Június 28-án, valamikor az 1970-es években, az allnorthoveri Mary George-ot látták, amint a vízen jár. Rögtön hozzá kell tenni, hogy az egyetlen tanú a bolond Tom Hepple volt, aki már tíz éve eltűnt a faluból, és épp aznap jelent újra meg, üvöltözve. Maryt mindig is furcsa gyereknek tartották, ám a feltűnést korábban mintha nem kereste volna. Nem volt sem bájos, sem titokzatos, és nem valószínű, hogy Tom Hepple angyala szeretett volna lenni, pláne nem az a gyógyító angyal, akire Tomnak szüksége volt.
Mary George ismeretlen házban ébredt. A crouchnessi vasútállomás felé
vezető út mentén elszórt viktoriánus villák egyike volt, olcsó, mára már
megüvegesedett téglából épült. A falak ellenálltak kalapácsnak-fúrónak,
levedlették a vakolatot, szöget-képszeget kiköptek. A szobák alacsonyak,
sötétek. A bejárati ajtó után két lépéssel zömök lépcső vezetett a két
emeleti hálószobához. De odáig Mary el sem jutott. Az elsárgult kockanappali
sarkában aludt.
Valami buli volt éjszaka. Fél tucat ember feküdt a földön körülötte,
köztük egy fiú, aki fogta a kezét, miközben lecsukódott a szeme. A többiek
nem értek egymáshoz, kifacsarodva hevertek, be-beszüremkedtek az üres terekbe
a füstüvegű dohányzóasztal és a háromrészes, síkos ülőgarnitúra darabjai
között, amelyeken senki nem mert aludni. Ahol a bolyhos szőnyeg kiégett,
megolvadt és ragacsos lett a műanyag szál. A padlón szerteszét összegyűrt
sörös dobozok és csikkekkel vagy üledékes borral félig telt műanyag poharak.
Egy mély tálban pattogatott kukorica - nem nagyon fogyhatott belőle.
Mary felült és belekotort a táskájába, amit párnaként használt. Szemüvegének
jobb lencséje sugarasan megrepedezett, mégis felvette, aztán közelebb húzta
magát a fiúhoz. Hason feküdt, és illedelmesen izzadta át hajszálcsíkos
zakóját, amely valaha nyilván a nagyapjáé volt. Mary a fiú fölé hajolt,
bal szeme ráhunyorgott az ép lencse mögül. A fiú felhúzta a jobb lábát,
a jobb karját meg előrenyújtotta. Mintha úszna vagy repülne, gondolta Mary.
Szemügyre vette a túl rövid öltöny által látni engedett csukló- és bokacsontot.
Ujjai hosszúak voltak és finomak, az ízületek viszont bütykösek és durvák.
Sűrű, hullámos haja egyszerre volt sötét és szőke. Nyakszirtjén, ahol
felnyírták, barna volt, az arca nagy részét homályba vonó csapzott frufru
viszont szőke. Arca kipirult, szája elnyílt. Mary erősen összpontosított,
és miközben egyik kezével megigazította a szemüvegét, a másikat a fiú cserepes
ajkához közelítette. A szoba savanyú, áporodott levegőjében meghőkölt a
lélegzet huzatától. Egyensúlyát vesztette és hátrazuhant, egy sörösdobozokból
emelt toronyra. A dobozok meglepően tompán csörömpöltek, és Mary, szemüvegét
a zsebébe gyömöszölve, távozott, még mielőtt bárki képes lett volna megfelelő
mértékben kinyitni a szemét.
Crouchness a folyótorkolatnál feküdt, ahol az agyag rovására a sár kezdett
teret nyerni. Az első, vagy ha úgy tetszik, az utolsó megálló volt a londoni
vonalon. A város eredetileg halászatból és parti kereskedelemből élt, az
utóbbi időben viszont elsősorban a könnyűipar - a csomagolóipar, a konzervipar
és a nyomdászat - fejlődött. A cölöpökön gubbasztó, deszkából eszkábált
vitorlapadlások üresen álltak. Lakásnak túl magasak, raktárnak túl huzatosak
voltak. A helyiek tapasztaltan vitorláztak a sekély vízben. Tudták, hogyan
kell navigálni az alacsonyan fekvő keleti part mentén megbúvó homokpadok
közötti átjárókban. Olyan nagy volt a heringfogás, hogy egy részét lesózták,
és hordókban Oroszországba szállították. Nyaranta a népek jachtokon hajókáztak,
helyismeretüknek köszönhetően elkerülték a zátonyokat. A kereset elég volt
ahhoz, hogy mindenki saját házban éljen.
Azért voltak csónakok is, a helyi ügyvédek és orvosok néhány dingije,
pár kotróhajó meg egy világítóhajó, amit öt éve kivontak a forgalomból,
és otthagyták, a dokkhoz kikötve. Apálykor besüllyedt az iszapba, mint
egy farnehéz bárka.
Mary lesétált a partra, aztán tovább egy ösvényen, a töltés tetején.
A talaj itt sem föld nem volt, sem sár, állaga valahol a kettő között,
zsíros, tömör és sötét. Alig múlt hajnali öt, de a fény és a hőség valahogy
fáradt volt, poros, mintha vége felé járna a nap, nem pedig most kezdődne.
Hamarosan megint tömény lesz a hőség, és az emberek kikászálódnak az ágyból,
hogy ablakot nyissanak. Csakhogy az ablakot éjszakára sem hajtották be.
Éjszakára Mary egyáltalán nem vetkőzött le: súlyos, tintakék, húszéves
ruhájában aludt, meg abban a csapzott sötétpiros kardigánban, amit ő maga
kötött szintetikus moherből, a fellelhető legnagyobb kötőtűvel. Nem voltak
rajta gombok, így hát hűvös időben egyszerűen összefogta a mellén. Most
viszont levette és begyömöszölte kiselejtezett katonai hátizsákjába. A
hátizsák csúszó-hevederes volt, menet közben kilazult, és a térdhajlatát
verte. Lába bepállott a súlyos bakancsba. Megint megpróbálta felvenni a
szemüvegét, de a repedezett ösvény és a sorvadt fű látványától még inkább
melege lett, úgyhogy inkább mégis eltette. Így viszont akárhogy hunyorgott,
összefolytak előtte a kis öblök a parttal, semmi nem ragyogott úgy, ahogy
a víznek illik. A város szürke pacája, akár a lefestésre várakozó modell.
Színét rég lemarta a só meg a szelek, "egyenesen Szibériából", ahogy mondták,
mert elgondolni sem akarták, hogy a helyi levegő is lehet ilyen jéghideg.
A sárnak égett gumi-, ammónia-, dízelolaj-, és alig kezelt szennyvíz-bűze
volt. Természetes eredetű szagnak még az árnyalata sem derengett. Ami kevés
élet volt, mind alaktalan: tengeri gyűrűsférgek, hordalékos homokba furakodó
garnélák. Feljebb, ahol a part a tenger rovására kiszélesedett, és a szárazföld
széle meghatározható lett, homár, tengeri kömény és rák is előfordult.
Onnan hajóztak ki, akik vállalták a harcot az izlandi halászokkal a tőkehalért.
Odajártak az emberek, ha ki akarták szellőztetni a tüdejüket. Mary csak
a crouchnessi tengeri levegőt ismerte, és nagyon igyekezett, hogy ne kelljen
belélegeznie.
Hat óra felé járt. Mary visszafordult a város felé, remélte, elcsípheti
a tejes vonatot. Amikor a vasútállomáshoz vezető út végére ért, rájött,
hogy nem akar elhaladni a ház mellett, ahol a buli volt. Már felébredhetett
a fiú. Sokáig beszélgettek a földön ülve. Egyre mélyebben és egyre hosszabban
néztek egymás szemébe, aztán volt néhány bizonytalan csók is, miközben
a fiú keze elindult, hogy megsimogassa az arcát, aztán a combjára hullt,
aztán mindketten leálltak, és lesütötték a szemüket. A fiú úgy bámulta
a kezét egy idegen lány szoknyáján, mintha nem lenne hozzá semmi köze.
Mary is bámulta, és közben azon tűnődött, arrébb rakja-e, és ha igen, hova.
Mire összeszedett annyi bátorságot, hogy megfogja a kezét, a fiú elaludt,
ő meg addig bámulta a kezüket, amíg le nem csukódott az ő szeme is.
A rakpart mentén át kellett vágnia egy sor kültelki veteményesen, hogy
elérjen a sínekhez, aztán az állomáshoz. Átmászott a kapun, borsót szedett
meg málnát, pár szemet a szájába tömködött, a többit a zsebébe. Azbeszt-ízük
volt. Az ágyásokat elválasztó keskeny gyepcsíkokon közlekedett. A kertészek
továbbra is a beidegzett szokások szerint nyírták a mezsgyéket, gereblyézték
a földet, feszítettek hálókat bonyolult bambuszállványzatokra - és közben
nemigen akarózott észrevenniük, hogy vállalkozásuk megbukott: a padlizsán
felpuffadt, a saláta elsárgult, a begubózott rügyek elasztak, még mielőtt
kinyíltak volna. Egy fűcsomó alatt megbúvó csapba Mary bevágta a lábát.
Leöblítette a vért, a vékony sugárban folyó víz alá görbítette tenyerét,
és ivott belőle. Langyos volt és ólom-ízű, mintha többéves konzervvizet
inna.
Ahogy a sínekhez ért, Mary azért felvette a szemüvegét: tudatában volt,
hogy bármikor jöhet a vonat. Semmi nem utalt elektromosság jelenlétére.
Azáltal, hogy látott, úgy érezte, hall is, tehát észreveszi, ha a kanyar
csendjéből egy gyorsvonat készül kizúdulni, hogy telibe kapja, ahogy a
kisgyereket, akinek a biciklije beszorult a sínek közé, vagy a festő srácot,
aki szórópisztolyozás közben lezuhant a hídról, vagy a nőt, aki egyszerűen
a sínekre feküdt. De hát kik voltak ők? Mary nem ismert senkit, aki találkozott
volna velük. Jó kis sztorik voltak csupán.
IMREH ANDRÁS FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu