A történet a következő, mondta Liam, és előadta, miért kéne távol tartanom
magam Greanaghantől. Biztos hallottad már azt a históriát, amikor Browne
atya, a megyéspüspök, ördögöt űzött, és egyetlen éjszaka alatt megőszült.
Hogy vajon az ördög hogyan festhetett, miután végigküzdötte az éjjelt azzal
a dühöngő őrülttel, azt csak az Úrjézus tudja. Mindegy, a lényeg az, hogy
mindez a Grenaghan família miatt történt. Annak idején Jimmy Grenaghan,
az embered nagyapja, beleszeretett egy Claire Falkener nevű nőbe. De annyira
szégyenlős volt, hogy soha nem merte megmondani neki, pedig a lány is sejtette.
A századfordulón még minden olyan merev és szigorú volt. A lány nem kezdeményezhetett,
ő pedig már a gondolatába is belepirult annak, hogy megszólítson egy nőt,
pláne a szerelmét. "Inkább egész életedben egy szót se szólj, mint hogy
kimondd, hogy szereted" vigyorgott Liam.
Claire meg csak várt és várt. Grenaghan csak bámulta, és egy
mukkot se szólt. A Falkener család pedig semmivel sem bátorította. Jimmy
úgy viselkedett, mint egy gyerek. A saját árnyékától is megriadt, és, úgy
beszélték, bávatagon vigyorgott bele a semmibe - mintha bocsánatot kérne
azért, hogy él. Na de ki is látna szívesen egy ilyen szerencsétlent a családban?
Claire egy idő után belefáradt a hiábavaló epekedésbe, elfogadta egy bizonyos
Danno Bredin nevű férfi udvarlását, és hozzá is ment feleségül. Bredin
egy teherhajón szolgált, úgyhogy sokat volt távol, megesett, hogy akár
nyolc hónapot is évente. Három gyermekük született, két lány és egy fiú.
Mindenki legnagyobb meglepetésére Jimmy Grenaghan Angliába ment munkát
keresni. Nem gondolták volna róla, hogy képes lesz megvenni egy hajójegyet,
és otthagyni anyucit. De ő mégis elment, és évekig nem jött vissza. Mi
több, képzett iparosként tért haza, és felvették dolgozni a helyi öntödébe.
Egészen megváltozott, valósággal más ember lett, nem a régi anyámasszony
katonája. Még a külleme is megváltozott, másképp járt, csinosan öltözött,
magabiztosan beszélt. Anglia átformálta, gatyába rázta. De rá sem nézett
más nőre. Ehelyett elkezdte látogatni Claire-t, és mintegy második apja
lett a gyerekeknek, elhalmozta őket ajándékokkal, sőt, néha még az újévi
varietére is elvitte Claire-t, vagy kisebb kirándulásokat tettek a környéken.
Persze azonnal megindult és egyre dagadt a pletyka. Később aztán híre jött,
hogy Danno Bredin hajója elsüllyedt az argentin partoknál, és mindenki
odaveszett. Claire és Jimmy hat hónapig vártak, aztán Jimmy odaköltözött
az asszonyhoz. Nem házasodtak össze, csak együtt éltek. Jött a pap, és
elmondta Claire-t mindennek. Az asszony végighallgatta, aztán becsukta
utána az ajtót. A pap visszajött, de Jimmy nekitámasztotta a karját az
ajtófélfának, és nem engedte be. Semmi köze hozzá, mondta neki. A legtöbb
szomszéd ezek után szóba sem állt velük. Kiközösítették mindkettőjüket.
Claire-nek volt nehezebb, mert ő otthon ült egész nap, Jimmynek legalább
volt hova mennie: művezetőként dolgozott az öntödében. Ott nemigen szólhattak
ellene. Aztán egy szép napon Danno Bredin hazatért. A hajószerencsétlenségben
megsebesült, fél lábára lesántult, és igen rossz színben volt. Leszázalékolták.
De akkor is itthon volt, sántán és betegen, Jimmy pedig, a kakukk, ott
ült a fészkében.
Claire és Jimmy tényleg szerethették egymást, mert az asszony
látni sem akarta többé a férjét. Azt mondta, hogy soha nem éltek igazi
házasságban, hisz Bredin soha nem volt otthon. Azt állította, hogy a férjének
viszonya van más nőkkel, és hogy erre bizonyítékokkal is tud szolgálni.
Óriási botrány kerekedett. Bredin perelhetett volna a házért, de ehelyett
kibérelt egy szobát egy özvegynél a szemközti házban, és ott ült az ablakban
nap nap után, bámulva a saját házát, a saját gyerekeit az utca túloldalán.
Egy szót se szólt senkihez. A házból sem lépett ki többé, csak ült ott,
egy sápadt arc az ablakban, és nézte, mi lett az életéből. Az utca - Wellington
Street volt a neve - kezdett nyugtalanító lenni. Az emberek nem szívesen
mentek át a két ház között - még Claire sem, aki lassanként a hátsó bejáratot
kezdte használni, ott surrant ki a kerten át a Lecky Roadra, hogy ne lássa
a férje meredten figyelő, megfonnyadt arcát. Jimmy nem törődött vele, sőt
egyenesen sportot űzött abból, hogy kiállt az ajtóba cigarettázni vacsora
után, ide-oda nézdegélve az utcán, mint akit egyáltalán nem érdekel a dolog.
Egy napon aztán Bredin már nem ült ott többé az ablakban. Ágynak dőlt.
Hosszan betegeskedett. Az orvos azt mondta, nincs remény. És igaza lett:
Bredin meghalt. A temetés rettenetes volt. Bredin rokonai hallani sem akartak
róla, hogy az özvegy vagy a gyerekei jelen legyenek. Ahogy a halottaskocsi
megindult, a lovak nyerítve ágaskodtak fel, mintha megrémültek volna valamitől,
és a koporsó ide-oda lengett fényes rúdjain az üvegezett kocsiban. A család
leköpte Claire és Jimmy bezárt ajtaját. Az egyik utcára néző ablakot betörték.
Bredin anyja odaállt az ajtó elé, hosszan és jajongva megátkozott minden
bent lévőt, mert halálba kergették a fiát. Azt kiáltozta, hogy mostantól
kezdve ne legyen örömük ebben az életben, sem nyugovásuk a túlvilágon.
Legyenek átkozottak hetedíziglen, minden magzatukkal egyetemben, a rontás
egye szét a csontjaikat. Legyen átkozott minden ház, ahová csak beteszik
a lábukat. És hogy fia arca ne múljon el előlük se éjjel, se nappal, míg
csak meg nem halnak. Vékony, hátborzongató hangon kántálta átkait az öregasszony
a csukott ajtónak, a betört üvegablaknak, míg csak el nem vonszolták onnét.
Aztán egy ideig semmi sem történt. Míg csak a szomszédok meg
nem hallották a házból érkező különös hangokat: mintha villámlott és dörgött
volna. A gyerekek bőgtek. Azt mondták, hogy néha nem bírnak kimenni játszani,
mert úgy érzik, hogy valaki nekifeszülve tartja a bejárati ajtót. Claire
hirtelen megöregedett, és kiült az arcára az állandó rémület. A paphoz
is elment, de az azt mondta neki, hogy amíg el nem hagyja Jimmyt, semmit
sem tehet az érdekében. Aztán egy napon Jimmy hazament a munkából. Azt
hírlelte, el akarják adni a házat, bár mindenki tudta, hogy ez lehetetlen.
Hiszen ki is akarná megvenni? Aznap délután Jimmy kiállt az ajtóba, mint
régen, dohányzott, és a szemközti üres ablakot bámulta, ahol egykor Bredin
lakott. Azt beszélték, hogy amikor belepöccentette a cigarettát a csatornába,
és megfordult, hogy bemenjen, egy pillanatra még megállt, visszanézett
és elordította magát - káromkodott, vagy Bredin nevét mondta, nem tudni,
de az biztos, hogy az üres ablaknak szólt. Aztán Jimmy bement a házba.
Másnap reggel a lépcső aljában találták meg, nyakaszegetten. A rendőrség
szerint baleset volt. Hat hónappal később Claire szörnyethalt az ágyában.
Az arca torz volt a félelemtől, de a testén nem volt nyoma sérelemnek.
A gyerekeket a Grenaghan család vette magához; a Falkener família hallani
sem akart róluk.
De az átoknak ezzel nem szakadt vége. Minden Grenaghannak és
Falkenernek kísértet járta a házát. Néha a lépcsőn nem lehetett felmenni
tőle a hálószobába, máskor viszont fentről nem lehetett lejönni. Látni
nem látott senki semmit, csak érezni lehetett az erőt, amely ellenállt
minden mozgásnak, megremegtette a házat, és különös hangokat hagyott maga
után: mintha valahol messze nyüszítene vagy üvöltene valaki.
Azt beszélik, hogy a két családból senkinek sem lenne szabad
megházasodnia. Ki kellene halniuk egészen. Csak így lehetne megbékíteni
a kísértetet. De ha nem házasodnak is meg, a család maradéka mindig démonházban
élne. Inkább vándoroljanak ki. A lányok legjobban teszik, ha apácának mennek,
a fiúk meg szerzetesnek. Bármi áron, de meg kell állítaniuk a bosszút.
Bármi áron.
Hát így, mondta Liam. Maradj ki belőle. Mackey tiszta őrült, hogy Grenaghannel
jár. Már ha megmarad mellette. És senki, akinek csak egy csepp esze van,
nem kezd egy Grenaghannel, sem barátként, sem ellenségként. Nem mintha
kemény fiú lenne, csak éppen rémisztő egy figura. Tartsd távol magad tőle.
Átkozott vér az.
"Már ha elhiszed ezt a baromságot", tette még hozzá.
Kis helyek népe
1958. június
Katie egyszer, mondtam az anyámnak, elmesélt nekem egy fura históriát,
amit a férjétől, McIlhennytől hallott. Nem sokkal azután történt, hogy
várandós maradt Maeve-vel. Akkoriban McIlhenny kapott egy munkát a nyárra,
kalauzként dolgozott a Derry és Donnegal között ingázó innishoweni buszjáraton:
Derry, Burnfoot, Fahan, Buncrana, Malin, Carndonagh, Glenelly, Moville,
Derry - és a megszámlálhatatlan kis megálló a házaknál, tanyáknál, mellékutaknál.
Vajon ismeri-e anyám a történetet? Vagy emlékszik-e még rá egyáltalán?
"A tanulságára emlékszem" mondta ő, "amit McIlhenny levont belőle.
Kár, hogy ő maga már nem emlékszik rá."
Elmondtam hát neki még egyszer, és lestem a reakcióját. Nagyon
nyugodtan hallgatott végig, hagyta, hogy figyeljem.
McIlhenny egyik rendszeres utasa szerdánként egy Malin városából való
ember volt. Ez a város az innishoweni félsziget csücskében fekszik. A férfit
Seannak hívták. Mindig egy ütött-kopott barna aktatáskával szállt fel a
buszra, amit hatalmas markában szorongatott. Végig az egész úton ott tartotta
az ölében. Nem volt benne egyéb, mint egy fél pár babazokni. McIlhenny
bólintott egyet, amikor ezt elmondta, mesélte Katie, aztán óvatosan a helyére
simított egy fekete hajfürtöt, ami mindig az arcába hullt, ha bólintott.
Ó, de szép fekete boglyas haja volt, sóhajtotta Katie. Ami pedig Seant
illeti, hát igen, ennyi volt az egész. Egy fél babazokni. Amikor megkérdezte
McIlhennytől, honnan tudja mindezt, azt válaszolta, hogy Sean egyszer kinyitotta
a táskáját, megmutatta neki a zoknit, és azt mondta: "Nézze meg ezt. Amikor
megtalálom a párját, nem jövök többet."
Hát igen. Sean évekkel azelőtt elvesztette a kislányát. A járványkórházban
halt meg Derryben. Kora délután vitték be, ötre már halott volt. Sean minden
holmiját hazavitte aznap este, de egy fél zokni elveszett. Azóta azt kereste.
Minden nap elment a kórházba, leült a váróba, kijöttek hozzá a nővérek,
és azt mondták, hogy sajnálják, de hiába keresik a zoknit, nem találják
sehol. Óvatosan, gyöngéden bántak Seannal. Nem tehettek úgy, mintha megtalálták
volna a zokni párját, mert egyrészt nem látták a bőröndben lévőt, másrészt
pedig akármit mutattak volna, Sean akkor is azt mondta volna rá, hogy nem,
ez nem az. És sok ilyen Sean-szerű ember van, mondta McIlhenny. Ha látnád,
hogy mi van a buszon ücsörgők poggyászában, csodálkoznál, hol élsz. A vidéki
ember furcsa, mondta McIlhenny. Mindent sorsszerűnek látnak, még a véletleneket
is. Ha beüt egy katasztrófa, mindig megtalálják az okát valakiben. Ha mást
nem, akkor hát magukat hibáztatják. A malini Sean abban hitt, hogy a gyermeke
nem léphet be a Paradicsomba addig, amíg ő, Sean, össze nem szedi minden
holmiját. Így büntette magát a kicsi haláláért. Milyen színű volt a zokni,
kérdezte McIlhennytől. Sárga volt, a bokáján vörös csíkkal. McIlhenny azt
mondta, hogy a legszörnyűbb büntetés éppen az volt, amit a malini Sean
szabott ki a gyermekére - hogy nem hagyta igazán meghalni, hanem bezárta
az evilág és a túlvilág közti térbe. Írország és főleg Donegal tele van
efféle történetekkel, mondta McIlhenny. A történelmünk az oka. Példának
itt van mindjárt Lord Leitrim, Glenveagh völgyéből. Elvetemült gazember
volt, mindenkit megölt a völgyben, és végül őt is lelőtték. De nem is volt
nyugovása. Minden este, napszállatkor, végiglovagolt az úton, el egészen
a sövényig, ahonnét lelőtték, sötét lovas, szinte csak árnyék, széles karimájú
kalapban és köpenyben. A ló nem ütött semmi zajt. Odaügetett a sövényhez,
egészen addig a pontig, ahonnan a lövés jött, és akkor egy pillanatra hallani
lehetett a patadobogást. Ahogy felhangzott, a lovas eltűnt, de ahogy végignéztél
az úton, megint ott volt, tökéletes csendben lovagolt tovább, bele a sötétbe.
És Lord Leitrim meg a hozzá hasonlók ezt teszik majd egészen az ítéletnapig:
nem élők és nem holtak, csak testetlen árnyak.
Szinte láttam magam előtt McIlhennyt, ahogy a busz ajtajában
áll, a vezető mellett, és a busz végigrázza a Moville-i úton, a Greencastle,
Redcastle és Quigley's Point alatt elterülő tó mentén, egészen a Culmore
lassú szakaszáig, ahol az apám átevezett velem és Liammel a folyón. Anyám
emlékezett rá, hogy apám távoli otthonáról énekelt, Creesloughról, egy
kisvárosról, ahol én soha nem jártam, egy eldugott kis helyről Észak-Donegal
partjai mentén, ott, ahol az ír nyelvű Ranafast és Loughanure vidékére
vezet az út, ahová mindig is szerettem volna elmenni, hogy megtanuljak
helyesen szólni a nyelven, amit a szüleim füle hallatára törtem kerékbe.
Mi volt tehát a történet tanulsága? - kérdeztem anyámat.
Ó, mondta ő, csak az, hogy a kis helyeken élők nagy hibákat vétenek.
Nem nagyobbakat, mint mások. De a kis helyeken szűkebb a tér jut a nagy
hibáknak. És gunyorosan mosolygott.
"Ahogy ezt azóta ő is megtanulta", mondta anyám. "És mi is, mindannyian."
SZABÓ T. ANNA FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu