stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Konrád György
PRO EURÓPA

Miért van szükség az európai egyesülésre? Azért, hogy mi európaiak - nemzetekre és azok szövetségeire szétválva - ne folytassuk tovább a véres harcok évezredes hagyományát. Azért, hogy semelyik európai államnak ne legyen módja a többivel háborúba bonyolódni, mert a társulás révén valamennyien fegyelemre vannak kényszerítve. Azért, hogy az Unió állampolgáraiként annak egész területén jogegyenlőséget élvezhessünk, és háborítatlan jöhessünk-mehessünk, dolgozhassunk. Nekem nagy öröm, hogy az én országom is tagja lesz az európai nemzetek közösségének. Ez a társulás a magamfajta szellemi háziiparosoknak is valamivel tágasabb teret nyit.
        Kellemetlen tapasztalatokban engem többnyire a saját államom részesített nemzetiszocialista és kommunista extremizmusaival. Tény, hogy ilyesmit várt el tőle előbb a német, majd a szovjet vezetés, mindazonáltal a honi adminisztráció nagy önállósággal kellemetlenkedett. Nem olyan nagy a választék, hogy minek a nevében lehet bennünket elnyomni: a nemzet, a nemzetközi munkásosztály vagy valamilyen vallás nevében. Az Európán átvonuló eszmeáramlatok egy-egy országot esetleg meg tudnak bolondítani, huszonötöt azonban nem tudnak.
        Antipolitikai kiindulópontom ironikus éberséget tanácsol. Ezért nekem tetszik a nemzetállamok szuverenitásának európai, alkotmányos korlátozása, és az is tetszik, ha a nemzetállam alatt a városi és falusi társadalom eligazgatja önmagát. A hatalmakat kívülről is, belülről is ellenőrizni kell. Nekem az EU nagyobb biztonságot és szabadságot, messzebb nyúló látóhatárt és szélesebb körű tapasztalatot jelent. Kevésbé vagyunk benne kiszolgáltatottak a helyi elfogultságoknak, könnyebben mozgunk a nemzetközi munkaerőpiacon, és sem az információ, sem a tőke nem kényszerül politikai akadályok miatt az országunk határain megállni.

        *
Európában nemzeti politikusok sokan vannak, európai politikusok kevesen. Az Unióban hangadó kormány- és államfők az európai kerekasztal mellett többnyire hazabeszélnek, a saját választóikhoz, és otthonról remélnek helyeslést. A hazai populisták által igényelt nemzeti céljaik képviseletében kitartónak kell lenniük a viták eszkalációjában, bőven merítve az összeurópai frazeológiából. Ebben erkölcsileg nincsen semmi kivetnivaló, mindannyian ezt teszik, belpolitikai indítékokat fogalmaznak át külpolitikai és összeurópai érdekké. Mégis lehetséges, hogy a hangok, igények és érvek versenyében kialakul valamilyen - a méltányoshoz közeledő - gyakorlati kompromisszum.
        A hitleri és a sztálini állam a nemzeti szuverenitás büszke homlokzata mögött azt csinált a lakosaival, amit akart. Örülnék, ha az európai társulás a nemzeti politikai osztályok hatalmát felülről is, alulról is megnyirbálná. Nem kívánom, hogy a hazám történelme egy-egy személy nevével legyen fémjelezhető. Vigyázni kell a politikusokra, szeretnek a csúcson egyedül lenni, és az állásukkal együtt jár a kísértés: minél több befolyást és hatalmat szerezni. Ez nem erkölcsi, hanem funkcionális kérdés, aminek a tisztánlátását a mégoly demokratikus moralizmus sem homályosíthatja el. Kívánatosnak tartom a helyi nemzeti politikai osztály korlátozását, mert csupán mérsékelten bízom meg benne.
        Van jobboldali és baloldali populizmus, mindkettő hajlik az etatizmusra, és mind a kettő rokonszenvez Európa koalíciók, szövetségek és tengelyek szerinti megosztásával. A politikai osztály érdekelt is, meg nem is az európai integrációban. Saját hatalmát a nemzet létérdekével azonosítva nem szereti, ha külföldiek szólnak bele a dolgaiba. Az unióban a politikusok inkább megbízható szakemberek lesznek, mint karizmatikus vezérek. Kevesebbet fogjuk látni őket a televízióban; nem rájuk összpontosul sem a várakozás, sem az elutasítás.
        A nemzetállami intimitásnak azok a visszatérő kérdései, hogy ki hogyan varázsolta át az állami tőkét - részben saját - magántőkévé, csupán némi távolságból érdekelnek. Az a benyomásom, hogy mind a jobb-, mind pedig a baloldalon kialakulatlan az önkorlátozás erkölcse és gyakorlata. A nemzeti politikai osztályokat csupán strukturális szerepük alapján úgy tekintem, mint saját érdekkel rendelkező társadalmi csoportokat, mint redisztributív bürokráciákat, amelyek a központi újraelosztás céljai, mértéke, aránya és mikéntje körül folytatnak vitákat. Honnan vonjanak el, és mire költsék azt? Egyes társadalmi csoportok előnyére és mások hátrányára hoznak döntéseket, amelyeket különböző ideológiákkal és stílusokkal igazolnak.
        A bürokráciának nem érdeke a bürokrácia csökkentése, de még ha elhinné is, hogy erre kell törekednie, fáradozását nem koronázná siker. Magyarországon például eddig még minden rendszer- és kormányváltozás a köztisztviselők számának érdemleges növekedését hozta magával. Ami a szarkasztikus elmét arra a belátásra indíthatja, hogy ez a növekvő ráta közömbös aziránt, hogy a hatalmon lévő párt mit mond: akár a jobboldal, akár a baloldal van felül, az adózóknak egyre több tisztviselőt kell eltartaniuk; igaz persze, hogy azok is fizetnek adót. A hivatalnokok száma nőtt, a fizetésük is, az írók jövedelme pedig jóformán eltűnt.
        Nem igazán csábító az a látszat, hogy mintha az Európai Unió is elsősorban a politikusok ügye lenne. Nem baj, foglalják csak el magukat vele. Szerencsére a nemzeti politikusoknak az EU további karriert ígérhet, és hatókörük tágulását is eredményezheti. Remélni merem, hogy az EU-tagsággal nagyobb transzparencia jár együtt, aminek következtében a politika is polgárosul, a stílusa professzionálisabb lesz, társadalmaink pedig felnőttebbé válnak. Odáig már nem terjed az optimizmusom, hogy az Európai Uniótól a művészértelmiség helyzetének lényeges javulását várjam, lesz szubvenció mindenre, de a kulturális támogatásokra, ha jól értem a számokat, az uniós költségvetésből egy ezreléknél is kevesebb jut.
        Ha viszont arra a kérdésre keresünk választ, hogy mi tartja össze Európát, habozás nélkül mondom, hogy a szimbolikus kultúrája, a művészetek, az írás, és ezen belül az európai vallásos és világi irodalom, amely századokkal, ezredekkel korábban keletkezett, mint Európa gazdasági-politikai szövetsége.

         *
A politika ünnepei, ha a kormányzóknak sikerül tartalmas párbeszédbe kerülni a gondolkodó nyilvánossággal. Fontos, hogy az értelmiségnek adekvát szerepe legyen az Európai Unióban. Olyan ellensúlyra, olyan autoritással rendelkező pozíciókra is szükség van, amelyekből - törvény szerint - nem vezet út a kormányhatalomba. Szükség van olyan tudósokra, művészekre, akik kerekasztal mellett egyeztetve a közvéleményt érdeklő állásfoglalásokat bocsátanak ki. Ilyen szakértő és etikai bizottságok összehívása már ma is mind gyakoribb része a politikai életnek. Kell, hogy legyenek álláspontok, amelyeknek jelentőségét nem a hozzájuk csatlakozók száma, hanem a szöveg maga és a megfogalmazók szellemi-erkölcsi tekintélye adja. A tanácsadó nem főhivatású politikus, és nem is akar az lenni, de érdeklik a közügyek, és van véleménye róluk. Nem választás, vagy kinevezés, hanem meghívás útján jut a pozíciójához. A politikus hazabeszél, pártfegyelem alatt áll, és szükségképpen elkötelezett, ezzel szemben a meghívottak kerekasztala elkötelezetlen. Ennek a testületnek az infrastruktúrája összehasonlíthatatlanul kevesebbe kerülne, mint az Európai Parlament a huszonöt hivatalos nyelvvel. Az európai döntések színpadán a választottak és a kinevezettek mellett kapjanak lényeges szerepet a meghívottak, hogy a közvélemény nagyobb figyelemmel követhesse a politikusok és a tőlük független értelmiségiek párbeszédét.

        *
Milyen legyen, milyen ne legyen Európa? Ne legyen sem agresszív, se puhány. Európában nincsen vezető hatalom, és nincsen vezető államférfi. Egyetlen ország sem képes vezetni Európát, vezető szerepről ábrándozni megalapozatlan hatalmi gőg. A jogállamok szolidaritással tartoznak egymásnak, erkölcsi kötelességük és stratégiai érdekük ellenezni a zsarnokságot mindenütt a világon, azaz fenntartani és erősíteni a demokratikus civilizációt. A polgár vallása magánügy, jogtisztelete közügy. A kérdés, hogy elfogadod-e a játékszabályokat vagy sem.
        A néhai vasfüggöny helyén a világháborúk előtt nem volt semmilyen civilizációs szakadék, amelynek szimbolikus betetőzése lett volna a szögesdrót és az aknazár. Nem a társadalmi változás indokolta Közép- és Kelet-Európa beolvasztását a szovjet birodalomba, hanem a katonai status quo: ki mit elfoglalt, az övé. Az orosz megszállás válasz volt a német megszállásra, és egyezett a nagyhatalmak fegyveres versengésének a logikájával. A huszadik század második fele ezt a logikát nagyobb véráldozat nélkül felmorzsolta, és Európa katonai helyzetét hozzáigazította a társadalmi-gazdasági helyzetéhez. Túlállamosított országok kibújtak a kényelmetlen páncélöltözékből, és Kelet helyett Nyugat felé nyújtóztak, amerre ez természetesen adódott.
        A nyugati tájékozódás hosszú távú, évezredes alaptörténet. A két világháború előtt azonban két Nyugat volt - egymás ellen háborúra készülődve, amelybe menthetetlenül belesodródunk, akármelyikhez csatlakozunk. Mindkét nyugati szövetség roppant költségesnek ígérkezett. A keleti még inkább. Viszont egyedül megállni a lábunkon, nekünk, kis országoknak nem volt lehetséges. Ebből a zsákutcából nem nyílott értelmes kiút. A közép- és kelet-európaiak majd egy fél évszázadig viselték még a második világháború terhét, amelytől a nyugat-európaiak jóval előbb megszabadulhattak, mert attól mentesítették őket a nyugati szövetségesek, elsősorban Amerika.

        *
Európát Amerikától elszakítani annyi, mint Európát szétszakítani. A legkülönfélébb amerikaellenességekről csak annyit mondhatunk, hogy Amerika szembeszállt a német nemzetiszocialista, a szovjet és a kínai kommunista terjeszkedéssel, tehát minden totalitárius kísérlettel, és felülkerekedett. A Németországtól keletre és az Oroszországtól nyugatra élő kisebb nemzeteknek, de még az oroszoknak is valódi érdeke, hogy ne legyen két Nyugat, hogy ne legyen két egymástól elidegenedő demokratikus szövetség. A két világháború abból származott, hogy Európát két szövetség hasította ketté. 1945 előtt a közép-európaiak a német külön-út áldozatai voltak. Ezen az úton jöttek - retúr - a szovjet hadak, és maradtak majdnem egy fél évszázadon át. Ezek után érthető, ha semmi kedvünk nagyobb nemzetek versengéseinek eszközévé lenni. Meggyőződésem, hogy az atlanti szolidaritás nélkülözhetetlen a demokráciák szövetséges fennmaradásához. Az angolszászok nélkül Európa ma vagy nemzetiszocialista lenne, vagy kommunista, vagy megosztva mind a kettő. Az antiamerikanizmus populizmus, amely egyaránt tartalmaz nagyzolást és kisebbségtudatot.
        Az amerikaiak két világháborúban vettek részt, bár nem volt sok kedvük hozzá, de szövetségesi lojalitásból kiálltak Nagy-Britannia mellett, és eldöntötték a háború menetét. Németországban is, Japánban is demokráciát teremtettek, és a jelenlétükkel megvédték ezeket az új demokráciákat a terjeszkedő szovjet vagy kínai diktatúráktól. Nem lehet beérni azzal, hogy csak az USA-nak legyen világpolitikai felelőssége.
        Európai tengely kovácsolása az USA ellen nekünk, közép-európaiaknak veszélyes kitérő. Nyugat-Európában az amerikaellenesség baloldalinak látszik, Kelet-Európában inkább jobboldali, sőt szélsőjobboldali. Az antiamerikai frazeológia antiizraeli és antiszemita szólamokkal keveredik. Aki Európán belül tengelyről beszél, az megfeledkezett a második világháborúról. Nekünk, közép-európaiaknak nem érdekünk Európa szétesése. Nekünk az a jó, ha a Nyugat egységes. Nekünk katasztrófa, ha választanunk kell két Nyugat között. Ezért udvariasan mérlegeljük az amerikai és az európai vezető politikusok érveit, de ne várja el tőlünk semelyik nagy demokrácia becsvágyó kormánya, hogy mellé szegődve egy másik nagy demokrácia ellen fordulunk. Az igazi zsinórmérték tehát a demokráciák világszövetsége. Egymás számára is azok a megbízható országok, ahonnan az emberjogi szervezeteknek nincsen érdemleges jelentenivalója. Aki Európát szembe akarja fordítani Amerikával, nem tesz jót az Európai Uniónak.
        A politizáló közbeszédet valószínűleg mindinkább elfoglalja Európának mint egésznek vagy legalábbis mint uniónak a viszonya a világ többi részéhez, más hatalmakhoz. Tisztázódik, hogy mit mennyire tartsunk fontosnak. És hogy egyáltalán kell-e tisztázni a világhatalmak között az erőrangsort? Kell-e szkanderezni egymással, ahogy a fiaim tették, és teszik még, és ahogy, mi tagadás, én is megtettem néhányszor. Kell-e eldönteni, hogy ki az erősebb, a még erősebb, és a legerősebb?
        Történelmi életkor és népességszám, vagyis emberi erőforrások tekintetében Kína és délkelet-ázsiai szomszédai a legerősebbek. Akaratérvényesítő fegyveres erő, meghatározó gazdasági és tudományos hatalom tekintetében az Egyesült Államok az első. A csendes-óceáni kontinensközi forgalom messze meghaladja az Atlanti-óceánon zajlót. Pluralitás, urbanitás, életszínvonal és életminőség tekintetében azonban alighanem Európa az első, amely a leginkább tud bírálóan nézni magára, és a gazdasága sem csekélyebb, mint Amerikáé.
        Ezzel szemben az elmúlt évszázadban Európa kétszer is bűnbe esett, a két világháborúval, és belefeküdt a legvisszataszítóbb zsarnokságok ágyába. Európának nincs oka, joga hencegni. Bár szívesen mondanám, hogy az európai humanizmus lehetne a mi varázsvesszőnk, de elég, ha végigtekintek a saját életrajzi tapasztalataimon és a szűkebb-tágabb környezetemen, hogy ne dőljek be semmilyen dicsekvő, kollektív önarcképnek, hogy lássam az öndicséret hátoldalát, az elvetemült gonoszságokat, a kisszerű ridegségeket, a jótett helyett a mulasztást, a gondolkodás helyett a puffogást és a selejtes erkölcsi tulajdonságokat mint a politika meghatározó és sorsfordító adottságait.

        *
Az általunk valószínűnek látott Európában a hatalmi egzaltáció - ez a szenvedély, mely úgy kísérti az államférfiakat, mint a részegség a jó mulatást - nem tud nagyszabású lázálmokat és őrjöngéseket produkálni, mondom szilárd meggyőződéssel, elismerve, hogy az optimizmus gyengeségében szenvedek. A rezonőr szerepe jobban illik ahhoz az Európához, amely az egész világot felfedezve gyarmatosította, és annak eldöntésére, hogy ki a legerősebb, a leggyalázatosabb testvérharcokba bocsátkozott, magyarázatokat fogadva el arról, hogy kit kell gyűlölni. Az ördög megadja a hozzá imádkozóknak az ő mindennapi gyűlölnivalójukat. Hogy Európának volt alkalma önmagától eliszonyodni, mámorokból kigyógyulni, szenvedélyeket kiélve kiismerni, a fordulékonyságot gyakorolni és szégyellni, az valószínűtlenné teszi, hogy közös militáris lendület fogja a politikai Európát magával rántani.
       Egy alkotmány állítólag annál jobb, minél rövidebb, hadd törjék a fejüket az utódok az értelmezésen. Ez a miénk, a most vitára bocsátott szöveg - bírálói szerint - hosszú és didaktikus. Nem kétlem, hogy tökéletlen, mint mi, mai európaiak, de még ez a sokféleképpen bírálható szöveg is nagyszerű, mert úgy-ahogy megelőzi, sőt esetleg gyógyítja is a bajt. Csökkenti az emberölés történelmi arányszámait, és emberhez méltóbbá teszi életünk kereteit. Akár így lesz, akár nem, a korántsem tökéletes közös alkotmány elfogadásával átlépjük a Rubicont, és a tőlünk telhető legokosabbat tesszük. Ezért jó vörösbort fogok nyitni 2004. május elsején, annak örömére, hogy mi magyarok is az Európai Unió polgárai lettünk.
        És ha majd ez az odatartozás, ez az összetartozás megszokott faktum lesz, olyannyira, hogy már nem fogunk tőle örömünkben szüntelen vörösborozni, akkor látni fogjuk magunkat kívülről is olykor, nászutáni józansággal, sőt melankóliával, mert ez az államközi aktus, hogy a politikusok és a magas államtisztviselők többet fognak utazni és egymással beszélgetni, igen  örvendetes, de az életünket nem tölti ki. Elhárít azonban egy hajdanvolt aggodalmat a bennünket is magával rántó európai háborúról, ami nem kicsiség.
Európa szkeptikus, óvatos, és alighanem hajlamos udvariasan együtt élni azzal is, amit elítél, vagy éppen el sem ítélni azt mások háza táján, amit otthon nem tűrne el. Legutóbb a Balkánon tanulhattuk meg, hogy ahol az emberek szokás szerint, ösztönösen a vérbosszú hagyományát követik, vagy ahol a vallásosság vagy a nemzeti okoskodás dühös őrjöngésekbe csap át, ahol demagóg és ravasz figurák terelgetni képesek a népharagot, ahol az igazmondás a hülyeség szinonimája, a bosszú kötelesség, az alku pedig szégyen, ott sok pénz el fog menni a nemzetközi igazgatásra, és nyugtalanítóan törékeny lesz az életre hívott jogállam.
        Csak az emberiség kisebbsége él demokratikus jogállamokban. Az emberiség demokratikus kisebbségének érdemes összetartani, és saját közös dolgán, felelősségén és stratégiáján lehetőleg minél nyíltabban gondolkodni. A szabadságjogok és a viszonylagos jómód összefüggenek. Ha a demokráciák segíteni akarnak a szegény országoknak, akkor támogassák ezekben a demokratikus folyamatot, mozgalmat, ellenzéket, hogy a segítség ne enyésszen és pazarolódjon el a diktatúra javára, fegyveres erőkre, bürokrácia-növelésre, olyasmire, ami csak az adósságot növeli, de a szegénységet nem csökkenti.
        Akár sikerül elterjeszteni a demokráciát a földön, akár nem, kár lenne, ha azoknak, akik súlyos áron megszerezték, elmenne a kedvük tőle. Hiba lenne eltávolodniuk tőle mint a döntések kritériumától, és politikai nagyravágyásból diktatúrákkal szövetkezni más demokráciák ellen. Diktatúrákból jövet az ember fanyar mosollyal szemléli nyugati kollegáit, akik kritikai álláspontjukat saját kormányaik, vagy a Nyugat mint rendszer ellen a nem-demokráciákkal szembeni kritikátlansággal kötik össze. A stratégiai ellenfél szerepébe csúszást más demokráciákkal szemben politikai elvakulás és értékzavar jelének tekintem.
        Európának van felelőssége, bele kell törődnie a saját, együttes világpolitikai jelentőségébe. Kialakulóban van egy munkamegosztás, a katonai csapás Amerikára hárul, Európa kritizál, vonakodik, békefenntart, részt vesz a segítésben, de mértékkel, és nem tölti el a mi-tudat pátosza.
         (2003. október)
 

bibliográfia

KONRÁD György
Az újjászületés
melankóliája
Pátria, 1991

91-93
Pesti Szalon, 1994

Várakozás
Pesti Szalon, 1995

Agenda
Pesti Szalon, 1995

Áramló leltár
Pesti Szalon, 1996

A láthatatlan hang
Palatinus, 1997

Hagyaték
Palatinus, 1998

Elutazás és hazatérés
Noran, 2001

Fenn a hegyen napfogyatkozáskor
Noran, 2003

Szakma
Magyar Lettre
Internationale, 9

Laura körében
Magyar Lettre
Internationale,13

Hazatérés Biharba
Magyar Lettre
Internationale,16

A közszolga
Magyar Lettre
Internationale,20

Határjárás a melankólia és az irónia földjén
Magyar Lettre Internationale, 24

A sokemeletes tudat
Magyar Lettre
Internationale, 26

Emberek nagy házban
Magyar Lettre
Internationale, 29

Folyók, emberek, városok
Claudio Magrisról
Magyar Lettre
Internationale, 36

A mi furcsa városaink
Magyar Lettre Internationale, 45

A város és az író (Amszterdamról)
Magyar Lettre Internationale, 46

Az emlékezés és a város
Magyar Lettre Internationale, 48

A város és az emlékezet
Magyar Lettre Internationale, 49


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány - c3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret