stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Ulla Lenze
Testvérpár

Izzadság csöppen a kezemben tartott cédulára, a tinta lassan összefolyik, magolom a szavakat: Viju's Limousine Service, Laxmi Apartments; Prakash Car, behind Income Tax Office; Gupta Car Rental, next to Medical College.
 Előttem a Gateway of India, ez az idomtalan, csúf kapu, mögötte mozdulatlan a tenger, mintha befagyott volna, fölötte a megszokott szürke, nyálkás fény: eltévedtem, már látom a térképen, délebbre vagyok, mint kellene - ekkor kis kezecske csúszik a kezembe. Mint egy állatka; sötét bozontja szanaszét áll a fején, beszélni viszont tud, és nevet, mintha kinevetne, amiért nem nézem embernek. Nem pénz kell neki, hanem tejpor, a lány keresztülvonszol a téren, csípőjén rongycsomó himbálózik minden lépésnél, így ringatja gyermekét, a csecsemő szeme csukva, mint aki jobb életről álmodozik. "A te gyereked?", kérdem, a lány bólint, nyújtja a pénzemet a vándor árusnak, aki Nestlé feliratú dobozt ad cserébe, a lány még utánam kiált valamit, már-már későn fordulok meg; arra számítok, hogy már eltűnt, de éppen azt kell látnom, ahogy visszaadja a csomagot az árusnak. Megállni és elidőzni a nem is tudom, mi mellett, mintha most is be lennék rúgva; ujjammal követem a térképen az utcák vonalát, a fehér vonal a rózsaszín alapon szűk utcácskává változik a talpam alatt; kikerülöm a szembejövők árnyékát. Az utca végén árok, benne tejszerű állóvíz, ezt átugrom, azután kartonpapírból és rongyokból tákolt szálláshely, meztelen lábfej kandikál ki belőle, nyilván megint eltévedtem, de azután hirtelen modern toronyházak bukkannak fel a távolban idétlen, kastélyhoz illő tornyaikkal és erkélyeikkel, bonbonszíneikkel: rózsaszín, sárga, türkiz. Hatalmas reklámtáblán ez áll: Laxmi Apartments, Modern City Life, kerítés veszi körül az épületegyüttest, a bejáratnál szórakozottan int a portás, hogy beléphetek.
Szélcsendes, üres tér, és zajtalan is, ezt már ismerem, megállok: vasárnapi, mise utáni csend, a nap olyan kemény, mint az aszfalt, amire rásüt. Ilyen napokon nem tehetünk mást, mint nézzük, ahogy a mutatók lassan körbejárnak a nagy csendességben, amelyet csak óránként tör meg a falusi templom harangja.
A toronyházak árnyékában gyerekek játszanak üveggolyókkal, tőlük kérdem, hogy merre vannak a garázsok, fáradtan néznek rám, mutatják az utat. Tovább kell menni az épületek tövében, a sárga tábla, Vijus Limousine Service, egy sufni tetején díszeleg. Középkorú férfi, mellette rongydarabokkal teli láda, amit autómosáshoz használ, a keskeny ablakokon gyér fény szűrődik be, nem is látja, mit csinál. Kérdem, ő-e Viju.
"Ma nem vezetek, csak magáncélra, sietek." Az indiai akcentus, jut eszembe, és hogy Lukas is ilyen angolsággal beszél-e, soha nem beszél angolul a jelenlétemben.
Szögletes, kapkodó mozdulatokkal dolgozik, mintha véletlenül vetődött volna ide ez a férfi, makulátlan ingén felejtem a pillantásomat. Rám pillant, de máris folytatja, viszontlátásra, mondom neki, ő pedig elismétli szavaimat, ekkor valami meleg és puha ér a lábamhoz, fölemelem a kutyakölyköt, a férfi rám veti magát és kiveszi a kezemből, összeérnek az ujjaink. Komolyan néz rám, és azt mondja, "ez veszélyes, Madam", metszőfogai között rés tátong, a kutyát visszateszi a rongyosládába.
"Maguk, európaiak olyan érzékenyek. Még elkap tőle valamit."
Egymásra meredünk.
"Hova is akar menni?"
"Chandrapurba."
Nem ismeri azt a helyet.
Solapur felé, magyarázom, a bátyám pontosabban tudja.
Solapur keletre van, mondja, és hogy neki is arra van dolga.

Egy napig tart az út, a férfi nyolcvan dollárt kér a szállással együtt, first class, mintha csak otthon lennénk, előre kell fizetni. Sokallom, meg is mondom neki, de azt válaszolja, manapság ilyen árak vannak. Beszállok, párnázott ülések közül, üveg mögül látom a várost, most már senki nem csúsztatja kezét a kezembe. Az Ambassador majdnem új, mondja a sofőr, indiai licenc, negyven éve ugyanúgy épül, meg hogy a fia a navynél van, bejárja a világot; válaszolnom nem kell, nem is bánom, Lukas mindjárt beszél vele hindiül.

Fölmegyek a lépcsőn, koppintok az ajtón, belépéskor azt kiáltom: "Indulhatunk, kész vagy?, jól vagy?", idegenül csengenek a mondatok. Nem a szoba miatt, a szoba mindig ilyen, a hang nincs eltalálva, hiányzik a bizalom a szavakból. "Oké, induljunk", mormolja, a lépcsőhöz tapogatózik, mintha vergődne figyelő tekintetem súlya alatt.
A sofőr a kezét nyújtja; úgy látszik, nyugati módra akar bizalmat ébreszteni bennünk.
"Viju vagyok."
"A bátyám vak", mondom, mert Lukas nem reagál.
Viju megkopogtatja Lukas hátát, megismétli, amit az imént mondott. Lukas hindiül válaszol, Viju azt kérdi, vajon én is beszélek-e hindiül, és amikor nemmel válaszolok, megkérdi, beszéljünk-e angolul, "communication is very important".
Betuszkolom Lukast a hátsó ülésre. Viju még nem szállt be, rám néz, és halkan azt kérdi: "Születésétől vak?"
Habozom, fülemben cseng a szó, amit az orvos mondott: konverziós neurózis. "Fél éve", mondom. "Első indiai útja óta."
"Indiában történt?"
"Nem, utána. Kellett egy ok, hogy visszatérhessen."
Vijunak láthatóan tetszik a válasz, mosolyog. Beszállunk.
Néhány perccel később Lukas már a szem nélküli férfiról mesél. Iskolás, de jó angolsággal beszél, mint én. Hirtelen zavarba jön, hallom a hangján, amikor megkérdezi, vajon Viju ismeri-e azt a gurut. Viju a műszerfalon csillogó-villogó feliratra mutat, ez az Om, mondja, szent szótag. És hogy a turisták miatt tette oda, ő maga nem hisz Istenben. A gurukban sem.
Lukas meg sem rezdül, de sejtem, mi megy végbe benne.
"Egyébként az Ambassador az angol Morris hű utánzata. Szabad tudnom, milyen autója van?"
"Nincs autóm", válaszol Lukas, "jogosítványom sincs."
"Nincs is rá szüksége; a lényeg, hogy autója legyen. Valaki más is vezethet Ön helyett. Mint most én."
Ezúttal minden egészen más, fordul felém Lukas, és mosolyog azon, hogy nem válaszolok, de a lényeg, hogy odavisznek, teszi hozzá halkan. Sok fáradságomba került, mondom neki, hogy megtaláljam, egy káosz ez a város, sajnos nem láthatja, de talán így is feltűnt neki, mondom, hogy lépésben haladunk, és az is lehet, hogy ő is ugyanolyan rosszul van, mint én, a sok fékezéstől-indítástól-fékezéstől. Viju, mintha megértette volna, azt mondja, tovább tart kikeveredni a városból, mint eljutni Solapurba, fölnevet és rágyújt, csípős szagú a cigaretta füstje, "beedi", mondja Lukas, "levelekből sodorják, elég olcsó".
Viju már megint a fiáról beszél, aki bejárja a világot, meg a feleségéről, aki szobalányként dolgozik egy szállodában, ahol olyan emberek szállnak meg, akik bejárják a világot, "sok német", mondja, és a visszapillantó tükörbe sandít. Mi nem vagyunk turisták, mondom, csak keresünk valakit, aki talán segíthetne a bátyámon; ingatja a fejét, az útikönyvből tudom, hogy ez helyeslést jelent, de bizonytalanságot is kifejeznek vele, sőt olykor ezzel enyhítik a tagadás élét. Indiára sokan rámennek, mondja Viju, ezt az országot mintha ilyennek teremtették volna, viszont tudjuk-e, hogy Bombayt most már Mumbainak hívják, de még mindig Bombayt mond mindenki, nem lehet kiverni a fejükből.
Gyérül a forgalom, Viju gázt ad. Hangja rugóként feszül az utastérben, szólnunk nem kell, mégsem hagy alább a feszültség, márpedig mi már régóta nem szólunk egy szót sem. Viju bekapcsolja a rádiót, hindi slágerek, hátrafordul, és nevet azon, ahogy grimaszolok, szerelmes dal, mondja, és hogy mindegyik ilyen szerelmes nóta, már énekli is. Egész úton énekel, Bombaytől Poonáig, négy órán keresztül.

Már besötétedett. A szálloda neve Gardenview, a bár már zárva. Viju azt javasolja, menjünk el hármasban enni valahová, de lehurrogjuk. Üres gyomorral megyünk föl a szobába.
Tiszta és tágas. A falon vízesést ábrázoló kép, mellette kapcsoló, ha bekapcsolom, folyni kezd rajta a víz. Lukas leveszi a napszemüvegét, ledől az ágyra.
"Nem akarok beszélni", mondja, amikor megkérdem, hogy érzi magát.
A fürdőszobában lyuk van a padlócsempén, Indian style, kiabálok át neki, hátha ezzel fölvidítom. A vécéöblítő nem működik, van viszont egy vízcsap kis vödörrel. A zuhany alatt megüt az áram. Felsikoltok, Lukas az ajtón keresztül visszakiabál, hogy be kell szereznem egy gumiszandált, ilyenek ezek a szállodák.
Most is előbb alszik el, mint én. Az oldalán fekszik, hátat fordít nekem. Elcsöndesül, megnyugszik a teste, itt hagy engem a belső háborgással. Csak a bordái mozognak tüdeje ritmusára. Végigsimíthatnék a hátán, a sima, ellazult bőrön az ujjammal vagy a kézfejemmel, felidézni az izmok, az inak és a bőr között, ami elveszett. Nem ébredne fel, vagy ha mégis, nem tudna, nem értene semmit. A külső zajok mint hívatlan vendégek, árnyalakok hatolnak be a szobába, idegen énekszó, állat hangja; minden összekeveredik, mintha együvé tartoznának. Azután a másik oldalamra fordulok, nem érintem meg, hagyom.

NÁDORI LÍDIA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány - c3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret