stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Valentine Goby
Az érzékeny hang

Este halkan felcsendült egy cselló hangja. Hangjegyek ismétlődtek, néhány rész többször is elhangzott. A dallam visszatért az elejére, a fő témához, mint ahogy a ceruza is visszatér a rajznak arra a pontjára, ahol a grafithegy megcsúszott. Radírozunk, újra kezdjük, kicsit tovább jutunk. Ismét visszakanyarodunk, közeledünk. Később énekhangok szűrődtek át a válaszfalon, melyeket a burjánzó növényzet letompított. Mozart ott volt velem a dzsungelben. Karen Blixen és szeretője táncának gyönyöre jutott eszembe, a Távol Afrikától legszebb jelenete.

Hamarosan az egész ház megtudta, hogy angoltanár vagyok, és a Konzervatóriumban fogok tanítani. Zenésznek hittek, de ezt sajnos meg kellett cáfolnom. Petit asszony tisztelettudóan ingatta a fejét: "A Villette érdekes hely, ráadásul van ott egy óriási park is. Az unokáim imádják."
 A harmadik nap reggelén felbontottam a Konzervatórium levelét. A rövid iromány mellett volt egy térkép a környékről, az órarendem és egy ismertető. Az angolóráim október 10-én kezdődnek, két hét múlva. Egy idegen nyelvet fogok tanítani ismeretleneknek, idegen helyen. Megnéztem a konzervatórium alaprajzát. Hat összetűzött lap volt. Négy emelet a felszín alatt volt, kettő felette. Számos spirál és csík, egyenes vonal és kis egymás mellé rajzolt téglalap szerepelt a lapon. Volt egy kávézó, egy bár, tantermek és koncerttermek, dolgozószobák, a diákok lakóhelyiségei, kilométernyi lépcső és folyosó.
 Becsúsztattam a borítékot a hátizsákomba, lementem a metróba, és megvettem az első bérletemet. Kilenc állomás, majd egy kis kanyar kelet felé. A Porte de Pantinnél jöttem fel a mozgólépcsőn. A járdákat a nap szárítgatta. A tér kihalt volt délben.
 Váltókkal tarkított pirosas sínek, kopár betonlapok és fémbe foglalt üvegfelületek tűntek fel a szemem előtt. Kibetűztem a feliratokat: "Központi csarnok", "Zeneváros". Egy hullámlemezzel fedett sétány veszett bele a távolba. Egy óriási táblán a következő, csupa nagybetűs feliratot olvastam: ISTEN HOZTA A VILLETTE-BEN.
 Bal oldalon egy üres tér terült el, a másikon ott volt a járda, ahol a járókelők kerülgették egymást; itt álltam mozdulatlanul. A konzervatórium zord fehér tömege velem szemben emelkedett. Egy keskeny híd ívelt át a fekete vízzel teli medencék felett, ez vezetett a főbejárathoz. Az út végén a napfény visszaverődött az ajtón. Hunyorogva keltem át a hídon. A legvégén odanyomtam a homlokom az üveghez. Az ajtó zárva volt. "Bejárat az oldalajtón keresztül."
 Visszamentem, és jobbról kerültem meg az épületet. Emberek jártak ki-be, kezükben, vállukon vagy hátukon különböző méretű és alakú fekete dobozokkal. A táncosokat fejtartásukról, kacsázó járásukról, kifelé álló lábfejükről ismertem fel. Beléptem. Vagy húsz bicikli volt nekitámasztva az oszlopoknak. Véletlenszerűen elindultam egy folyosón, betoltam egy ajtót. Egy hosszú pult előtt találtam magam. Mögötte telefonhívásokra válaszoltak, rajta ismertetők halmozódtak: minden bizonnyal a recepció. Körbenéztem. Az óriási előcsarnok felett körfolyosók emelkedtek, az egész olyan volt, mint egy fényakna. Kerestem a falfirkákat, a vadplakátokat, a sietősen felragasztott röpiratokat, a harántcsíkban falra szegezett hirdetményeket. Semmi. A felületek tiszták és simák voltak, a parketta csillogott, a fehér kőkockák makulátlanul csillogtak. Kihajoltam a mellvéden. Lent diákok ittak, cigarettáztak, beszélgettek a zöld növények között, széles padokon ültek, lábukat a szürke padlószőnyegen nyugtatták.
 Egy fuvola hangját követve elindultam az első emeletre vezető lépcsőn. Egyedül voltam. Keresztülmentem egy körfolyosón, a falak mentén egymás mellett sorakoztak a kis üvegablakos ajtók. A fuvola már egészen közel volt. Lábujjhegyre álltam, és benéztem az üvegnégyszögön. Egy icipici szobában egy fiatal, szőke lány játszott hátát az ablaknak támasztva. Az egész olyan volt, mint egy akvárium. A lány rám nézett. Továbbálltam. Valahol egy cselló hangja zendült fel, hallottam a vonó nyikordulását. Lassan haladtam előre. Zongoradallamok, egy trombita visszhangja, talán egy oboa. A foszlányok összekeveredtek, kivehetetlenné, disszonánssá váltak. Minden egyes ajtó előtt egy külön dallam bomlott ki. Megkockáztattam egy pillantást az egyik üvegablakon keresztül, egy zenész tekintete azonnal elkergetett onnan; csak egy elmosódó képet, zenefoszlányokat őriztem meg. Hangról hangra, tekintetről tekintetre jártam. Felmentem a másodikra. Ajtószárnyakat löktem be, találomra mászkáltam a folyosók útvesztőjében. Helyiségről helyiségre, dallamról dallamra barangoltam. Szédülés fogott el, nekitámaszkodtam egy falnak. Szemben velem egy hatalmas üvegfal mögött egy fiatal nő állt, a testét szemlélte egy tükörben. Egy férfi állt mögötte. A nő felemelte a haját, a férfi egyik kezét a tarkójára tette, a másikat az álla alá. A lány behajlította az egyik karját és a hegedűt az álla alá helyezte. A férfi megrázta a fejét, és másik karját az arca magasságába emelte. A vonó rásiklott a húrokra. A tükörben figyelték magukat mosolyogva.
- Bocs, lenne egy cigid?
Visszahőköltem. A diák nevetésben tört ki.
- Megijesztettelek?
- Én...nem, nem dohányzom. Sajnálom.
A fiú továbbment. Megfordultam. Az üvegfal elé fekete függönyt húztak.
 Lementem a lépcsőn a legalsó szinten lévő kis bár felé. A korlát felett elnéztem a diákokat. Onnan fentről olyanok voltak, mint a többi fiatal az egyetemi folyosókon. Őszintén nevettek, hangosan beszéltek, vállon veregették egymást. Farmert hordtak, és hátizsákjuk volt. Nem énekeltek, nem táncoltak. A kezükben dobozos üdítőt, szendvicset, cigarettát tartottak.
 Kicsit távolabb a lépcsők belevesztek a betonba, a folyosók sötétek voltak. Minden ajtót zárva találtam. Elolvastam a műanyag táblákat: "Fleuret övezet", "Orgonaterem", "Opera". Erre-arra olyan egzotikusan hangzó címkékkel teleragasztott nagy ládák hevertek, mint "Szöul", "Miami", "Kairó", "Buenos Aires". Az egyik teherfelvonó rácsa nyitva volt. Beszálltam, és megnyomtam a legfelső gombot. A lift nagyon lassan ért fel a felső emeletre. Elindultam egy folyosón, és benyitottam egy ajtón. A szabadban voltam. A terasz egyik sarkából szemléltem az üvegfalakat, a füstöt, a járműveket, a tetőket. A szél belekapaszkodott a hajamba. Karjaimat egybefontam, felhajtottam a blúzom gallérját. Hűvös lett.
 Aznap, mint az első két este, a szomszédom csellón játszott. Milyen lehet ez a zenész? Csak hallgatni kellett. Letettem a könyvem.

***
Érkezésem után egy héttel az egyik lakó kitett egy plakátot felesleges bútorairól a ház bejáratánál. "Költözés miatt eladó." Bekopogtam. A lakás majdnem üres volt, a nappali közepén állt egy kanapé, egy süppedős fotel, egy halogénlámpa és egy régi hifi-torony. Mindent megvettem. Nem volt drága, és ettől majd anyám is megnyugszik. A kiköltöző bérlő mutatott még a másik szobában egy kabátfogast, egy icipici hűtőszekrényt és négy széket. "Tessék, ezeket is vigye el. Nekem marad elég." A székeket otthagytam.
- Hova megy? - kérdeztem tőle.
- Ó, nem messze innen.
- Nem érzi itt jól magát?
- Vendello úr lakása felett lakom. El sem tudja képzelni, hogy ez mit jelent, nem bírom elviselni a zenét. Már hat hónapja tart. Elmegyek.

Október 9-én megtartottam az első órámat. Tizenöten voltak, tizenhét és húsz év közöttiek, öt énekes és tíz zenész. Volt köztük egy vidám vörös fiú, az a diák, aki rajtakapott, amikor két héttel azelőtt egy hegedűtanárt és a tanítványát figyeltem. Névsort olvastam. Végre megértettem ennek a tanári rituálénak a hasznosságát. Az embernek az a benyomása támad néhány pillanatig, hogy valamiféle hatalommal rendelkezik: feljegyzi a jelenlévőket, jegyzéket készít a hiányzókról. Megpróbáltam mosolyogni. Kedvem lett volna megmondani nekik, hogy mennyivel jobban tennék, ha zenélnének, énekelnének vagy táncolnának. Bemutatkoztam.

A félig nyitott ajtón keresztül alig észrevehetően egy cselló hangja ért el hozzám, könnyű volt, mint egy illat, mint a pára. Beszéltem, de hangom lassan beleveszett az ismerős dallamba, melyet már a lakásom falán keresztül annyiszor hallottam megmunkálni, átdolgozni, apró részekre szedni, leegyszerűsíteni, százszor újrakezdeni.
- ... and you might wish to study movies too...
Az a dallam volt, ugyanaz.
- ... I'm ready to take into account any suggestion...
Hosszas szárnycsapkodás. A cselló szárnyai, hogy lehetséges, hogy...
- Mi ez?
A diákok egy pillanatra meglepődtek.
- Elnézést... I'm sorry. Hát a zene, hallják?
A diákok figyelmesen néztek az ajtó felé. A vörös le nem vette rólam a szemét.
 - The Swan, Miss. Saint-Saëns Hattyúja.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu




stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret