stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Végel László
ÁRTATLANOK
(ÚTI ELBESZÉLÉS)

1.
"Hatvan napon keresztül részeg voltam", hajtogatja a montenegrói-horvát határon hirtelen fékező taxis. A harcteret megjáró korosztályhoz tartozik, nem önként ment a frontra, hanem vitték. A horvátok azonban megkaparintották a listát, tehát ha átlépi a határt, akkor háborús bűnösként letartóztatják. Pedig egy golyót sem lőtt ki a puskából, inkább a konavljei parasztok borpincéjében iszogatta a német turistáknak szánt, jobbnál jobb dalmát vörösborokat. Hatvan napi mámor - ilyen volt az ő háborúja. Emiatt nem lépheti át a határt, nem taxizhat Dubrovnikba. A hatvan napos mámor foglya marad. "A határ másik oldalán bevár a kollégám", folytatta, "ő bezzeg utazgathat ide is, oda is. Ő majd befuvarozza az urat Dubrovnikba. Megbízható, rendes horvát ember, ismerjük egymást a háború előttről, s a háború után is jó barátok maradtunk." Azt nem mertem megkérdezni, hogy lelőtte volna-e, ha éppen a puskacső elé kerül. Ismerem a választ, meghúzta volna a ravaszt, de csak azért, hogy saját bőrét mentse.
Fizettem. Megköszönte a borravalót, aztán ingerülten kitekintett az autó ablakán. Vagy tíz motorkerékpáros fiatal fékezett. A taxisofőr arca idegesen megrándult. "Boldog gyerekek. Lám, ők mehetnek, számukra nincs akadály", panaszkodik. "Akik akkor tizenévesek voltak, most esténként a dubrovniki diszkókba járnak", dohogott maga elé. "Még szerencse, hogy semmi közöm sincs hozzájuk." Tekintetében egy pillanatra megvillant a gyűlölet. Aztán hirtelen leszegte a fejét. Kiszálltam a taxiból, a motorosok elrobogtak mellettem, gyalog tettem meg az utat a senkiföldjén.
A vámellenőrzés után horvát taxis várt rám. Azonnal a barátját hozta szóba. "Jóravaló ember", mondta, "de mind a mai napig nem tudott léghűtést beszerelni a kocsijába. Pedig léghűtés nélkül nincs jövő a taxisok számára a kapitalizmusban", közli tudálékosan. "Az ember dögöljön bele, de előbb szereljen be léghűtőt az autójába. A nyugatiak nem hajlandók verejtékezve egy büdös autóból gyönyörködni a tenger szépségében. Ám a borokhoz kiválóan ért. Elsőrangú szakember", folytatja nagyokat nevetve. "Havonta egyszer meglátogatom, akkor nagyokat borozgatunk." Megkockáztatom a megjegyzést. "Ő viszont nem utazhat Dubrovnikba." "Nem", mondta, és óvatosan végigmért. Aztán mindketten elhallgatunk. Nem kellett volna erről szólnom. Miért tolakodtam be az álmaikba? Biztosan ő is lelőtte volna a barátját, mint egy kutyát. Ezért némultunk el mindketten.
Elfoglaltam a szobámat, aztán siettem a Stradunra, Dubrovnik korzójára. A két taxis járt az eszemben. Egy órácskát céltalanul kószáltam, majd betértem a közeli, de félreeső téren meghúzódó, csendes Aranykagyló nevű étterembe, ahol kagylót rendeltem vacsorára. Ott is elnézegettem a horvát címert. Miért rendeltem éppen kagylót, hiszen ez a legdrágább, tűnődtem magamban. Olyan határozottan rendeltem, mintha egy régen eltervezett ünnepélyre érkeztem volna. A pincér, talán harminc körül lehetett, habozva méregetett, végül a mellemnek szegezte a kérdést. "Magyar?" Bólintok. "Én is magyar vagyok", mondta, és elbicegett a konyha irányába.
Egy ideig csend borult az étteremre, aztán motorzúgásra figyeltem fel. Kitekintettem az ablakon, és szemügyre vettem a szemben levő kis teret. Alkonyodott. A téren gyülekeztek azok a motoros fiatalok, akikkel a határon találkoztam. Akik a későn születettek kegye folytán ártatlanok. Most már sokkal többen voltak. Hangosak és jókedvűek, hiszen ők jöhetnek Dubrovnikba, őket nem bántja senki, háborús bűnök miatt őket nem fogja letartóztatni a rendőrség, a határrendőr csak rápillant az útlevélben arra a rubrikára, amelyben írja, hogy mikor születtek, s máris int: mehetnek tovább. A nyitott ablakon keresztül figyeltem a boldog nemzedéket. Egy végletes helyzetben nyerték el a kegyet, amelyet enyhébb formában az egész nemzedékük élvez. Az a nemzedék, amely nem esett a múlt század bűneibe? Tényleg kegynek nevezhető-e ez vagy pedig büntetésnek?
 A pincér végre kibotorkált a konyhából, a kagylós tálat ügyetlenül az asztalra helyezte. "Jó étvágyat", mondta, és nagyokat lélegezve a szomszédos asztal mellett foglalt helyet. Ő is a téren gyülekező fiatalokat bámulta. Ugyanolyan idősek lehettek, mint ő. Közéjük tartozik, gondoltam magamban. A félreeső helynek köszönve az egyetlen vendég az étteremben. Mindig erre vágytam, hogy egyedül ebédeljek, vacsorázzak egy tengerparti vendéglőben, s lám, több mint negyven év után megértem ezt is. De nem tudtam örülni neki. Zavart a fiatal pincér tekintete. Meg a kagylók. Rosszkedvűen vörösbort rendeltem, egyre rosszabb lelkiismerettel fogyasztottam a vacsorámat, hiszen még gyermekkoromban a tudatomba vésődött, bizonyára valamelyik regényben olvastam, hogy kagylót csak a kiváltságos emberek rendelnek. Csak azoknak jár, akiknek biztosítva van a jövője. Még egy pohár bort kérek, szóltam morózusan a pincérnek.
2.
A harmadik pohár bor után biztos voltam benne, hogy a fiatal pincér vallató tekintete zavar legjobban. Időnként azonban én is kíváncsian pillantottam feléje. Ő is magyar, töprengtem, miközben a zsemlefalatot a jóízű, sós, savanykás kagylólébe mártottam. Végül ő törte meg a csendet. "Pestről jött az úr?", kérdezte. A vörösbor után nyúltam, s ingerülten válaszoltam, hogy nem. Újvidékről, tettem hozzá.
Észrevettem a szemében a kiábrándulást. Tehát ő is vajdasági, onnan jött, ahonnan én. Vagy baranyai? Mindegy. A történetünk közös, ezért nehezen viseljük el egymást. Mi, akik ott éltünk, nemigen örülünk többé egymásnak, ha netán találkozunk. Vagy egyszerűen nincs mit mondanunk egymásnak. És nem is lesz soha. Mindent elmondtunk már. Ugyan mit is mondhat nekem ez a húszéves suhanc? Attól a felismeréstől, hogy földiek vagyunk, még inkább idegesített a kagylóvacsora. Talán azért, mert kiderült, hogy a pincér meg én nem vagyunk idegenek egymás számára. Pedig jobb lett volna idegennek maradni, bámészkodni az ablakon a térre, figyelni a gyülekező ifjúságot, ugyanolyan magányosan, mint ahogyan a tengert szemléli az ember. Még majd azt gondolja, hogy meg akarom játszani az urat. Gyorsabban szopogattam ki a héjából a kagyló finom testét, sutba dobtam az evési szabályokat. Egyre nagyobb zsemlefalatokat mártottam a kagylólébe. Tömtem magamba a jóízű falatokat, mintha sietnem kellene valahova. Szerencsére a pincér 5-6 nagy zsemlét rakott a kenyérkosárba. Hálás voltam a figyelmességért. Legalább azzal áltattam magam, hogy csak kagylólébe mártott zsemlét vacsorázom. Így elviselhetőbb az ünnepélyes vacsora.
"Tavaly tavasszal szegődtem ide, s pesti vendégre várok", törte meg újra a csendet. "De egy sem tért be ide, holott azt hallottam, hogy már szállingóznak errefelé is. Tavaly júniustól októberig vártam őket, de hiába. Pedig jöttek a vendégek a világ minden tájáról. A legtöbben kagylót rendeltek, mint az úr. A németek például mindig dupla adagot rendelnek. Más étteremben alkalmazott kollégáim azzal dicsekedtek, hogy ők bizony felszolgáltak magyaroknak. De ebben sem túlságosan biztosak. Lehet, hogy románok voltak. Vagy ki tudja? Kérdeztem tőlük, miből gondolták, hogy magyarok. Abból, hogy éjszaka sokáig énekeltek. Nem tudnak magyarul, ezért csak találgatnak. Tartják bennem a lelket. Nekem azonban nem volt szerencsém. Szabad időmben az utcán kószálok, főleg olyan helyeken, ahol a turisták megfordulnak, hátha belebukkanok egy pesti magyarba. Legtöbbet a Szent Márk-templom előtt rostokolok, de hiába. Néhányszor megdobbant a szívem, mintha magyarul beszélnének, már meg akartam szólítani őket, de aztán rájöttem, hogy rosszul hallottam. Valami hasonló nyelvről lehetett szó, bizonyára. Több mint egy éve várakozom már, de sehogy sem bukkanok igazi magyarra. Nem tudom, meddig tartok ki, mert itt nagyon drága az élet. Attól félek, hogy a legszebb éveimet pazarlom el Dubrovnikban. Úgy tervezem, hogy egy napon visszatérek Eszékre, ott sok ismerősöm van, mivel ott fejeztem be a pincériskolát. Munkába állhatnék Zágrábban is, ahol rengeteg új szállodát, éttermet nyitnak, ezzel biztatnak a kollegáim szüntelen. Pincérek mindenütt kellenek, itt viszont csak nyáron kifizetődő, télen meg azt mondja a gazda, ha akarsz, maradj, de pénz nincs. Betér néha a gazda is, kortyolgatjuk a vörösbort, és a gazda kérdi, mi lesz vele. Én meg arra gondolok, mi lesz velem. Amikor beköszöntenek az első esős napok, összecsomagolom a holmimat, és eldöntöm magamban, reggel indulok. Egész éjszaka hallgatom a bórát, a tenger hörgését. Reggel azonban zúg a fejem, mintha nem lennék saját magam ura, kinyitom a bőröndöt, s kicsomagolom a holmimat. Borzasztó érzés ez, nagyon borzasztó.  Mi lesz velem, ha nem jönnek a magyarok? Biztos vagyok benne, hogy nem bírok még egy telet kihúzni ebben a nyomasztó fészekben. Ezt a nyarat még kibírom, muszáj lesz. Hátha egy szép napon mégis belép az étterembe egy pesti magyar."
Ekkor követtem el a tévedést, azt hiszem. Talán azért, mert megsajnáltam. Közöltem vele, hogy a jövő héten Pestre utazom. "Tehetek-e valamit az érdekében?", kérdeztem. Először habozott, mintha nem akart volna beavatni titkába. Végül előadta, hogy tulajdonképpen csak egy lakcímet szeretne megtudni, H. M. jogászprofesszor pesti címét keresi. Aztán kibökte, hogy ő herkócai. "Ez nagyon fontos dolog," tette hozzá. "Bizonyára nem tudja az úr, hogy hol van az a falucska, senki sem tudja", szegezte rám mereven a tekintetét. "Persze, hogy nem tudja. Szerémségben", közölte jelentőségteljesen. "A szerb-horvát határon. De ez már nem is fontos, örökre eltávoztam onnan. Soha többé nem teszem be a lábam oda. A professzort viszont meg kell találnom. Ha betartotta a szavát, akkor minden rendben van. Többször elhatároztam, hogy nekivágok lakcím nélkül, de beláttam, teljesen értelmetlen lenne. Nem keresgélhetem heteken át, ugyanis annyi pénzem nincsen. Meg azt is megvallom, hogy soha sem jártam Pesten. Ha kezemben lesz a címe, akkor felülök a dubrovniki reptéren a pesti gépbe, kiszállok Ferihegyen, és taxival egyenesen a lakására megyek. A hosszú téli éjszakákon behunytam a szemem, hallgattam a tengert, és mindent kiterveltem. Lehet, hogy ez mentett meg. Egy év alatt összespóroltam a pénzt a repülőjegyre, ez az egész vagyonom, de feláldozom, csak hogy találkozzam a professzorral."
"Miért?", kérdeztem tapintatosan.
"Az apámat keresem. Mert meglehet, hogy ő találkozott vele utoljára. Ő biztatta ugyanis az apámat, biztonságban lesz, meg fogja menteni. Kocsival érkezett a professzor, igazi Mercedesszel. Meg rendőrkísérettel. Azt mondta, estére megérkeznek a katonák, és megvédik az embereket. Ne féljen. Őrséget állít majd a háza elé. Én viszont éppen indultam volna Eszékről Herkócára, hogy az apámat kimenekítsem. De apám telefonált. Maradj, mondta, a professzor a szavát adta. Ne indulj útnak, hiszen egyik oldalon is, a másikon is lelőnek a katonák, mint a kutyát. Ha nem lő le az egyik csapat, akkor megteszi ezt a másik. A professzor úr tökéletesen megnyugtatott.  Ezért nem utaztam el még aznap. Másnap viszont hiába telefonáltam apámnak. Erre útnak eredtem. Egy idegen férfi nyitott ajtót, kalasnyikovval a kezében, és azt mondta, takarodjak innét, mert lepuffant, mint a veszett kutyát. Néhány lépést tettem hátra, láttam, amint elvigyorodik. Borzalmas volt, borzalmas. Gyáva voltam? Elindultam vissza Eszék felé. Egy pillanatban két tűz közé kerültem, az egyik oldalról is, a másikról is lőttek rám veszettül. A földre vetettem magam, és bevártam az alkonyt. Meddig bírják. Semmi zajt nem hallottam, erre lassan kúszni kezdtem előre. Azon töprengtem, hogy ki vagyok én. Az ember ilyenkor a szokottnál gyorsabban gondolkodik. Először Eszéken álltam munkába. Mivel ott voltam bejelentkezve, megkérdezték tőlem, akarok-e horvát lenni, hogy rendezzem a papírjaimat. Rábólintottam. Nekem már mindegy. Adtak személyit, aztán meg útlevelet. Amikor a kezembe nyomták, azt mondták, ezzel mehetek, ahova akarok. Egészen mindegy, hogy mi vagyok, horvát vagy magyar, gondoltam, csak ne legyen a nyakamban a rendőrség. Az új papírokkal Zágrábban találtam munkát. De ott sem volt nyugtom. Nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy gyáva voltam, mert elmenekültem. Gyáva voltam, mert senkinek sem ártottam, érti, uram? Talán ezért nem volt nyugtom, mentem tovább, végre kikötöttem Dubrovnikban. Azt gondoltam, hogy itt rendbe jövök, elfelejtek mindent. Találtam magamnak barátnőt is, de elhagytam, nem volt erőm senkivel sem komolyabb kapcsolatra lépni. Ekkor érlelődött meg bennem, hogy megkeresem H. M. professzor urat. Csak annyit sikerült kinyomoznom, hogy nem él többet Újvidéken. Ő is áttelepült Pestre. Talán ő tudna segíteni, s meg tudja mondani, mi történt az apámmal. Azt ígérte, hogy megvédi. Mit gondol az úr, betartotta a szavát? Meglehet, hogy az apám él, lehet, hogy éppen Pesten, lehet, hogy ő meg engem keres? Akkor én is meg vagyok mentve. Akkor nem voltam gyáva, ugye?"
3.
Felírtam a címét. Másnap visszatértem Herceg Noviba, s délelőtt bejártam a tengerpartot. Hatalmas, új villák épültek. Előttük az őrző-védő szolgálat emberei jól szabott egyenruhában lustán üldögéltek, és rockzenét hallgattak.  Csak néhány méterre voltak a parttól, de mégis medencét építettek. Már feltöltötték a medencéket vízzel, tehát megérkeztek a gazdák. Öntöttvas kerítés veszi körül a villa körüli parkokat. Az egyik bejáratnál megpillantom a kamerát. Mintha örök időkre emelték volna fel ezt az épületet, mint egy szentélyt. Az egyik villa előtt mozgolódást észleltem. A sofőr nagy buzgalommal futkározott, az erre a célra kibérelt tapasztalt tengerészkapitány körül. Látszott, hogy szeretné elsajátítani a tengerészszakma minden csínját-bínját. A kapitány hófehérben, a sofőr a tűző napon sötétkék öltönyben álldogált. A sofőr időnként papírzsebkendővel törölte meg verejtékező homlokát. Egyszer azt is észreveszem, hogy a mólón félrevonul, és spray-jel locsolja a nyaka tövét. A szándéka nyilvánvaló, egyszerre szeretne személyes sofőr és személyes tengerészkapitány lenni! Biztosítaná családja jövőjét, ha egyszerre két szerepben alkalmazná a gazda, aki a tarka-barkán, meglehetősen ízléstelenül felöltözött feleségével és két lányával éppen kisétált a mólóra. Egy pillantást vetett a nyugati harctér felé, az elégedettségre nyomós oka van: a háború kifizetődött. Nem hajózunk messzire, csak könnyű májusi sétakirándulást teszünk, adta ki a parancsot a kapitánynak, aki szolgálatkészen bólogatott, hiszen tudja, miről szól a történet: hadd legeltessék szemüket a helybéliek a gyönyörű jachton. A gazda a lelkesen hajlongó kapitány előtt magabiztosan fellépett a hajóhídra. A sofőr mögötte toporgott, készen arra, hogy megtámogassa, ha netán egy váratlan hullámcsapástól meginog a jacht.  Aztán utat engedett a lármás családnak. Kitárt karokkal követte őket a jacht fedélzetére. Az olasz partok felől meleg szél lengedezett. A jacht elindult, a mólón néhány fiatal álldogált, talán ugyanazok voltak, akiket a motorokon láttam, de ha nem voltak ugyanazok, nagyon hasonlóak voltak. Aztán több irányból egyre több jacht sereglett össze, egymás mellett keringtek, olyan volt a jelenet, mint egy álombeli balettelőadás. Már a tenger sem volt fontos, s ki gondolt volna a gazdára, a sofőrre, meg erre a borzalmas világra. Csak a tiszta játék, a tiszta vonal, valahol messze, ahol az ég és a tenger találkozik. A fiatalok álltak a mólón, és megbűvölten bámulták a látványt. Ilyen karcsút és elegáns vonalút csak az olaszok tudnak gyártani, mutatott büszkén az egyik fiú a tenger felé. A parton pedig gyülekeztek a fiatalok. Még akkor is gyülekeztek, amikor már eltűntek a jachtok a láthatárról. Álltak a parton, élvezték a látványt, s arcukról valami határtalan boldogság ragyogott. Talán éppen ilyen látvány lesz a szép új világ, gondoltam magamban.
5.
Több mint egy hetet kóboroltam Pesten. Eljárogattam a színházba, új könyveket olvastam, azokat, amelyeket a barátaim javasoltak. Milyen szép új világ, sóhajtottam fel a könyveket lapozgatva. Ugyanolyan világ, tisztára ugyanolyan, mint az a tengeri balett látványa. Milyen játékosan táncolnak a jachtok, csodálkoztam, s láttam az ártatlan nemzedéket, amely megbűvölten kémleli a láthatár legvégső pontját. Végre beszereltük a taxiba a léghűtő berendezéseket. S aztán mindez eltűnt a szemem elől. Kinyomoztam ugyanis H. M. professzor hollétét is, megtudtam, hogy időközben híres ember lett, s még könyvet is írt azokról a napokról, meg arról, hogyan lett földönfutó. Az első könyvkereskedésben megvettem a könyvet, s elolvastam az utolsó betűig. A herkócai emberről egy szó sem esett. Gondoltam, mégis felkeresem, s megszereztem hivatalának telefonszámát. A titkárnő vette fel a kagylót. Mondom, egy herkócai fiatalember üzenetét hozom. Miféle Herkóca, háborgott a titkárnő. Magyarázkodni kezdem a pincérről, meg az apjáról, meg azokról a szörnyű napokról. Hívjam fel két nap múlva, mondta a titkárnő. Két nap múlva a hölgy tudtomra adta, hogy a professzor úr rendkívül elfoglalt, úgyhogy minden jóindulata ellenére nem tud fogadni. Lassan letettem a kagylót. Tudom, értem. Nem érkezett meg, s az öreget agyonlőtték, mint egy kutyát. Beültem az Astoria kávézóba, és egy csésze kávét rendeltem. Elővettem a levélpapírt, és sokáig törtem a fejem, mit írjak a dubrovniki fiatal pincérnek. "Kedves barátom", róttam a betűket, "szerencsével járt az utam, felkerestem H. M. professzor urat, aki egyébként tudott rólad, és megpróbált felkutatni, de sikertelenül. Szeretett volna személyesen tájékoztatni apád sorsáról, s nagyon sajnálja, hogy nem volt, s nem is lesz rá alkalma, mert hosszú útra készülődik, talán még a tengeren túlra is eljut, azzal a nemes szándékkal, hogy méltassa azoknak az egyszerű embereknek az érdemeit, akik hősiesen helyt álltak a nehéz időkben, amelyek szerencsénkre a hátunk mögött vannak. Az apádról külön beszélni fog. Szóval, H. M. professzor úr hivatása magaslatán volt, mint mindig, s a katonák természetesen időben megérkeztek. Apád alig akart felülni a teherautóra, ugyanis makacsul ismételgette, hogy fegyverrel megvédi szülőházát a betolakodó idegenekkel szemben. Csak akkor foglalta el a helyét, amikor a katonák közölték, hogy biztosan vissza fog térni, mert az igazság győzni fog. A katonák elszállították Újvidékre, ahol H. M. professzor úr személyesen gondoskodott róla. Pesten egy kertes házban helyezte el, s mindent megtett annak érdekében, hogy téged is felkutasson, de sajnos nem sikerült. Apád szíve azonban rövidesen felmondta a szolgálatot, és a budapesti István Kórházban örök nyugalomra szenderült. Végakarata szerint holttestét elporlasztották, és hamvait a Dunába szórták. A professzor úr még a halála órájában a betegágya mellett virrasztott, és hallotta a megboldogult utolsó szavait. Az utolsó szó, amit kiejtett - a te neved volt.* A professzor úr közölte velem azt is, hogy édesapád sokat beszélt rólad, és nagyon büszke volt rád." A mielőbbi viszontlátásról írtam még néhány udvarias mondatot, és leragasztottam a borítékot. Az igazat nem mondhattam ki. Túlságosan sötét lett volna, túlságosan sötét.*. Fizettem, és kiléptem az utcára. A levelet megkönnyebbültem dobtam be az első postaládába. Hála istennek, későn született ahhoz, hogy saját gyávaságára gondoljon. Élje a saját életét. Ne várakozzon az Aranykagylóban, és ne ácsorogjon a Szent Márk-templom előtt. Ne várjon senkit. Szerettem volna látni, amint kiballag a mólóra, és gyönyörködik a szép új világban. Talán joga van látni azt, ami nincs és nem is lesz soha. Nem kell tudnia arról, amit én tudok a jachtról, arról a táncról, a színek és a vonalak játékáról, hiszen nincs más dolgunk, mert győzött az igazság, természetesen. Semmi másról nem kell tudnia az ártatlan nemzedéknek.

* Az idézetek Josef Conrad: A sötétség mélyén c. regényéből valók.

Bibliográfia

VÉGEL László
Peremvidéki élet
Forum, 2000

Exterritórium
Jelenkor, 2000

Parainézis
Forum, 2003

Időírás, időközben
Családi Kör - Noran, 2003
"Egy hontalan lokálpatrióta"
Magyar Lettre Internationale, 40

"Balkáni csendélet - háborús bűnösökkel"
Magyar Lettre Internationale, 45
 

"Így lettem kentaur-kozmopolita"
Magyar Lettre Internationale, 47


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu


C3 Alapítványc3.hu/scripta/

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret