stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



ABODY RITA
SZÜLŐSZOBA
      Faludi doktornak és Borinak

Ott vagyok, a küszöbön, az önátadó lét küszöbén, amire öntörvényű létemet kívánnám régóta cserélni, ahol húsz éve lennem kéne, ahová mindig is vágyakoztam, de be nem léphettem, mert saját megítélésem szerint nem volt mit odaadnom, kevesellettem az odaadni valómat. Most ott vagyok, ülök egy kórházi ágyon, a hasam akkora, mint egy hordó, a teteje tegnap valahogy bepuhult, ebből tudom, hogy közel az idő. Negyvenkét éves vagyok, dagadt ujjakkal gépelem a szülés előtti utolsó munkám utolsó oldalait, egy ostoba tévés szappanopera elkerülhetetlenül ostoba dialógusait, ez a munka kitart majd a következő három évben, és megfelelő jövedelemforrás lesz abban az időben, amikor semmivel sincs több eszem és lelkem annál, mint amennyit a kislánynak odaadok. L. tegnap is bent volt, furcsa háládatossággal csókolgatta virsliujjaimat, mintha bűntudatos lenne, az az érzésem támadt, hogy van rá oka. Szegény ember. Veszélyeztetett terhesség lévén, elővigyázatosnak kellett lennünk, a vadabb örömöket hősiesen megtagadtuk magunktól, három hete kórházban vagyok a kialakult terhességi magas vérnyomás miatt, arra gondolok, hogy kárpótolhatta magát valakivel. Tudom, hogy ez elő szokott fordulni ilyenkor.
Engem a kislány kárpótolt. Így, az utolsó hónapokban, mikor már nagyon hevesen rugdalózott, éjszaka időnként arra ébredtem, hogy orgazmusom van, de sohasem tudtam eldönteni, mély alvástól ólmos érzékeimmel, hogy tényleg megtörtént-e, vagy csak álmodtam. Orgazmust átélni attól, hogy az ember méhszáját belülről rugdossa egy magzat, ilyenről még nem hallottam.
Ez a harminckilencedik hét. Már letettem a terheimet. Elhajtottam magamtól édesanyámat, aki csak úgy ontotta rám negatív mantráit, egész életemben így tett, mintha mielőbb meg akarna szüntetni, mint valami végzetes tévedést, szegény - ha ilyen rondán köhögsz, lehet, hogy tébécéd van, rossz a veséd, ha egyszer szülni fogsz, begörcsölsz, sokkot kapsz. A szülés előtti hetekben szinte megtáltosodott. Borzalmas lesz a szülés, üvölteni fogsz a kíntól, el fogod átkozni az úristent, a gyermeked apját, a gyermekedet, az egész világot. Be fog görcsölni a veséd. Ha a gyereked apját beengeded a szülésre, impotens lesz tőle. Ne engedd be. A melled be fog gyulladni, mint nekem, nem lesz tejed, a szoptatás utálatos, nekem olyan érzésem volt, mintha állat lennék. Megkértem szépen édesanyámat, ne jöjjön látogatni, és most már a szülésig ne is beszéljünk, mert amúgy is tele vagyok szorongással, és nem nagyon használ nekem, ha ilyesmiket mond. Ápolónő vagyok, mondta kevélyen, én a kórházban azt szoktam meg, hogy a beteggel nyíltan kell beszélni, fel kell készíteni az igazságra.
Nem biztos, hogy az igazság ilyen, mondom én.
Édesanyám halálosan megsértődik, szó szerint. Nem látom őt a következő négy évben, talán soha többé. Havonta egyszer-kétszer felhívom a vidéki házában, hátha sikerül rávennem, hogy megismerje az unokáját. Szeretném róla levenni magányos öregkora terhét, megmutatni az unokát, aki sok mindenben hasonlít hozzá, de nem akarja. Azt hiszem, nem tudja nekem megbocsájtani, hogy nem váltak valóra a jóslatai.
Már letettem a terheimet, nem félek. Három hete bent vagyok a kórházban, a magzat érett, én kipihentem magamat, ez otthon nem sikerülhetett volna, jól tette az én bölcs doktorom, hogy iderendelt. Nyugodt vagyok, mint mindig, ha nálamnál sokkal nagyobb dolog kerít a hatalmába, ilyenkor ugyanis a felelősség sem az enyém, hanem az Istené.
Az én bölcs doktorom bűbájos, pocakos ember száraz humorral, kamaszkorom óta kezel, azon kivételes orvosok közé tartozik, aki egyenrangú félként bánik a betegeivel, nem fölényeskedik, nem fenyegetőzik rémületes dolgokkal, viszont a szigorúságig alapos. Belekalkulálta a munkájába a nők lelkét, noha az ő reszortja az, hogy a fonákjuk felől munkálkodjék rajtuk. Makacsul optimista, végig a terhesség alatt szemernyi kételyt sem mutat abban a tekintetben, hogy minden remekül megy majd, teljes a bizalma, és aggodalmaimat könnyű kézzel hessenti el: a problémákkal majd akkor foglalkozunk, ha felmerülnek.
Már láttam a kislány álmodó arcát, csinosnak, épnek látszik, ultrahangos fényképem is van róla hét hónapos magzat korából. Azt nem lehet tudni, milyen színű a haja, görbe lesz-e a jobb lába kisujja, feláll-e hét hónaposan büszke képpel, mondja-e nyolc hónaposan, hogy mama, mondja-e másfél évesen a szigligeti strandon, mikor a büfébe indulok kávézni, hogy Jó napot kívánok, azt mondjuk, kérek egy fagyikát Zita babának.
Három hete bent vagyok, kipihentem magamat, erőt gyűjtöttem,  a szorongás elmosódott, lustán, áttetszőn leng a levegőben mögöttem, szürke uszály. Örökös félálomban én is, akarattalanul feloldódom a napi rutinban. Minden áldott nap meghallgatom a kislány kihangosított szívverését, vad, türelmetlen, követelő, hangos tamtam, sokkal gyorsabb ütem, mint a felnőtteké. Olyan, mint egy nomád törzs táncát kísérő hangos dobszó a dzsungel mélyéről. Minden nap megrajzoljuk szívverésének kalligráfiáit, ha melegfront van, élénk tengerhullámokban rohannak a vonalak a hosszú papírcsíkon, ha hidegfront, a vonalak lassú futása mély, hibernált álmot mutat. A kórházi szobában négyen vagyunk, a másik három ágyban ötnaponként cserélődnek a nők, bejönnek, szülnek, pár napig pihennek, aztán kisbabástul hazamennek. Van olyan szoba is, ahol a hozzám hasonló elfekvők vannak, de ott nincsenek kisbabák, csak egymásnak panaszkodó nők. Örülök, hogy ide kerültem, ebbe a forgatagba. Történetek jönnek-mennek körülöttem, történeteket látok és hallok, megjegyzem a történeteket. Van egy fiatalasszony, akinek a terhességével együtt fedezték fel a jóindulatú miómáját, úgy döntött, megtartja a gyermeket, a műtét ráér. Most a szülésre vár, szorgalmasan lépcsőzik, nyugodt, befelé figyel. Egy másik asszony negyvenévesen esett először teherbe, rosszindulatú daganattal a méhében, ő is a gyerek javára döntött, a kicsivel együtt veszik majd ki a méhét, ami nem szokás, ez kivételes eset. Utána a kegyelem. Igen, vagy nem. A lépcsőházban vékony lány cigarettázik, mint a gyárkémény, negyedik hónapos ikerterhes, vetélés veszélye miatt van itt, vérezget, már van egy szerelemgyereke, akit a nagymama nevel, apukák sehol a láthatáron, szeretné, ha valaki szeretné, de nem hisz benne, szeretné, ha elmennének a magzatai, bőszen cigarettázik, a kötelességtudó anyukák nem is szólnak hozzá, széles ívben kikerülik, undorodó arcot vágnak. Van egy másik, hófehér bőrű szőke lány, még húsz éves sincs, nagyon szép, szinte áttetsző. A vőlegénye csinos cigányfiú, mikor látogatni jön, odakint toporog, külön be kell hívni, láthatólag attól tart, hogy majd rossz szemmel néznek rá a származása miatt. Nagyon várja haza a feleségét, mert a szőke lány mos, főz, takarít, ő látja el az egész népes családot. Vajúdás közben a cigány nagymama van vele. Sokat kínlódik, koromfekete kislánya születik. Mikor a tejet várja, mindkét gyönyörű melle begyullad, tűzpiros foltok a porcelánbőrön. Ájultan alszik egész nap, enni se lehet felébreszteni. Ennek a lánynak az orvosok megszavaznak még két napot a kórházban. Ha hazamegy, többé nem lesz se éjjele, se nappala.
    A szülészeten soha nincs csend. A szülés drámai dolog, a szülés drámája folyamatosan tart, minduntalan felhabzik és elcsitul, közben mégis olyan az egész, mint egy üzem, babaüzem. Drámaüzemben élek. Állandó a jövés-menés. Mindig érkezik valaki, akinek elfolyt a magzatvize, vagy megindultak a fájásai. Sikoltoznak a szülő nők, sírnak az újszülöttek, kiabálnak a nővérek, orvosok. Éjszaka ugyanígy. Néha futó lábak dobognak, valami baj van. Az egyik szülő nőnek végigrepedt a hüvelye, össze kell varrni, nehogy elvérezzen. Kiabált ugyan, hogy szétrepedek, de nem vették komolyan, a szülés önkívületében mindenfélét sikoltoznak a nők. Az orvosa síelni készült, és időnek előtte elindította a szülését, ezért történhetett. Elég nagy mértékben jószerencse és véletlenek dolga is, kinek hogy alakul. Néha pár óráig nem történik semmi, csak az ebédhordó taligán kocódnak a tányérok.
Minden hajnalban az újszülöttek kórusa ébreszt, nagy kerekes taligákon tolják őket a folyosón, a nővér minden ajtó előtt kettőt-hármat a karjára vesz, egyet-egyet a kezébe, egyet a könyökhajlatába, könnyed, szakszerű fogások, és kiosztja őket a kismamáknak. A kismamák szoptatni próbálnak, van, akinek sikerül, van, akinek nem. Megnézem a babakészletet. Állítólag így, pár naposan is vannak köztük hangadók, akik felforgatják az egész babaszobát, akik ha rázendítenek, a többi is kiabálni kezd. Mikor ezeket hazaviszik, kisebb lesz a lárma. Érdekes. Nézem a csecsemőket. Mit gondol, veti oda futtában a doktorom, aki a szülőszobába tart, megismerik a nők a csecsemőjüket? Bólintok. Bizony ám, mondja a doktor, holtbiztosan - és továbbrohan. A kisbabák arca legtöbbször egészen viccesen mímeli az anyjukét, de egymásra valahogy még jobban hasonlítanak. Az egyiknek nyúlszája van, amikor beadják a szobába, egy pillanatra látni az anya arcát, a világ legboldogabb mosolya rajta.
A hajnali babakórus, mint a hajnali madarak ricsaja. Üdvösségesen gyanútlan lárma. Megszoktam már, hogy erre ébredek, megnyugszom tőle. Megszoktam már az éjszakai ébresztéseket is, amikor valaki bejön odakintről, kinyitja a bőröndjét, és halkan pakolni kezd a szekrénybe, közben hirtelen leáll, kétrét görnyed a fájdalomtól, zihál, az ágyra omlik, mikor elmúlt a fájás, folytatja tovább. Megszoktam, hogy bejönnek a nők nyugtalanul, szörnyű kínok között, eltorzult vonásokkal, eltűnnek a szülőszobában, aztán fél nap múlva előkerülnek kisimult arccal, mosolyognak, mintha mi sem történt volna, pedig közben lett egy gyerekük. Pár órát fekszenek hordágyon a folyosón, egyedül, pislognak, emésztik az élményt, amit egész életükben mesélnek majd. Normális dolognak látszik az egész, nem úgy, mint kintről. Hát így megy ez, gondolom mélán,  így szaporodik az emberiség. Én még csak egy fél cseresznye nagyságú vesekövet pisiltem ki, ezzel nem dicsekedhetek. Van, ami tetszik, és van, ami nem. Az egyik nő, aki rettenetes görcsök közt érkezett, szülés után vidáman, saját lábán jön vissza a szobába. Ezt megjegyzem magamnak. Én is így fogok visszajönni a szobába, saját lábamon, puszta kevélységből, és utána hosszan bámulom a tükörben a saját kitágult pupillámat, amely teljesen elvesztette fényérzékenységét, mint egyszer rég, kivételes szerelem és gyönyör alkalmából. Egy másik negyvenéves elsőszülő szüntelenül beszél, főleg magáról, senkit se hagy békén. Logopédus. Mikor elfolyik a magzatvize, pánikban rohangál fel-alá, mindent összelocsol, hatalmas tócsa a padlón, furcsa, ásványi illata van. Erre majd vigyáznom kell.
Az újszülötteket külön teremben tartják, ott fekszenek bebugyolálva több sorban egymás mellett, postázásra váró rejtélyes csomagok. De van egy olyan négyágyas szoba is, ahol együtt vannak az újszülöttek és az új anyák. Mi ketten, a kislány meg én ide megyünk majd.
De előtte még szülök. Elmegy a magzatvíz, nincsenek fájások, így hát egy napot kell feküdnöm a szülőszobán infúzióval, hátha megjönnek maguktól a fájások, közben antibiotikumot adnak. Négy szülőágy van egymás mellett függönnyel elválasztva, én a legbelsőn, az ablak mellett fekszem és alszom egész nap, oldottan lebegek, jól érzem magamat a kemény műbőr ágyon. Időnként, mikor ráérnek, nevetgélnek a nővérek és orvosok azon, hogy mennyit alszom. Melegfront van, sokan szülnek máma, ahányszor felébredek túlvilági szendergésemből, mindig egy újabb, piros-kék, gyűrött, nyekergő kisdedet tartanak éppen a fény felé, lóbálják, megmérik, felcédulázzák, beírják a nevét egy naplóba, kitolják az anyukát, betolják a következőt.
Másnap ragyogó idő van, lement a szülési hullám, alig vannak a szülőszobán, derűs reggel. Beöntést kapok, nyolckor megindítják a szülést, mivel magától nem indult be. Megjön a doktor, a szülésznő, akit én választhattam ki, nagyon határozott, nyugodt, türelmes középkorú nőt választottam, a doktorral harminc éve ismerik egymást, tegeződnek, összetanultak. Hármasban beszélgetünk mindenféle dolgokról, mintha otthon lennénk, mintha ők lennének a szüleim, szülőapám, szülőanyám, pedig alig idősebbek nálam. Várjuk L.-t, aki már elvitte a laptopomat, most a városban kószál, mindhárman tudjuk, hogy idegességében megpróbálja lekésni a szülést, mosolygunk rajta, férfiak. Az az igazság, hogy nem is hiányzik. Nem várunk tovább, felmászok a helyemre, kezdünk. Mesterségesen fogják meghatározni a fájdalmaim ritmusát és hevességét egy géppel, amely a szereket adagolja az infúzióba, lehet vele gyorsítani, lassítani, mint egy sebváltóval, felépítik az egészet, olyan ütemben, ami nem túl gyors, hogy bírjam, de a lehető leggyorsabb, hogy ne tartson túl soká. Eleinte olyan, mint a havivérzés görcsei, később semmire se hasonlít.
Valamikor megjön L., kicsit csalódott, hogy nem úszta meg, üldögél a fejemnél, szenvedélyes politikai okfejtésbe bonyolódik Torgyánról a doktorral, aki lelkes SZDSZ-hívő, elfeledkeznek rólam. Torgyán a szülőszobámban? Na ne, ezt tényleg ne. Eddig csendben voltam, most szándékosan hangos nyögdécselésbe kezdek, hogy észre térítsem őket. Észbekapnak, zavartan abbahagyják.
A doktor rákapcsol, ha csak teheti, fokokat ugrik a géppel, én néha kérem, hogy még ne, ne olyan sokat. Letapogatja a fájdalomküszöbömet, tetszik neki, a lehető legtöbbet hozza ki belőle, végsőkig feszíti, kíméletlenül, a húrt, hogy menjen, menjen a dolog. Alapjában véve mámoros állapot, nem akarok csillapítót, mert a fájdalom eligazít, visz magával, azt akarom érezni, amit az összes többi nő, ugyanazt, ez az én hiúságom. Fokozatos kín és vannak szünetek, ezért lehet kibírni, amikor már nagyon felfokozódik és nincs több szünet, akkor tudni lehet, hogy közelebb jött a vége. Hat és fél óra lesz, a végére nagyobbrészt öntudat nélkül maradok, a funkcióra szűkülök, rásűrűsödöm a funkcióra, nem vagyok egészen magamnál, de nem is kell.
Valamikor telefonhoz hívnak, a legjobb barátnőm, aki lényegében összebékített a női nemmel, kedvesen érdeklődik, hogy vagyok. Most nem... tudom... megmondani. Adódnak majd bizonyos komplikációk, nehézségek, összeszaladnak majd a szakemberek, hogy mi történjen, az én jó doktoromat elfogja a pánik, de mivel továbbra is reagálok az utasításokra, és teszem, amit mondanak, végül hagyják, hogy végigcsináljam. Sírok, sikoltozok majd, mint más, de nem átkozok el senkit, egyedül a Jóistennel vagyok tegező viszonyban, és élvezem a saját hangomat, végül a szülésznő rám szól, hogy őt ugyan nem zavarja, de ha lehet, mégis fogjam halkabbra, mert nem hallja a saját hangját, akkor elszégyellem magam, és halkabban folytatom. Tényleg, miért ordítok? Végül is itt van vagy egy tucat ember. Nagyon szeretek sírni és sikoltozni, amikor joggal tehetem, amikor szabad, amikor - ritkán - nem kötelező artikulálni értelmes ember módjára a fájdalmaimat. És az örömeimet. Mert a fájdalom mámor és elragadtatás is, úgy értve, hogy elragadtatás.
Valamikor majd kijön a beöntés maradéka is, bélsár, szétszaladnak és villámgyorsan új lepedőt tesznek alám.
Fájdalom, igen, rendben.
Végül kijön a Zita.
Abban a percben, mikor elhagyja a méhszájat, kikapcsol a fájdalomérzet, pontosan úgy, mint az orgazmus első perceiben szokott, érzem a gyors, fájdalmatlan halacskasiklást, a gátmetszést. Az egyik nővér elmondja később, hogy nála is így volt, a legutolsó fázisban eltűnt a fájdalom.
Letekerik a kislány tarkójáról a köldökzsinórt, és felkínálják a dermedt L.-nek, hogy vágja el. Nem akarja. Gyorsan felkönyökölök, és ajánlkozom, hogy majd én, de már késő, a szülésznő elvágta.
Amíg a doktor kigyúrja hasamból a méhlepényt és összevarr (doktor úr, aztán szép legyen ám), L. kezébe adják a megmosott, bebugyolált kislányt, dajkálja, angolul duruzsol neki. A méhlepény olyan, mint a nyers máj.
A magyar nyelv ajándéka a férfiaknak: szülőapa.
Odaadják a kislányt. Nagyon ügyes, rögtön bekapja a mellbimbómat.
Ujjaimmal tapogatom fején az összecsúszott koponyalemezek peremét.

*
A szülés után más világ következik. A mi szobánkban ott vannak a csecsemők, nagyon furcsa, hogy mindig az újszülöttel kell lenni, ha kimegy az ember, le kell adni a dadusoknak. A személyes szabadságomnak most vége van, körülbelül húsz évre.
A szülés történetén és a kisbabán kívül két új dologgal foglalkozunk. Az egyik a gátseb, hogy gyógyul-e. Az egyik fiatal lány, akinek semmi hasa nem maradt a szülés után, tükörrel vizsgálgatja magát alulról. Ez nem ilyen volt! - kiáltja sértetten. Minden reggeli vizit előtt kötelező előre levenni a vastag kötéssel ellátott bugyit, amibe mindenféle váladék ürül, és így feküdni pucéron, hogy a doktorok csapata fennakadások nélkül, futószalagon áttekinthesse a frissen metszett sebek sorát. Némelyik nő megalázónak tartja a processzust, én inkább szórakoztatónak, de hát én egy gátlástalan perszóna vagyok. Délelőttönként sorban állunk a kezelőszoba előtt, ahol fertőtlenítővel lemossák a sebünket, majd bepúderezik, igazán kellemes, ilyet férfitól nem kaphat az ember. Egyik nap arra szalad a doktorom, egy pillanatra megáll. Nahát, magának ugyanakkora a hasa, mint szülés előtt, mondja nekem, és vigyorog.
 Doktor úr, mondom, az én hasam egyszer le fog menni, de a magáé soha.
Tévedek, négy év múlva, mikor hosszú idő után rutinvizsgálatra megyek, furamód rossz előérzetekkel, soványan találom a doktort, és valamivel komolyabb, mint amilyen lenni szokott. Előző nap rosszindulatú daganatot találtak nála a nyelőcsövén, és miközben ultrahangos készülékén együtt felfedezzük és kicentizzük a miómámat és a cisztámat, testemnek e rám jellemző reakcióit az érzelmi csapásra, gyermekem apjának távozására, az ő hamaros műtétjéről beszélünk, valószínűtlen tárgyilagossággal, nyugodtan és értelmesen, mint két felnőtt. Az én testem lassú meghibásodásával még nem kell érdemben  foglalkoznunk. Mivel látni szeretné a kislányt, akit világra segített, egyik kedvenc szülése eredményét, még egyszer elmegyünk hozzá a műtét előtti napon, és okos arcán mennybéli szeretettel - ilyet se sokat látok ebben az életben - szemügyre veszi a kislányt, aki kacéran elbújik előle a hátam mögé. Cégünk reklámja, mondjuk egyetértően, a doktor meg én.
Körülbelül háromezer gyereket segített a világra az élete során, havonta egy tucatot. Elég érdekes foglalkozás. Minden szülésbe egy kicsit beleőszülök, azt mondja a doktor, és utólag árulja csak el - bölcsen, bölcsen - hogy esetemben nyolcvan százalékban arra szavazott volna, császármetszés lesz belőle.
Szülés után a fő téma az anyatej, hogy megjön vagy nem jön meg. Végül így vagy úgy majdnem mindenkinek lesz teje, a harmadik-negyedik napon. Különböző praktikák vannak. Gyógyteák, forróvizes lemosás, masszírozás. Van egy elektromos fejőgép, amivel szivattyúzni lehet, ezt mindennap használni ajánlatos, serkenti a tejképződést. Eléggé groteszk masina, sorban állnak hozzá. A begyűjtött tejet elosztják az újszülöttek között, hogy az is kapjon, akinek a mamája még nem tejel, de az első két napban az újszülöttek nem igazán kapnak enni. Állítólag úgy vannak megalkotva, hogy kibírjanak egy hetet étlen-szomjan a sivatagban, kivárhassák, amíg a lábadozó anyai test képes táplálni őket. A dadusok, akik ide vannak beosztva, bemutatják a fürdetést, pelenkázást egy béketűrőbb gyereken, anyáskodnak az ügyetlenkedő nők és újszülöttek felett egyaránt, saját kezűleg dugják bele a tapasztalatlan mellbimbókat a mohó, de tudatlan apró szájakba, fejik a melleket, ha kell. Van köztük egy egészen elképesztő teremtés, nagydarab, középkorú asszony, a hangja erős, parancsoló, őrmesteri, és a pár napos csecsemők olyanok a kezében, mint a kisbárányok, ha meghallják a hangját valahol a közelben, mind odafordul, mint egy seregnyi napraforgó, keresik ezt a mesteri nőt a nem látó szemükkel, merthogy még csak körülbelül másfél méterre látnak (a róluk gondoskodó valaki arcáig). Olyanokat tud az asszony, hogy a szopásban ügyetlen három napos csecsemőt a cumi nélküli cumisüveg keskeny szájából apró kortyokban megitatja.
A Zita meg én semmit se csinálunk, csak fekszünk egymás karjában, békésen, valahogy így is képzeltem én ezt. Szájában tartja a mellemet, és én nem úgy érzem magam, mint egy állat, hanem úgy, mint aki egy jó úszás után a tengerpart homokjában sütkérezik. Úgy jön meg a tej, hogy nem veszem észre egyáltalán, csak megmérik a kislányt, aki váratlanul nyolcvan grammal nehezebb lett. Csurog a tej, és jön-jön huszonegy hónapon át, eleinte olyan sok van, hogy alkalmanként a barátnőm kisbabájának is jut belőle, ez különösen jó érzés, akár tucatnyi kisbabát is megszoptatnék, csak legyenek minél többen. Aztán a tejfolyam beáll a Zita személyes igényeire. A huszonkettedik hónapban történik majd, hogy állok egy másik kórház zuhanyozójában, először fürdök egy súlyos veseműtét után, és a mellemből még mindig jön a tej.
Jónéhány szükségesnek mondott dologgal nem törődöm majd, például sohasem vasalok babaruhát, és nem fertőtlenítem, nem krémezem semmivel a mellbimbómat, az anyatej és a babanyál keveréke kifogástalan állapotban tartja. És sohasem mérem a kislányt. A nagymamámtól tanultam egy jó mértékegységet, mikor azt mutatta, miből mennyit kell főzéskor az ételbe rakni, azt mondta, hogy gondolomra. Fontos ügyekben ezt a mértéket használom.

*
Befejezem a munkámat, becsukom a laptopot, és eldugom az éjjeliszekrény aljába, holnap majd szólok L.-nek, hogy vigye haza. Fél egy van, a másik három ágyban alszanak a nők, csak az én kislámpám világít. Én is mindjárt aludni megyek.
 Ekkor kicsiny zajt hallok, valami pukkanás-félét egyenest a hasamból, olyat, mint mikor a hűtőszekrényből kiveszem a tojást, beleteszem a lobogó forró vízbe, és elpattan a héja. Kis folyadék szivárog ki a combom közül. Most fel kellene kelnem, törülközőt tenni a lábam közé, keresni egy nővért, és bejelenteni, hogy megkezdődött, ráhagyatkozni a folyamatra. Meg is teszem majd, de csak hajnali négykor, amikor hajnalodik. Most óvatosan hátradőlök, elhelyezkedem oldalfekvésben, vigyázva, hogy ne jöjjön ki több magzatvíz, és így maradok mozdulatlanul. Szeretnék így létezni még kicsit, kettesben a kislánnyal, ahogy soha többé, együtt tölteni még egy kis időt, mielőtt kimegyünk a világba, belelépünk a szerkezetbe.
Így fekszem három órát. Különös látomások kezdődnek, víziók, fényes fehér ruhás, szárnyas lények jelennek meg, angyalok kara ködös oszlopcsarnokban, túlvilági jelenés. Bizonyára a hormonok játéka ez, vagy valami mélyzsigeri fantázia, nem tudom, áradnak a képek, talán a meghalás ilyen, a vakító lények félkörben állnak, gomolyognak és suhognak, himnikus zengzetek a fülemben, a véremben, hozsánna, hozsánna. A mormonok, itt vannak a mormonok, susogom magam elé, és nézem a kavargó filmet, képeket az életemből, ami mindenki másnak az élete, őrzöm a magzatomat.
 Még nem tudom, milyen. A haja, szeme, mint az apjáé, barna lesz-e, balkezessége anyámé, a térde formája apámé, a szorongó szíve enyém lesz-e. Okos lesz-e, kedves lesz-e, egészséges lesz-e, görbe lesz-e a jobb lába kisujja, élni fog-e, amikor a hűtlen papáját látogatjuk négy év múlva újvilági otthonában, énekelgetni fog-e a nagyvárosi utcán, ahol sirályok, mókusok és mosómedvék grasszálnak, hogy csend és nyugalom vidéke, élni fog-e, ha mi meghaltunk, élni fog-e.
 

ABODY Rita
"Démonikus levelek"
Nappali ház, 1990. 4.

"A kalandor"
Nappali ház, 1997. 3-4.

"Színes irhák"
Magyar Lettre Internationale, 39

"Anatómia, NY-LA ´96-´97"
Magyar Lettre Internationale, 49



C3 Alapítvány

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret