jelentéktelen senki volt. A Magyar Narancsban írta bele, hinnéd-e, ki, úgy van, Bán Zoltán András. Nekem mégis fontos volt. Fontos volt ez az ember. Fontos volt, hogy néha lehetett látni különböző helyeken, fontos, hogy éppen olyan volt, amilyen volt. Az összes esendőségével együtt egy csoda volt szerintem. Nem tudom, miért ne lehetnék érzelmes ezekben a dolgokban, miért ne mondhatnám, akkor is, ha ezek szerint már nem korszerű, hogy mindketten szeretetre méltó és csodálnivaló emberek voltak. Így vagyok velük.

BK: Hiányoznak a városból.

NG: Nekem nagyon. A múltkor egészen irodalmit sikerült álmodnom. Azt álmodtam, hogy bementem valami bérházudvarba, és ott állt a Mándy egy orkánkabátban, egy kis bőrönd volt a kezében, azt valahogy letette, a bőrönd meg kinyílt, aztán Mándy elindult egy rozsdás redőny felé, és azt mondta, hogy de hát itt egy... És nem fejezte be, nem mondta ki, hogy egy üzlet vagy presszó, vagy mi volt ott azelőtt. És akkor azt mondtam neki, hogy azt bezárták, és a táskáját meg ne hagyja ott, mert el fogja vinni valaki. Ki volt borulva a bőrönd, lehajolt, valahogy így összecsukta, állt még egy darabig, aztán fölébredtem. Nagyon jó volt egy pillanatra megint élni látni ezt az embert.

BK: Ez egy Mándy-novella is lehetne.

NG: Egyébként a temetése volt egy igazi Mándy-novella. Megszólalt egy mobil a ravatalozóban, hosszan, mert nem merték se fölvenni, se kikapcsolni, aztán előjött valahonnan egy elfelejtett író, gombászpelerinben és vadászkalapban, és a saját, dedikált könyvét kezdte osztogatni a hivatalos főgyászolóknak hátulról, úgy, hogy azokat közben elölről fényképezték a riporterek, tehát megpróbálták nagyon diszkréten intézni a dolgot, takarásban, úgy meg nyilván nem lehet. És ahogy kiosztotta a cuccot a gombász, megfordult, és elcsörtetett az avarban. Meg se várta a temetés végét. Képzelheted. Bár ezt már csak én írhattam meg, sajnos. Annál rosszabb a tényeknek.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány - c3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret