stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



PETRA HULOVA

Nagymamát a majom évében temettük el. Ojuna épp akkor kezdett szaladgálni, úgyhogy nagyon nehéz volt vele. Felhagyott az anyám körüli négykézláb mászással és sertepertéléssel, s már nem kellett semmiben se megkapaszkodnia, ha fel akart állni. Mikor Nara, Magi és én Úregmával ijesztgettük, nem nagyon érdekelte a dolog, mert még butácska volt, így reggeltől estig a nyakunkon lógott. Azon a héten, amikor nagymama meghalt, apámon és Ojunán kívül mindannyian Munchcecegnél voltunk látogatóban.
Munchceceg anyám unokanővére volt, akinek ugyanúgy szinte csak lányai születtek. Velük és férjével, Majdarral élt a szomszédos ajmakban, úgy egy napi autózásra a gerünktől. Akkor éppen azért hívtak, hogy megkóstoljuk a kumiszukat.
Ahogy mi büszkélkedhettünk vidékünkön a legjobb marhabőrrel, és kasmírunk is a legértékesebbek közé tartozott, úgy Majdar és Munchceceg erjesztették a legkiválóbb kecsketejet az egész ovorchangaji ajmakban.
Apám és Munchceceg nem kedvelték egymást, egyébként is valakinek gondját kellett viselnie a nyájnak, nagymama meg már túl gyenge volt az úthoz. Végül Ojuna is otthon maradt, mert ami a kisgyerek felügyelését illeti, anyám ebben még megbízott nagymamámban. Úgyhogy végül Ojuna négy napra a nagymamával maradt összezárva a gerben, mert rögtön első nap, mikor elmentünk, apámnak elcsavargott néhány birkája, és a keresésükre kellett induljon. Ám aztán egészen más fordulatot vett a dolog, és minden nagymamám halálával végződött.

Valójában senki sem tudja, mi is történt pontosan, mivel apám éppen távol volt, így nem tudott semmit mondani, Ojuna meg üvöltött, ahogy a torkán kifért, mígnem anyám kazakjának egész gallérját összekönnyezte, ahogy görcsösen hozzátapadt. Autónk a Munchcecegtől és Majdartól való visszaúton felmondta a szolgálatot. Kifogyott a benzin, és anyám szerint - valószínűleg igaza lehetett - a legközelebbi benzinkút túl messze volt ahhoz, hogy gyalogosan közelítsük meg.
Még örültünk is, hogy nincs velünk Ojuna, mert senki nem kívánta a Góbi júliusi hőségében felváltva cipelni a hátán és a karján. A kumisszal teli limonádésüvegeket is hoztuk magunkkal, így aztán az úton meg-megálltunk, hogy igyunk belőle, de a tej egykettőre felforrósodott, és mindannyiunknak kóválygott tőle a feje, mert közel s távol húsz kilométeren át egyetlen fa sem akadt utunkba.
Mikor otthonunk már nem csupán egy fekete, magányos pont volt a sztyeppén, mint a fekete ló elcsatangolt csikója, hanem fölismertük az ajtókat és a díszítések narancsszínű, körbe-körbe vezető szegélyét is, úgy húsz lépésre a gertől nyugatra egy összerogyott halomra lettünk figyelmesek. Minél közelebb értünk, annál világosabbá vált, hogy az valóban az, ami mindannyiunknak eszébe jutott, de senki sem merte hangosan kimondani. Nagymama furcsán szétterülve, mint kifacsart, megtépázott fa feküdt a földön, úgyhogy mindjárt gondoltuk, hogy nem egyszerűen elesett, hanem fájdalmasan vergődött, jóllehet soha előtte nem volt görcsös rohama. Az sem volt világos, hová is indulhatott, mivel arrafelé se vizelni, se imádkozni, de még a fűtéshez szükséges argalért sem járt senki, egyszóval soha senki nem indult el arrafelé, nemhogy ő, aki mindig csak valamilyen célból ment valahová. Miután mindannyian magunkhoz tértünk az ijedségtől, egy pillanatig csak tanácstalanul álltunk nagymama felett. Már merev volt, nem tudtuk kiegyenesíteni. Még összeszorított öklét sem sikerült kinyitnunk, pedig egymás után mindannyian megpróbálkoztunk vele, anyámat leszámítva, aki hagyta, hadd csináljuk.
Egyszeriben azonban, villámcsapásszerű hirtelenséggel elfehéredett, felkiáltott, és a ger felé rohant. Magi, Nara és én, mi többiek, teljesen megfeledkeztünk Ojunáról.
A kályhánál guggolt Magi kecskecsontos zsákjába feledkezve, sorbarakta a csontokat, és a földbe vésett velük.
Legalábbis anyám ezt állította, mert mikor mi beléptünk, Ojunát nem lehetett látni, csak anyám karjai közül feltörő, szívettépő hüppögését hallottuk, és anyám karja egészen fehér volt a vértelenségtől, olyan erőteljesen szorította magához a gyereket.
Másnap reggel apám is megérkezett. A ger előtt bőrrel letakarva a nagymama, a gerben pedig öt nő egy ágyba préselődve várta.
Anyám és apám a nagymamát a szent helyünkre, tőlünk nem messze keletre a hegyoldalba vonszolták, és otthagyták. Mikor negyvenöt nap múlva elmentünk megnézni, hűlt helyét találtuk. Akkor maradt otthon Ojuna először egyedül, mert amikor apám az út során kiejtette a nagymama nevét, olyan kapálózásba kezdett a karjában, hogy le kellett tennie a földre, ő meg a fenéken billentett kölyökkutya gyorsaságával rohant vissza a gerbe.
Mikor aztán később arról kérdeztem Ojunát, hogy mi is történt akkor, ugyanúgy nem mondott semmit, mint annak előtte, jóllehet már nagyobb volt és megvolt a magához való esze. Bezzeg arra, hogy apámat hogyan öklelte fel egy bika, és amikor hazajött, hogyan szorította magához feketés-vöröses kezével a szakadt trikóját, arra nagyon is jól emlékezett. Pedig mindez csak egy-két héttel azután történt. Ojunának majdnem annyira kevéssé lehet hinni, mint anyámnak. Mondjuk, mindig is összetartottak. Egészen anyám haláláig.
A nagymamáról ezt követően nem nagyon beszéltünk. Senki sem értette, hogyan távozott közülünk. Csak Magi és Nara kezdett néha bele egy-egy kísérteties történetbe, közben fél szemmel Ojunára sandítva, aki a földet bámulva úgy tett, mintha semmit sem hallana. Apám ilyenkor elkomorodott, anyám meg elfehéredett, és olykor-olykor hátbaverte Magit és Narát, hogy hallgassanak végre. Csak egyetlen egyszer, néhány hónappal azután, hogy nagymamát elhelyeztük a szent helyünkre, otthagyva őt a ragadozóknak, akkor mondott valamit apám.
Egyik este kilovagolt velünk, hogy megnézzük Magi kedvenc fehér kancáját, aki bármelyik percben kölykedzhetett.
Vágtattunk, mert Magi óbégatott, hogy a kanca már biztosan ellik. A lovak fara mögött a góbi porfellegében a föld fölé görnyedezett a zsarnoki korong, és mikor hátrafordultam Narához, úgy vágtatott a napban, mint egy juani hercegnő arany képkeretbe foglalva, és hajszálai úgy ragyogtak, mint a szomoni központukban élő orosz nőknek.
Ahogy közeledtünk a nyájhoz, már messziről láttuk, hogy lekéstük a dolgot. A többiektől nem messze a kimerült kanca mozdulatlan, fehér sziluettje állt, emlőjéhez tapadva egy nedves csikóval. Elégedettnek tűntek, úgyhogy nem zavartuk meg őket, és apám azt mondta, mesél nekünk valamit.
Ennyire komolyan és nyomatékosan legutoljára azután a dermesztő tél után beszélt, amikor közölte, hogy egyetlen kecskegidánk sem maradt életben, és ha gyorsan el nem vándorolunk erről a helyről, bárányunk sem marad egy szál sem, úgyhogy anyám rögtön csomagolni kezdett és másnap útnak is indultunk. Apám most is hasonlóképpen ünnepélyesnek és majdnem annyira komornak tűnt. Állítólag nem akarta, hogy Ojuna jelen legyen, mert anyám megtiltotta, hogy előtte beszéljünk a nagymamáról, és személy szerint ő sem viselte túl jól a dolgot. Hibáztatta magát, hogy otthon merte hagyni egyedül, apámra meg azért volt dühös, hogy holmi elcsavargott birkák fontosabbak voltak számára, mint a nagymama.
De hát apám nem tudhatta előre, hogy a nagymama meg fog halni, ezt már akkor is megértettem, úgyhogy apám védelmére keltem, és mindmáig úgy gondolom, hogy nem csinált semmi rosszat.
Szóval apám így szólt: "Noha a nagymamáról nem beszélünk, gyermekeitek első szavai közt szerepelni fog a Dolgorma név. Neki és más nyugati durvuti ősünknek köszönhetően ülhetünk ma itt a nyájunknál, és érezhetjük alulról a hazai ajmak melegét. Nagymama üknagymamáját Csulúncecegnek hívták. Apja azért adta neki ezt a nevet, mert kiimádkozott virágként sarjadt az első ősz szálakkal együtt a terméketlen sziklarepedésben, asszonya méhében. Csulúnceceg lányának, Dolgorma nagymamája anyjának kezét tizenötévesen egy mandzsudi hercegnek ígérték, ükapám azonban az esküvő előtti éjszakán megszöktette, és egész életén át bújtatta őt, jóllehet csak egy egyszerű lazacvadászt tisztelhettek személyében, ám ugyanakkor egyike volt azon kevés tiszta származású nyugatinak, akik a Nagy tavak környékén telepedtek le, mivel a többiek elestek a chamari háborúkban, a túlélők meg nem bírták elviselni az örökös chalchi megaláztatást."

Engem mindez nem nagyon érdekelt. Egy fűszálat szopogatva vártam, hogy apám végre eljusson valami érdekfeszítő ponthoz, valami olyan történethez, amelynek hallgatása közben elakad a lélegzetünk. Tudtam, hogy képes rá, ám nagyon ritkán hengerelt le minket ezzel a tudományával. Ez az elbeszélés forró délutánok légyzümmögésének érzetét keltette bennem. Álomba ringatott. Tisztában voltam vele, hogy apámnak fontos, hogy mindezt megossza velünk.

       BARNA OTTILIA FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány - c3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret