Este halkan felcsendült egy cselló hangja. Hangjegyek ismétlődtek, néhány rész többször is elhangzott. A dallam visszatért az elejére, a fő témához, mint ahogy a ceruza is visszatér a rajznak arra a pontjára, ahol a grafithegy megcsúszott. Radírozunk, újra kezdjük, kicsit tovább jutunk. Ismét visszakanyarodunk, közeledünk. Később énekhangok szűrődtek át a válaszfalon, melyeket a burjánzó növényzet letompított. Mozart ott volt velem a dzsungelben. Karen Blixen és szeretője táncának gyönyöre jutott eszembe, a Távol Afrikától legszebb jelenete.
Hamarosan az egész ház megtudta, hogy angoltanár
vagyok, és a Konzervatóriumban fogok tanítani. Zenésznek
hittek, de ezt sajnos meg kellett cáfolnom. Petit asszony tisztelettudóan
ingatta a fejét: "A Villette érdekes hely, ráadásul
van ott egy óriási park is. Az unokáim imádják."
A harmadik nap reggelén felbontottam a Konzervatórium
levelét. A rövid iromány mellett volt egy térkép
a környékről, az órarendem és egy ismertető.
Az angolóráim október 10-én kezdődnek,
két hét múlva. Egy idegen nyelvet fogok tanítani
ismeretleneknek, idegen helyen. Megnéztem a konzervatórium
alaprajzát. Hat összetűzött lap volt. Négy
emelet a felszín alatt volt, kettő felette. Számos
spirál és csík, egyenes vonal és kis egymás
mellé rajzolt téglalap szerepelt a lapon. Volt egy kávézó,
egy bár, tantermek és koncerttermek, dolgozószobák,
a diákok lakóhelyiségei, kilométernyi lépcső
és folyosó.
Becsúsztattam a borítékot a hátizsákomba,
lementem a metróba, és megvettem az első bérletemet.
Kilenc állomás, majd egy kis kanyar kelet felé. A
Porte de Pantinnél jöttem fel a mozgólépcsőn.
A járdákat a nap szárítgatta. A tér
kihalt volt délben.
Váltókkal tarkított pirosas sínek,
kopár betonlapok és fémbe foglalt üvegfelületek
tűntek fel a szemem előtt. Kibetűztem a feliratokat:
"Központi csarnok", "Zeneváros". Egy hullámlemezzel
fedett sétány veszett bele a távolba. Egy óriási
táblán a következő, csupa nagybetűs feliratot
olvastam: ISTEN HOZTA A VILLETTE-BEN.
Bal oldalon egy üres tér terült el, a másikon
ott volt a járda, ahol a járókelők kerülgették
egymást; itt álltam mozdulatlanul. A konzervatórium
zord fehér tömege velem szemben emelkedett. Egy keskeny híd
ívelt át a fekete vízzel teli medencék felett,
ez vezetett a főbejárathoz. Az út végén
a napfény visszaverődött az ajtón. Hunyorogva
keltem át a hídon. A legvégén odanyomtam a
homlokom az üveghez. Az ajtó zárva volt. "Bejárat
az oldalajtón keresztül."
Visszamentem, és jobbról kerültem meg az épületet.
Emberek jártak ki-be, kezükben, vállukon vagy hátukon
különböző méretű és alakú
fekete dobozokkal. A táncosokat fejtartásukról, kacsázó
járásukról, kifelé álló lábfejükről
ismertem fel. Beléptem. Vagy húsz bicikli volt nekitámasztva
az oszlopoknak. Véletlenszerűen elindultam egy folyosón,
betoltam egy ajtót. Egy hosszú pult előtt találtam
magam. Mögötte telefonhívásokra válaszoltak,
rajta ismertetők halmozódtak: minden bizonnyal a recepció.
Körbenéztem. Az óriási előcsarnok felett
körfolyosók emelkedtek, az egész olyan volt, mint egy
fényakna. Kerestem a falfirkákat, a vadplakátokat,
a sietősen felragasztott röpiratokat, a harántcsíkban
falra szegezett hirdetményeket. Semmi. A felületek tiszták
és simák voltak, a parketta csillogott, a fehér kőkockák
makulátlanul csillogtak. Kihajoltam a mellvéden. Lent diákok
ittak, cigarettáztak, beszélgettek a zöld növények
között, széles padokon ültek, lábukat a szürke
padlószőnyegen nyugtatták.
Egy fuvola hangját követve elindultam az első
emeletre vezető lépcsőn. Egyedül voltam. Keresztülmentem
egy körfolyosón, a falak mentén egymás mellett
sorakoztak a kis üvegablakos ajtók. A fuvola már egészen
közel volt. Lábujjhegyre álltam, és benéztem
az üvegnégyszögön. Egy icipici szobában egy
fiatal, szőke lány játszott hátát az
ablaknak támasztva. Az egész olyan volt, mint egy akvárium.
A lány rám nézett. Továbbálltam. Valahol
egy cselló hangja zendült fel, hallottam a vonó nyikordulását.
Lassan haladtam előre. Zongoradallamok, egy trombita visszhangja,
talán egy oboa. A foszlányok összekeveredtek, kivehetetlenné,
disszonánssá váltak. Minden egyes ajtó előtt
egy külön dallam bomlott ki. Megkockáztattam egy pillantást
az egyik üvegablakon keresztül, egy zenész tekintete azonnal
elkergetett onnan; csak egy elmosódó képet, zenefoszlányokat
őriztem meg. Hangról hangra, tekintetről tekintetre
jártam. Felmentem a másodikra. Ajtószárnyakat
löktem be, találomra mászkáltam a folyosók
útvesztőjében. Helyiségről helyiségre,
dallamról dallamra barangoltam. Szédülés fogott
el, nekitámaszkodtam egy falnak. Szemben velem egy hatalmas üvegfal
mögött egy fiatal nő állt, a testét szemlélte
egy tükörben. Egy férfi állt mögötte.
A nő felemelte a haját, a férfi egyik kezét
a tarkójára tette, a másikat az álla alá.
A lány behajlította az egyik karját és a hegedűt
az álla alá helyezte. A férfi megrázta a fejét,
és másik karját az arca magasságába
emelte. A vonó rásiklott a húrokra. A tükörben
figyelték magukat mosolyogva.
- Bocs, lenne egy cigid?
Visszahőköltem. A diák nevetésben tört
ki.
- Megijesztettelek?
- Én...nem, nem dohányzom. Sajnálom.
A fiú továbbment. Megfordultam. Az üvegfal elé
fekete függönyt húztak.
Lementem a lépcsőn a legalsó szinten lévő
kis bár felé. A korlát felett elnéztem a diákokat.
Onnan fentről olyanok voltak, mint a többi fiatal az egyetemi
folyosókon. Őszintén nevettek, hangosan beszéltek,
vállon veregették egymást. Farmert hordtak, és
hátizsákjuk volt. Nem énekeltek, nem táncoltak.
A kezükben dobozos üdítőt, szendvicset, cigarettát
tartottak.
Kicsit távolabb a lépcsők belevesztek a
betonba, a folyosók sötétek voltak. Minden ajtót
zárva találtam. Elolvastam a műanyag táblákat:
"Fleuret övezet", "Orgonaterem", "Opera". Erre-arra olyan egzotikusan
hangzó címkékkel teleragasztott nagy ládák
hevertek, mint "Szöul", "Miami", "Kairó", "Buenos Aires". Az
egyik teherfelvonó rácsa nyitva volt. Beszálltam,
és megnyomtam a legfelső gombot. A lift nagyon lassan ért
fel a felső emeletre. Elindultam egy folyosón, és
benyitottam egy ajtón. A szabadban voltam. A terasz egyik sarkából
szemléltem az üvegfalakat, a füstöt, a járműveket,
a tetőket. A szél belekapaszkodott a hajamba. Karjaimat egybefontam,
felhajtottam a blúzom gallérját. Hűvös
lett.
Aznap, mint az első két este, a szomszédom
csellón játszott. Milyen lehet ez a zenész? Csak hallgatni
kellett. Letettem a könyvem.
***
Érkezésem után egy héttel az egyik lakó
kitett egy plakátot felesleges bútorairól a ház
bejáratánál. "Költözés miatt eladó."
Bekopogtam. A lakás majdnem üres volt, a nappali közepén
állt egy kanapé, egy süppedős fotel, egy halogénlámpa
és egy régi hifi-torony. Mindent megvettem. Nem volt drága,
és ettől majd anyám is megnyugszik. A kiköltöző
bérlő mutatott még a másik szobában
egy kabátfogast, egy icipici hűtőszekrényt és
négy széket. "Tessék, ezeket is vigye el. Nekem marad
elég." A székeket otthagytam.
- Hova megy? - kérdeztem tőle.
- Ó, nem messze innen.
- Nem érzi itt jól magát?
- Vendello úr lakása felett lakom. El sem tudja képzelni,
hogy ez mit jelent, nem bírom elviselni a zenét. Már
hat hónapja tart. Elmegyek.
Október 9-én megtartottam az első órámat. Tizenöten voltak, tizenhét és húsz év közöttiek, öt énekes és tíz zenész. Volt köztük egy vidám vörös fiú, az a diák, aki rajtakapott, amikor két héttel azelőtt egy hegedűtanárt és a tanítványát figyeltem. Névsort olvastam. Végre megértettem ennek a tanári rituálénak a hasznosságát. Az embernek az a benyomása támad néhány pillanatig, hogy valamiféle hatalommal rendelkezik: feljegyzi a jelenlévőket, jegyzéket készít a hiányzókról. Megpróbáltam mosolyogni. Kedvem lett volna megmondani nekik, hogy mennyivel jobban tennék, ha zenélnének, énekelnének vagy táncolnának. Bemutatkoztam.
A félig nyitott ajtón keresztül alig észrevehetően
egy cselló hangja ért el hozzám, könnyű
volt, mint egy illat, mint a pára. Beszéltem, de hangom lassan
beleveszett az ismerős dallamba, melyet már a lakásom
falán keresztül annyiszor hallottam megmunkálni, átdolgozni,
apró részekre szedni, leegyszerűsíteni, százszor
újrakezdeni.
- ... and you might wish to study movies too...
Az a dallam volt, ugyanaz.
- ... I'm ready to take into account any suggestion...
Hosszas szárnycsapkodás. A cselló szárnyai,
hogy lehetséges, hogy...
- Mi ez?
A diákok egy pillanatra meglepődtek.
- Elnézést... I'm sorry. Hát a zene, hallják?
A diákok figyelmesen néztek az ajtó felé.
A vörös le nem vette rólam a szemét.
- The Swan, Miss. Saint-Saëns Hattyúja.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu