Ott vagyok, a küszöbön, az önátadó
lét küszöbén, amire öntörvényű
létemet kívánnám régóta cserélni,
ahol húsz éve lennem kéne, ahová mindig is
vágyakoztam, de be nem léphettem, mert saját megítélésem
szerint nem volt mit odaadnom, kevesellettem az odaadni valómat.
Most ott vagyok, ülök egy kórházi ágyon,
a hasam akkora, mint egy hordó, a teteje tegnap valahogy bepuhult,
ebből tudom, hogy közel az idő. Negyvenkét éves
vagyok, dagadt ujjakkal gépelem a szülés előtti
utolsó munkám utolsó oldalait, egy ostoba tévés
szappanopera elkerülhetetlenül ostoba dialógusait, ez
a munka kitart majd a következő három évben,
és megfelelő jövedelemforrás lesz abban az időben,
amikor semmivel sincs több eszem és lelkem annál, mint
amennyit a kislánynak odaadok. L. tegnap is bent volt, furcsa háládatossággal
csókolgatta virsliujjaimat, mintha bűntudatos lenne, az az
érzésem támadt, hogy van rá oka. Szegény
ember. Veszélyeztetett terhesség lévén, elővigyázatosnak
kellett lennünk, a vadabb örömöket hősiesen
megtagadtuk magunktól, három hete kórházban
vagyok a kialakult terhességi magas vérnyomás miatt,
arra gondolok, hogy kárpótolhatta magát valakivel.
Tudom, hogy ez elő szokott fordulni ilyenkor.
Engem a kislány kárpótolt. Így, az utolsó
hónapokban, mikor már nagyon hevesen rugdalózott,
éjszaka időnként arra ébredtem, hogy orgazmusom
van, de sohasem tudtam eldönteni, mély alvástól
ólmos érzékeimmel, hogy tényleg megtörtént-e,
vagy csak álmodtam. Orgazmust átélni attól,
hogy az ember méhszáját belülről rugdossa
egy magzat, ilyenről még nem hallottam.
Ez a harminckilencedik hét. Már letettem a terheimet.
Elhajtottam magamtól édesanyámat, aki csak úgy
ontotta rám negatív mantráit, egész életemben
így tett, mintha mielőbb meg akarna szüntetni, mint
valami végzetes tévedést, szegény - ha ilyen
rondán köhögsz, lehet, hogy tébécéd
van, rossz a veséd, ha egyszer szülni fogsz, begörcsölsz,
sokkot kapsz. A szülés előtti hetekben szinte megtáltosodott.
Borzalmas lesz a szülés, üvölteni fogsz a kíntól,
el fogod átkozni az úristent, a gyermeked apját, a
gyermekedet, az egész világot. Be fog görcsölni
a veséd. Ha a gyereked apját beengeded a szülésre,
impotens lesz tőle. Ne engedd be. A melled be fog gyulladni, mint
nekem, nem lesz tejed, a szoptatás utálatos, nekem olyan
érzésem volt, mintha állat lennék. Megkértem
szépen édesanyámat, ne jöjjön látogatni,
és most már a szülésig ne is beszéljünk,
mert amúgy is tele vagyok szorongással, és nem nagyon
használ nekem, ha ilyesmiket mond. Ápolónő
vagyok, mondta kevélyen, én a kórházban azt
szoktam meg, hogy a beteggel nyíltan kell beszélni, fel kell
készíteni az igazságra.
Nem biztos, hogy az igazság ilyen, mondom én.
Édesanyám halálosan megsértődik,
szó szerint. Nem látom őt a következő
négy évben, talán soha többé. Havonta
egyszer-kétszer felhívom a vidéki házában,
hátha sikerül rávennem, hogy megismerje az unokáját.
Szeretném róla levenni magányos öregkora terhét,
megmutatni az unokát, aki sok mindenben hasonlít hozzá,
de nem akarja. Azt hiszem, nem tudja nekem megbocsájtani, hogy nem
váltak valóra a jóslatai.
Már letettem a terheimet, nem félek. Három hete
bent vagyok a kórházban, a magzat érett, én
kipihentem magamat, ez otthon nem sikerülhetett volna, jól
tette az én bölcs doktorom, hogy iderendelt. Nyugodt vagyok,
mint mindig, ha nálamnál sokkal nagyobb dolog kerít
a hatalmába, ilyenkor ugyanis a felelősség sem az
enyém, hanem az Istené.
Az én bölcs doktorom bűbájos, pocakos ember
száraz humorral, kamaszkorom óta kezel, azon kivételes
orvosok közé tartozik, aki egyenrangú félként
bánik a betegeivel, nem fölényeskedik, nem fenyegetőzik
rémületes dolgokkal, viszont a szigorúságig alapos.
Belekalkulálta a munkájába a nők lelkét,
noha az ő reszortja az, hogy a fonákjuk felől munkálkodjék
rajtuk. Makacsul optimista, végig a terhesség alatt szemernyi
kételyt sem mutat abban a tekintetben, hogy minden remekül
megy majd, teljes a bizalma, és aggodalmaimat könnyű
kézzel hessenti el: a problémákkal majd akkor foglalkozunk,
ha felmerülnek.
Már láttam a kislány álmodó arcát,
csinosnak, épnek látszik, ultrahangos fényképem
is van róla hét hónapos magzat korából.
Azt nem lehet tudni, milyen színű a haja, görbe lesz-e
a jobb lába kisujja, feláll-e hét hónaposan
büszke képpel, mondja-e nyolc hónaposan, hogy mama,
mondja-e másfél évesen a szigligeti strandon, mikor
a büfébe indulok kávézni, hogy Jó napot
kívánok, azt mondjuk, kérek egy fagyikát Zita
babának.
Három hete bent vagyok, kipihentem magamat, erőt gyűjtöttem,
a szorongás elmosódott, lustán, áttetszőn
leng a levegőben mögöttem, szürke uszály.
Örökös félálomban én is, akarattalanul
feloldódom a napi rutinban. Minden áldott nap meghallgatom
a kislány kihangosított szívverését,
vad, türelmetlen, követelő, hangos tamtam, sokkal gyorsabb
ütem, mint a felnőtteké. Olyan, mint egy nomád
törzs táncát kísérő hangos dobszó
a dzsungel mélyéről. Minden nap megrajzoljuk szívverésének
kalligráfiáit, ha melegfront van, élénk tengerhullámokban
rohannak a vonalak a hosszú papírcsíkon, ha hidegfront,
a vonalak lassú futása mély, hibernált álmot
mutat. A kórházi szobában négyen vagyunk, a
másik három ágyban ötnaponként cserélődnek
a nők, bejönnek, szülnek, pár napig pihennek, aztán
kisbabástul hazamennek. Van olyan szoba is, ahol a hozzám
hasonló elfekvők vannak, de ott nincsenek kisbabák,
csak egymásnak panaszkodó nők. Örülök,
hogy ide kerültem, ebbe a forgatagba. Történetek jönnek-mennek
körülöttem, történeteket látok és
hallok, megjegyzem a történeteket. Van egy fiatalasszony, akinek
a terhességével együtt fedezték fel a jóindulatú
miómáját, úgy döntött, megtartja
a gyermeket, a műtét ráér. Most a szülésre
vár, szorgalmasan lépcsőzik, nyugodt, befelé
figyel. Egy másik asszony negyvenévesen esett először
teherbe, rosszindulatú daganattal a méhében, ő
is a gyerek javára döntött, a kicsivel együtt veszik
majd ki a méhét, ami nem szokás, ez kivételes
eset. Utána a kegyelem. Igen, vagy nem. A lépcsőházban
vékony lány cigarettázik, mint a gyárkémény,
negyedik hónapos ikerterhes, vetélés veszélye
miatt van itt, vérezget, már van egy szerelemgyereke, akit
a nagymama nevel, apukák sehol a láthatáron, szeretné,
ha valaki szeretné, de nem hisz benne, szeretné, ha elmennének
a magzatai, bőszen cigarettázik, a kötelességtudó
anyukák nem is szólnak hozzá, széles ívben
kikerülik, undorodó arcot vágnak. Van egy másik,
hófehér bőrű szőke lány, még
húsz éves sincs, nagyon szép, szinte áttetsző.
A vőlegénye csinos cigányfiú, mikor látogatni
jön, odakint toporog, külön be kell hívni, láthatólag
attól tart, hogy majd rossz szemmel néznek rá a származása
miatt. Nagyon várja haza a feleségét, mert a szőke
lány mos, főz, takarít, ő látja el az
egész népes családot. Vajúdás közben
a cigány nagymama van vele. Sokat kínlódik, koromfekete
kislánya születik. Mikor a tejet várja, mindkét
gyönyörű melle begyullad, tűzpiros foltok a porcelánbőrön.
Ájultan alszik egész nap, enni se lehet felébreszteni.
Ennek a lánynak az orvosok megszavaznak még két napot
a kórházban. Ha hazamegy, többé nem lesz se éjjele,
se nappala.
A szülészeten soha nincs csend. A szülés
drámai dolog, a szülés drámája folyamatosan
tart, minduntalan felhabzik és elcsitul, közben mégis
olyan az egész, mint egy üzem, babaüzem. Drámaüzemben
élek. Állandó a jövés-menés. Mindig
érkezik valaki, akinek elfolyt a magzatvize, vagy megindultak a
fájásai. Sikoltoznak a szülő nők, sírnak
az újszülöttek, kiabálnak a nővérek,
orvosok. Éjszaka ugyanígy. Néha futó lábak
dobognak, valami baj van. Az egyik szülő nőnek végigrepedt
a hüvelye, össze kell varrni, nehogy elvérezzen. Kiabált
ugyan, hogy szétrepedek, de nem vették komolyan, a szülés
önkívületében mindenfélét sikoltoznak
a nők. Az orvosa síelni készült, és időnek
előtte elindította a szülését, ezért
történhetett. Elég nagy mértékben jószerencse
és véletlenek dolga is, kinek hogy alakul. Néha pár
óráig nem történik semmi, csak az ebédhordó
taligán kocódnak a tányérok.
Minden hajnalban az újszülöttek kórusa ébreszt,
nagy kerekes taligákon tolják őket a folyosón,
a nővér minden ajtó előtt kettőt-hármat
a karjára vesz, egyet-egyet a kezébe, egyet a könyökhajlatába,
könnyed, szakszerű fogások, és kiosztja őket
a kismamáknak. A kismamák szoptatni próbálnak,
van, akinek sikerül, van, akinek nem. Megnézem a babakészletet.
Állítólag így, pár naposan is vannak
köztük hangadók, akik felforgatják az egész
babaszobát, akik ha rázendítenek, a többi is
kiabálni kezd. Mikor ezeket hazaviszik, kisebb lesz a lárma.
Érdekes. Nézem a csecsemőket. Mit gondol, veti oda
futtában a doktorom, aki a szülőszobába tart,
megismerik a nők a csecsemőjüket? Bólintok. Bizony
ám, mondja a doktor, holtbiztosan - és továbbrohan.
A kisbabák arca legtöbbször egészen viccesen mímeli
az anyjukét, de egymásra valahogy még jobban hasonlítanak.
Az egyiknek nyúlszája van, amikor beadják a szobába,
egy pillanatra látni az anya arcát, a világ legboldogabb
mosolya rajta.
A hajnali babakórus, mint a hajnali madarak ricsaja. Üdvösségesen
gyanútlan lárma. Megszoktam már, hogy erre ébredek,
megnyugszom tőle. Megszoktam már az éjszakai ébresztéseket
is, amikor valaki bejön odakintről, kinyitja a bőröndjét,
és halkan pakolni kezd a szekrénybe, közben hirtelen
leáll, kétrét görnyed a fájdalomtól,
zihál, az ágyra omlik, mikor elmúlt a fájás,
folytatja tovább. Megszoktam, hogy bejönnek a nők nyugtalanul,
szörnyű kínok között, eltorzult vonásokkal,
eltűnnek a szülőszobában, aztán fél
nap múlva előkerülnek kisimult arccal, mosolyognak,
mintha mi sem történt volna, pedig közben lett egy gyerekük.
Pár órát fekszenek hordágyon a folyosón,
egyedül, pislognak, emésztik az élményt, amit
egész életükben mesélnek majd. Normális
dolognak látszik az egész, nem úgy, mint kintről.
Hát így megy ez, gondolom mélán, így
szaporodik az emberiség. Én még csak egy fél
cseresznye nagyságú vesekövet pisiltem ki, ezzel nem
dicsekedhetek. Van, ami tetszik, és van, ami nem. Az egyik nő,
aki rettenetes görcsök közt érkezett, szülés
után vidáman, saját lábán jön vissza
a szobába. Ezt megjegyzem magamnak. Én is így fogok
visszajönni a szobába, saját lábamon, puszta
kevélységből, és utána hosszan bámulom
a tükörben a saját kitágult pupillámat,
amely teljesen elvesztette fényérzékenységét,
mint egyszer rég, kivételes szerelem és gyönyör
alkalmából. Egy másik negyvenéves elsőszülő
szüntelenül beszél, főleg magáról,
senkit se hagy békén. Logopédus. Mikor elfolyik a
magzatvize, pánikban rohangál fel-alá, mindent összelocsol,
hatalmas tócsa a padlón, furcsa, ásványi illata
van. Erre majd vigyáznom kell.
Az újszülötteket külön teremben tartják,
ott fekszenek bebugyolálva több sorban egymás mellett,
postázásra váró rejtélyes csomagok.
De van egy olyan négyágyas szoba is, ahol együtt vannak
az újszülöttek és az új anyák. Mi
ketten, a kislány meg én ide megyünk majd.
De előtte még szülök. Elmegy a magzatvíz,
nincsenek fájások, így hát egy napot kell feküdnöm
a szülőszobán infúzióval, hátha
megjönnek maguktól a fájások, közben antibiotikumot
adnak. Négy szülőágy van egymás mellett
függönnyel elválasztva, én a legbelsőn,
az ablak mellett fekszem és alszom egész nap, oldottan lebegek,
jól érzem magamat a kemény műbőr ágyon.
Időnként, mikor ráérnek, nevetgélnek
a nővérek és orvosok azon, hogy mennyit alszom. Melegfront
van, sokan szülnek máma, ahányszor felébredek
túlvilági szendergésemből, mindig egy újabb,
piros-kék, gyűrött, nyekergő kisdedet tartanak
éppen a fény felé, lóbálják,
megmérik, felcédulázzák, beírják
a nevét egy naplóba, kitolják az anyukát, betolják
a következőt.
Másnap ragyogó idő van, lement a szülési
hullám, alig vannak a szülőszobán, derűs
reggel. Beöntést kapok, nyolckor megindítják
a szülést, mivel magától nem indult be. Megjön
a doktor, a szülésznő, akit én választhattam
ki, nagyon határozott, nyugodt, türelmes középkorú
nőt választottam, a doktorral harminc éve ismerik
egymást, tegeződnek, összetanultak. Hármasban
beszélgetünk mindenféle dolgokról, mintha otthon
lennénk, mintha ők lennének a szüleim, szülőapám,
szülőanyám, pedig alig idősebbek nálam.
Várjuk L.-t, aki már elvitte a laptopomat, most a városban
kószál, mindhárman tudjuk, hogy idegességében
megpróbálja lekésni a szülést, mosolygunk
rajta, férfiak. Az az igazság, hogy nem is hiányzik.
Nem várunk tovább, felmászok a helyemre, kezdünk.
Mesterségesen fogják meghatározni a fájdalmaim
ritmusát és hevességét egy géppel, amely
a szereket adagolja az infúzióba, lehet vele gyorsítani,
lassítani, mint egy sebváltóval, felépítik
az egészet, olyan ütemben, ami nem túl gyors, hogy bírjam,
de a lehető leggyorsabb, hogy ne tartson túl soká.
Eleinte olyan, mint a havivérzés görcsei, később
semmire se hasonlít.
Valamikor megjön L., kicsit csalódott, hogy nem úszta
meg, üldögél a fejemnél, szenvedélyes politikai
okfejtésbe bonyolódik Torgyánról a doktorral,
aki lelkes SZDSZ-hívő, elfeledkeznek rólam. Torgyán
a szülőszobámban? Na ne, ezt tényleg ne. Eddig
csendben voltam, most szándékosan hangos nyögdécselésbe
kezdek, hogy észre térítsem őket. Észbekapnak,
zavartan abbahagyják.
A doktor rákapcsol, ha csak teheti, fokokat ugrik a géppel,
én néha kérem, hogy még ne, ne olyan sokat.
Letapogatja a fájdalomküszöbömet, tetszik neki, a
lehető legtöbbet hozza ki belőle, végsőkig
feszíti, kíméletlenül, a húrt, hogy menjen,
menjen a dolog. Alapjában véve mámoros állapot,
nem akarok csillapítót, mert a fájdalom eligazít,
visz magával, azt akarom érezni, amit az összes többi
nő, ugyanazt, ez az én hiúságom. Fokozatos
kín és vannak szünetek, ezért lehet kibírni,
amikor már nagyon felfokozódik és nincs több
szünet, akkor tudni lehet, hogy közelebb jött a vége.
Hat és fél óra lesz, a végére nagyobbrészt
öntudat nélkül maradok, a funkcióra szűkülök,
rásűrűsödöm a funkcióra, nem vagyok
egészen magamnál, de nem is kell.
Valamikor telefonhoz hívnak, a legjobb barátnőm,
aki lényegében összebékített a női
nemmel, kedvesen érdeklődik, hogy vagyok. Most nem... tudom...
megmondani. Adódnak majd bizonyos komplikációk, nehézségek,
összeszaladnak majd a szakemberek, hogy mi történjen,
az én jó doktoromat elfogja a pánik, de mivel továbbra
is reagálok az utasításokra, és teszem, amit
mondanak, végül hagyják, hogy végigcsináljam.
Sírok, sikoltozok majd, mint más, de nem átkozok el
senkit, egyedül a Jóistennel vagyok tegező viszonyban,
és élvezem a saját hangomat, végül a szülésznő
rám szól, hogy őt ugyan nem zavarja, de ha lehet,
mégis fogjam halkabbra, mert nem hallja a saját hangját,
akkor elszégyellem magam, és halkabban folytatom. Tényleg,
miért ordítok? Végül is itt van vagy egy tucat
ember. Nagyon szeretek sírni és sikoltozni, amikor joggal
tehetem, amikor szabad, amikor - ritkán - nem kötelező
artikulálni értelmes ember módjára a fájdalmaimat.
És az örömeimet. Mert a fájdalom mámor és
elragadtatás is, úgy értve, hogy elragadtatás.
Valamikor majd kijön a beöntés maradéka is,
bélsár, szétszaladnak és villámgyorsan
új lepedőt tesznek alám.
Fájdalom, igen, rendben.
Végül kijön a Zita.
Abban a percben, mikor elhagyja a méhszájat, kikapcsol
a fájdalomérzet, pontosan úgy, mint az orgazmus első
perceiben szokott, érzem a gyors, fájdalmatlan halacskasiklást,
a gátmetszést. Az egyik nővér elmondja később,
hogy nála is így volt, a legutolsó fázisban
eltűnt a fájdalom.
Letekerik a kislány tarkójáról a köldökzsinórt,
és felkínálják a dermedt L.-nek, hogy vágja
el. Nem akarja. Gyorsan felkönyökölök, és ajánlkozom,
hogy majd én, de már késő, a szülésznő
elvágta.
Amíg a doktor kigyúrja hasamból a méhlepényt
és összevarr (doktor úr, aztán szép legyen
ám), L. kezébe adják a megmosott, bebugyolált
kislányt, dajkálja, angolul duruzsol neki. A méhlepény
olyan, mint a nyers máj.
A magyar nyelv ajándéka a férfiaknak: szülőapa.
Odaadják a kislányt. Nagyon ügyes, rögtön
bekapja a mellbimbómat.
Ujjaimmal tapogatom fején az összecsúszott koponyalemezek
peremét.
*
A szülés után más világ következik.
A mi szobánkban ott vannak a csecsemők, nagyon furcsa, hogy
mindig az újszülöttel kell lenni, ha kimegy az ember,
le kell adni a dadusoknak. A személyes szabadságomnak most
vége van, körülbelül húsz évre.
A szülés történetén és a kisbabán
kívül két új dologgal foglalkozunk. Az egyik
a gátseb, hogy gyógyul-e. Az egyik fiatal lány, akinek
semmi hasa nem maradt a szülés után, tükörrel
vizsgálgatja magát alulról. Ez nem ilyen volt! - kiáltja
sértetten. Minden reggeli vizit előtt kötelező
előre levenni a vastag kötéssel ellátott bugyit,
amibe mindenféle váladék ürül, és
így feküdni pucéron, hogy a doktorok csapata fennakadások
nélkül, futószalagon áttekinthesse a frissen
metszett sebek sorát. Némelyik nő megalázónak
tartja a processzust, én inkább szórakoztatónak,
de hát én egy gátlástalan perszóna vagyok.
Délelőttönként sorban állunk a kezelőszoba
előtt, ahol fertőtlenítővel lemossák
a sebünket, majd bepúderezik, igazán kellemes, ilyet
férfitól nem kaphat az ember. Egyik nap arra szalad a doktorom,
egy pillanatra megáll. Nahát, magának ugyanakkora
a hasa, mint szülés előtt, mondja nekem, és vigyorog.
Doktor úr, mondom, az én hasam egyszer le fog menni,
de a magáé soha.
Tévedek, négy év múlva, mikor hosszú
idő után rutinvizsgálatra megyek, furamód rossz
előérzetekkel, soványan találom a doktort,
és valamivel komolyabb, mint amilyen lenni szokott. Előző
nap rosszindulatú daganatot találtak nála a nyelőcsövén,
és miközben ultrahangos készülékén
együtt felfedezzük és kicentizzük a miómámat
és a cisztámat, testemnek e rám jellemző reakcióit
az érzelmi csapásra, gyermekem apjának távozására,
az ő hamaros műtétjéről beszélünk,
valószínűtlen tárgyilagossággal, nyugodtan
és értelmesen, mint két felnőtt. Az én
testem lassú meghibásodásával még nem
kell érdemben foglalkoznunk. Mivel látni szeretné
a kislányt, akit világra segített, egyik kedvenc szülése
eredményét, még egyszer elmegyünk hozzá
a műtét előtti napon, és okos arcán mennybéli
szeretettel - ilyet se sokat látok ebben az életben - szemügyre
veszi a kislányt, aki kacéran elbújik előle
a hátam mögé. Cégünk reklámja, mondjuk
egyetértően, a doktor meg én.
Körülbelül háromezer gyereket segített
a világra az élete során, havonta egy tucatot. Elég
érdekes foglalkozás. Minden szülésbe egy kicsit
beleőszülök, azt mondja a doktor, és utólag
árulja csak el - bölcsen, bölcsen - hogy esetemben nyolcvan
százalékban arra szavazott volna, császármetszés
lesz belőle.
Szülés után a fő téma az anyatej,
hogy megjön vagy nem jön meg. Végül így vagy
úgy majdnem mindenkinek lesz teje, a harmadik-negyedik napon. Különböző
praktikák vannak. Gyógyteák, forróvizes lemosás,
masszírozás. Van egy elektromos fejőgép, amivel
szivattyúzni lehet, ezt mindennap használni ajánlatos,
serkenti a tejképződést. Eléggé groteszk
masina, sorban állnak hozzá. A begyűjtött tejet
elosztják az újszülöttek között, hogy
az is kapjon, akinek a mamája még nem tejel, de az első
két napban az újszülöttek nem igazán kapnak
enni. Állítólag úgy vannak megalkotva, hogy
kibírjanak egy hetet étlen-szomjan a sivatagban, kivárhassák,
amíg a lábadozó anyai test képes táplálni
őket. A dadusok, akik ide vannak beosztva, bemutatják a fürdetést,
pelenkázást egy béketűrőbb gyereken,
anyáskodnak az ügyetlenkedő nők és újszülöttek
felett egyaránt, saját kezűleg dugják bele a
tapasztalatlan mellbimbókat a mohó, de tudatlan apró
szájakba, fejik a melleket, ha kell. Van köztük egy egészen
elképesztő teremtés, nagydarab, középkorú
asszony, a hangja erős, parancsoló, őrmesteri, és
a pár napos csecsemők olyanok a kezében, mint a kisbárányok,
ha meghallják a hangját valahol a közelben, mind odafordul,
mint egy seregnyi napraforgó, keresik ezt a mesteri nőt a
nem látó szemükkel, merthogy még csak körülbelül
másfél méterre látnak (a róluk gondoskodó
valaki arcáig). Olyanokat tud az asszony, hogy a szopásban
ügyetlen három napos csecsemőt a cumi nélküli
cumisüveg keskeny szájából apró kortyokban
megitatja.
A Zita meg én semmit se csinálunk, csak fekszünk
egymás karjában, békésen, valahogy így
is képzeltem én ezt. Szájában tartja a mellemet,
és én nem úgy érzem magam, mint egy állat,
hanem úgy, mint aki egy jó úszás után
a tengerpart homokjában sütkérezik. Úgy jön
meg a tej, hogy nem veszem észre egyáltalán, csak
megmérik a kislányt, aki váratlanul nyolcvan grammal
nehezebb lett. Csurog a tej, és jön-jön huszonegy hónapon
át, eleinte olyan sok van, hogy alkalmanként a barátnőm
kisbabájának is jut belőle, ez különösen
jó érzés, akár tucatnyi kisbabát is
megszoptatnék, csak legyenek minél többen. Aztán
a tejfolyam beáll a Zita személyes igényeire. A huszonkettedik
hónapban történik majd, hogy állok egy másik
kórház zuhanyozójában, először
fürdök egy súlyos veseműtét után,
és a mellemből még mindig jön a tej.
Jónéhány szükségesnek mondott dologgal
nem törődöm majd, például sohasem vasalok
babaruhát, és nem fertőtlenítem, nem krémezem
semmivel a mellbimbómat, az anyatej és a babanyál
keveréke kifogástalan állapotban tartja. És
sohasem mérem a kislányt. A nagymamámtól tanultam
egy jó mértékegységet, mikor azt mutatta, miből
mennyit kell főzéskor az ételbe rakni, azt mondta,
hogy gondolomra. Fontos ügyekben ezt a mértéket használom.
*
Befejezem a munkámat, becsukom a laptopot, és eldugom
az éjjeliszekrény aljába, holnap majd szólok
L.-nek, hogy vigye haza. Fél egy van, a másik három
ágyban alszanak a nők, csak az én kislámpám
világít. Én is mindjárt aludni megyek.
Ekkor kicsiny zajt hallok, valami pukkanás-félét
egyenest a hasamból, olyat, mint mikor a hűtőszekrényből
kiveszem a tojást, beleteszem a lobogó forró vízbe,
és elpattan a héja. Kis folyadék szivárog ki
a combom közül. Most fel kellene kelnem, törülközőt
tenni a lábam közé, keresni egy nővért,
és bejelenteni, hogy megkezdődött, ráhagyatkozni
a folyamatra. Meg is teszem majd, de csak hajnali négykor, amikor
hajnalodik. Most óvatosan hátradőlök, elhelyezkedem
oldalfekvésben, vigyázva, hogy ne jöjjön ki több
magzatvíz, és így maradok mozdulatlanul. Szeretnék
így létezni még kicsit, kettesben a kislánnyal,
ahogy soha többé, együtt tölteni még egy kis
időt, mielőtt kimegyünk a világba, belelépünk
a szerkezetbe.
Így fekszem három órát. Különös
látomások kezdődnek, víziók, fényes
fehér ruhás, szárnyas lények jelennek meg,
angyalok kara ködös oszlopcsarnokban, túlvilági
jelenés. Bizonyára a hormonok játéka ez, vagy
valami mélyzsigeri fantázia, nem tudom, áradnak a
képek, talán a meghalás ilyen, a vakító
lények félkörben állnak, gomolyognak és
suhognak, himnikus zengzetek a fülemben, a véremben, hozsánna,
hozsánna. A mormonok, itt vannak a mormonok, susogom magam elé,
és nézem a kavargó filmet, képeket az életemből,
ami mindenki másnak az élete, őrzöm a magzatomat.
Még nem tudom, milyen. A haja, szeme, mint az apjáé,
barna lesz-e, balkezessége anyámé, a térde
formája apámé, a szorongó szíve enyém
lesz-e. Okos lesz-e, kedves lesz-e, egészséges lesz-e, görbe
lesz-e a jobb lába kisujja, élni fog-e, amikor a hűtlen
papáját látogatjuk négy év múlva
újvilági otthonában, énekelgetni fog-e a nagyvárosi
utcán, ahol sirályok, mókusok és mosómedvék
grasszálnak, hogy csend és nyugalom vidéke, élni
fog-e, ha mi meghaltunk, élni fog-e.
ABODY Rita
"Démonikus levelek"
Nappali ház, 1990. 4.
"A kalandor"
Nappali ház, 1997. 3-4.
"Színes irhák"
Magyar Lettre Internationale, 39
"Anatómia, NY-LA ´96-´97"
Magyar Lettre Internationale, 49